Skip to main content

Egy teljes élet

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ritka széles e hazában az olyan ember, aki fiatal korától kezdődően homo politicusként éli meg és éli át, sőt (hál’ istennek) éli túl a történelmi fordulatokat, és hetvenedik életévét betöltve nyugodt lélekkel teheti közzé emlékiratait. Vajon hányan vannak (és voltak) olyanok, akik demokratikus és nemzeti indíttatásból csatlakoztak a világháborúban az ellenállási mozgalomhoz, és a várt, sőt megharcolt változás után mertek nem csatlakozni az új és ismét csak idegen hatalom kiszolgálóihoz?

Benkő Zoltán ilyen férfiú: dokumentumregénynek nevezett memoárkötete elegyíti a visszaemlékezést, az olykor új és szenzációs dokumentumok első közlését, a történelmi elemzést és a világnézeti-politikai állásfoglalást. Ez a műfaji keveredés viszont nemcsak érdeme a könyvnek, hanem jelentős hiányérzetünknek is forrása.

Benkő 1941-ben érettségizik a budapesti református főgimnáziumban, természetesen rá is hatnak a népi írók, de nagy (negatív) élménye Magyarország értelmetlen csatlakozása a német szövetséghez. Számára Horthy ma is „koncepció nélküli” kormányzó. A szovjet elleni háborút ma is emberiség elleni bűntettnek tekinti, miként Horthy számos más végzetes döntését, és nem talál mentséget a bűnös parancsokat teljesítő és kiadó Jány Gusztáv vezérezredes számára sem. Benkő nem teszi patikamérlegre Horthy pályáját, de számon kéri tőle, miért nem mondott le a német megszálláskor. Nemcsak azért idézzük ezeket a mai vitákra is nyilván kikacsintó állásfoglalásokat, hogy megismerjük a szerző világnézetét. Azért is, hogy megértsük: Benkő és néhány diáktársa, miután a szárszói találkozót személyesen is megtapasztalták, majd eljutottak a Görgey zászlóalj németellenes harci alakulataihoz, egyértelműen vallották, hogy a magyarság nemzeti megmentése érdekében kell megnyitni a frontvonalakat a Budapestet ostromló szovjet csapatok előtt.

Benkő nemcsak az értelmetlen háborút ellenezte, nemcsak a főváros népét akarta megkímélni a hosszú ostrom szörnyűségeitől. Azóta is szilárd és egyre erősödő meggyőződése, hogy a „háború elvesztése magyar létérdek volt”, mert a nemzetiszocializmus győzelme után Magyarország kényszerűen beolvadt volna a német birodalomba. S bár nyilvánvalóan egy jó szava sincs a második világháborút követő rezsimről, „a négy évtizedes diktatúra jóvátehetetlen erkölcsi, szellemi és anyagi pusztításáról”, ma paradoxonként állapítja meg, hogy a szovjet megszállás „minden várakozás ellenére sem végződött a magyar nép és államiság megsemmisítésével”.

Ezeknek az összefoglaló gondolatoknak a jegyében tekint vissza a katonai ellenállásra, amely minden későbbi elhallgatás ellenére mégiscsak létezett, és amelynek maga is részese volt. Leírja, hogy az ellenállás harcosai – nem lévén kommunisták – hogyan kerültek a harcok után azonnal a szovjet hadsereg biztonsági szolgálatának vagy a KGB-nek a magyarországi börtöneibe, majd onnan egyesek a szovjet katonai bíróságok elé, a szerencsésebbek az Andrássy út 60. pincéinek érintésével, átmenetileg szabadlábra. (Nem vagyunk biztosak abban, hogy a leendő olvasó tudja-e majd követni a szerző „anekdotáit” arról, hogy a politikai rendőrség pincéjében a „frakciós” kommunista Demény Pál valamiféle rendelkezési joggal bíró főírnokként funkcionál, vagy hogy Szabó Pál, a majdani Elnöki Tanács tagja itt értesül arról, hogy az ideiglenes nemzetgyűlés képviselője lett.)

Benkő Zoltán, miután nagy nehezen tisztázza magát, és igazolja, hogy fegyveres ellenállóként került szovjet fogságba, a Nemzeti Parasztpárthoz csatlakozik. Pártjában leginkább Kovács Imre „vonalát” követi: ő képviseli, ő képviselné a demokratikus egyetemisták mozgalmában azokat, akik mindkét diktatúrával megpróbálnak szembeszállni. Ekként kerül közeli ismeretségbe a Győrffy-kollégisták és a Nékosz ifjú politikusaival. A róluk rajzolt kép, amely nem fukarkodik a kemény bírálattal, egyforma távolságra van az ötvenes évek sztálinistáinak hisztérikus népikollégium-ellenességétől, egyes nékoszisták kritikátlan önképétől és a konzervatív jobboldal sommásan primitív álláspontjától. Nyilvánvaló, hogy a „csak” demokratikus és népi politikának nem volt helye a fordulat évének tájékán Magyarországon. Valószínűleg Benkő ávéhás vizsgálótisztje fogalmazta meg klasszikus érvénnyel, hogy miért kellett e létszámában kicsiny, de „társadalmi veszélyességében” nagy és valójában nem szervezett csoportot likvidálni: „Aki tudott robbantani 1944-ben, az tud 1945 után is”.

A feltehetően tervbe vett ifjúságpolitikai monstre pert elsodorta a Mindszenty-per, majd a Rajk-per előkészítése. Így ismét megjárva több internálótábort, Benkő barátaival végül Recsken kötött ki. 1993-ban már „mindent” tudunk Recskről, a magyar Gulag prototípusáról, Benkő mégis tud újat mondani. Gentleman című esszéje érzékletesen ábrázolja a hol emberséges, hol szadizmusában mindenkin túltevő ávéhás őrt. (A kötet betétje, az egyes szám első személyben elmondott visszaemlékezés, amely nem a szerzőtől származik ráadásul, és Böszörményi–Gyarmathy kitűnő dokumentumfilmjéből már nagyrészt ismert, bár hiteles, nehezen illeszkedik a kötet szerkezetébe.)

Az 1953. évi Nagy Imre-program nyomán szabaduló Benkőt az 1956-os forradalom ugyanolyan váratlanul éri, mint mindazokat, akik tudják, hogy ez a forradalom is spontánul robbant ki. Megelőzően eljár a Petőfi Kör vitáira. Ezeknek önálló fejezetet szentel, hogy elmondja a maga némileg távolságtartó álláspontját a „rendkívül magas színvonalú vitákról”, és hogy leszögezze: a reformista Petőfi Kört az események már az első puskalövés pillanatában túlhaladták. (Itt jegyezzük meg, hogy hiányoljuk a könyv szakmai lektorálását: néhány tényszerű, a könyv mondanivalóját nem érintő tévedés, hiba könnyen elkerülhető lett volna.)

A szerző is ott van mindenütt a forradalomban, ahol történik valami, de szemben megannyi mai újsütetű hőssel, nincs szüksége „hősi tettei” feltupírozására: érdekes bepillantást kapunk a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának munkájába, első kézből értesülünk egy Nagy Imrénél járt küldöttségről (amelynek Dudás József is tagja volt), megrázó a volt politikai foglyok Uránia mozibeli gyűlésének leírása, ahol az indulatok összecsapása előre jelzi a 34 év múlva újra fellángoló érzelmeket. A nem Petőfi körös Benkő részt vesz a konszolidációt megszilárdítani remélő Petőfi Kör újjáalakításában november 3-án délután, hogy másnap reggel már barikádokat építsen a Móricz Zsigmond körtéren. Benkő és recski barátai egy pillanatra sem hallják meg az új alkotmány szirénhangjait, és a menekülés közben „lebukó” Zimányi Tibor javaslatára november közepén elhagyják az országot.

Benkő a Szabad Európa Rádiónál próbálja meg újrakezdeni politikai tevékenységét. A SZER-ben szerzett élményeinek leírása és a rádió korabeli adásaiból közzétett bőséges és hiteles idézetgyűjtemény meggyőzően bizonyítja, hogy a Szabad Európa Rádió 1956-os politikája súlyos tévedésekkel, sőt bűnökkel volt terhes. Benkő, aki sohasem volt és sohasem lehetett Nagy Imre közvetlen politikai híve, vallotta és vallja, hogy csak a Nagy Imre-kormány megszilárdítása vezethetett volna a forradalom és a forradalmi rend konszolidációjához, és ennek a jegyében kárhoztatja a rádió egykori rosszul tájékozott és elfogult munkatársainak politikai irányvonalát és hangvételét. Hiteles dokumentumként olvashatjuk már 1957 elején megfogalmazott álláspontját arról, miként kellett volna új és tárgyilagos irányt szabni a SZER-nek, amit azután – s ez már más történet – nem sikerült érvényesíttetni. Közben természetesen részt vesz a bécsi magyar emigráció tevékenységében. (S mivel keveselhette börtöntapasztalatait, rövid időre megismerkedik a semleges Ausztria rendőrségi fogdájával is.) Ha az olvasó még sohasem hallott Szabó Miklósnak, az egykori kisgazdapárti politikusnak, recski rabnak, majd átfordított hivatásos hírszerzőnek bécsi tevékenységéről, ha alig ismeri a bécsi emigrációban szerepet vállaló személyek előéletét, akkor – úgy hiszem – nehezen tudja követni az 1957-es emigrációs csoportok és szervezetek leírását.

Különösen fájlaljuk, hogy a könyv itt lezárul. Holott Benkő Zoltán teljes életet élt, és harcát nem kívánja, nem tudja abbahagyni: ha nem is tért haza végleg müncheni emigrációjából, olykor hallatja hangját itthoni vitákban, és (mint erre könyvében is utal) nem enged a maga igazából: ha kell, szót emel az antifasiszta ellenállás árulóinak botor rehabilitálása ellen. Reméljük, hogy Benkő Zoltán nem lesz rest, és teljes életútjának leírásával, további történelmi élményeinek bemutatásával még további gondolkodásra készteti a jelenkor történelme iránt érdeklődő olvasóközönséget.






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon