Hegedűs B. András

Nyomtatóbarát változat

Életrajz és politikatörténet

A kötetet Dér Ferenc állította össze és szerkesztette (lektor, szerkesztő, szakértő neve nem szerepel –, így minden érdem és felelősség őrá hárul) nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a már rendelkezésre álló dokumentumokból olyan kézikönyv szülessen, amely – legalább a tényeket tekintve – eligazítást ad Nagy Imre sorsfordulatokban oly gazdag életében. Bizonyára ezt szolgálja az a szó szerint közölt – nyilvánvalóan csupán a kutatók szűk körét érdeklő és a laikus olvasó számára aligha érthető – jegyzék, amely 11 oldalon sorolja fel az 1990 óta az állami levéltárban található nyomozati, ügyészségi és periratokat, valamint egyéb dokumentumokat.

A kötet mintegy felerésze Nagy Imre életrajzi kronológiáját tartalmazza. A szerkesztő korrektül jelzi, hogy a kronológia elsősorban nem saját kutatásain, hanem különböző már megjelent kézikönyveken alapul. Ez önmagában még nem lenne baj, ám a kronológia áttekinthetőségét és kezelését zavarja, hogy Nagy Imre életének első 48 évét nem tényszerű közlés formájában ismerteti, hanem hosszan idéz Nagy Imre bíróság előtt tett vallomásából, amelyben Vida Ferenc tanácselnök felszólítására foglalja össze életét. S ha önmagában érdemes is publikációra ez a vallomásrészlet, nem pótolja Nagy Imre élete első 48 esztendejének pontos kronológiáját: hiszen a szerkesztő helyesen minősíti „vádcentrikusnak” a büntetőeljárást, amelynek során a vádlott csak arról beszélhet, amiről kérdezik.

Nagy Imre életrajzának részeként mondja el, hogy az orosz polgárháborúban őt huszonnyolcadmagával a VCSK rendelkezésére bocsátották. A szerkesztő egy 19 soros jegyzettel így itt próbálja meg eloszlatni az olasz–orosz koprodukcióban másodszor is elpukkasztott bűzbomba füstjét. A harmincas évekre vonatkozó dokumentumok hamis voltát nem lehet másfél évtizeddel korábbi történések magyarázatával bizonyítani. A szerkesztő minden jó szándéka ellenére néhány odavetett sorával nem szolgálta a rejtély megoldását.

Nagy Imre élete nyilvánvalóan összefüggött a háború utáni magyar politikatörténettel, így érthető, hogy olyan események is szerepelnek a kronológiában, amelyek csak közvetve érintették személyes sorsát és politikai működését. A kronológia (mint a lexikon) mindig ki van téve a bírálatnak – ki sokallja, ki kevesli a közölteket. Így ez irányú megjegyzéseinket mellőzve csupán a szakszerűséget, tárgyszerű pontosságot és a magyar nyelv helyes használatát kérjük számon. A magyar nyelv mondattani szabályait még egy kronológia tömör megfogalmazásaiban is be kell tartani, s így az olyan mondat, mint „Rajk László és (folyamatosan) társai letartóztatása” alig tűr nyomdafestéket. De nagyobb baj a számos pontatlanság – hiszen az ilyen kézikönyvet elsősorban adatai, forrásértéke és nem a benne közölt értékelések miatt veszi kézbe az olvasó. Ismert, hogy Marosánt nem 1949-ben tartóztatták le a „rajkista” hullámban, hanem később, az ún. baloldali szociáldemokratákkal; a Közgazdaságtudományi Egyetem 1949 nyarán még nem viselte Marx Károly nevét, ám Nagy Imrét már az egyetem megalapításakor, 1948-ban kinevezték (és egy életrajzi kronológiától a szakterület, a tanszék megnevezése is elvárható); 1951-ben az MDP nem harmadik, hanem második kongresszusát tartotta és így tovább.

Hol ér véget az életrajz?

Közhely, hogy a történelmi személy élete nem ér véget halálával. Ezért is hiányolható, hogy a kronológia megszakad a halálos ítélet közzétételével. Hiszen ha a szerkesztő úgy vélte, hogy az 1956 utáni politika s különösen a megtorlás fontosabb tényei szorosan kapcsolódnak Nagy Imre életéhez, akkor a per folyományai, hatása, visszhangja és nem utolsósorban a Nagy Imre hívei ellen foganatosított további megtorlások nem elhagyható elemei egy ilyen leírásnak, akárcsak Nagy Imre és az egész forradalom és szabadságharc kései reneszánsza a nyolcvanas években, aminek csúcspontja 1989. június 16-a volt.

S itt kell áttérni arra, ahogy a könyv a dokumentum műfajjal végleg összeegyeztethetetlenül – a szóban forgó személyeket bemutatja. Aligha szorul bizonyításra, hogy a magyar történelmet hosszú ideig meghatározó kommunista párt belső meghasonlására és többszöri szétesésére milyen befolyással voltak a vezető párttisztségviselők elleni koholt perek. Az 1949 után letartóztatott és fél évtized után rehabilitált politikusok további magatartása nemcsak a kommunista párt és így közvetve az ország, hanem személyesen Nagy Imre sorsát is befolyásolta, hiszen politikai köre, hívei – a „csoport” – részben e személyekből rekrutálódott. Így e téren különösen megengedhetetlen a pontatlanság, az elírás, az elhallgatás vagy a megmagyarázhatatlan feledés. A 41. oldalon szereplő letartóztatottak esetében éppen Nagy Imre későbbi híveivel nem tud mit kezdeni a könyv, mert míg Kádár és Kállai funkcióját pontosan, Losonczyét tévesen (ekkor már leváltották államtitkári tisztéből), Donáthét és Újhelyiét egyáltalán nem is közli. Donáth semmitmondó bemutatása már-már groteszk („fontos… tisztségekben dolgozott” – a „perek egyikében elítélték” stb. Még az agrárgazdaság iránt haláláig tartó szakmai és politikai elkötelezettsége sem derül ki!).

A Nagy Imrével rokonszenvező kört a kronológia az 53. oldalon sorolja fel név szerint – pontosan átvéve a listát a szerkesztő által forrásként használt ’56-os kronológiából. A 27 személyből a névmutató azonban a felsoroltak több mint felét meg sem említi, tájékozatlanságban hagyva mindazokat, akik ismeretek szerzése céljából vették kezükbe a könyvet. Csak nevetségesnek mondható, hogy a névmutató Litván Györgyöt megteszi a TIB „jelenlegi elnökévé és az 1956-os szélsőségesek vezető alakjává”. A kicsit is odafigyelő olvasó tudja, hogy Litván nem volt és lett a TIB elnöke (csupán a helyreigazítás kedvéért: a TIB első elnökét, Vásárhelyi Miklóst – akit egyáltalán nem említ a névmutató – Nagy Erzsébet, majd Zimányi Tibor követte e tisztségben), továbbá nem volt és lett a szélsőségesek vezető alakja. De a kapitális butaság mellett szóvá kell tenni, hogy a tudományos minimum még akkor sem engedi meg az ilyen aktuálpolitikai minősítéseket, ha annak talán némi alapja amúgy lehetne.

