Vajna János

Nyomtatóbarát változat

Ez a hír egyben kiegészítheti, kevésbé talányossá teheti azokat a talányos értesüléseket, amelyek tudatják, hogy valakik – alkalmasint maguk az iraki vezetők – a tegnapi ellenfélhez telepítik át a légiflotta legkorszerűbb gépeit. A kedd reggeli jelentések szerint már vagy 100 harci repülőgép landolt Iránban. A dologhoz további adalékul szolgálhat, hogy a bagdadi propaganda, nyilván a síita irániak fogyasztására szánva, újból és újból feltálalja az álhírt: az amerikaiak bombázzák Najifot és Kerbalát, a síiták Irak területén fekvő szent helyeit. Mindez nem ad egyenes választ a kérdésre, hogy mit keresnek a szomszédban az iraki repülőgépek, de annyi kiolvasható belőlük, hogy a háború ismét nyeregbe segítette a teheráni iszlám fundamentalistákat, akiket Khomeini halála óta Rafszandzsani lassan, de biztosan háttérbe szorított. Ők pedig a hivatalos (és a repülőgépek átköltözése után ismét megerősített) semlegességet össze akarják egyeztetni Irak támogatásával.

Hogyan lehet a semlegességet az egyik fél támogatásával összeegyeztetni? Például úgy, ha a semlegesség deklarálását megtoldják a követeléssel, hogy az amerikaiak vezette haderő tevékenysége korlátozódjék szigorúan Kuvait fölszabadítására, és ne többre. Az ENSZ-határozat e szűkkeblű értelmezése alig kínálna egyéb lehetőséget az agresszort visszakergetni akaró fél számára, mint az aknamezővé és erődrendszerré átalakított Kuvait katonai szempontból rendkívül kedvezőtlen frontális megostromlását. Valószínű azonban, hogy az iráni hangsúlyok eltolódását nemcsak ez, hanem főleg a térség egyensúlyának megbomlásától való félelem motiválta. A kilátás, hogy Irakot túlságosan legyöngítik, esetleg földarabolják. És akkor Irak nyugati szomszédja, a NATO-tag Törökország jobban jár, mint Irán, az ostromlott Irak keleti szomszédja.

A Szovjetunió sem változtat eredeti álláspontján, kitart az Irak elleni fellépést jóváhagyó ENSZ-határozat mellett. De a washingtoni megbeszélésen – amelynek eredményeként elhalasztódik (vagy elmarad) Bush moszkvai útja, amiként a kongresszus óhajtotta, de nem a balti eseményekre hivatkozva, ahogy a Gorbacsovot kímélni akaró elnök óhajtotta – Besszmertnih valószínűleg nemcsak a Baltikum fölemlegetéséért akart visszatromfolni, amidőn a háború utáni rendre vonatkozó amerikai elképzelésekkel kapcsolatos szovjet fönntartásokat pedzegette. Inkább a térséghez fűződő szovjet érdekeket szem előtt tartó katonáknak szegődött a szócsövévé.

Kuvait felszabadítása vagy Szaddám eltávolítása?

A jelek arra vallanak, hogy új szakasz kezdődött: az amerikai–szovjet elhidegülés szakasza. Sok minden szól azonban amellett, hogy ennek folyamata lassú lesz. Az, hogy milyen ütemben hűvösödik a két hatalom viszonya, nagy jelentőségű az Irak elleni háború szempontjából. S az sem árt, ha szemügyre vesszük például a pakisztáni miniszterelnök próbálkozását az ICO, az iszlám országok konferenciájának összehívására. Pakisztán részt vesz az Egyesült Államok oldalán a háborúban. De a pakisztáni kormányfő szeretné, ha fölújítanák a dialógust Irakkal, mert szerinte még nem merültek ki a megegyezés lehetőségei. Lehet, hogy neki is figyelembe kell venni a katonák véleményét. Miközben pakisztáni alakulatok gyakorlatoznak a szaúdi sivatagban, a hadsereg főparancsnoka azon a véleményen van – és e véleményt nem rejti véka alá –, hogy a háború kiváltó oka „cionista összeesküvés az iszlám világ semlegesítésére”.

Figyelembe kell venni a háború kettős jellegét, hangoztatják éles szemű elemzők. „Regionális, ha a katonai dimenziót tekintjük, de érzelmi jelentőségét tekintve globális.” A mohamedán tömegek hajlamosak rá, hogy a Nyugat és az iszlám világ közötti összeütközésnek tekintsék. Az esemény hatósugara kiterjed még India, Indonézia, Malaysia mohamedán tömegeire is.

Az érzelmek felszításának lehetnek persze különböző okai. Bendzsedid algériai elnök például azért lett Irak egyértelmű támogatója, mert választások közelednek, és az uralkodó elitet szorongató iszlám fundamentalisták előretörését megkönnyíti Szaddám Huszein hisztérikus népszerűsítése. Az algériai elnök a motorja az öt Maghreb-ország – Algéria, Marokkó, Tunisz, Líbia, Mauritánia – kezdeményezésének; azt próbálják elérni, hogy a Biztonsági Tanács vegye újból elő és vizsgálja felül az Irak elleni határozatokat.

