Irina Krivova

Nyomtatóbarát változat

A két év (1986–88) kivételével 1981 óta kormányon lévő Szocialista Pártot tehát immár bizonyosan a jobboldali pártszövetség váltja fel: a Szövetség Franciaországért (L’Union pour la France – UPF), melynek tagjai a Jacques Chirac vezette Tömörülés a Köztársaságért (Rassemblement pour la Republique – RPR) és a Valéry Giscard d’Estaing által összehozott Unió a Francia Demokráciáért (Union pour la Démocratie Francaise – UDF). Az első forduló 39,62 százalékos eredménye (szemben a szocialisták 19,24 százalékával) már eleve biztosítja számukra a szavazattöbbséget a Francia Nemzetgyűlésben.

Lehangoló eredményt hozott a szavazás a két ökológiai pártnak: a Zöldek (Les Verts) és a Környezetvédő Nemzedék (Génération Écologie) szövetsége, az Entente Écologiste a remélt 15 százalék helyett mindössze 7,8 százalékot szerzett, ami azt jelenti, hogy a második forduló után aligha számíthatnak akár csak egyetlen parlamenti helyre is.

Náluk még a kommunisták is több szavazatot gyűjtöttek (9,14 százalék), ami az utóbbi tíz évben szinte állandónak mondható: „még kicsit javítottunk is a tavalyi helyhatósági választásokhoz képest” – büszkélkedett főtitkáruk, George Marchais. Szilárdan tartják magukat Párizs északi körzeteiben, s ez a koncentrált szavazói bázis lehetőséget ad arra, hogy súlyuk legyen a Nemzetgyűlésben.

Egészen más a helyzet a szélsőjobboldali Nemzeti Fronttal. Híveik vannak ugyan az egész országban, de szétszóródva. Le Pen botrányosnak nevezte a többségi választási rendszert, amely lehetővé teszi, hogy a kommunisták a maguk 8-9 százalékával 25 parlamenti helyhez jussanak, míg a Nemzeti Front a szavazatok 13 százalékával akár képviselői hely nélkül is maradhat.

Az új Francia Nemzetgyűlés valóban nem képezi le pontosan a jelenlegi politikai erőviszonyokat. Hisz a helyek 90 százalékát megszerző jobboldal a választók mindössze 40 százalékát képviseli.

A szociális egérfogó

A kommentátorok a szocialisták vereségének okait mindjárt az 1981-es hatalomra jutás időszakánál kezdik elemezni. Bármennyire is tartottak a jobboldaliak a húsz évi ellenzéki pozíció után kormányt alakító baloldaltól, nem következett be semmiféle „forradalmi fordulat”. Sőt. Az ellenzéki évek alatt kidolgozott, már-már szélsőségesen radikális, itt-ott heves osztályharcos ideológiával átitatott programok „radikálisan” megszelídültek a realitások láttán, különösen, ami az állami monopóliumok buzgó propagálását illeti. Államosítási hevületük számos vállalat köztulajdonba vétele után alábbhagyott, s a „se államosítás, se privatizáció” állóvizében kötött ki. Eredeti programjukkal ellentétben nemet mondtak a munkabérek indexálására is.

A balodali kormány természetesen ért el eredményeket is: megállította az inflációt, stabilizálta a frankot, versenyképessé tette a francia gazdaságot. Legfőképp azonban a szociális jogok garantálása révén válhatott hosszú életűvé.

De épp ez volt az egérfogó is: ahelyett, hogy a recesszió idején kimerülő központi kassza helyett új források után néztek volna, s a „nagyvonalú” szociális juttatások helyett például a szakképzés rendjét refomálták volna meg, beérték a foldozgatással.

A baj nem jár egyedül

Az „igazságos kapitalizmus” jelszava, amellyel a szocialisták gazdaságpolitikai szemléletváltozásukat igyekeztek eladni, a gazdasági nehézségek közepette elveszítette vonzerejét. S az utóbbi hónapok pénzügyi botrányai hatására, amelyekben épp a szocialista politikusok játszották a főszerepet, morális fedezete is végképp szertefoszlott: kifejezetten bumeránggá vált.

A belső pártviszályok is mindenképpen nyomot hagytak a kormánypárt megítélésén. Frakciókra szakadásában a baloldali közvélemény nem a pluralizmus diadalát, hanem az egyes vezetők személyes ambícióinak penetráns jelét látta. A közvélemény – alighanem igaztalanul – úgy érzékelte, hogy a szocialista kormány közönyösen viseltetett a francia termelők érdekeivel szemben, akár a GATT-tárgyalásokról, akár az agrárpolitikáról volt szó.

Súlyos belpolitikai hibának bizonyult továbbá, hogy a köztársasági elnök Mitterrand 1991 májusában menesztette Rocard miniszterelnököt. A helyére kinevezett Edith Cresson asszony nem csupán az államirányítási képességeknek nem volt birtokában, hanem elemi viselkedési normáknak sem: türelmetlensége, olykor durva, sőt hisztérikus reakciói joggal váltak bírálat, sőt nevetség tárgyává.

Mitterrand külpolitikai döntései is sok esetben voltak vitathatóak. A francia közvélemény máig emlegeti, miként próbálta Mitterrand 1989-es látogatása során Gorbacsovot felhasználni arra, hogy megakadályozza, de legalábbis késleltesse a német újraegyesítést. Még ma is szemrehányással illetik az 1991-es moszkvai puccs idején finoman szólva „diplomatikus” állásfoglalását is.

Ilyen körülmények között a jobboldal mindenféle kampány, sőt program nélkül is győzhetett volna – jegyezte meg egy vezető jobboldali politikus.

A Mitterrand-éra vége

A szocialista párt vereségével a Mitterrand-éra is véget ért Franciaországban. Természetesen még két évig hatalmon marad, de együtt kell élnie a jobboldali Nemzetgyűléssel, a jobboldali Szenátussal, a múlt évi helyhatósági választásokon győzelmet aratott jobboldali helyi önkormányzatokkal – s az egész, egyre inkább jobbra tolódó Franciaországgal.

Mitterrand számára persze ez nem új: 1986-tól két évig már volt része társbérletben élni Jacques Chirackal, de 1986 és 1993 nem ugyanaz. Akkor a jobboldalnak csak gyenge többsége volt a parlamentben, s két év alatt sem sikerült a maguk oldalára átcsábítani a szavazókat. A magabiztos Mitterrand 1988-ban feloszlatta a parlamentet, s helyette egy új, számára kedvező összetételű Nemzetgyűléshez jutott.

Most azonban ezt nem ismételhetné meg, bár megvan hozzá az alkotmányos joga. A franciák most nemes lelkű gesztusokat várnak tőle – jelesül: a lemondást –, bár ezt, a szocialisták egyértelmű veresége láttán – már senki sem követeli oly makacsul, mint korábban. A franciák – mondják – „legitimisták”: tiszteletben tartják az elnök alkotmányos jogát a maradásra.

(Párizs)

• Külföld