A pontatlanság hamisítás

S kötelességünk szólni a Nagy Imre-kör egy meghatározott és történelmileg-politikailag oly fontos „alcsoportjának” – Haraszti Sándor és családja szerepéről. Ha nem magyarázható, hogy Újhelyi Szilárdot „kifelejtették” a névjegyzékből, ugyanúgy nem menthető Haraszti Sándor és Losonczy Géza bemutatása. Haraszti nem egyszerűen az ellenzékhez „tartozott”, mint a felsoroltak közül sokan, hanem ennek a szellemi körnek példaadó doyenja, akinek a börtön utáni erkölcsi magatartása és a diktatúrával való szembefordulása százak, ha nem ezrek számára volt irányt mutató. Aki ezt nem tudja – ne ártsa magát a témába. Miként Losonczy sem volt 1956-ban (pláne egyszerre) miniszterelnökségi és népművelési államtitkár, hanem az ellenzék vezető figurája – igazán közismert! –, a Magyar Nemzet főmunkatársa, és csak a forradalom alatt lett államminiszter. Halálának körülményeiről Kövér György publikált tisztázó és dokumentumokkal alátámasztott tanulmányokat – amelyekről viszont az irodalomjegyzék feledkezik meg. (Kövér publikációi után különösen érthetetlen Dér fontoskodó s nem alátámasztott utalása „bizalmas, egyedül csak itt publikálható s hitelt érdemlő – de meg nem nevezett – forrásaira”.)

Megmagyarázhatatlan halottgyalázás Losonczy rendőrségi vallomásmódosításának ebben a formában való közzététele. Dér Ferenc 31 doboznyi iratból válogathatott. Hogy miért éppen a már megzavarodott gyanúsított Dér szerint is „fizikai kényszerrel és pszichikai ráhatással kivett” vallomását publikálja (nem feltüntetve, hogy a Losonczy-család engedélyét elnyerte-e?), érthetetlen. Ha majd elkészül a Losonczy Géza egész pályáját, magatartását és végül lelki és szellemi összeomlását bemutató összefoglaló életrajz – abban helye van, sőt elkerülhetetlenül ott kell lennie! – annak a vallomásnak, amelyet a megismétlődő börtönbüntetésekbe már beleroppant Losonczy Géza halála előtt négy hónappal tett. Így azonban a töredék nem járul hozzá Nagy Imre életének bemutatásához. (Útjaik akkor már elváltak – külön-külön voltak egy-egy magánzárka lakói a Gyorskocsi utcai fogságban, és soha többé nem találkoztak egymással.)

Már említettük, hogy egy kronológia célja más, mint a történelemkönyvé és a politikai vitairaté. Módszertanilag is kifogásolható tehát, ha minősítés olvasható a fegyveres felkelésről a 68. oldalon. Aligha fog széles körű egyetértésre találni Dér Ferenc értékelése, amikor 1956. október 25-ére (!), a parlament előtti vérengzés napjára datálva közli, hogy minőségileg megváltozott a felkelés tömegháttere és alapbázisa, hiszen „(kiszabadult rabok, fegyencek, a társadalmi perifériákról előbúvó lumpen elemek, büntetett előéletű, kisebb-nagyobb súlyú bűnözők, csavargók, antiszociális és bosszúálló jellegű megjelenése a »forradalom«, a »szabadság« jelszavaival…)” … amikor „egyre inkább gyakoribbak a véres, értelmetlen és terrorizmust megvalósító fegyveres cselekmények…” – írja, bár köztudott, hogy ekkor még el sem kezdődött a politikai elítéltek kiszabadítása, és még nem került sor a szórványos népítéletekre sem. E néhány soráért remélhető, hogy a szerző mielőbb megkapja Az ellenforradalom tollal és fegyverrel című örökbecsű mű egyik kiadásának dedikált példányát.

A kádárista irodalom hagyományait idézi Mindszenty József bíboros-érsek értékelése is, s így ugyancsak nem felel meg a tárgyszerűség követelményének. Bár igaz, hogy Mindszenty Nagy Imre megnevezése nélkül kormányát a bukott rendszer örökösének nevezte, egyszerűen nem felel meg a valóságnak, hogy kétségbe vonta volna a kormány legalitását. A többpárti parlamenti választás követelése – nemzetközi ellenőrzés mellett – aligha nevezhető ennek. És nehezen fogható rá a nyomda ördögére, hogy Mindszenty (Dér elemzésében) a szocialista érdektől korlátozott magántulajdont kívánt volna – amikor az esztergomi érsek nyilvánvalóan a „szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló” országra gondolt. A névmutatóban közölt azon állítás, miszerint Mindszenty rádióbeszédében megkérdőjelezi a forradalom tisztaságát, a magyar történelem e kiemelkedően fontos alakjának olyan megrágalmazása, aminek üzenetét nem is lehet megérteni. Cui prodest?