Közvetítők és tiltakozók

Annak idején nagy reményeket fűztek az algériai elnök és a franciák összehangolt közvetítési kísérleteihez. Az egyik oldalon. A másik oldalon, azaz az Atlanti-óceán túloldalán éppen ezért meglehetős gyanakvás fogadta a francia kezdeményezéseket. „Mindenbe belemennének, csak hogy elkerüljék a háborút” – írták lekicsinylően az amerikai újságok. De amióta a háború elkezdődött, a franciák az amerikaiak és az angolok oldalán harcolnak, és jól megállják a helyüket. Annál több bírálatot kapnak a németek. Szinte már refrén, annyiszor hallható és olvasható, hogy az amerikaiak segítőkészsége tette lehetővé a német egyesülést, de a jótett helyébe hiába várnak jót. A németek átengedték a franciáknak a nyilvános tiltakozást a túl következetesnek tartott amerikai politika ellen, viszont úgy viselkednek, mint akikre egyáltalán nem tartozik ez a dolog. Anyagi hozzájárulásuk csekély, „két napra fedezi a kiadásokat”, mondják csípősen az amerikaiak, s hozzáteszik, nagymértékben múlott rajtuk, hogy az Európai Közösség látványosan demonstrálta: a decemberben elhatározott politikai uniónak nincsenek reális alapjai. Az EK nem képes arra, hogy közös politikát fogadjon el. A Németországot bíráló megnyilatkozások szüntelenül fölemlegetik, hogy a most annyira távolságtartó németek sok vállalatának oroszlánrésze volt Irak vegyi és baktériumkapacitásának fölfejlesztésében. Németországot is felelősség terheli – és Auschwitzot is szem előtt tartva, ez különösen súlyos felelősség – az Irak támadásait elszenvedő Izrael helyzetéért.

Ezt átlátták közben Bonnban is. A héten két küldöttség – a kormánykoalíció Genscher vezette küldöttsége és a szociáldemokraták Vogel vezette küldöttsége – látogatott Izraelbe. Ahogy ilyenkor szokták: csörgették az aprópénzt. De jobban fölmérve a helyzetet, közölték, hogy átadják Izraelnek az arzenáljukban lévő Patriot rakétákat. Ez nagy gesztus, de még csak részben oszlatja el a félig vádnak, félig szellemességnek tekinthető megállapítást: „lelkük mélyén a németek semlegesek.”

Még mindig érvényes az amerikai kommentár, amely szerint ez „nehéz idő az amerikai–német viszony szempontjából, különösen, mert olyan kedvező idő előzte meg”. Azt lehetett volna hinni, most még jobb partnerek lesznek, és most már egyenlő alapon. Azt lehetett volna hinni, „Bonn és Washington megosztja a felelősséget; a németek szemmel tartják Kelet-Európa átalakulását, és átsegítik a Szovjetuniót a nehéz szakaszon, az amerikaiak pedig lélegzetet vesznek, és figyelmüket a saját gazdaságukra összpontosítják”. De aztán jött a háború. Ebből azonban nem kérnek a németek.

A „szövetségi ügy”

A NATO nagy nehezen rávette Bonnt, hogy teljesítse az iraki támadástól tartó törökök kérését, azt mondták, ha már a fronttól távol maradnak, vitatható jogi érvekre hivatkozva, legalább a török légtér védelméből vegyék ki a részükét. Így lőn. A németek 19 harci repülőgépet Törökországba menesztettek. De a törökök kissé becsapták őket. Elhallgatták, hogy átengedték az amerikaiaknak az Adana melletti légi támaszpontot, s onnan most Irakot támadások érik. Vagyis: növekszik az iraki visszacsapás veszélye. Ez a körülmény nagy izgalmat váltott ki Németországban. A politikusok két pártra szakadtak. Az egyik párt, a kisebbik, azt mondta: szövetségesek vagyunk. Ha a törököket támadás éri, az ő oldalukon van a helyünk, a másik párt, a nagyobb, viszont avval érvelt, hogy a NATO illetékessége Európa, egy Törökország elleni támadás nem volna „szövetségi ügy”.

Ez a vita Európában is visszatetszést keltett. Az angolok, olaszok, hollandok reakciói valahol a lenézés és a megmosolygás között helyezkednek el, többek közt azért is, mert evvel a vitával párhuzamosan még egy vita zajlott, késleltetve az egységes Németország első kormányának megalakulását. A második vitát az okozta, hogy a néhai NDK, azaz az új tartományok finanszírozása megkívánja az adók fölemelését; Kohl és pénzügyminisztere azonban megígérte a választások előtt, hogy nem fogják a hajdani NDK gazdaságának talpra állítása céljából az adót emelni. A háború azonban megoldotta a dilemmát. Az adót azon a címen fogják emelni, hogy az Öböl-háború költségeihez való hozzájárulást nem látták előre, és nem tervezték be.

Ezek a háború körüli események. Egyáltalán nem mellékesek, de azért mégis az a fő, ami a fronton történik. Mi történik? Az irakiak a tengerbe szivattyúzzák a kuvaiti olajat. A terrorizmust, amelyről mind több hír érkezik, kiegészíti az új műfaj: az „ökoterrorizmus”. És még mi történik? A bombázások már előkészítik a szárazföldi támadást, már nem az iraki „katonai infrastruktúra” szétzilálása a mindent megelőzően első feladat.

De valójában sok a szöveg, és kevés a közlés. A tévék, a rádiók, az újságok jóformán egyébről sem beszélnek, csak a háborúról. Csak azt nem árulják el, ami a lényeg. Hogy hol tart a dolog. Hogy mennyire sikerült megtörni Szaddám Huszein hadseregének álló- és ütőképességét Az erre vonatkozó híreket könyörtelenül törli az információáramlást teljesen kézben tartó cenzúra. Talán ez is okozza, hogy a jövővel, a háború utáni rendezéssel foglalkozó elgondolások világosabbak, mint a jelenről szóló beszámolók. A jövő világosabb, mint a homályos jelen.

• Külföld