Orosz István

Nyomtatóbarát változat

Ha a dolgokat felszabadultan néven nevezhetjük – az jó. Jó, mert azt jelenti, hogy a dolgok egy adott értékvilágon belül létező konszenzus alapján egyértelműen azonosíthatóak. A dolgok néven nevezése teremtő aktus. Értéket, biztonságot, szolidaritást teremt. Konszenzusosan elfogadott, nyilvánosan kimondott név nélkül a dolgok létezésének státusa bizonytalan. Szerencsés az a kor, amelyben a király meztelensége kimondatik, és amelyben a királyok ezután rögvest új szabó után néznek, vagy önként eloldalognak a trón közeléből.

---

(Ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek)

Ignotus Pál Fogságban 1949–1956 című könyvének címlapján egy középkorú férfi portréját látjuk; tekintete melankolikusan önmagába fordul, mint aki tudja: micsoda nehézségekkel kell szembenéznie annak, aki a dolgok nevükön nevezésére adja a fejét. Az 1958–59 folyamán angolul írott mű 1962-es utószavában ezt olvashatjuk: „A forradalomnak azonban éppen az volt a vonzereje és egyszersmind gyengesége is, hogy olyan sokféle ember számára, annyi különböző dolgot testesített meg. Számomra azt jelentette, hogy a küzdelem célja: a dolgokat a nevükön nevezhessük. Erre való jogunkat nemcsak megsértették, hanem az feledésbe is merült gyakorlatilag mindenütt, ahol emlékezni lehetett volna rá. A feledésre való hajlam azonban még mindig jobb, mint a bosszúvágy. Ezért ne ébresszük fel az alvó oroszlánt. Hadd higgyenek az alvó lelkek a hazugságokban.” (253. o.)

A kádárizmus – az alvó lelkek hazugságai. A feledésre való kóros hajlandóság. Az elhallgatás, a „nem reflektálás” művészete. Ignotus Pál megpróbált néhány alapvető dolgot nevén nevezni, megpróbálta kimondani a kommunizmus „titkát”. Mélyen jellemző a magyarországi közállapotokra, hogy könyvét 1993-ig még csak le sem fordították magyarra. A kádárizmus alatt annyira keveseket érdekelt a dolgok valóságos neve. És oly sokan voltak elfoglalva a dolgok átnevezésének, meghamisításának pártszerű gyakorlatával.

---

(Egy divatjamúlt baloldali)

Ignotus egész élete során olyasmivel próbálkozott, aminek Magyarországon sem a harmincas, sem a negyvenes, sem az ötvenes, sem a hatvanas, sem a hetvenes években nem volt sok keletje: a hagyományos polgári értékek demokratikus védelmével. Ehhez kétszer kellett emigrálnia: először 1939-ben, majd 1956-ban, miután hét évet töltött az ÁVH börtöneiben. Tiszteletre méltó családi hagyományainak megfelelően úgy sikerült ötvöznie értékvilágában a liberalizmus, radikalizmus és szociáldemokrácia minőségjegyeit, hogy ez megőrizte a szélsőségektől. Márpedig a szélsőségektől mentes, higgadt, világos, mértéktartó fogalmazás a XX. században csak pillanatokra tartozott a népszerű, becsülendő dolgok közé Magyarországon.

„A harmincas évek végén eszmei és indulati káosz uralta el Magyarországot. Mussolini és Hitler hatása alatt sokan váltak reakciósakká abban a hitben, hogy ők forradalmárok. A zavaros jelszavak és versengő ideológiák zűrzavarában egyetlen társadalmi elképzelés sem találta meg a megfelelő helyét. A divatos forradalmi irányzatok között még a kommunisták is helyet kaptak, noha az uralkodó osztály őket tartotta a legfőbb ellenségnek. Csupán egyetlen nézet nem részesült semmiféle szimpátiában: a »hagyományos« baloldal. Ha egy fiatal ember csak egy kicsit is foglalkozott az előmenetelével, akkor el kellett utasítania az olyan elavult nézeteket, mint a liberalizmus, radikalizmus avagy a szociáldemokrácia.

Jómagam régimódi szociáldemokrata voltam, a liberális és a polgári radikális szemek híve. Egyik szerkesztője voltam az ismeretlen, bejegyzetlen Szép Szó című folyóiratnak, mely arra a hálátlan feladatra vállalkozott, hogy egyformán bírálja a nácizmust és Horthy náciellenes jelszavait. A divatjamúlt baloldal zászlaja alatt hajózva elsősorban a fiatalokat akartuk megnyerni. Magyarországi helyzetem elhanyagolhatónak volt mondható, csupán azzal dicsekedhetek, hogy a harmincas évek végén néhány hónapig én voltam az ország egyik legnépszerűtlenebb embere. A leghangosabb és leghosszabb szitkozódásokra lehetett számítani, ha egy náci gyűlésen elhangzott a nevem. A náciellenes kormánytagok körében sem voltam népszerűbb: az ő szemükben én voltam a »Rendkívüli Kellemetlenség«. A kommunistáktól, akiket tiszta szívből utáltam, mindig távol tartottam magam, ennek köszönhetően, amíg a törvényességnek legalább a látszata még megvolt, addig nem esett bántódásom. Egyetlen dolgot akartak tőlem: hogy tűnjek el az országból.” (11. o.)

Távozott tehát, mégpedig Angliába, mert – mint írja – nagyra értékelte Anglia hagyományait, köztük nyilván első helyen a dolgok néven nevezésének irigylésre méltóan világos és toleráns, egészségesen pragmatikus, fair gyakorlatát. Bízhatott benne, hogy az angolok nem fognak hazudni neki, s ebbéli bizodalmában apja – Ignotus Hugó, a Nyugat egykori szerkesztője, aki szintén úgy érezte, hogy Magyarországról Angliába kell emigrálnia – csak megerősítette: „Az angolok nem hazudnak… nem ígérnek semmit, és állják is a szavukat.” (14. o.)

Újságíróként, Károlyi Mihály Szabad Magyarország mozgalmának egyik angliai szervezőjeként, majd – 1945 után – londoni sajtóattaséként igyekezett elősegíteni Magyarország demokratizálódását. 1946-ban jelen volt a párizsi magyar béketárgyalásokon, és – Károlyi megbízásából – bizalmasan tárgyalt egy kompromisszumos területi megoldás lehetőségéről a cseh külügyminiszterrel, Jan Masarykkal. Ám ebben a kérdésben is az orosz delegáció akarata kerekedett felül, akik sokkal inkább a kelet-európai országok egymás elleni torzsalkodásait szították, semmint a kompromisszumos megegyezést segítették. Közvetíteni próbált a nyugati liberális és baloldali – nem kommunista – pártok és Magyarország között, nem sok sikerrel. 1949-ben 80 éves, haldokló apját meglátogatni érkezik Budapestre, s nem sokkal később, szeptember 4-én letartóztatják.

---

(Intelligens antikommunizmus)

Soha nem volt kommunista, s egy pillanatra sem táplált illúziókat a Magyar Kommunista Párt vezetőinek emberi kvalitásait illetően. Rákosiról így ír: „Bolondot csinált az emberekből, belőlem is, noha személy szerint sohasem kedveltem Rákosit. Gyors eszű, kellemes beszélgetőtárs volt, lenyűgöző gyorsasággal ragadott meg egy-egy gyakorlati kérdést. Ám ezek olyan gondolkodásbeli képességek voltak, melyekkel a kelet-európai üzletemberek körében gyakran lehetett találkozni. Ha mindez egy ország jövőjét formáló ambíciókkal társul, az meglehetősen visszataszító…

Nem szerettem sznobságát, ami elég gyakori tulajdonság mind a kommunisták, mind pedig a forradalmárok körében. Jómódú vidéki kereskedő fiaként sokat szenvedhetett szociális háttere miatt, mely sem elég magas, sem elég alacsony nem volt ahhoz, hogy büszkélkedni lehessen vele. Még inkább nyomaszthatta zsidó származása és előnytelen megjelenése. Ez volt az oka, hogy féltékeny volt Rajkra, arra a jóképű fiatal kommunista vezetőre, aki ráadásul még zsidó sem volt. Ugyanez okból tartotta fontosnak, hogy baráti kapcsolatokat tartson fenn köztudottan antiszemita beállítottságú emberekkel. Rákosi lelkesen csatlakozott Sztálinhoz, amikor az a zsidók ellen fordult a cionista perek idején. Mindez tulajdonképpen nem lepett meg, csak azt nem hittem, hogy a mészárlás önmagáért történt volna. A későbbi események fényében megtanultuk, hogy az önmagáért való kegyetlenség együtt járt nála a hatalommal és a dicsőséggel. Egy jóeszű kereskedelmi ügynök és egy Himmler tulajdonságai elegyedtek benne.” (62–63. o.) Péter Gábort egyszerűen „megalomániás vadállat”-nak (64. o.), Farkas Mihályt pedig „elvetemült gazember”-nek (68. o.) nevezi.

„Valóság lett az új »Führerprinzip« és a Gestapo típusú irányítás is. Később a kommunista pártok csak mint személyi kultuszt és törvénytelenségeket említették ezeket az eseményeket. Ezek a fogalmak helyesek, csak semmit sem mondanak arról, ami a valóságban történt… Valószínűleg az államalapító Szent Istvántól egészen Szálasiig senki sem követelt alattvalóitól oly mértékű alázatot és engedelmességet, mint a szovjetek által nyakunkba ültetett kommunista diktátor… Össznemzeti rémálommá vált a terror.” (68. o.)

