Vajna János

Nyomtatóbarát változat

„Tulajdonképpen mi jogosítja fel lapjuk vezetőit arra a föltevésre, hogy ezentúl összes olvasóik csak a német–német és a kelet-európai témákról óhajtanak informálódni, hogy a tájékoztatást a világ egyéb eseményeiről marginális szintre szállíthatják le?” – kérdi a Frankfurter Allgemeine Zeitung egyik olvasója. A kérdés jogos. Mi több: ezt az inget a térség többi újságcsinálója is magára vehetné. Számos kép jelent meg például Mandela kiszabadulásáról, sok hír közölte ugyan, hogy a harcias Saron kivált az izraeli kormányból. De, hogy ezek az események milyen változást hozhatnak a két legbonyolultabb, a nemzetközi légkör mérgezésére „legalkalmasabbnak” tartott regionális konfliktusban, arról csak elégtelen, csak halvány fogalmat alkothat a szemlélő.

Nelson Mandela, a dél-afrikai feketék szabadságvágyának megszemélyesített jelképe, 27 évi raboskodás után elhagyta a börtönét. Kiszabadulását a kommentárok a Gorkijból diadalmenetben visszatérő Szaharov akadémikus kiszabadulásához, hasonlítják, és úgy vélik, a börtön kapuját kinyitó de Klerk lépése beismerés: az erőszak hosszú távon nem vezet célra. Egyúttal józan politikai számítás is, s nem kevésbé, az új dél-afrikai köztársasági elnök személyes bátorságának bizonyítéka. Miért illő bátorságot emlegetni? Főleg azért, mert evvel az intézkedéssel de Klerk önszántából megosztotta politikai bázisát, kihívta maga ellen a konzervatívokat. És – ami még veszélyesebb lehet – az apartheidből élő egzisztenciákat, mindenekelőtt a feketéktől nem vagyonban, nem műveltségben vagy tudásban, csak a bőr színében különböző szegény fehéreket. Továbbá bátorság kellett ahhoz is, hogy elfogadja: a jövő kialakításában nemcsak a köztársasági elnök ellenőrzése alatt álló intézmények kapnak szerepet.

De Klerk szerencséje, hogy méltó partnerre akadt. Mandela első megnyilatkozásairól csodálattal írnak az újságok. „Higgadt, nincs benne keserűség, azt a tartózkodó méltóságteljességet mutatja, amit a régi rómaiak gravitasnak neveztek”, írja első nyilvános fellépéséről a The New York Times. Megdicsérte követőinek állhatatosságát, de emlékeztetett rá, hogy a demokratikus elveket tiszteletben kell tartani. Megbélyegezte az apartheid gyűlöletes rendszerét, de tiszta jellemű személyiségként méltatta de Klerket. Védte a fegyveres harcot, de kifejezte reményét, hogy az új helyzetben „nem lesz szükség a rasszista elnyomásra adott defenzív válaszra”. Azt mondotta, ne függesszék föl a szankciókat mindaddig, amíg az apartheid létezik, de nyílt tárgyalásra szólított fel, hogy létrehozzák az új Dél-Afrikát, amely elfoglalhatja helyét a világ országai között. Vagyis: a hajlékonyságot szilárdsággal elegyíti, hogy megnyerje az ANC – az Afrikai Nemzeti Kongresszus – külföldön, fogsága idején megalakított új vezetőségét. A „fegyveres harc”, a „kulcsiparok államosításának” fölemlítésével az ANC radikális szárnyát akarja leszerelni. Ha de Klerk lefújja a szükségállapotot, valószínűleg ő is befejezettnek minősíti a fegyveres harcot.

Új fejezet kezdődik Dél-Afrika történetében – írja Chester Crocker, a hajdani közvetítő, aki 1981 és 1989 között az Egyesült Államok afrikai ügyekben illetékes államtitkára volt. Hogy történt? – teszi föl a kérdést. És miért épp most történt? „Anélkül, hogy a hatást túl akarnánk hangsúlyozni, összefüggés van az európai kommunizmus összeomlása és a dél-afrikai események között.” Moszkva lemondott a határon túli kalandokról, azaz megfosztotta a búr nacionalistákat a külső ellenségtől, és szembesítette a valódi problémával. Avval, hogy miként békülhetnének ki Afrika többi népével. Az ANC, amelyet Mandela szabadon bocsátásakor legalizáltak, ugyanígy elvesztette egyik fontos szövetségesét. A marxizmus, az állampárti szocializmus, az egypártrendszer mindenütt a világon hitelét vesztette. Ez megbénítja az együttérzők kezét is.

Modell azonban nem lehet Közép-Európa Dél-Afrika számára. Crocker, ellentétben más megfigyelőkkel, nem tekinti befejezett ténynek a „one man, one vote” elv érvényesülését. Többek között azért sem, mert a radikális fehérek, éppúgy, mint a radikális feketék, nem kompromisszumot akarnak kötni, hanem folytatni akarják a harcot az utolsó lehelletig.

De Klerk döntésének jelentőségét ő abban látja, hogy hallgatólagosan elismeri: a tárgyalások új tényeket szülhetnek, új kompromisszumváltozatokat, s ez az egyetlen út a legitimitás elnyeréséhez. Az elnök a politikusok fiatalabb nemzedékéhez tartozik, s ezek kétségbeesve nézték, miként szalasztják el az idősebb vezetők a jobbnál jobb lehetőségeket. A 80-as évek közepén a politikai bénultságot még jobban elmélyítette a gazdaság megtorpanása. A tőke kimentésének alkalmi divatja szabályos tőkeexportba csapott át: a magánszektor megvonta a bizalmat a politikai vezetőktől. Mindinkább érvényesült a szankciók – a külföld által kivetett „apartheid-különadó” – terhe, növelve a pretoriai bürokraták okozta, amúgy is elviselhetetlen terheket. Mindezt tetézte az izoláció, a nemzetek közösségéből való kivetettség lélektani hatása. Most megtört a jég. De még hosszú az út annak eldöntéséig, milyen legyen az új alkotmány. Mandela célul tűzte ki – de nem a legközelebbi célul –, hogy az új alkotmánynak meg kell hirdetnie az általános választójogot „az egyesült, demokratikus, nem rasszista Dél-Afrikában”.

Dél-Afrikában egy visszatérés, Izraelben egy távozás a biztató elem, bár a bizakodásnak az utóbbi esetben törékenyebbek az alapjai. De a tény: tény. Lemondott Saron kereskedelmi miniszter, s ebből az alkalomból dőlnek a szerencsekívánatok Samirhoz, a kormányfőhöz. Azt mondják a kommentárok, hogy Saron kiválásával – ami voltaképpen egy vereség beismerése – megnyílt az út a palesztin probléma rendezésére irányuló tárgyalások előtt. Ezeket a tárgyalásokat az amerikaiak és az egyiptomiak készítik elő, s a talajt egyengette a számukra, hogy palesztin részről fölismerték: az intifada nem folytatódhat a végtelenségig. Minél tovább tart, annál könnyebben előfordulhat, hogy eredmény nélkül abbamarad. Van egy másik veszély is: minél tovább tart, annál nagyobb teret nyernek az intifada harcosai közt az iszlám fundamentalisták. Természetesen a PFSZ rovására. De az izraeli fél is gazdagodott egy fölismeréssel: erőszakkal nem tudja megtörni az intifadát.

Egyiptom fontossága – amelyet a hajdan ellenséges Szíria, Líbia közeledése hozzá, a legnagyobb arab országhoz, egyébként is megnövelt – tovább növekszik, ha a tárgyalásokat csakugyan sikerül elkezdeni. A béke általános szempontján túl az Egyesült Államoknak van még egy külön szempontja: a közel-keleti fegyverkezési hajsza mérséklése. Mérges gázokat szinte mindenütt termelnek a térség országaiban, a közepes hatótávolságú rakéták egyre több arzenálban föllelhetők, s van vagy lesz hamarosan sok helyütt atombomba is.

Az International Herald Tribune értesülése szerint a kulisszák mögött az Egyesült Államok, Izrael és Egyiptom már tisztázta a kulcskérdéseket. Az érdekelt országok külügyminisztereinek New York-i értekezlete „nem csupán még egy konferencia lesz”. Előbb meg kellelt állapodni a folyamat két következő állomásáról. Előbb tisztázni kellett az izraeli és a palesztin delegáció kairói tárgyalásainak feltételeit, illetve ki kelleti dolgozni a megszállt területek (a nyugati part és Gáza) jövőjéről döntő választások részleteit. Nincs helyünk rá, hogy elsoroljuk az összes finomságokat, amelyekben már egyezségre jutottak. Legyen itt elég annyi, hogy a kelet-jeruzsálemi araboknak, ha szavazni akarnak, be kell jelentkezniük egy másik palesztin városba. Az országon kívül élő palesztinok csak akkor lehetnek a tárgyalóküldöttség tagjai, ha nem volt közük a terrorizmushoz, illetve nem tolonckocsin távoztak Izraelből. A palesztin küldöttségei nem a PFSZ vezetősége állítja össze, hanem az egyiptomi kormány, de a PFSZ-szel való konzultálás után. Szóval, mégis a PFSZ állítja össze. A konferencia témája a választás lesz, de a megnyitó beszédben a palesztinok elmondhatják, hogy önálló államot követelnek.

„Ha a szavazók hallatták a hangjukat, döntésüket, bármiképp is döntenek, Izrael tiszteletben fogja tartani” – jelentette ki a közel-keleti ország washingtoni nagykövete. Egyelőre azonban másutt emelik föl hangjukat a palesztin szavazók és velük együtt az arab országok kormányai: az Oroszországból menekülő zsidók áradata ellen. A sztálinisták és a fasiszták – a Pamjaty különítményeseivel blokkot alkotó Nyina Andrejevák – arra készülnek, hogy felújítják a pogromok dicstelen hagyományát, és ez mind több szovjet zsidót késztet menekülésre. Az Egyesült Államok gazdasági megtorlást alkalmaz a polgárok szabad kivándorlásai akadályozó országokkal szemben. De nem kér az újabb bevándorlókból. Már elegen jöttek. Menjenek Izraelbe – ez az álláspontja. Ezt viszont nem akarják az arab országok, amelyek félnek, hogy a bevándorlók fölborítják, kivált a Jordán nyugati partján a nemzetiségi egyensúlyt.

Nem lehetetlen, hogy emiatt elmarad vagy későbbre tolódik a palesztin képviselők megválasztása. Fölbukkanhatnak más akadályok is: már volt néhány megtorpanás a kiegyezés göröngyös útján. De most mégis jobb esély van rá, mint korábban bármikor, hogy közösen kidolgozzák izraeliek és palesztinok együttélésének házirendjét.

• Külföld