Lackó Miklós

Nyomtatóbarát változat

Ilyen körülmények között indokolt, ha a történész a régi Szárszó történetét igyekszik rekonstruálni s megvizsgálni: a nemzetféltés általános szólamán túl vezetnek-e szálak a régiből a mai Szárszó felé?

Az 1943. nyári helyzetet nem akarom itt részletezni, a totális háború befejező szakaszának Magyarországra nézve oly vészjósló eseményeit. Mindenesetre említésre érdemes, hogy a neobarokk rendszer bírálatán túl az ország súlyos helyzetéért a mai népiek által oly gyakran emlegetett Németh László személy szerint Horthy Miklóst is felelőssé tette. Egy példa erre: amikor egy debreceni kritikus által giccsírónak nevezett Harsányi Zsolt elvesztette a bíráló ellen indított perét, s Németh a rádióból hírül vette, hogy a kormányzó együttérző táviratot küldött Harsányi Zsolt fiának, így írt ’43 őszén Gulyás Pálnak: „Nem így szép Magyarország, hogy a Móricz Zsigmond lányainak nem sürgönyzött (ui. Móricz halálakor)? Összeillenek ők, Mathias rex elgiccselője s giccs Hunyadi János, aki az országot »kormányozta« bele a mostani nagyszerű helyzetbe” – abba a helyzetbe, amelyből a rendszer Voronyezs után oly vergődve kereste a kiutat.

Fénykor – árnyékokkal

De a nagypolitika részletezése helyett inkább a népi mozgalom korabeli állapotáról szeretnék szólni. A háború éveiben a népi mozgalom, ha nem is ideológiai teljesítményének, de befolyásának csúcspontjára jutott. Befolyását az értelmiség különböző (így pl. a konzervatív folkloristák és a vonzáskörükhöz tartozók) csoportjain túl, a középosztály jobboldali-nacionalista köreinek egy részére is kiterjesztette, azokra a körökre, amelyek – nem utolsósorban éppen a népi írók hatására – kezdték tudatosítani magukban, hogy a magyar társadalom szerkezete alapos átalakításra szorul, de a nyíltan nácibarát szélsőjobboldali pártokat többé-kevésbé határozottan elutasították. De a népiek mögé húzódott a nyilvános fellépéstől még az 1938–39-es sajtótörvények által elhallgattatott, a progresszív kiutat kereső értelmiségiek egy része is. A népi irányzat befolyásának növekedéséhez – hangsúlyozom: nem a nép, hanem az értelmiség és a középosztály egy része körében – nagymértékben hozzájárult az irányzat sokarcúsága, de a nemzeti-nacionalista eszme által mégis fenntartott viszonylagos egysége is (ne feledjük: ez az irányzat termelte ki egyfelől a 40-es évek Erdélyi Józsefét az egyik s Darvas Józsefet a másik oldalon). Ez a sokarcúság arra vezetett, hogy „hangadóként”, az adott helyzetnek megfelelően, s persze nem tudatosan, hanem inkább a nagypolitika által sodortatva, az irányzat más-más belső áramlata lépett előtérbe. A Márciusi Front a baloldali népiesség ideje volt – nem véletlen, hogy Németh László, saját vallomása szerint, az egész mozgalomról Olaszországban értesült Szerb Antaltól. A világháború kitörése körüli időszak a tiszta „harmadikutasság” ideje volt, de ez a felfogás akkor még a nyugati hatalmak erőfölényében és politikájában bízott. A háború első szakasza újból megerősítette s polarizálta a népi tábor baloldali, harmadikutas, illetve szélsőjobb felé hajló irányzatait. De ez a polarizáció 1941–42-ben már úgy működött, hogy előtérbe azok kerültek, akik abban reménykedtek, hogy a német és a szovjet haderő még sokáig egymással lesz elfoglalva, s tartósan fennállhat a sokak által oly indokolatlanul „magyar tündérkertnek” tekintett állapot; vagy arra törekedtek, hogy egy esetleges német győzelem esetére is felkészüljenek. Ebben az időben a népi baloldal elcsendesedett, az egységtörekvések erősödtek, az egymással szembeni belső bírálatokat mintegy felfüggesztették. „Magyarok, kibékülni!” – adta ki a jelszót Németh László, akinek már a Kisebbségben megjelenése után a Féja–Kodolányi-irányzattal szövődött szorosabb kapcsolatai most megerősödtek; Veres Péter 1942 tavaszán, amikor a német tankok a Volga felé rohantak, s a „doneci felhő” még nem fedte el a látóhatárt, kijelentette, hogy visszavonul a politikától, s ezentúl csak az irodalomnak fog élni; Németh László „közéleti diadalokról” adott számot. Illyés a Magyar Csillaghoz hívta Némethet, aki a hívást így kommentálta: „Ha én őmellé közkatonának odaállok: Babits köre, akik közé ő beszorult s a népi írók, akik közé én szorultam be: már össze is forrtak egy levegősebb közösségbe.” De Németh csakhamar elégedetten írta barátjának: Illyést „úgy érzem, én húztam át a »harmadik oldalra« s csak jó képet kell vágnom hozzá, hogy mindez az ő találmánya”, Illyés „gravitációja most erre tart”. A Magyar Csillag körül valóban kialakult a népieknek s a politikával nem foglalkozó „urbánusoknak” (Márai, Cs. Szabó, Halász Gábor, Szerb Antal s az ún. harmadik írógeneráció fiatal tagjainak) nem az egysége, de együttes szereplése. Illyés kimondta: a népi-urbánus ellentéteket néhány hónap alatt megszüntették; kiderült, hogy az ellentétek jórészt álproblémák voltak. Illyésnek persze csak a Magyar Csillag szerepét tekintve s sokaknak a szellemi életből való kizárása vagy külföldre kényszerülése után volt igaza, s akkor is csak részlegesen: elég, ha itt Márai naplójegyzeteire, az „Ami a Naplóból kimaradt” című kötetére s bennük a népiekről szóló élesen kritikus állásfoglalásaira utalunk.

A népi mozgalom helyzetét tekintve még két tényezőre szeretnék rámutatni: az egyik az a körülmény, hogy a közélet nyílt porondján a népi mozgalmon kívül alig maradt más befolyásos ellenzéki irányzat. A szociáldemokrácia még szűkebb térre szorult, a Magyar Nemzet és Szekfű liberalizmus felé forduló konzervativizmusa csupán az értelmiség és polgárság szűk rétegeihez ért el, a kommunisták a legális megnyilvánulás ritkán sikerült módozatait keresték. A másik körülmény: erre az időre a népi írók zömének társadalmi helyzete megszilárdult. A jelentősebbek most már nem nehéz életviszonyok között tengődő írók, hanem – egyébként teljesen jogosan – keresett szerzők, akiknek minden írását gyorsan kiadják; lapszerkesztők, közéleti emberek, akikkel a hatalomnak is érdeke szóba állni – gondoljunk a lillafüredi találkozókra.

1942. Konferencia a „béke szigetén”

Ebben a helyzetben ült össze az 1942-es szárszói konferencia. Sajnos hiteles jegyzőkönyv nem maradt fenn róla. De minden akkori s későbbi híradás arra utal, hogy ez a konferencia a harmadikutas és jobboldali népiesség fölénye jegyében állt. A résztvevők jelentős részét sajátos derűlátás jellemezte: a mozgalom előretörését és érdemeit hangsúlyozták. Németh László addig alig tapasztalt optimizmussal beszélt az „ösztönös történelmi érzék”, a magyar hivatástudat fontosságáról, a „régi magyarság” becsületének növekedését, a fiatalság pozitív magatartását regisztrálta. „Kelet népe vagyunk” – hirdette, s a korszellem „rossz csábításaitól” óvott, s ez egyfelől a baloldal és a magyar liberalizmus felé forduló konzervatív szellemiség, másfelől a fasizmus bírálatát jelentette. Féja Régi magyarság című könyve végleges nézeteit, a magyarság keleti jellegét, a keleties népszellembe való elmerülés programját hangoztatta. Veres Péter – az utólagos bizonytalan híradások szerint – már említett defenzív gondolatait ismételte meg, hozzátéve, hogy ő a marxizmus híve, de támogatja az összefogást, csak egyet kér, ne feledkezzenek meg a parasztság s a munkásság legszegényebb rétegeiről.

Az 1942-es szárszói konferenciának egyébként bizonyos fokig új vonást kölcsönzött, hogy a korábbinál határozottabban vetette fel a munkáskérdést, azt, hogy a népi tábor foglalkozzék többet a városi munkássággal is. A kérdésben persze, akkor nem kiélezett formában, a nézetek megoszlottak: Nagy István és néhány más felszólaló akkor is a kommunista népfrontszellem jegyében emlegette a munkásságot. Mások, a többség, a népiek hagyományos felfogása szerint foglaltak állást s ennek az volt a lényege, hogy: szakszervezet igen, szociáldemokrácia nem; olyan gondolat, mely voltaképp visszalépés volt a régi Szabó Dezsőhöz képest is: Szabó a 20-as évek elején a szociáldemokráciát hívta fel arra, hogy váljék „nemzetivé” – most a népiek a szervezett munkásságról szóltak, s ahogyan még Németh László „Találkozás a tejcsarnokban” című írása is mutatta, arra gondoltak, hogy a szervezett munkásság (melynek pozitívumait egyébként Németh jól látta) telítődjék a magyar kultúrával, s így kapcsolódjék be a népiek szerint elgondolt közéletbe. A ’42-es Szárszó általános légkörét jól jellemezte a debreceni Juhász Géza a ’43-as találkozó zárónapján: „Emlékezzünk vissza a múlt évi találkozónkra. Akkor napról-napra jobban nőtt örömünk, mindinkább összeforrt a tábor. Most pedig, az utolsó órákban, szónok szónok után áll fel zavartan, tétován …” Mert az 1943-as szárszói konferencia az éles ellentétek, a résztvevők jó részének rosszkedve s a növekvő zavar jegyében zajlott le, noha alaphangját minden oldalról egy olyan jövőkép adta meg, amely határozott szakítást hirdetett a Horthy-rendszerrel.

1943. Az ellentétek konferenciája

Az 1943-as Szárszóról elszaporodott egyoldalú (mert Németh László szerepét kiragadó) és apologetikus állásfoglalások helyett helyes, ha a konferencia valós lefolyását idézzük fel, s így problematikus oldalaira is rámutatunk. Az első, amiről csak röviden akarok szólni: az Erdei–Németh-ellentét és -vita. A konferencia – Sztálingrád után voltunk – nem annyira Németh, mint inkább Erdei és a hozzá csatlakozók konferenciája volt, s a baloldali népiesség előretörését tükrözte. Ez nyert kifejezést már 1943 májusában a Magyar Csillag hivatalosnak tekinthető állásfoglalásában is, mely az 1943 elejétől kiéleződött belső viták megfékezését követelte, a szellem erkölcsi tekintélyének őrzésére hívott fel, de egyáltalán nem halálhangulatot tükrözött, s így zárta felhívását: erre az erkölcsi tekintélyre „bizonyára még nagyobb szükség lesz akkor, amikor megújult nemzetet kell majd teremteni, igazságos magyar és emberi társadalmat, s valóban édes Hazát a dolgozó magyaroknak”.