Ignotus Pál szerint, annak a dolognak a neve, ami Magyarországon 1949 és 1956 között volt tapasztalható, nem személyi kultusz, nem törvénytelenség – hanem terror. Rákosi, Péter Gábor, Farkas Mihály nem a párt irányvonalától elhajló, hibás politikát folytató vezető – hanem gyilkos. (142. o.) Az, hogy ezeknek az embereknek a felelősségre vonása Magyarországon a kádárizmus alatt egyáltalán nem vagy csak részben történt meg – botrány. És Ignotus nem azért fogalmaz ilyen élesen, mert képtelen a valóság árnyalt megítélésére és szóbeli megragadására, mert nem tudja, hogy a bosszúvágynál semmi nem akadályozza jobban a „nemzeti megbékélést”. Hanem azért, mert – a hagyományos polgári értékek demokratikus védelmezőjeként, aki bízik az erkölcsi világrend létezésében – tudja, hogy a dolgokat előbb-utóbb mindenképpen a nevükön kell nevezni. A szándékos „nem reflektálás” hosszabb távon nem lehet alternatíva.

Nem a dolgok néven nevezésében kell kompromisszumot keresni – ezzel csak saját ítélőképességünket homályosítjuk el –, hanem abban, hogy mi történjék azután, hogy nevükön neveztük a dolgokat. „Az 1956-os forradalom idején hajtóvadászat indult az ÁVH emberei ellen. Néhány íróval, köztük olyanokkal is, akiket a forradalom után letartóztattak, tiltakoztunk ez ellen, s követeltük, hogy minden bűnöst adjanak át bántalmazás nélkül a törvényes hatóságoknak. Sokan azt mondják (köztük a legérzőbb szívű angol barátaim is), hogy ez túlzásba vitt humanizmus és törvénytisztelet volt részünkről, hiszen az ilyen gazembereknek olyan lecke kell, amit meg is értenek. Sok igazság van ebben is. Nem lehet az ember érzelgős a tömeggyilkosokkal szemben… De mit lehetett tudni azokról, akiket csupán az egyenruhájuk miatt fogtak el, vagy azért, mert valaki személyes okok miatt feljelentette őket, mint ÁVH-tisztet? Emlékeim közt megőrzöm a csillogó, barna szemű énekes emlékét – akit minden bizonnyal elkaptak és felkoncoltak a többiekkel együtt. Ő kivétel volt. Nagyon kevés volt az ilyen kivétel, talán ezer közül egy, ha ilyen akadt. De a Gestapo-, az NKVD-, az ÁVH-történetekből azt a fő tanulságot meg keli jegyeznünk, hogy senkit sem szabad más vétkeiért büntetni.” (130. o.)

„A múlt megtagadásán kívül a hajdani fasisztáktól semmit sem tanulhatott az emberiség. A volt kommunistáktól azt kell megtanulni, hogy miként lehetünk intelligens antikommunisták.” (222. o.)

---

(B. I. O. Odylie és Sir Fai Rytale)

Letartóztatását követően alapvetően kétféle módon igyekezett úrrá lenni a képtelen helyzeten. Egyrészt vallomását olyan abszurdra fogalmazta, amilyenre csak lehetett, Bloody Lie és Fairy Tale urakat nevezte meg két fő összekötőjeként: másrészt pedig lélekben arra készült, hogy ha a tárgyalás nyilvános lesz, akkor ott elmondja az igazat. „Amikor a bíróság elnöke majd az angliai tevékenységemről kérdez, gondoltam, akkor elkezdem egyik vagy másik beszervezőmet angolul idézni, majd ezt mondom: »Minden, ami itt elhangzik, szemenszedett hazugság. Ez itt egy konstruált per, mint ahogy a kormány által megrendezett összes többi is az volt. Félholtra vertek bennünket, azzal fenyegettek, hogy hozzátartozóinkat is letartóztatják és megkínozzák, ha nem vagyunk hajlandóak együttműködni velük, és így tovább.« Reméltem, mire észbekapnak és elhallgattatnak, addigra már túl késő lesz ahhoz, hogy a botrányt el lehessen tussolni. Tudtam, a jelenlegi pokol maga a mennyország ahhoz képest, ami velem, esetleg az anyámmal és testvéreimmel történhet majd ezután. Azonban meg voltam győződve arról, hogy valakinek muszáj elmondania az igazságot.

Nem esküszöm meg, hogy képes lettem volna minderre, ha valóban sor kerül a perre. Az viszont biztos, hogy amikor Szabó főhadnagy közölte, hogy »az idők folyamán úgy döntöttünk, hogy mégsem nyílt lesz a tárgyalás«, akkor nagy kő esett le a szívemről.” (96. o.)

---

Ignotus Pál hét évet töltött az ÁVH börtönében, megkínozták, megalázták, megkísérelték megfosztani emberi mivoltától, ám mindezen abszurditások, kegyetlenkedések és emberi aljasságok közepette is képes volt kapcsolatot teremteni Florence-szal, jövendő feleségével – a börtönfalakon keresztül. Szerelem – első kopogásra. Szerelmes levelek a zuhanyozó radiátora mögé rejtve. 53 évesen. Mert a dolgok néven nevezése csak szeretetteljes emberi kapcsolatok hátterében lehet érvényes.

• Szemle