Eörsi István

Nyomtatóbarát változat

Ebben a háborúban mindenki hazudik.

A világ legnagyobb olajtartalékát az arab sivatag homokja takarja. A huszonegy arab állam lakóinak túlnyomó többsége ennek a példátlan kincsnek mégsem haszonélvezője, hanem kárvallottja. A területet az első világháborúban darabolták fel, angol és francia gyarmati érdekek szerint. Egyrészt olajban roppantul gazdag, de fölöttébb gyér lakosságú sivatagi államokat hoztak létre, másrészt sűrűn lakott, de olajjal nem vagy alig rendelkező országokat. Az Egyesült Arab Emirátusban az egy főre eső évi jövedelem 15 000 dollár; Jemenben nem éri el a 600 dollárt. A vagyoni különbségek a feudálisan igazgatott, fundamentalista törvénykezésű gazdag országokon belül is égbekiáltóak. Ezeknek az országoknak az uralkodó rétegei a nagy nemzetközi konszernekkel karöltve óriási haszonért pumpálják ki az olajat az arab földből.

Szaddám Huszein azt hazudja, hogy a szociális igazságért háborúskodik. Győzelme véget vet az arab nép kiszipolyozásának. Ezért a szegény arab országok ágrólszakadt néptömegei a megváltót látják benne. Szaddám Huszein valódi célja, hogy uralma alatt egyesítse az arab világot. Katonai diktatúrája, melyet az egész térségre kiterjesztene, állandósítaná a szegénységet, az olajkitermelést közvetlenül katonai érdekeknek rendelné alá, és folyamatosan világháborúval fenyegetne.

Az USA azt hazudja, hogy háborújával Kuvaitot akarja felszabadítani az iraki megszállóktól, és egyben érvényt szerezni az ENSZ Kuvaitra vonatkozó határozatainak. Afganisztánt nem óhajtotta – szerencsére – ily módon felszabadítani. A balti államokat fenyegető szovjet agresszió ellen is csak annyira tiltakozik, amennyire közvéleménye miatt okvetlenül muszáj. Sőt mi több: ő maga is többször követett el agressziót, utoljára 1989-ben Panama ellen. Ami pedig az ENSZ-határozatok szentségét illeti: a palesztinai problémára vonatkozóért nemhogy háborút nem indított, hanem éppen ő gátolta meg, hogy rendezni lehessen. Még a két ENSZ-határozat együttes megvitatásáról sem volt hajlandó tárgyalni, pedig Szaddám Huszein ezt – propagandisztikus ravaszsággal – felajánlotta, mint a békés megoldás feltételét.

Kuvaitban, ebben a középkori berendezkedésű, despotikus államban a szabadságért és demokráciáért harcolni egyszerűen nevetséges. Amerika valódi célja az ellenőrzés biztosítása az arab olaj fölött. A nagy nemzetközi olajkonszernek kiváltságos helyzetének megszilárdítása érdekében semmilyen áldozattól sem riad vissza. Eltökélte, hogy leveri Szaddám Huszeint, aki valóban zsarnok, és valóban háborúval fenyegeti a világot, és ily módon olyan világrendet állandósít az Öböl vidékén, mely a szociális és nemzeti konfliktusok melegágya marad, újabb és újabb Szaddám Huszeineket szökkentve ki ebből a termékeny talajból.

Amerika nyugat-európai szövetségeseinek viszonya ehhez a háborúhoz merő hazugság. A németek például krokodilkönnyeket ejtenek a fenyegetett Izraelért, de részben legális, részben illegális haditechnika-exportjuk nélkül az iraki Scud rakéták el sem érnék Izraelt. A nyugati hatalmak fegyverezték fel, mérges gázzal is ők látták el Irakot, és most felháborodottan tiltakoznak annak puszta gondolatára is, hogy a vásárló felhasználja azt, amit nagy pénzekért éppen őtőlük vett.

A szövetségesek oldalán harcoló arab államok – Egyiptom és Szíria példának okáért – azt hazudják, hogy az ENSZ-határozatok tisztelete motiválja őket. Ezek az államok részvételükért hihetetlen pénzeket kapnak, adósságelengedés és segélyek formájában, és az a remény élteti őket, hogy Irak leverése után ők lesznek a térség uralkodó hatalmai.

Hazudik a Szovjetunió, amikor szintén az ENSZ-határozatokkal indokolja magatartását. Közben sztálinista-brezsnyevista módszerekkel rendet akar csinálni a saját birodalmában. Szolidaritása fejében cinikus nyíltsággal elvárja a Nyugattól, hogy vágjon ehhez jó – vagy legalábbis közönyös – képet. Ha a Nyugat valóban így cselekszik, akkor az erőszak ellen folytatott kuvaiti háborújához a Baltikum felé gördülő szovjet tankok csikorgása szolgáltatja majd a gunyoros kísérőzenét. Ha viszont nem tesz eleget a szovjet elvárásoknak, és túl hangosan avatkozik be a Szovjetunió „belső ügyeibe”, akkor ez – régi antiimperialista propagandájához híven és tekintettel mintegy hatvanmillió mohamedán lakosára – esetleg átáll Irak oldalára. Üdítő perspektíva: két atomhatalom néz majd háborús körülmények között farkasszemet egymással.

Izrael is hazudik, amikor nem vesz tudomást arról, hogy a válság, mely kirobbantotta a háborút, legalábbis két központú. „Mi legyen a térség olajával?” – ez az egyik kérdés. A másik pedig: „Mi legyen a térség népeivel?” Állami létre minden népnek joga van, amely igényli ezt. Izrael elítéli az iraki agressziót, és közben megfeledkezik arról, hogy maga is erőszakosan terjesztette ki a határait. Ezek a határok – és az e határokon belül élő palesztin nép sérelmei – konfliktusforrások maradnak, ha nem sikerül elvergődni valamiféle nemzetközileg garantált egyezményhez, mely egyszerre biztosítja e térség népeinek jogát az állami létre és földjének kincseire.

Az Öböl-háború elénk tárja civilizációnk totális hazugságát.

A német fegyverexportőrök arra hivatkoztak, hogy csak a rakétatechnika békés felhasználásához nyújtottak szállítmányaikkal segítséget. Ez a szemforgató hazugság most lelepleződött: a békés rakétatechnika háborús célokra is felhasználható.

A békés atomtechnika háborús célokra is felhasználható.

Az atomkorszak kezdetén még lehetett hinni abban, hogy a világbékét csak az atompatt biztosíthatja. De ami régen öncsalás volt, az ma már durva hazugság. Az atomtechnika fejlődésével, költségeinek gyors csökkenésével együtt jár, hogy belátható időn belül bármilyen amorális vagy fanatikus diktátor, őrült, sőt bármilyen pénzes bűnözőcsoport szert tehet ilyen fegyverekre. Szaddám Huszeinnek ez még remélhetőleg nem sikerült, de az efféle veszélyek idővel meghatványozódnak.

Ha nem tereljük civilizációnkat más irányba – és erre mérvadó intézmények és politikusok még kísérletet sem tesznek világszerte –, akkor az államoknak és az államok szövetségének olyan megfigyelő és ellenőrző apparátust kell létrehozniuk, mely többszörösen felülmúlná a totalitárius államok hasonló struktúráit. Az ilyen átfogó és aprólékos ellenőrzés – erről van némi tapasztalatunk – kiváltságos helyzetbe hozza az ellenőrzőket, az információk monopolizált birtokosait. Hazugságnak fog bizonyulni az összes humanista jelszó. Az állam hatalma – bármit locsognak is a liberális széplelkek – megsokszorozódik, és ez ellen még csak fel sem emelhetjük szavunkat, hiszen az ellenőrzés az esetleges atomzsarolástól és atomháborútól védi meg az emberiséget. Ha nem sikerül idejekorán az emberiség távlati érdekeinek elsőbbséget biztosítani a kis, de gazdaságilag és politikailag erős csoportok közvetlen érdekeivel szemben, akkor a hazugságkomplexum, mely ebben a most folyó Öböl-háborúban a napvilágra lökődött, teljes életünket eluralja, és visszafordíthatatlanná válik.

• Külföld