Hegedűs B. András

Nyomtatóbarát változat

Ritka széles e hazában az olyan ember, aki fiatal korától kezdődően homo politicusként éli meg és éli át, sőt (hál’ istennek) éli túl a történelmi fordulatokat, és hetvenedik életévét betöltve nyugodt lélekkel teheti közzé emlékiratait. Vajon hányan vannak (és voltak) olyanok, akik demokratikus és nemzeti indíttatásból csatlakoztak a világháborúban az ellenállási mozgalomhoz, és a várt, sőt megharcolt változás után mertek nem csatlakozni az új és ismét csak idegen hatalom kiszolgálóihoz?

Benkő Zoltán ilyen férfiú: dokumentumregénynek nevezett memoárkötete elegyíti a visszaemlékezést, az olykor új és szenzációs dokumentumok első közlését, a történelmi elemzést és a világnézeti-politikai állásfoglalást. Ez a műfaji keveredés viszont nemcsak érdeme a könyvnek, hanem jelentős hiányérzetünknek is forrása.

Benkő 1941-ben érettségizik a budapesti református főgimnáziumban, természetesen rá is hatnak a népi írók, de nagy (negatív) élménye Magyarország értelmetlen csatlakozása a német szövetséghez. Számára Horthy ma is „koncepció nélküli” kormányzó. A szovjet elleni háborút ma is emberiség elleni bűntettnek tekinti, miként Horthy számos más végzetes döntését, és nem talál mentséget a bűnös parancsokat teljesítő és kiadó Jány Gusztáv vezérezredes számára sem. Benkő nem teszi patikamérlegre Horthy pályáját, de számon kéri tőle, miért nem mondott le a német megszálláskor. Nemcsak azért idézzük ezeket a mai vitákra is nyilván kikacsintó állásfoglalásokat, hogy megismerjük a szerző világnézetét. Azért is, hogy megértsük: Benkő és néhány diáktársa, miután a szárszói találkozót személyesen is megtapasztalták, majd eljutottak a Görgey zászlóalj németellenes harci alakulataihoz, egyértelműen vallották, hogy a magyarság nemzeti megmentése érdekében kell megnyitni a frontvonalakat a Budapestet ostromló szovjet csapatok előtt.

Benkő nemcsak az értelmetlen háborút ellenezte, nemcsak a főváros népét akarta megkímélni a hosszú ostrom szörnyűségeitől. Azóta is szilárd és egyre erősödő meggyőződése, hogy a „háború elvesztése magyar létérdek volt”, mert a nemzetiszocializmus győzelme után Magyarország kényszerűen beolvadt volna a német birodalomba. S bár nyilvánvalóan egy jó szava sincs a második világháborút követő rezsimről, „a négy évtizedes diktatúra jóvátehetetlen erkölcsi, szellemi és anyagi pusztításáról”, ma paradoxonként állapítja meg, hogy a szovjet megszállás „minden várakozás ellenére sem végződött a magyar nép és államiság megsemmisítésével”.

Ezeknek az összefoglaló gondolatoknak a jegyében tekint vissza a katonai ellenállásra, amely minden későbbi elhallgatás ellenére mégiscsak létezett, és amelynek maga is részese volt. Leírja, hogy az ellenállás harcosai – nem lévén kommunisták – hogyan kerültek a harcok után azonnal a szovjet hadsereg biztonsági szolgálatának vagy a KGB-nek a magyarországi börtöneibe, majd onnan egyesek a szovjet katonai bíróságok elé, a szerencsésebbek az Andrássy út 60. pincéinek érintésével, átmenetileg szabadlábra. (Nem vagyunk biztosak abban, hogy a leendő olvasó tudja-e majd követni a szerző „anekdotáit” arról, hogy a politikai rendőrség pincéjében a „frakciós” kommunista Demény Pál valamiféle rendelkezési joggal bíró főírnokként funkcionál, vagy hogy Szabó Pál, a majdani Elnöki Tanács tagja itt értesül arról, hogy az ideiglenes nemzetgyűlés képviselője lett.)

Benkő Zoltán, miután nagy nehezen tisztázza magát, és igazolja, hogy fegyveres ellenállóként került szovjet fogságba, a Nemzeti Parasztpárthoz csatlakozik. Pártjában leginkább Kovács Imre „vonalát” követi: ő képviseli, ő képviselné a demokratikus egyetemisták mozgalmában azokat, akik mindkét diktatúrával megpróbálnak szembeszállni. Ekként kerül közeli ismeretségbe a Győrffy-kollégisták és a Nékosz ifjú politikusaival. A róluk rajzolt kép, amely nem fukarkodik a kemény bírálattal, egyforma távolságra van az ötvenes évek sztálinistáinak hisztérikus népikollégium-ellenességétől, egyes nékoszisták kritikátlan önképétől és a konzervatív jobboldal sommásan primitív álláspontjától. Nyilvánvaló, hogy a „csak” demokratikus és népi politikának nem volt helye a fordulat évének tájékán Magyarországon. Valószínűleg Benkő ávéhás vizsgálótisztje fogalmazta meg klasszikus érvénnyel, hogy miért kellett e létszámában kicsiny, de „társadalmi veszélyességében” nagy és valójában nem szervezett csoportot likvidálni: „Aki tudott robbantani 1944-ben, az tud 1945 után is”.

A feltehetően tervbe vett ifjúságpolitikai monstre pert elsodorta a Mindszenty-per, majd a Rajk-per előkészítése. Így ismét megjárva több internálótábort, Benkő barátaival végül Recsken kötött ki. 1993-ban már „mindent” tudunk Recskről, a magyar Gulag prototípusáról, Benkő mégis tud újat mondani. Gentleman című esszéje érzékletesen ábrázolja a hol emberséges, hol szadizmusában mindenkin túltevő ávéhás őrt. (A kötet betétje, az egyes szám első személyben elmondott visszaemlékezés, amely nem a szerzőtől származik ráadásul, és Böszörményi–Gyarmathy kitűnő dokumentumfilmjéből már nagyrészt ismert, bár hiteles, nehezen illeszkedik a kötet szerkezetébe.)

Az 1953. évi Nagy Imre-program nyomán szabaduló Benkőt az 1956-os forradalom ugyanolyan váratlanul éri, mint mindazokat, akik tudják, hogy ez a forradalom is spontánul robbant ki. Megelőzően eljár a Petőfi Kör vitáira. Ezeknek önálló fejezetet szentel, hogy elmondja a maga némileg távolságtartó álláspontját a „rendkívül magas színvonalú vitákról”, és hogy leszögezze: a reformista Petőfi Kört az események már az első puskalövés pillanatában túlhaladták. (Itt jegyezzük meg, hogy hiányoljuk a könyv szakmai lektorálását: néhány tényszerű, a könyv mondanivalóját nem érintő tévedés, hiba könnyen elkerülhető lett volna.)

A szerző is ott van mindenütt a forradalomban, ahol történik valami, de szemben megannyi mai újsütetű hőssel, nincs szüksége „hősi tettei” feltupírozására: érdekes bepillantást kapunk a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának munkájába, első kézből értesülünk egy Nagy Imrénél járt küldöttségről (amelynek Dudás József is tagja volt), megrázó a volt politikai foglyok Uránia mozibeli gyűlésének leírása, ahol az indulatok összecsapása előre jelzi a 34 év múlva újra fellángoló érzelmeket. A nem Petőfi körös Benkő részt vesz a konszolidációt megszilárdítani remélő Petőfi Kör újjáalakításában november 3-án délután, hogy másnap reggel már barikádokat építsen a Móricz Zsigmond körtéren. Benkő és recski barátai egy pillanatra sem hallják meg az új alkotmány szirénhangjait, és a menekülés közben „lebukó” Zimányi Tibor javaslatára november közepén elhagyják az országot.

Benkő a Szabad Európa Rádiónál próbálja meg újrakezdeni politikai tevékenységét. A SZER-ben szerzett élményeinek leírása és a rádió korabeli adásaiból közzétett bőséges és hiteles idézetgyűjtemény meggyőzően bizonyítja, hogy a Szabad Európa Rádió 1956-os politikája súlyos tévedésekkel, sőt bűnökkel volt terhes. Benkő, aki sohasem volt és sohasem lehetett Nagy Imre közvetlen politikai híve, vallotta és vallja, hogy csak a Nagy Imre-kormány megszilárdítása vezethetett volna a forradalom és a forradalmi rend konszolidációjához, és ennek a jegyében kárhoztatja a rádió egykori rosszul tájékozott és elfogult munkatársainak politikai irányvonalát és hangvételét. Hiteles dokumentumként olvashatjuk már 1957 elején megfogalmazott álláspontját arról, miként kellett volna új és tárgyilagos irányt szabni a SZER-nek, amit azután – s ez már más történet – nem sikerült érvényesíttetni. Közben természetesen részt vesz a bécsi magyar emigráció tevékenységében. (S mivel keveselhette börtöntapasztalatait, rövid időre megismerkedik a semleges Ausztria rendőrségi fogdájával is.) Ha az olvasó még sohasem hallott Szabó Miklósnak, az egykori kisgazdapárti politikusnak, recski rabnak, majd átfordított hivatásos hírszerzőnek bécsi tevékenységéről, ha alig ismeri a bécsi emigrációban szerepet vállaló személyek előéletét, akkor – úgy hiszem – nehezen tudja követni az 1957-es emigrációs csoportok és szervezetek leírását.

Különösen fájlaljuk, hogy a könyv itt lezárul. Holott Benkő Zoltán teljes életet élt, és harcát nem kívánja, nem tudja abbahagyni: ha nem is tért haza végleg müncheni emigrációjából, olykor hallatja hangját itthoni vitákban, és (mint erre könyvében is utal) nem enged a maga igazából: ha kell, szót emel az antifasiszta ellenállás árulóinak botor rehabilitálása ellen. Reméljük, hogy Benkő Zoltán nem lesz rest, és teljes életútjának leírásával, további történelmi élményeinek bemutatásával még további gondolkodásra készteti a jelenkor történelme iránt érdeklődő olvasóközönséget.

• Szemle