Erdei a kommunista népfrontgondolat hatása alatt állt, s éppen ez teremtett sajátos ellentmondást koncepciójában. A konferencia legmegalapozottabb társadalomelemzését (melyet később, továbbfejlesztve, nagyívű tanulmányba foglalt) kétségtelenül ő tartotta. Következtetése, mint ismeretes, az volt, hogy „olyan társadalomnak kell tehát kialakulnia, amely következetesen és teljesen kiformálja országunkban is a modern polgári társadalmat”. De hogy tartós polgári társadalom miért nem épülhet, azt csak azzal a gyenge érvvel támasztotta alá, hogy „a munkásság hatalmasan megnőtt”, ezért a polgári fejlődés csak átmeneti szakasz lehet, s aki ennek ellenáll, az a jelenlegi állapotot akarja megrögzíteni. Persze Erdei, akinek 1946 előtti tudományos érdemeit nem halványíthatják el részben akkori s főleg későbbi politikai tévedései és hibái, a „permanens átmenetet” akkor éppen úgy utópisztikus – ti. demokratikus – úton képzelte el, ahogyan egészen más gondolatkörében Németh László. Németh a szovjet veszélyre bátran figyelmeztetett, de racionális eligazítást sem az akkori jelenre, sem a távlati jövőre nem adott. Kispolgári és értelmiségi szocializmusát, mely egy a nyugati kapitalizmussal szerinte összefonódott hazai nagytőke nélkül elképzelt közösséget, valójában egy ideális tömegtársadalom vágyképét vázolta fel, leggyengébb pontjain találóan bírálta Veres Péter: „harmadik út mindig volt, de sosem vált történelemformáló erővé” – mondotta; ami pedig Németh kispolgári szocializmusát és értelmiségi társadalmát illeti, joggal mutatott rá arra, hogy ebből a koncepcióból kimaradnak a nincstelen szegényparasztság s a fölemelkedésre képtelen proletárok tömegei – valójában az a társadalmi bázis, melyre az egész irányzat létjogosultsága elsősorban épült. Sem Erdei, se Németh nem érzékelte – s ez, tegyük hozzá, Európa más tájain sem volt ritka – a háború alatt megerősödött, a régi liberalizmus gyengeségeiből okult, a szociális kérdés jelentőségét, az erős jogállam, a harcos humanizmus fontosságát felismerő polgári gondolatot s a régi európai értékek között a polgári értékek védelmére irányuló, Európa-szerte erősödő áramlatokat. Erdeit a marxista osztályszemlélet nyűgözte le, Némethet a nemzet etnikai felfogása, s a szovjet rendszer mellett az „angolszász” kapitalizmus elutasítása. Erdei társadalomelemzése volt kiemelkedő, Némethnek nem általános társadalom felfogása, hanem találó figyelmeztetései: a régi rendet likvidálni kell, de embereit nem; nem szabad utat engedni a képzett értelmiséggel szembeni hajszának – még az az intelme is megszívlelendő volt, hogy az üldözött zsidók ne legyenek bosszúállók.

A ’43-as szárszói konferencia tehát nem az egység, hanem az ellentétek konferenciája volt. De mindig akadtak békítők; a nemzeti-nacionalista eszme, mely többeknél (így Féjánál, a fiatal Gombos Gyulánál) a faji harc jegyeit is magán viselte, s a többé-kevésbé gyökeres változások igénye összetartó erőnek is bizonyult. Voltak, akik az összefogás fennmaradását Németh Lászlót védő hangsúllyal emlegették (Püski Sándor), voltak, akik az 1942-es egységet kívánták vissza, s az összejövetel politikai jellegét igyekeztek háttérbe szorítani. Juhász Géza arról beszélt, hogy nem politikai gyűlésen vagyunk, „s bármily kibékíthetetlennek rémlenek az ellentétek: lélekben egy tábor ez… Két testvérünk cáfolta heves fölindulással egymást, s amin összekaptak, még a megfogalmazásban is szinte szó szerint azonos volt.”

