Yehuda Lahav

Nyomtatóbarát változat

„Látod, milyen szép ez a város?” – kérdezte egyszer egy Gestapo-tiszt Julius Fucikot, aki állítólag – s miért ne hihetnénk a mártírhalált halt hősnek? – így válaszolt: „És még szebb lesz, ha ti már nem lesztek itt.”

Prágát ma nem náci megszállók, hanem (főleg német) turistahadak uralják, s láthatóan hosszú időre rendezkedtek be, a várost azonban még a nyugati reklám és „junk food” (szemét eledel) inváziója sem tudja igazán elcsúfítani. Ám a város szelleme mégis mintha kiveszőben lenne. Legalábbis a város szívében, az úgynevezett „arany kereszt”-ben. Prágában járva első dolgom mindig az volt, hogy a Vencel-téren vagy a Narodni tridán a Koruna vendéglőben (amely annak idején attól kapta a nevét, hogy szinte minden egy koronába került benne) egy pár ízes prágai virslit vegyek. A Korunát bezárták. Tavaly ősszel még azt ígérték, hogy 30 napon belül egy új, modern és ugyanolyan olcsó vendéglőt nyitnak. Tényleg pillanatok alatt felépült, csak olcsó nem lett – és nem prágai: tucat amerikai óriásbutik. Az utcai árusok legtöbbje eltűnt, akik megmaradtak, azoknál nincs virsli, legfeljebb „hot-dog”. Bezárt a híres Vencel téri péküzlet is. Tatarozzák. A város központjában – panaszkodnak barátaim – egyszerűen nem lehet kenyérhez, tejtermékekhez jutni, nem fizetődik ki ilyen üzleteket fenntartani.

A pékség helyén feltételezhetően valami új pénzváltó iroda nyílik majd, igaz, legalább húsz működik már belőle az „arany kereszt” térségében. A hivatalos árnál dolláronként 5-10 fillérrel ígérnek többet, s csak aki az egészen kis betűket is elolvassa, értesül arról, hogy az átváltásért 10, sőt 15 százalékot zsebelnek be, miközben 50 méterre onnan, a hivatalos bankban egy százalék levonás ellenében válthatja be a valutáját bárki, hivatalos áron.

A hangulatos Malostranska téren is rettenetes csalódás ért: bezárták a Malostranska kávéházat, amely olyan prágai intézmény volt, mint teszem azt a Gerbeaud Budapesten. Ebben a romantikus negyedben egyébként a cseh parlament öt vagy hat palotát igényelt magának, amelyeket óriási költségekkel fognak a parlament szükségleteinek megfelelően átalakítani és felszerelni – habár a jól felszerelt és tágasabb volt Szövetségi Gyűlés modern (igaz, elég ocsmány) épülete üresen áll. A mendemondák szerint a fő érv a Szövetségi Gyűlés épülete ellen az, hogy egy színház és egy múzeum között áll, holott a parlament így is félig színpadra, félig múzeumra emlékeztet már.

Az eddigi legnagyobb botrány a Nemzeti Színház körül robbant ki. Az „Új színpad” („Nova scena”) épületének egy részét már visszaadták eredeti tulajdonosának, a Vorilska szerzetesrendnek, „de hát a Nemzeti Színházat nem lehet odaadni senkinek” – mondták a felháborodott hagyományőrzők. A színházat ugyanis még a múlt században építették a nemzet adományaiból, a színpad fölötti felirat máig hirdeti: „A nemzet – önmagának.”

Az apácák – bár rendjük szükségletei részére igényelték az épületet – pillanatok alatt túladtak rajta, óriási összegért. A felháborodás igazából akkor hágott tetőfokára, amikor kiderült, hogy az épület soha nem volt az apácák tulajdona (korábbi formájában sem), és csak egy adminisztratív tévedés nyomán ítélték a rendnek. Még az a gyanú is felmerült, hogy az apácák azért siettek eladni az épületet, mert tudták: jogtalanul jutottak hozzá. Szóvivőjük ugyan erélyesen cáfolta a gyanút, de azt senki nem tagadhatta, hogy az új tulajdonos jogszerűen és jóhiszeműen járt el. Nem lesz más lehetőség – mondják a jogászok –, mint hogy a parlament törvénymódosítást fogadjon el, amely érvényteleníti az épület visszaszolgáltatásáról szóló, tévedésen alapuló határozatot.

Azt viszont egyelőre senki nem tudja, hogyan fogják kárpótolni az új tulajdonost. De majd csak találtatik valamilyen megoldás. A továbbra is csipkelődő prágaiak szerint a mostani, pragmatikus kormány idejében a tőkebefektetők (főleg a külföldiek) ritkán járnak rosszul Csehországban.

• Külföld