Skip to main content

Június 17. – negyven éve

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Ez a harc volt az első

Június 17. számokban


Sztrájkoló üzemek: kb. 600
Kiszabadított foglyok: 1317
Elesett tüntetők: 51
Elesettek az NSZEP oldalán: 4
Letartóztatottak: 6171
A szovjet csapatok által kivégzett németek: kb. 20
Parancsmegtagadás miatt agyonlőtt szovjet katonák: 40 (feltételezett szám)
Halálos ítéletek: 2
Elítéltek száma: életfogytiglan: 3
10-15 év: 13
5-10 év: 98
1-5 év: 791
1 év alatt: 534

(Forrás: Die Zeit)

















Nyugatról irányított, fasiszta puccskísérlet – a berlini eseményeknek ezt a hivatalos meghatározását soha senki nem vette komolyan. A normaemelések – értsd: a fizetéscsökkentés – miatt feldühödött berlini építőmunkások letették a munkát, végigvonultak Kelet-Berlin utcáin, a tömegtüntetésnek a szovjet tankok megjelenése vetett véget – a történelmi emlékezet valahogy így őrizte meg június 17-e eseményeit.

A volt NDK archívumaiból nyilvánosságra kerülő hatalmas mennyiségű dokumentum alapján ma pontosabb képet alkothatunk a negyven év előtti eseményekről: a Berlinben kezdődött sztrájk az egész NDK-t megrázó forradalmi népmozgalom volt, amelyben legalább 450 város és község, és legalább félmillió ember vett részt. Két történész, Armin Mitter és Stefan Wolle kutatásainak eredményét Karl-Heinz Janssen dokumentációja (Die Zeit, 1993. június 18.) nyomán ismertetjük.

Hidegháború és forró terror

1952 márciusában zátronyra futott Sztálin próbálkozása, hogy Németország semlegessé nyilvánításával megakadályozza az NSZK integrálódását a nyugati szövetségi rendszerbe. A sikertelenségre a 73 éves diktátor a fegyverkezési verseny és a terror fokozásával válaszolt. A moszkvai utasításokat követve a Német Szocialista Egységpárt II. konferenciája 1952 júliusában a szocializmus építésének gyorsítását határozta el; növelték a nehézipari beruházásokat, visszafogták a fogyasztást, tízezreket vonultattak be a népi rendőrség katonai alakulataihoz, hogy ők alkossák a kiépítendő néphadsereg káderállományát. Azonnali változást Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála sem hozott. Sőt: a korábban „spontán” termelési felajánlások után, május 28-án a kormány a munkanormák jelentős emelését rendelte el.

Rapport Moszkvában

Öt nappal később azonban váratlan esemény történt. Az NDK három legfőbb vezetője, Ulbricht, Grotewohl és a „főideológus” Fred Oelssner meghívást kapott Moszkvába. Az új szovjet vezetők – Malenkov, Berija – közölték velük, hogy a szocializmus gyors felépítésének programja téves volt, ezért hazatértük után nyilvánosan „önkritikát kell gyakorolniuk”. Berlinben a politikai bizottság napokig vitatta a Moszkvából hozott pártdokumentumot (a szovjet bírálat úgy megrázta, hogy fizikai fájdalmat érzett, állította Friedrich Ebert, Berlin főpolgármestere), de a Moszkva követelte lépéseket nem lehetett soká halogatni. Június 11-én a Neues Deutschland nyilvánosságra hozza a PB állásfoglalását „a hibák sorozatáról”, amelyeket a parasztság, a kisiparosok, az egyház sérelmére követtek el. A meghirdetett amnesztia nyomán a hatvanezer elítélt közül négyezret már június 13-án szabadon bocsátanak. A könnyítések azonban a vezetést cseppet sem tették népszerűbbé. A parasztok tömegesen léptek ki a szövetkezetekből, a falusi kocsmákban a gazdák Adenauer egészségére ittak.

Mi, építőmunkások

Annál nagyobb ingerültséget váltott ki, hogy az újonnan bevezetett normákat az új irányvonal ellenére sem vonják vissza. Hogy a zúgolódókat lecsillapítsa, Max Fettling, az egyik nagy berlini építkezés szakszervezeti titkára június 15-én azt javasolta az elégedetleneknek, küldjenek kérelmező levelet Grotewohl miniszterelnökhöz. A munkások a kérvényt végül követelésként fogalmazták meg. Fettling aláírta a levelet, sőt rányomta a szakszervezet bélyegzőjét is: tettéért később tíz év fegyházra ítélték.

Másnap, június 16-án, a szakszervezetek lapjában Ulbricht minden normacsökkentési követelést visszautasított. Reggel 9-kor a Sztálin sugárút egyik nagy építkezésének munkásai vörös transzparenssel – „Mi, építőmunkások a normák csökkentését követeljük!” – megindultak a város központja felé. Sorra csatlakoztak hozzájuk a sugárút többi építkezésének munkásai. Mire a kormány székháza elé érnek, már tízezren vannak. Ulbricht, Grotewohl nem mutatkozik, csak az ércbányászati miniszter merészkedik ki az utcára, hogy közölje, a kormány teljesíti a tüntetők kívánságát. De már késő. Alfréd Brun, egy daliás termetű kőműves felugrik egy asztalra, és kimondja: Nem a normákról és az árakról van szó. Szabad választásokat követelünk.

Az amerikai felügyelet alatt álló rádióállomás, a RIAS mozzanatról mozzanatra ismerteti a berlini eseményeket. Az adásokat az NDK egész területén fogják. Bár az általános sztrájkra való felhívást nem olvassák be, újra meg újra ismertetik a munkások négypontos követelését:

1. Fizessék ki a béreket a korábban érvényes normák alapján.

2. Csökkentsék a létfenntartási költségeket.

3. Szabad és titkos választásokat.

4.  Büntetlenséget a sztrájkban részt vevőknek és a vezetőiknek.

Ezt a négy pontot az engedély nélkül kinyomtatott – szamizdat – Kleine Tribüne további két ponttal egészíti ki: Mondjon le a kormány; szabad szakszervezeteket a jelenlegi vezetők nélkül.

Egy nap forradalom

Június 17-e a német munkásmozgalom történetének legnagyobb tömegmegmozdulása. A 400 rendőr mindenütt utat enged a tömegnek, csak a kormányépületeket őrzi többszörös rendőrgyűrű. A zónahatárnál két fiatal munkás felmászik a Brandenburgi kapura, és leszedi a vörös zászlót.

A szovjet páncélosok délben jelennek meg az utcán. Időközben három gépesített hadosztály szállta meg a várost. A tüntetők kővel dobálják meg a tankokát. Egy órakor Dibrova, a szovjet városparancsnok kihirdeti az ostromállapotot, a rendőrség tűzparancsot kap. Több száz embert tartóztatnak le.

A Keleti-tenger mellékén sztrájkolnak a hajóépítők, Stalinstadtban (azaz Eisenhüttenstadtban) a kohászok, sztrájkolnak a barnaszénvidék bányászai. Magdeburgban, Lipcsében, Drezdában, Jénában mindenütt tüntetnek. Több kisebb városban megrohanják a rendőrség, a Stasi épületét, a pártházat és főképp a börtönöket. Iratokat, képeket dobálnak ki az utcára. Több börtönből kiengedik a politikai foglyokat. Magdeburgban a börtönt őrző rendőrök fegyvert használnak. A tüntetők visszalőnek, két rendőr és egy Stasi-tiszt elesik. Rathenowban egy közismert Stasi-besúgót agyonvernek. A megmozdulásnak nincs vezetője. Csupán a Neisse-parti Görlitzben foglalják el a tüntetők a városházát, és választanak új városi tisztségviselőket.

A spontán felkelést nem előzte meg olyan értelmiségi mozgalom, mint a magyar forradalmat, a prágai tavaszt vagy a gdanski sztrájkot.

Estére az üzemeket szovjet katonák szálljak meg, tömegével tartóztatják le a tüntetőket, a sztrájk vezetőit. Ennek ellenére a rend egyes városokban csak napok múlva áll helyre, júliusban újabb sztrájkhullám söpör végig az országon.

1989 késő nyarán, amikor az NDK állampolgárai seregestül menekültek Magyarországon át Nyugatra, Erich Mielke, a Stasi főnöke megkérdezte a beosztottaitól: „Ez azt jelenti, hogy holnap újra kitör június 17.?”












































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon