Zolnay Tamás

Nyomtatóbarát változat

Arthur Schlesinger Jr. történész, John F. Kennedy elnök tanácsadója volt. Ma Amerika egyik legtekintélyesebb liberális közírója. Új könyvében határozottan és erélyesen szembefordul azzal a divatos törekvéssel, amely a nyugati, angolszász hagyományokra alapozott amerikai társadalmat úgynevezett multikulturális társadalommá akarja átformálni.

Schlesinger szerint e törekvés élharcosainak a kezében a legfőbb fegyver a történelem újraírása. Ez nem új dolog: Hitler, Sztálin, Mao mind újraíratták a történelmet, de persze eszméik terjesztésére és hatalmuk fenntartására elsősorban az erőszak eszközeit használták fel. Amerikát nem a diktatúra veszélye fenyegeti, csupán az elbambulásé. Az, hogy az alsó- és középfokú oktatás intézményeinek már eddig is gyengén képzett nebulói teljesen elhülyülnek.

A multikultúra apostolainak alapötlete az, hogy az amerikai történelem tanításában faji egyenlőséget kell teremteni, fekete, barna, vörös („rézbőrű”), sárga és fehér – egyenlően osztozzon az amerikai kultúra megteremtésének dicsőségében – öt karika, öt földrész, öt faj, öt szín.

Sajnos a rendetlen valóság makacsul szembeszegül a sportos eszmével. Amerika mai lakosságának mintegy 80 százaléka fehér, 12 százaléka fekete, a további három színen a maradék nyolc százalék osztozik. A múltban a fehérek túlsúlya a mainál is nagyobb volt.

Ez már egyből jó nagy buktató!

A másik meg az, hogy például a „barnák” legnagyobb csoportja, azaz a latinamerikai eredetű hispánok meg a „rézbőrűek” nemigen vállalnak közösséget a feketékkel, szívesebben érintkeznek, tárgyalnak és vegyülnek a fehérekkel közvetlenül, mint bármiféle multikulturális mozgalom keretében.

A közoktatási csata tehát főleg a fekete afrocentrikus ideológusok, fehér radikális tanácsadóik meg a tradicionális fehér kultúra elbizonytalanodott bürokratái között folyik. Az afrocentrikusok azt állítják, hogy az afrikai származású ember másként látja a világot, mint a többi. Charles Willie, a Harvard egyetem egyik afrocentrikus professzora például azt hirdeti, hogy az emberiség többféle, elkülöníthető intelligenciával rendelkezik: a fehérek erőssége a kommunikáció és a számolás, a feketék viszont énekben és táncban jeleskednek. Ezzel a felfogással egy David Dukes vagy egy Josef Göbbels is kiegyezne.

Mindez mulatságosan hangzik, pedig komoly dolgokról van itt szó. Olyan dolgokról, amelyekért kemény dollárokat fizetnek egyes dúsgazdag alapítványok, egyetemek – meg az amerikai adófizetők. Az afrocentrikus mozgalom egyik vezére, Asa Hilliard oktatási pszichológus úgy véli, hogy az átlagos néger gyerek nem azért szerepel rosszul az iskolában, mert igen sok esetben csonka, apa nélküli családban él, ahol nincs se pénz, se könyv, hanem azért, mert a „fehér” történelemszemlélet sérti a faji önérzetét.

Hilliard azt óhajtja bizonyítani, hogy az egész nyugati, európai civilizáció afrikai alapokra épült, és a görögök meg a rómaiak ellopták az afrikaiaktól a művészetüket, tudományukat és filozófiájukat. A szajré nagy részét macedóniai Nagy Sándor hozta – talán lezárt ládákban? – az alexandriai könyvtárból, és ajándékozta mesterének, Arisztotelésznek. (Ez az érdekes teória kissé sántít, Nagy Sándor nem kifosztotta, hanem megalapította a róla elnevezett Alexandria városát, a könyvtár építése viszont csak úgy ötven évvel a király halála után kezdődött el.)

Az afrikaiak már jóval Kolumbusz előtt felfedezték Amerikát – állítja Hilliard –, hogy hogyan és mikor, azt nem említi. Az Atlanti-óceán eredeti neve Etiópiai-óceán volt. Ez aztán majd megerősíti a néger iskolás gyerekek faji önérzetét!

A multikulturális oktatási mozgalom csak a puha („soft”) humán tárgyakat érinti: a filozófiát, irodalmat, társadalomtudományokat. A kemény tárgyak (matematika, fizika, kémia, orvostudomány és mindenféle technológia, az űrrepüléstől a cipőgyártásig) csak „nyugati” változatban léteznek. Az efféle tényekre, amelyekre nem találnak magyarázatot, az afrocentrikusak inkább érzelmileg reagálnak: viselkedésük olykor az üldözési mánia határait súrolja. Jó példa erre Leonard Jeffries New York-i professzor. (Jeffries leghíresebb elmélete az, hogy a feketéknek sokkal nagyobb a vitalitásuk, mert ők a Nap áldott gyermekei, míg a fehér faj a Jég átka alatt vonszolja keserű és frigid életét.)

Ed Koch, New York polgármestere meghívta a professzort reggelire. Jeffries azt mondta: „Jó, eljövök, de nem fogok semmit sem enni, mert a fehérek meg akarnak mérgezni.” Koch felajánlotta, hogy mindent megkóstol, de Jeffries így sem volt hajlandó együtt étkezni Kochhal, ezzel a furfangos zsidóval.

Jeffries korántsem áll egyedül a gyanakvásaival. Sok néger, főleg a fiatalabbak, elhisznek mindenféle összeesküvési babonát – vagy legalább azt állítják, hogy elhiszik őket. Sokan azt mondják, hogy az AIDS-vírust és a kábítószereket a fehérek fedezték fel, és ők terjesztik a négerek között azzal az ádáz céllal, hogy a fekete fajt kiirtsák.

Mi lesz mindennek a kimenetele? Vége van az amerikai olvasztótégelynek? Még jobban ki fognak válni a négerek az amerikai gazdaságból és a közéletből? Schlesinger nemmel válaszol. Szerinte az összetartó tényezők erősebbek, mint a széthúzás. Az afrocentrikus értelmiségiek csevegését a köznép nem nagyon hajlandó elfogadni.

A legnagyobb kár az, hogy az iskolák, a college-ok színvonala továbbra is hanyatlani fog, és a fiatalok még kevesebb figyelmet szentelnek az intézményes tanulásnak, mint eddig. Így tovább nő a rejtett analfabéták száma, főleg a néger gyermekek és fiatalok között. Valószínű, hogy egyre több amerikai szorul rá arra, hogy tudása jó részét a közbutító nyilvános iskolák kapuin kívül sajátítsa el.

• Szemle