Yehuda Lahav

Nyomtatóbarát változat

„Szó, szó, szó…” – idézik a Biblia helyett inkább Shakespeare-t a PFSZ elismerésének ellenzői, amikor az Izrael számára nyújtott garanciákat minősítik. Bizonyos értelemben igazuk van: a PFSZ egyelőre valóban „csak” szavakba foglalt biztosítékokkal szolgál az izraeli kormány számára: „A PFSZ elismeri Izrael jogát a békés és biztonságos létre. A PFSZ elfogadja a Biztonsági Tanács 242. és 383. számú határozatát. A PFSZ kötelezi magát, hogy minden vitás kérdést csakis tárgyalások útján fog megoldani, erőszak, valamint minden olyan tevékenység mellőzésével, amely a békét és a stabilitást veszélyeztethetné. A PFSZ ezentúl eltekint a terror és más erőszakos tettek alkalmazásától, és felelősséget vállal, hogy a szervezet minden tényezője, és tagja biztosítja a kötelezettségek teljesítését, meggátolja megszegésüket, és megbünteti a megszegőket. A PFSZ kinyilvánítja: érvényüket vesztik a Palesztin Charta Izrael létjogosultságát tagadó cikkelyei, illetve azok a rendelkezések, amelyek ellentétesek az itt vállalt kötelezettségekkel. A PFSZ felhívja a palesztinokat, hogy utasítsák el az erőszak alkalmazását és a terrorcselekményeket, és vegyenek részt aktívan a gazdasági fejlesztésre irányuló együttműködésben.”

Valóban: csupa szó, szó, szó.

Izrael hasonlóképp „szavakat” ad cserébe a palesztinoknak. Rabin miniszterelnök válaszlevelet intézett Arafathoz, amelyben bejelenti: az (Arafat) „levelében megfogalmazott kötelezettségek nyomán Izrael kormánya elhatározta, hogy elismeri a PFSZ-t mint a palesztin nemzet képviselőjét, és tárgyalásokba kezd vele a közel-keleti békefolyamat keretében”. Izrael beleegyezett továbbá abba, hogy néhány hónapon belül átadja a palesztinoknak a Gáza-övezet és Jerikó önkormányzati jogát, és kötelezi magát, hogy tárgyalásokat folytasson az öt éven belül esedékes végleges rendezésről.

Engedmény vagy megkönnyebbülés?

A Rabin-levélben foglalt ígéretek – jogi és politikai szakértők egybehangzó véleménye szerint – messze elmaradnak a Begin miniszterelnök által 1978-ban aláírt Camp David-i egyezményben vállalt izraeli kötelezettségektől. Camp Davidben Begin egyértelműen a „palesztin nép jogait” ismerte el, és kilátásba helyezte, hogy a palesztin autonómia megvalósulása után a végleges rendezésről is tárgyalni kezdenek. Azt azonban még a Likud szélsőségesei sem képzelték, hogy a megígért autonómia csupán a Gáza-övezetre és Jerikóra korlátozódjék, s hogy Izrael a palesztinok beleegyezésével bizonytalan, de mindenképpen hosszú ideig biztonsági felügyeletet gyakorolhat a határok és a térség egésze fölött.

A megfigyelők nagy többsége szerint Gáza átadása a PFSZ-nek Izrael szemszögéből inkább megkönnyebbülés, mintsem engedmény: a keskeny földsávban élő 700 ezer embert igen nehéz ellenőrizni, a PFSZ biztosan sokkal jobban el tudja végezni e feladatot. Annál is inkább, mivel ezt saját érdekében fogja megtenni, hiszen a további megegyezések esélyei a rend és biztonság fenntartásától függenek.

Ellenzéki keservek

Akkor hát mi indokolja a dühödt tiltakozást és jajveszékelést? Az ellenzék elkeseredését egyrészt nyilvánvalóan az váltotta ki, hogy a béketárgyalásokon a mostani kormány érte el az áttörést. Az ilyesmi mindenütt, minden ellenzék számára kellemetlen. Az izraeli sajtó emlékeztette a Likud vezetőit, hogy a baloldali ellenzék sem örült annak idején, hogy Begin „hozta” az Egyiptommal kötött békeszerződést, mégis megszavazta.

A szembenállást valójában sokkal inkább az okozza, hogy a palesztin–izraeli kölcsönös elismerés sokkal nagyobb jelentőségű, semhogy üres „szavaknak” lehessen minősíteni. Camp Davidben Begin egy, a tárgyalásoktól távol maradó és meg nem határozott „palesztin nép” jogait ismerte el. A palesztinok akkor még eddig sem jutottak el: az Izraelben (illetve – az ő szemszögükből – Palesztinában) élő zsidókat csak mint vallási közösséget voltak hajlandók elismerni, közülük is csak azokat, akik 1917 előtt telepedtek Palesztinába.

A Rabin–Arafat-levélváltás során viszont néven nevezték a két nemzeti közösség legitim képviseletét: Izrael kormányát és a PFSZ-t. A kölcsönös elismerés után – amelyet immár nem lehet meg nem történtté tenni – ezentúl két valós tárgyalópartner áll egymás mellett (vagy akár egymással szemben), akik akár vitázhatnak vagy alkudozhatnak is egymással, de mindenképpen számon lehet kérni tőlük kötelezettségeik teljesítését (s ezt ők is számon kérhetik). A kölcsönös elismerés létrehozta a kompromisszumos megegyezéshez szükséges alapfeltételt, és teljesen új tartalmat kölcsönzött a szavaknak és a vállalt kötelezettségeknek.

És ez az, amit pontosan látnak a megegyezést támogatók és ellenzők, izraeliek és palesztinok egyaránt. És habár a képernyőkre és az újságok címoldalaira inkább a megegyezést ellenzők tüntetései kerülnek, minden jel arra utal, hogy mind az izraeliek, mind a palesztinok többsége megértette, mekkora történelmi esély nyílt meg a térség előtt. Ez immár olyannyira nyilvánvaló, hogy az izraeli ellenzék, amely eleinte erőteljesen követelte, tartsanak népszavazást a megegyezésről vagy írjanak ki új választásokat, most egyre inkább hajlik arra, hogy elálljon e követeléstől: az ellenzéki álláspont jogosságát végleg megkérdőjelezné, ha a népszavazáson a többség a megegyezés elfogadása mellett szavazna.

Márpedig a jelek erre utalnak.

• Külföld