De a Szárszó utáni visszhangok és fejlemények nem igazolták ezt az egybeolvasztást – túlnyomórészt a baloldal felé húztak. Kovács Imre Erdeit és Jócsik Lajos gazdasági előadását dicsérte, bírálta Németh kispolgári szocializmusát, s arra utalt, hogy a jobboldaliak Németh mögé húzódtak, harmadikutasok lettek, „ez volt a kényelmesebb nekik”. De Illyés is – aki érdekes módon nem vett részt a szárszói vitában – Szárszó baloldali üzenetét emelte ki. Németh arról beszélt, hogy ő a ma, Illyés a holnap embere.

Államszerkezet, kultúra

A népi gondolat korabeli helyzete szempontjából szólni kellene a ’43-as konferencia többi témájáról is, mert azok is nagyon tanulságosak. Közülük csak kettőt emelek ki: Az állam élete című témát s a nép kultúráról szóló megbeszélést. Ezekben a kérdésekben számottevő vita nem alakult ki – pedig lett volna vitatni való.

Az államról, államszerkezetről Kiss István tartott előadást. Az előadó, miután elvileg azt emlegette, hogy az ideális államélet a kollektivizmust és az individualizmust egyensúlyba hozza, a „cselekvő állam”, az erős állam jelszavát hangoztatta, s arról beszélt, hogy a demokratikus jogállam Európában legfeljebb Angliában és Svájcban vált be, s Angliában is csak részlegesen; az állam kinőtt a jogállami keretekből, a parlament bebizonyította életképtelenségét. Ezzel szemben – a mindenféle „testületi” vezetés helyett – a kor szava az egy vezető, egy főnök irányítása alatt álló állam; a vezető persze ne legyen diktátor, hanem egy szakértő végrehajtó hatalom irányítója. A konferencia közreadott jegyzőkönyve szerint érdemi vita ezekről a gyanús gondolatokról, melyek a Németh László-i koncepcióba sem voltak beilleszthetők, nem folyt.

Különösen lehangoló volt a ’43-as konferencia kulturális üzenete. Ezt a témát az általam másutt „folklorista ókonzervatív népiességnek” nevezett irányzat uralta. Ha most László Gyula – a szaktudomány szempontjából bizonyára több helyütt vitatható, de ideológiai értékelést nem igénylő – őstörténeti előadásától eltekintünk, a népkultúra témájának előadói végletesen provinciális-konzervatív módon fogták fel a néphagyomány helyét a nemzeti kultúrában. Muharai Elemér, aki egyébként a munkás–paraszt–értelmiségi összefogás fontosságát hangsúlyozta, a népi kultúra vonatkozásában meglepően maradi nézeteket vallott. Nemcsak azt emlegette, hogy a polgári kultúra „felbontotta a népi kultúra egyik legnagyobb eredményét – a természetes közösségi szellemet”, hanem a polgári kultúrát, szinte az „entartete Kunst” szellemében, érzelgős, egészségtelen, elferdült érzéki életű kultúraként ítélte el. A népi kultúra viszont – melyet a munkásságnak s az értelmiségnek is magába kellene fogadnia – közösségi, küzdő szellemű, időtálló, egyetemes és fejlődőképes; a népkultúra a munkás–paraszt–értelmiségi összefogás abroncsa lehet. Balla Péter zeneesztéta a népdalfeldolgozások ellen szólalt fel, vagyis lényegében az ellen, hogy a népdalt a magas művészetbe emeljék, mert ezzel szerinte elvész kollektív jellege. Ez többek között a Bartók–Kodály képviselte út elvetését jelentette, de ezt a résztvevők nem tudatosították. Teljesen végleges, a népkultúrát leszűkítő és fetisizáló szellemben szólt a kérdéshez a néprajzos Dömötör Sándor is: „A magyar életnek szüksége van arra, hogy… idegen formákkal telített életét lelke mélyéről jövő indítékok segítségével tudatosítsa.” A múlt hagyományai tudatosan és tudattalanul élnek bennünk, s tudni kell, mi nem magyar s mi magyar, sőt „mélymagyar” jellegű ezekben a hagyományokban.

Mindezt nem a néprajz mai, modern tudományos felfogásával akarom összevetni, hanem a korabeli népkultúrát nagyra tartó, sőt a népi gondolatkörhöz is közel álló, de nem provinciális szemléletű szellemi emberek véleményével, akik szinte a fent idézettekkel egy időben Illyés Magyar Csillagában sorozatosan foglalkoztak a magyarságtudat és a népkultúra problémáival. Csak két példát említek. Vargyas Lajos tanulmányában határozottan szembefordult a népkultúra mesterséges fenntartására való törekvéssel. Magát az ún. népi hagyományt sem lehet egységesen megítélni – hangoztatta –, s igazán megőrzendőnek éppen azt tartotta, amit a magas kultúra is felszívhat, ami beépülhet a művelt ember világába: így például a népnyelv, a népi gyermekjátékok. Más elemek kihalóban vannak, s elevenen nem őrizhetők meg (a régi népi táncok, dalok), de mint más országokban is, ünnepi alkalmakkor elővehetők, s részben a magaskultúrát is termékenyíthetik. Lajtha László szerint a magyar népkultúra ugyan töredékes, de számos eleme még él, s ezeket ismerni kell. De „keserű csalódást okozhat az, ha mindent ettől várunk… Semmiféle kultúrbajból vagy régi vétekből sem válthat meg senkit a népi kultúra ismerete”. Adhat ösztönzést, de a modern ember útja az individualizmus útja, s ez messze vezet a népi műveltség kollektivitásától. S miközben Lajtha, kultúrkritikus szellemben, kikelt a nép tömeggé válása s az álcivilizáció jelenségei ellen, aláhúzta: nem hisz a népi kultúra teljes, formális újjáélesztésében. De – szemben Vargyas álláspontjával – szerinte válogatni se lehet elemei között, mert ez a régi paraszti kultúra egységes egészet alkot. Végül kimondta: „a felülről irányított népi kultúra torzszülött. Az a népdal, amit nem spontánul énekelnek, nem több annál a népviseletnél, amelyet már csak ünnepre öltenek fel. Ha már nem él, ha nem élő szükségletet hordoz: maskara.” Mint tudjuk, ez volt a népkultúra szerelmesének, Fülep Lajosnak a véleménye is.

„Ez a Szárszó nem az a Szárszó”

A ’43-as konferencia valóban a nagy népi mozgalom s az azóta részben klasszikussá vált íróegyéniségek és társadalmi gondolkodók komoly fóruma volt, noha távolról sem egyértelmű hagyományt örökített át az utókorra s mai híveire. S mi történt az idei szárszói konferencián? Olyan probléma ez, amelyet az igényes politikai publicisztika már szinte minden vonatkozásában kifejtett. A történész csak arra vállalkozhat, hogy néhány olyan szempontra mutasson rá, amelyek a régi Szárszótól az ideihez is vezetnek. Kevés ilyen szál van, s ami közülük most augusztusban megnyilvánult, nem a „szárszói gondolat” pozitív hagyományához kapcsolódik. Akkor a világhelyzet változásai váltották ki azt a kiútkeresést, ami a konferencia középpontjában állt. Ma, ha a lényeget nézzük, a liberalizmus térhódításának „veszélye” – s ez nagy különbség. Akkor a fasizmusok veresége utáni alternatívák: a befelé forduló önmegőrzés vagy a várható – s újabb szörnyűségeiben még kevéssé látott – új kelet-európai hatalmi viszonyok s az ezekhez való (az önmegőrzést eredetileg ugyancsak tartalmazó) alkalmazkodás vívta csatáját – ma az a kérdés, hogy a kelet-európai nacionalista-pszeudo-baloldali fundamentalizmus vagy egy értelmes s a nemzet érdekeit a legjobban szolgáló európai magyarság útját választjuk-e? 1943-ban a népi tábor az akkori – végül is csak rossz alternatívát nyújtó – lehetőségek között ingadozott; a mai, újraéledni akaró úri-középosztályi társadalom- és kultúrafelfogás vagy a demagóg populizmus között. Ami közvetlen folytonosságot jelent, abban a régi Szárszó rossz hagyományai uralkodtak; ahogy másutt már utaltam rá; a nemzeti-nacionalista gondolat olyan túlfeszített változata, mely a nemzeteszmét (amely mögött kényelmesen megbúvik a régi-új ordas eszmék jó része is) szinte mindent meghatározó társadalmi rendezőelvként akarja beállítani; az a populista szellem, mely a jogállamiságot idegen gazdasági és kulturális erők fedőszervének, a tagolt pártviszonyokat – a „mozgalmi” elv helyett – a nemzeti közösség megbontásának, s a nép szavazatai által felszínre került politikai elitet a néptől elidegenedett rétegnek tekinti; az a szellem, mely az erős, autokratikus állam híve (a közvetlen demokráciával való kacérkodás mindig is egyik eleme volt az autoritárius elképzeléseknek): az a szellem, mely voltaképpen mélyen értelmiségellenes is; az a mélyen demagóg populista jelszó, melyet a populizmus vezére így fejezett ki: „akár jobboldalinak, akár baloldalinak neveznek minket, közös bennünk, hogy szegények vagyunk”. S amit ő a hallgatóság színvonalát profi módon érzékelő koherens populista gondolatmenettel mondott el, azt egy másik, egykori szocialista, a legnagyobb csalódást okozó politikus zavarosan, inkoherensen; a populista gondolatokat – oda nem illő demokratikus és józanabb gondolattöredékekkel vegyítve – voltaképpen csak megismételte.

Semmi okot nem látok arra, hogy másokkal együtt korábban kimondott véleményemen változtassak: a népi irányzat visszavonhatatlanul lehanyatlott. S ma már nem bízok „ellensúlyozó” szerepében sem. Az irányzatnak – egy-két kivételtől eltekintve – immár nincs igényes irodalmi tartaléka. Új társadalompolitikai gondolatok nem várhatók tőle, az egyetlen kézzelfogható problémát, a magyar népességfogyás kérdését – mely a régi nagyhatású egykeprobléma mai változata – sem tudta az új s mégiscsak a modern viszonyokhoz adaptálódni akaró nép igényeinek megfelelően fölvetni.

Végül még egy gondolatot szeretnék kiemelni: miért nem a szocializmusellenesség, hanem az antiliberalizmus adta meg a konferencia fő szólamát? Persze itt hivatkozhatnánk a népiek és a kommunista baloldal régi érintkezési pontjaira: az antiindividualista kollektivizmus, a kultúrkritika által táplált parttalan antikapitalizmus eszméire. De itt most másról is szó van. A rendszerváltás óta a magyar liberalizmus (mely egyáltalán nem közömbös a nemzeti kérdés semelyik oldala iránt sem), a demokratikus jogállam, a Nyugathoz felzárkózni akaró modern Magyarország eszméjének nemcsak a letéteményese, hanem következetes ösztönzője is. Ez az irányzat – Kis János találó szavaival – a még nem európai jellegű magyar konzervativizmust, sokszor a felszínen nem is érzékelhető módon, puszta létével és erejével folytonosan szembesíti azzal, ami a mai Európától még idegen benne; szembesíti a még teljesen nem európai értékrendű magyar szocialista irányzatot saját gyengéivel, a múlttal való következetes, szembenézés elmaradásával; a népi irányzatot pedig intellektuális és kulturális lehanyatlásával, pszeudo-mivoltával.

• Esszé