Sok kicsi sokra megy

Mindezt nem ellensúlyozhatja az a „balra” vagdalkozó, inkább nevetséges, mint indulatos stílus, amellyel a szerző a rákosista–kádárista politikát jellemzi: Kádár így „nemcsak renegátja, hanem árulója is a forradalomnak”, Révai „hivatásos rákosista”, Friss „kiszolgáló”, és így tovább.

Nehéz a sajtóhiba, a tévedés, a tévesztés és a hamisítás között a határokat megvonni – de ezek együttes és mértéktelen halmazati megjelenése (ahol Bohó helyett Bokor van, ahol Benke Valéria Havas Emőke néven szerepel [értsd: Havas Ernőné], ahol a leánykori név helyett az „alias” szlenget írják, ahol nem ismerik Brusznyay Árpád nevét, ahol nem tudják, hogy a Gyorskocsi utca nem volt börtön, ahol Kéthly Anna már 1956 előtt is emigráns volt és nem elítélt, ahol egy zárójelben méltatják a MÚOSZ 1957-es főtitkárának „későbbi” érdemeit, ahol államvédelem helyett állambiztonság áll, ahol a katonai rendfokozatok közlése mindvégig következetlen, hiszen Maléter ’56-ban már megkapta tábornoki kinevezését, míg Kopácsi csak 1990-ben, és a hibajegyzék kívánat szerint folytatható!) – ott a hibafajták differenciálása aligha lehetséges.

Téves a forradalom sorsdöntő első napjainak bemutatása (így a szovjet csapatokat behívó levél aláírása később, a miniszterelnöki kinevezés bejelentése előbb történt meg), és súlyos tévedés, hogy a szerkesztő összezavarja a Radó-féle 1958 februári és a Vida-féle (halálos ítélettel záruló) júniusi tárgyalássorozatot.

Az ajánlott irodalom jegyzékében minden nem lehet benne. De hogyan felejthette el Dér Ferenc – aki, úgy tűnik, a Nagy Imre-kérdés hivatott szakértőjének tartja magát – annak a Rainer M. Jánosnak a munkásságát, aki számos Nagy Imréről megjelent tudományos és népszerűsítő publikációjával és közszereplésével aligha mellőzhető e témakörben.

A könyv elolvasása után igazán nem értjük a szerkesztőt. Mivel a (jó) ízlésről nem lehet vitatkozni – csak csodálkozni lehet, hogy e dokumentumkötetbe beleszerkesztette saját 1992-ben publikált újságglosszáját, amelyben megvédi Nagy Imrét a „mostani új hatalom tobzódásával” szemben. Itt közli, hogy a Magyar Honvédbe írt ’56-os cikkeiért ’56-os Emlékérmet kapott. (Szabálytalanul – tegyük hozzá: Emlékérem csak a fegyveres harcosoknak és a börtönviselteknek jár a törvény értelmében. Sebaj.) A Magyar Honvéd egykori munkatársa, a Szabad Föld nyugalmazott újságírója, a még leginkább pártkiadványként megjelent 1989-es Nagy Imre vonal című összeállítás válogatója, amelyben „tragikus események”-nek nevezik a forradalmat, aki az utóbbi időben a jobb sorsra érdemes Nagy Imre Társaságnak is vezetőségi tagja, rossz, használhatatlan és mint néhány példával bizonyítani is igyekeztem – megtévesztő könyvet jelentetett meg. Kár.

(Nagy Imre – Egy magyar miniszterelnök. Szerkesztette és összeállította Dr. Dér Ferenc, Régió Kiadó, Pécs, 1993, 228 old., 390 Ft.)

• Szemle