Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Magyar szociológust mindenekelőtt bizonyos szégyenkezés fog el, ha ezt a puritán, periodika külsejű kötetet a kezébe fogja. A ködös Albionból kellett eljönnie hozzánk ide a Vadkeletre egy doktori disszertációját készítő fiatal kutatónak ahhoz, hogy a társadalomtudományi diszciplínák művelői és az érdeklődő közönség széles nemzetközi irodalmi tájékozottsággal megalapozott gazdag és higgadt monográfiát olvashasson a magyarországi cigány közösség belső viszonyairól, szokásrendjéről és gondolkodásmódjáról. Az ifjú néprajztudós, Michael S. Stewart – avagy ahogyan néhány hazai kutató és egy észak-magyarországi város cigányai hívják, Sztyuárt Misi – megcsinálta azt, amire a magyar néprajzkutatók mind ez idáig e században nem szánták el magukat: a kulturális antropológia bevett módszereinek megfelelően beköltözött egy cigány közösségbe, hogy belülről ismerje meg és értse meg működését. Magyar kollegái eljutottak Dél-Amerikába, eljutottak Afrikába, de nem jutottak el a karnyújtásnyira lévő cigány közösségekig.* Egy angol könyv magyar fordítását kell kezünkbe venni ahhoz, hogy hitelesen gyarapíthassuk szórványos tudásunkat velünk élő polgártársainkról.

Ezt a könyvet M. S. Stewart angolul írta ugyan, de mielőtt hozzáfogott, a magyarországi romák jobb megismerésének kedvéért megtanult nemcsak cigányul (románesz), hanem magyarul is. Neki megért ennyit.

De ne legyünk igazságtalanok a hazai kutatókkal szemben. Kitűnő nyelvészek (mindenekelőtt Réger Zita), népzenekutatók (Kovalcsik Katalin), szociológusok (F. Havas Gábor) tevékeny közreműködése is hozzájárult ennek az ismeretanyagnak a feltárásához. Aligha tévedek, ha feltételezem, hogy a fent említett magyarok legalább annyira építhettek M. S. Stewart és társa, Szegő Judit terepmunkájára további kutatásaikban, mint amennyire az ő felhalmozott ismereteiket az angol kutató gyümölcsöztetni tudta a sajátjában. Csak az a kérdés, hogy a Daltestvérek című kötet képes lesz-e áttörni a felszínesség és előítéletesség falát a magyarországi közvéleményben s közírásban, amit a fent említett magyarországi kutatók publikációi alig-alig érintettek meg.

A kultúrantropológia tárgyválasztása persze viszonylag kényelmes a magyarországi cigányság életének tényleges kérdőjelsorozatához képest. Hiszen – ahogyan M. S. Stewart is teszi – megmaradhat egy kiválasztott közösség viszonyainak feltárásánál, s nem kell azonnal megbirkóznia egy sor olyan problémával, amely más társadalomtudományok, de mindenekelőtt a hétköznapi élet és a politika számára megkerülhetetlen. Az a közösség, amelyet M. S. Stewart leír, amellyel együtt élt, roma, vagyis cigány anyanyelvű, köznyelvi szóhasználattal oláh cigány. Tudjuk azonban, hogy a hazai cigányok nagyobbik része csak magyarul beszél, külön nyelve nincs. A nem cigány lakosság, a gázsók szemében mégis egységesen cigányok ők is. Hogy mi a közös az M. S. Stewart által leírt nyelv- és hagyományőrző csoport s az általuk romungrónak, magyar cigánynak nevezett csoportok között, s hogy egyáltalán értelmes feltételezés-e ilyen átfogóan „cigány kisebbségről”, etnikumról beszélni, az a klasszikus kultúrantropológiai megközelítés számára közömbös. Egyetlen hazai cigány közösség alapos megismerése erre a bonyodalomra szinte semmilyen választ nem ad, legfeljebb indirekt módon egy morzsányit tesz hozzá a szociológiailag és szociálpszichológiailag releváns kérdések megválaszolásához. Nagy hiba lenne tehát, ha a remélt szélesebb körből verbuválódott érdeklődők a könyvet azzal a várakozással olvasnák el és tennék le, hogy most mindent megtudtak a cigányok életéről. Egyetlen közösségről tudhatnak meg nagyon sokat, nagyon mélyen. Azt mindenképpen, hogy romának lenni ugyanolyan identitás, ugyanolyan méltóság, mint teszem azt magyarnak lenni, s nem puszta hiány a magasabb műveltség, a civilizáció és a közkeletű erények hiánya.

E sorok írójának is alkalma volt tartós kapcsolatot kiépítenie tradicionális cigány anyanyelvű közösségekkel, amelyekre sok tekintetben nem igaz, amit M. S. Stewart Harangoson tapasztalt. S akkor még mindig csak a hagyományőrző cigány, anyanyelvű közösségekről, az egyik magyarországi cigány életformatípusról beszéltünk.

A messzi liberális demokráciában nevelkedett kutató elfogulatlan szeme azonnal észrevette azt, amit államigazgatási bürokratáknak, jó vagy rossz szándékú pedagógusoknak, politikusoknak és pártaktivistáknak közel harminc év alatt – a cigányság integrálásáról szóló 1962-es MSZMP-határozattól kezdve mindmáig – nem sikerült felismerniük: „A harangosi cigányok de facto proletarizálódáson mentek keresztül a második világháborút követő két évtizedben. Történetesen egybevágott ez az MSZMP politikai programjával, amely a cigányoknak a munkásosztályba történő asszimilációját hirdette meg. A harangosi cigányok azonban korántsem váltak a munkásosztály osztályöntudattal bíró tagjaivá, miként az MSZMP remélte, hanem megőriztek egy különálló, nem osztály jellegű identitást. Azon a képességen alapul ez, hogy továbbra is el tudták képzelni: életükben nem az a tény számít igazán, hogy hétfőtől péntekig szocialista bérekért dolgoznak, hanem az a döntő, hogy szabad idejüket lókereskedéssel, énekléssel, ivászattal és a cigánytársaikkal való testvériség ápolásával tölthetik, emberi létüket tehát otthonaikban és közösségükben találják meg, nem pedig a munkahelyen.”

Sztyuárt Misi 1984–86 között élt a Harangos fantázianévvel jelölt valóságos észak-magyarországi város cigányai között. Hol van már azóta az MSZMP? Hová lett a politika nyelvéből a munkásosztály, amelybe a cigányoknak asszimilálódnia kellett? Nemcsak a terminus vált némiképp kényelmetlenné, hanem mint közismert, elenyészett a munkáslét is, mindenekelőtt a cigányság számára, s a bérért végzett állandó munka múló epizóddá vált a hazai cigányok történetében. Ahogyan a 80-as évtized közepén, akarták-nem akarták, bérmunkássá kellett lenniük, az évtized végére sorsuk a bér- és munkanélküliség lett. De a „gázsó” környezet munkadresszúrához fűzött illúziói mit sem változtak. A nem cigány többség nem kívánja tudomásul venni, hogy a cigányok számára az emberi létezés az övéi körében eltöltött idő, amikor nem kell szembenézniük a gázsók világának nyomasztó fölényével, ahol ők inkább csak arctalan parancsteljesítők lehetnek. S ez a közösségi létezés ugyanolyan gazdag és tartalommal teli, mint bármely más tényleges összetartozás. Csak a nem cigány többség számára ismeretlen. Ha az előzőekben hangsúlyoztuk, hogy a Daltestvérek egyetlen roma közösséget ír le, bízvást hozzátehetjük, hogy a „hétköznap bérmunkás, vasárnap cigány” létforma, vagyis az identitásnak az otthoni közösségbe szorulása az egész cigányságra jellemző, akár őrzi külön anyanyelvét, akár nem. A harangosi roma közösség s a hozzá hasonló, viszonylag szerencsések, akiket aránylag kevés hatósági erőszak zavart meg, aktívan tartja fenn ezt az identitást, más szóval öntudatosan ápolja és adja tovább viselkedési hagyományait, ízlésvilágát. A magyarországi cigányok nagy többségének ez már nem adatik meg. Szerves közösségeiket az ide-oda költöztetések, kényszerek és tilalmak szétzilálták. De az összetartozást rájuk kényszeríti a nem cigány többség agresszív elutasítása.

Könyve első felében Michael S. Stewart áttekinti a cigányok történetéről és eredetéről szóló irodalmat és teóriákat. Meggyőző érvekkel kérdőjelezi meg a cigányok indiai gyökereiről szóló magyarázatokat, amelyek közhelyszámba mennek a magyar ciganológiai irodalomban. Nem kétséges, hogy a különböző dialektusokat magában foglaló cigány nyelv szókincsének egy része indiai eredetű, de egyelőre nem eléggé feltárt kérdés, hogy ezen az Indiáig vezető szálon kívül még milyen etnikai-nyelvi fonalak sodródtak össze az európai cigányság kialakulása során. A különféle európai népek között élő cigánynak nevezett kisebbségi csoportok tulajdonságait, hagyományait az indiai gyökerekre visszavezetni merő sarlatánság. Igazából zavarba ejtően nem ismerjük ennek a sajátos kisebbségnek az eredetét és történetét.

A könyv szerzője határozottan állítja, hogy a romák megformált kultúrát tartanak fenn, világos értékekkel, sőt ideológiával, noha a roma kultúrának minden eleme a gázsókhoz való viszonyulás, tehát nem „önellátó”. Elveti azokat a teóriákat, amelyek a cigány közösségek kultúráját a vándorlás során érintett népek kultúrájából vett törmelékek elegyeként értelmezik. A harangosi „Párizs” romáiról szóló konkrét, tárgyilagos s körültekintő leírás azonban feloldhatatlan feszültségekkel terhes érték- és normarendszerről ad számot. Kiderül például, hogy a párválasztási kör az itt élők számára egyre szűkül, az endogámiáról vallott nézetek ellentétesek a tényleges párválasztásokkal. Elítélik a rokonok közötti házasodást, mégsem tudják megkerülni, mert kapcsolatrendszerüket végzetesen beszűkítette az a törekvés, hogy a többségi környezettel szemben fenntartsák méltóságteljes különállásukat. Az identitásukban kulcsszerepet játszó lókereskedelem, amelynek rejtelmeiről a szerző alighanem többet hozott felszínre, mint előtte bárki más, igazából veszteséges tevékenység, amit csak a kényszerű bérmunka jövedelméből képesek finanszírozni. A közösség gazdasági tevékenységének mérlege majdnem annyira egyensúlytalan, mint a mai magyar népgazdasági mérleg. Hasonlóképpen megoldatlannak látszik a molekuláris családok fogyasztási egysége és a teljes közösség közötti feszültség. Egyszerre élnek a hagyományos közösségi szolidaritási értékek és a családi aspirációk. A „testvériség” erkölcse azt parancsolja, hogy a javak közösek legyenek. Az ételt, pénzt és takarmányt nem illik megtagadni egymástól, s a közös fogyasztásnak bizonyos rítusai is elevenen élnek. Ugyanakkor a romák igyekeznek a jövedelmüket és felhalmozott értékeiket kivonni e kényszer alól. Nehéz elhinni, hogy ezek a dekadens tendenciák nem egy fenntarthatatlan hagyományrend széttöredezésének cserepei, s ez esetben a pusztítást nem csupán a többség, a hatalom, hanem a többségi környezet csábítása végzi el.

Lehet, hogy a fenti hipotézisek az örvendetesen öntudatosodó cigány politikai szervezetek és a kutatók egy részének heves ellenállását váltják ki. Nem baj. Ez az érdekes és gazdag könyv ismét ráébreszt arra, hogy milyen keveset tudunk igazából legnagyobb kisebbségünkről. A felmerülő kérdések legalább annyira vonatkoznak a jövőre, mint a múltra.

Ahogyan a szerző a magyar kiadás előszavában 1993-ban írta: „Senki sem tudja megmondani, hogy lesz-e majd alkalmuk kitörni a nyomorból és a szegénységből, avagy az irigység és intolerancia démonai sikerrel szítanak gyűlöletet ellenük.”

* Kivétel Csalog Zsolt, ő viszont szociológussá és íróvá lett, noha néprajzosként kezdte.

• Szemle