Skip to main content

Mandela és Samir

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Egy visszatérés és egy távozás


„Tulajdonképpen mi jogosítja fel lapjuk vezetőit arra a föltevésre, hogy ezentúl összes olvasóik csak a német–német és a kelet-európai témákról óhajtanak informálódni, hogy a tájékoztatást a világ egyéb eseményeiről marginális szintre szállíthatják le?” – kérdi a Frankfurter Allgemeine Zeitung egyik olvasója. A kérdés jogos. Mi több: ezt az inget a térség többi újságcsinálója is magára vehetné. Számos kép jelent meg például Mandela kiszabadulásáról, sok hír közölte ugyan, hogy a harcias Saron kivált az izraeli kormányból. De, hogy ezek az események milyen változást hozhatnak a két legbonyolultabb, a nemzetközi légkör mérgezésére „legalkalmasabbnak” tartott regionális konfliktusban, arról csak elégtelen, csak halvány fogalmat alkothat a szemlélő.

Nelson Mandela, a dél-afrikai feketék szabadságvágyának megszemélyesített jelképe, 27 évi raboskodás után elhagyta a börtönét. Kiszabadulását a kommentárok a Gorkijból diadalmenetben visszatérő Szaharov akadémikus kiszabadulásához, hasonlítják, és úgy vélik, a börtön kapuját kinyitó de Klerk lépése beismerés: az erőszak hosszú távon nem vezet célra. Egyúttal józan politikai számítás is, s nem kevésbé, az új dél-afrikai köztársasági elnök személyes bátorságának bizonyítéka. Miért illő bátorságot emlegetni? Főleg azért, mert evvel az intézkedéssel de Klerk önszántából megosztotta politikai bázisát, kihívta maga ellen a konzervatívokat. És – ami még veszélyesebb lehet – az apartheidből élő egzisztenciákat, mindenekelőtt a feketéktől nem vagyonban, nem műveltségben vagy tudásban, csak a bőr színében különböző szegény fehéreket. Továbbá bátorság kellett ahhoz is, hogy elfogadja: a jövő kialakításában nemcsak a köztársasági elnök ellenőrzése alatt álló intézmények kapnak szerepet.

De Klerk szerencséje, hogy méltó partnerre akadt. Mandela első megnyilatkozásairól csodálattal írnak az újságok. „Higgadt, nincs benne keserűség, azt a tartózkodó méltóságteljességet mutatja, amit a régi rómaiak gravitasnak neveztek”, írja első nyilvános fellépéséről a The New York Times. Megdicsérte követőinek állhatatosságát, de emlékeztetett rá, hogy a demokratikus elveket tiszteletben kell tartani. Megbélyegezte az apartheid gyűlöletes rendszerét, de tiszta jellemű személyiségként méltatta de Klerket. Védte a fegyveres harcot, de kifejezte reményét, hogy az új helyzetben „nem lesz szükség a rasszista elnyomásra adott defenzív válaszra”. Azt mondotta, ne függesszék föl a szankciókat mindaddig, amíg az apartheid létezik, de nyílt tárgyalásra szólított fel, hogy létrehozzák az új Dél-Afrikát, amely elfoglalhatja helyét a világ országai között. Vagyis: a hajlékonyságot szilárdsággal elegyíti, hogy megnyerje az ANC – az Afrikai Nemzeti Kongresszus – külföldön, fogsága idején megalakított új vezetőségét. A „fegyveres harc”, a „kulcsiparok államosításának” fölemlítésével az ANC radikális szárnyát akarja leszerelni. Ha de Klerk lefújja a szükségállapotot, valószínűleg ő is befejezettnek minősíti a fegyveres harcot.

Új fejezet kezdődik Dél-Afrika történetében – írja Chester Crocker, a hajdani közvetítő, aki 1981 és 1989 között az Egyesült Államok afrikai ügyekben illetékes államtitkára volt. Hogy történt? – teszi föl a kérdést. És miért épp most történt? „Anélkül, hogy a hatást túl akarnánk hangsúlyozni, összefüggés van az európai kommunizmus összeomlása és a dél-afrikai események között.” Moszkva lemondott a határon túli kalandokról, azaz megfosztotta a búr nacionalistákat a külső ellenségtől, és szembesítette a valódi problémával. Avval, hogy miként békülhetnének ki Afrika többi népével. Az ANC, amelyet Mandela szabadon bocsátásakor legalizáltak, ugyanígy elvesztette egyik fontos szövetségesét. A marxizmus, az állampárti szocializmus, az egypártrendszer mindenütt a világon hitelét vesztette. Ez megbénítja az együttérzők kezét is.

Modell azonban nem lehet Közép-Európa Dél-Afrika számára. Crocker, ellentétben más megfigyelőkkel, nem tekinti befejezett ténynek a „one man, one vote” elv érvényesülését. Többek között azért sem, mert a radikális fehérek, éppúgy, mint a radikális feketék, nem kompromisszumot akarnak kötni, hanem folytatni akarják a harcot az utolsó lehelletig.

De Klerk döntésének jelentőségét ő abban látja, hogy hallgatólagosan elismeri: a tárgyalások új tényeket szülhetnek, új kompromisszumváltozatokat, s ez az egyetlen út a legitimitás elnyeréséhez. Az elnök a politikusok fiatalabb nemzedékéhez tartozik, s ezek kétségbeesve nézték, miként szalasztják el az idősebb vezetők a jobbnál jobb lehetőségeket. A 80-as évek közepén a politikai bénultságot még jobban elmélyítette a gazdaság megtorpanása. A tőke kimentésének alkalmi divatja szabályos tőkeexportba csapott át: a magánszektor megvonta a bizalmat a politikai vezetőktől. Mindinkább érvényesült a szankciók – a külföld által kivetett „apartheid-különadó” terhe, növelve a pretoriai bürokraták okozta, amúgy is elviselhetetlen terheket. Mindezt tetézte az izoláció, a nemzetek közösségéből való kivetettség lélektani hatása. Most megtört a jég. De még hosszú az út annak eldöntéséig, milyen legyen az új alkotmány. Mandela célul tűzte ki – de nem a legközelebbi célul –, hogy az új alkotmánynak meg kell hirdetnie az általános választójogot „az egyesült, demokratikus, nem rasszista Dél-Afrikában”.

Dél-Afrikában egy visszatérés, Izraelben egy távozás a biztató elem, bár a bizakodásnak az utóbbi esetben törékenyebbek az alapjai. De a tény: tény. Lemondott Saron kereskedelmi miniszter, s ebből az alkalomból dőlnek a szerencsekívánatok Samirhoz, a kormányfőhöz. Azt mondják a kommentárok, hogy Saron kiválásával – ami voltaképpen egy vereség beismerése – megnyílt az út a palesztin probléma rendezésére irányuló tárgyalások előtt. Ezeket a tárgyalásokat az amerikaiak és az egyiptomiak készítik elő, s a talajt egyengette a számukra, hogy palesztin részről fölismerték: az intifada nem folytatódhat a végtelenségig. Minél tovább tart, annál könnyebben előfordulhat, hogy eredmény nélkül abbamarad. Van egy másik veszély is: minél tovább tart, annál nagyobb teret nyernek az intifada harcosai közt az iszlám fundamentalisták. Természetesen a PFSZ rovására. De az izraeli fél is gazdagodott egy fölismeréssel: erőszakkal nem tudja megtörni az intifadát.

Egyiptom fontossága – amelyet a hajdan ellenséges Szíria, Líbia közeledése hozzá, a legnagyobb arab országhoz, egyébként is megnövelt – tovább növekszik, ha a tárgyalásokat csakugyan sikerül elkezdeni. A béke általános szempontján túl az Egyesült Államoknak van még egy külön szempontja: a közel-keleti fegyverkezési hajsza mérséklése. Mérges gázokat szinte mindenütt termelnek a térség országaiban, a közepes hatótávolságú rakéták egyre több arzenálban föllelhetők, s van vagy lesz hamarosan sok helyütt atombomba is.

Az International Herald Tribune értesülése szerint a kulisszák mögött az Egyesült Államok, Izrael és Egyiptom már tisztázta a kulcskérdéseket. Az érdekelt országok külügyminisztereinek New York-i értekezlete „nem csupán még egy konferencia lesz”. Előbb meg kellelt állapodni a folyamat két következő állomásáról. Előbb tisztázni kellett az izraeli és a palesztin delegáció kairói tárgyalásainak feltételeit, illetve ki kelleti dolgozni a megszállt területek (a nyugati part és Gáza) jövőjéről döntő választások részleteit. Nincs helyünk rá, hogy elsoroljuk az összes finomságokat, amelyekben már egyezségre jutottak. Legyen itt elég annyi, hogy a kelet-jeruzsálemi araboknak, ha szavazni akarnak, be kell jelentkezniük egy másik palesztin városba. Az országon kívül élő palesztinok csak akkor lehetnek a tárgyalóküldöttség tagjai, ha nem volt közük a terrorizmushoz, illetve nem tolonckocsin távoztak Izraelből. A palesztin küldöttségei nem a PFSZ vezetősége állítja össze, hanem az egyiptomi kormány, de a PFSZ-szel való konzultálás után. Szóval, mégis a PFSZ állítja össze. A konferencia témája a választás lesz, de a megnyitó beszédben a palesztinok elmondhatják, hogy önálló államot követelnek.

„Ha a szavazók hallatták a hangjukat, döntésüket, bármiképp is döntenek, Izrael tiszteletben fogja tartani” – jelentette ki a közel-keleti ország washingtoni nagykövete. Egyelőre azonban másutt emelik föl hangjukat a palesztin szavazók és velük együtt az arab országok kormányai: az Oroszországból menekülő zsidók áradata ellen. A sztálinisták és a fasiszták – a Pamjaty különítményeseivel blokkot alkotó Nyina Andrejevák – arra készülnek, hogy felújítják a pogromok dicstelen hagyományát, és ez mind több szovjet zsidót késztet menekülésre. Az Egyesült Államok gazdasági megtorlást alkalmaz a polgárok szabad kivándorlásai akadályozó országokkal szemben. De nem kér az újabb bevándorlókból. Már elegen jöttek. Menjenek Izraelbe – ez az álláspontja. Ezt viszont nem akarják az arab országok, amelyek félnek, hogy a bevándorlók fölborítják, kivált a Jordán nyugati partján a nemzetiségi egyensúlyt.

Nem lehetetlen, hogy emiatt elmarad vagy későbbre tolódik a palesztin képviselők megválasztása. Fölbukkanhatnak más akadályok is: már volt néhány megtorpanás a kiegyezés göröngyös útján. De most mégis jobb esély van rá, mint korábban bármikor, hogy közösen kidolgozzák izraeliek és palesztinok együttélésének házirendjét.






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon