Nyugatról irányított, fasiszta puccskísérlet – a berlini eseményeknek ezt a hivatalos meghatározását soha senki nem vette komolyan. A normaemelések – értsd: a fizetéscsökkentés – miatt feldühödött berlini építőmunkások letették a munkát, végigvonultak Kelet-Berlin utcáin, a tömegtüntetésnek a szovjet tankok megjelenése vetett véget – a történelmi emlékezet valahogy így őrizte meg június 17-e eseményeit.
A volt NDK archívumaiból nyilvánosságra kerülő hatalmas mennyiségű dokumentum alapján ma pontosabb képet alkothatunk a negyven év előtti eseményekről: a Berlinben kezdődött sztrájk az egész NDK-t megrázó forradalmi népmozgalom volt, amelyben legalább 450 város és község, és legalább félmillió ember vett részt. Két történész, Armin Mitter és Stefan Wolle kutatásainak eredményét Karl-Heinz Janssen dokumentációja (Die Zeit, 1993. június 18.) nyomán ismertetjük.
Hidegháború és forró terror
1952 márciusában zátronyra futott Sztálin próbálkozása, hogy Németország semlegessé nyilvánításával megakadályozza az NSZK integrálódását a nyugati szövetségi rendszerbe. A sikertelenségre a 73 éves diktátor a fegyverkezési verseny és a terror fokozásával válaszolt. A moszkvai utasításokat követve a Német Szocialista Egységpárt II. konferenciája 1952 júliusában a szocializmus építésének gyorsítását határozta el; növelték a nehézipari beruházásokat, visszafogták a fogyasztást, tízezreket vonultattak be a népi rendőrség katonai alakulataihoz, hogy ők alkossák a kiépítendő néphadsereg káderállományát. Azonnali változást Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála sem hozott. Sőt: a korábban „spontán” termelési felajánlások után, május 28-án a kormány a munkanormák jelentős emelését rendelte el.
Rapport Moszkvában
Öt nappal később azonban váratlan esemény történt. Az NDK három legfőbb vezetője, Ulbricht, Grotewohl és a „főideológus” Fred Oelssner meghívást kapott Moszkvába. Az új szovjet vezetők – Malenkov, Berija – közölték velük, hogy a szocializmus gyors felépítésének programja téves volt, ezért hazatértük után nyilvánosan „önkritikát kell gyakorolniuk”. Berlinben a politikai bizottság napokig vitatta a Moszkvából hozott pártdokumentumot (a szovjet bírálat úgy megrázta, hogy fizikai fájdalmat érzett, állította Friedrich Ebert, Berlin főpolgármestere), de a Moszkva követelte lépéseket nem lehetett soká halogatni. Június 11-én a Neues Deutschland nyilvánosságra hozza a PB állásfoglalását „a hibák sorozatáról”, amelyeket a parasztság, a kisiparosok, az egyház sérelmére követtek el. A meghirdetett amnesztia nyomán a hatvanezer elítélt közül négyezret már június 13-án szabadon bocsátanak. A könnyítések azonban a vezetést cseppet sem tették népszerűbbé. A parasztok tömegesen léptek ki a szövetkezetekből, a falusi kocsmákban a gazdák Adenauer egészségére ittak.
Mi, építőmunkások
Annál nagyobb ingerültséget váltott ki, hogy az újonnan bevezetett normákat az új irányvonal ellenére sem vonják vissza. Hogy a zúgolódókat lecsillapítsa, Max Fettling, az egyik nagy berlini építkezés szakszervezeti titkára június 15-én azt javasolta az elégedetleneknek, küldjenek kérelmező levelet Grotewohl miniszterelnökhöz. A munkások a kérvényt végül követelésként fogalmazták meg. Fettling aláírta a levelet, sőt rányomta a szakszervezet bélyegzőjét is: tettéért később tíz év fegyházra ítélték.
Másnap, június 16-án, a szakszervezetek lapjában Ulbricht minden normacsökkentési követelést visszautasított. Reggel 9-kor a Sztálin sugárút egyik nagy építkezésének munkásai vörös transzparenssel – „Mi, építőmunkások a normák csökkentését követeljük!” – megindultak a város központja felé. Sorra csatlakoztak hozzájuk a sugárút többi építkezésének munkásai. Mire a kormány székháza elé érnek, már tízezren vannak. Ulbricht, Grotewohl nem mutatkozik, csak az ércbányászati miniszter merészkedik ki az utcára, hogy közölje, a kormány teljesíti a tüntetők kívánságát. De már késő. Alfréd Brun, egy daliás termetű kőműves felugrik egy asztalra, és kimondja: Nem a normákról és az árakról van szó. Szabad választásokat követelünk.
Az amerikai felügyelet alatt álló rádióállomás, a RIAS mozzanatról mozzanatra ismerteti a berlini eseményeket. Az adásokat az NDK egész területén fogják. Bár az általános sztrájkra való felhívást nem olvassák be, újra meg újra ismertetik a munkások négypontos követelését:
1. Fizessék ki a béreket a korábban érvényes normák alapján.
2. Csökkentsék a létfenntartási költségeket.
3. Szabad és titkos választásokat.
4. Büntetlenséget a sztrájkban részt vevőknek és a vezetőiknek.
Ezt a négy pontot az engedély nélkül kinyomtatott – szamizdat – Kleine Tribüne további két ponttal egészíti ki: Mondjon le a kormány; szabad szakszervezeteket a jelenlegi vezetők nélkül.
Egy nap forradalom
Június 17-e a német munkásmozgalom történetének legnagyobb tömegmegmozdulása. A 400 rendőr mindenütt utat enged a tömegnek, csak a kormányépületeket őrzi többszörös rendőrgyűrű. A zónahatárnál két fiatal munkás felmászik a Brandenburgi kapura, és leszedi a vörös zászlót.
A szovjet páncélosok délben jelennek meg az utcán. Időközben három gépesített hadosztály szállta meg a várost. A tüntetők kővel dobálják meg a tankokát. Egy órakor Dibrova, a szovjet városparancsnok kihirdeti az ostromállapotot, a rendőrség tűzparancsot kap. Több száz embert tartóztatnak le.
A Keleti-tenger mellékén sztrájkolnak a hajóépítők, Stalinstadtban (azaz Eisenhüttenstadtban) a kohászok, sztrájkolnak a barnaszénvidék bányászai. Magdeburgban, Lipcsében, Drezdában, Jénában mindenütt tüntetnek. Több kisebb városban megrohanják a rendőrség, a Stasi épületét, a pártházat és főképp a börtönöket. Iratokat, képeket dobálnak ki az utcára. Több börtönből kiengedik a politikai foglyokat. Magdeburgban a börtönt őrző rendőrök fegyvert használnak. A tüntetők visszalőnek, két rendőr és egy Stasi-tiszt elesik. Rathenowban egy közismert Stasi-besúgót agyonvernek. A megmozdulásnak nincs vezetője. Csupán a Neisse-parti Görlitzben foglalják el a tüntetők a városházát, és választanak új városi tisztségviselőket.
A spontán felkelést nem előzte meg olyan értelmiségi mozgalom, mint a magyar forradalmat, a prágai tavaszt vagy a gdanski sztrájkot.
Estére az üzemeket szovjet katonák szálljak meg, tömegével tartóztatják le a tüntetőket, a sztrájk vezetőit. Ennek ellenére a rend egyes városokban csak napok múlva áll helyre, júliusban újabb sztrájkhullám söpör végig az országon.
1989 késő nyarán, amikor az NDK állampolgárai seregestül menekültek Magyarországon át Nyugatra, Erich Mielke, a Stasi főnöke megkérdezte a beosztottaitól: „Ez azt jelenti, hogy holnap újra kitör június 17.?”