Yehuda Lahav

Nyomtatóbarát változat

Olyan volt Prágában október 28-a, mint amikor egy ember búcsúzik az élettől. Cseh–Szlovákia utolsó két hónapját éli, az idei október 28-a volt a 74 éves állam utolsó közös nemzeti ünnepe. Szomorú őszi nap volt, nem is igen ünnepelt senki. Pozsonyban tojással dobálták meg a néhány száz ünneplőt: úgy látszik, a tojásdobálás lett a 90-es évek európai politikai kultúrájának egyik kifejezése. Prágában csak a „Baloldali Blokk” hívei gyűltek össze a szebb napokat látott Vencel téren, másnap pedig a félfasiszta „Köztársaság Párt” szimpatizánsai, köztük sok skinhead. A pártvezér, Miroslav Sladek szélsőséges, sértegető beszéde mégis spontán ellenállásba ütközött. Több száz, nyilvánvalóan véletlenül a téren tartózkodó polgár „Éljen Havel!” kiáltásokkal reagált Sladek Havelt ócsárló szavaira. Sladek olyan ellenszenves volt, hogy még „Éljen Klaus!” kiáltásokat is sikerült kicsalnia az emberekből, pedig a pragmatikus, hűvös cseh kormányfő nem tartozik a karizmatikus politikusok közé, akiket a tömeg meg szokott éljenezni.

A nagygyűlés alig-alig zavarta meg a forgalmat a Vencel téren, amelyen a fő turistaszezon befejezése után is inkább hallani német, olasz és angol beszédet, mint csehet. Nagyon sok prágai határozott nemtetszéssel fogadja a város jellegének változását. Prága centrumából szinte teljesen kiszorultak a jól ismert és kedvelt virsliáruló bódék, most hamburgert és hot-dogot ajánlanak a kis üzletekben, amelyekben korábban a város közepén bevásárolhattak azok is, akik nem luxusárukra áhítoztak, most csak méregdrága videókat és televíziókat árulnak, és lépten-nyomon pénzváltó irodákba ütközik az ember. Ezekben szemérmetlenül 8-10, sőt 15 százalékos levonással váltják be a márkát és a dollárt – pedig a közeli bankban csak egyszázalékos a levonás. De hát a buta turisták nem ismerik ki magukat a helyi szokásokban. Bosszantja a helyieket a sok német és angol (főleg német) felirat is. Egy hentesüzlet ellen, amely csak németül hirdeti portékáját, bojkottot kezdeményeztek a prágaiak.

Egy ismerősömmel kirándultam a hegyekbe a német határ közelében, ahol mellesleg a prostitúció olyan méreteket öltött, hogy az önkormányzatok törvényeket kezdeményeztek a betiltására. „Guten tag” – köszöntek a velünk szembejövők, miként errefelé szokás, ám társnőm hangsúlyozottan „Dobry den”-nel válaszolt. „Mi bajod velük, végül is udvariasan köszöntek” – mondtam neki. Elég felpaprikázottan válaszolt: „Ha valaki hozzátok jön Izraelbe, biztosan legalább azt megtanulja, hogy »Salom«-mal köszönjön. Itt is illene tudniuk, ki a házigazda.”

A csehek aggódnak: három oldalról vannak németekkel körülvéve, és Szlovákia elszakadásával elvesztik a „szláv hátteret”. Szlovákiában még nagyobb az aggodalom a bizonytalan jövő miatt. Az ünnepi tábortüzek köré, amelyeket a szuverenitás kikiáltása alkalmából gyújtottak a hegyekben, még a szolgálatkész televízió kamerája révén sem tudtak tömegeket varázsolni. Aggódnak a munkanélküliek, aggódnak az „igazi csehszlovákok”, vagyis a cseh–szlovák „vegyes házasságok” csaknem kétmillióra becsült tagjai, aggódik a szlovákiai magyar kisebbség, aggódik a Csehországban élő 300 ezernyi szlovák. Nagyon kevesen kívánták igazában a szétválást. A júniusi választások utáni szlovákiai helyzetet nagyon jellemzi a nem éppen ízléses vicc, amely errefelé közszájon forog: a szlovákok úgy jártak, mint az az ember, aki szellenteni akart – és teli gatyával találta magát.

A többség ugyan máig is ellenzi a szétválást, de tudja, hogy nem lehet megakadályozni. Az alkotmány egy aránylag kis csoportnak (gyakorlatilag a képviselők 8 százalékának is) lehetővé teszi, hogy bármilyen fontos törvény elfogadását megakadályozza; s a parlamentben nincs megfelelő többség az alkotmány módosítására sem. Václav Havel újraválasztásának meghiúsítása, a szövetségi kormány álláspontjával ellentétes Duna-rekesztés, a napokban kirobbant botrány a Líbiának szánt szlovák fegyverszállítás körül szemléletesen bizonyította, hogy a szövetségi állam kormányozhatatlanná vált. Halálra van ítélve. Alexander Dubcek halála szinte jelképpé magasodott: mintha nem akarta volna túlélni azt az államot, amely egységének híve volt mindvégig. És kettős volt a gyász is: Cseh–Szlovákiát is gyászolták a Dubcek halála után kitűzött fekete lobogók.

De mi születik helyette? „A nem kívánt gyermek”, így nevezte a Lidové noviny cikkírója a születendő cseh államot. A nemzetállam túlhaladott elv a csehek szemében. „Václav Klaus maga is bizonyára érezte, hogy hamis felhangok szűrődtek a beszédébe, amikor a »prágai, brnói, olmützi és plzeni csehekhez« szólt. Vajon nem csehek voltak-e a rohamrendőrök, akik 1989 novemberében a tüntető cseh diákokra támadtak?” Václav Havel arról beszél, hogy a születendő cseh államnak meg kell találnia az állameszméjét – s ez a polgári, demokratikus, humanista elveken alapuló állam eszméje. De hiszen ezt az állameszmét nem kell újból kitalálni, hiszen Masaryk már 1918-ban kitűzte elénk – emlékeztetnek a kétkedők. Akkor hát milyen értelemben lesz több az új Cseh Köztársaság a Cseh–Szlovák Köztársaságnál? Visszajutottunk tehát a kiindulópontra. Szomorú volt az utolsó közös október 28-a.

• Külföld