Tischler János

Nyomtatóbarát változat

A kommunista Lengyelországban mindig kockázatos dolognak számított az áremelés. Legfőképp talán azért, mert a mindenkori politikai vezetés az egyre szorító gazdasági kényszer hatására utolsó eszközként, hosszú halogatás után, kapkodva, előkészítetlenül folyamodott ehhez. Emiatt az emelések mértéke meglehetősen drasztikus volt, ráadásul nem kísérte azt semmiféle kidolgozott, igazi perspektívát nyújtó új gazdaságpolitikai koncepció bejelentése. Arról nem is szólva, hogy esetenként az időpont megválasztása sem volt szerencsés. Ez történt például 1970 decemberében, amikor a Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetése másfél héttel a karácsonyi ünnepek előtt határozott az azonnali, jelentős áremelésekről. Amikor pedig a Tengermelléken, elsősorban Gdanskban és Szczecinben tiltakozásuk jeléül tömegesen vonultak az utcára a munkások, Wladyslaw Gomulka, a Központi Bizottság első titkára utasítást adott a karhatalomnak arra, hogy használjon fegyvert a fegyvertelen tüntetőkkel szemben. A véres sortüzek számos halálos áldozatot követeltek, a józan ítélőképességét és belátását elvesztő Gomulka pedig – Moszkva jóváhagyásával – belebukott szégyenteljes döntésébe, és távoznia kellett a hatalomból.

I.

Gomulka helyét Edward Gierek, „Szilézia erős embere” vette át a LEMP élén, aki a párt- és állami vezetésben végrehajtott személycserékkel igyekezett megnyerni a társadalom bizalmát. Ekkor állították fel székéből Józef Cyrankiewiczet, Lengyelország „örökös miniszterelnökét”, aki – rövid megszakítással – 1947 óta töltötte be ezt a tisztet. Őt Piotr Jaroszewicz, a Kreml megbízható és szolgálatkész embere váltotta.

Gierek és csapata nem vonta vissza az áremeléseket, ellenben úgy próbálta meg csillapítani a feszültséget és a nyugtalanságot az országban, hogy azonnali hatállyal mintegy öt százalékkal felemelte a legalacsonyabb fizetéseket, a nyugdíjakat, a járulékokat és a családi pótlékot. Emellett jutalmat osztottak a gyárakban, s kilátásba helyezték, hogy több lesz a túlóra, vagyis a kiegészítő kereseti lehetőség. Mindennek anyagi fedezetéhez rendkívüli dollárhitelt szereztek Moszkvában. S ami talán a leglényegesebb, garantálták, hogy két évre befagyasztják az alapvető élelmiszerek árát. 1971 januárjában a LEMP frissen megválasztott vezetője Gdanskba látogatott, ahol a munkásgyűlés végeztével nekiszegezte a kérdést a hallgatóságnak: „Hát akkor – segítetek?” Némi noszogatás után elhangzott a – mellesleg nem túl lelkes – válasz: „Segítünk!” Ez lett a Gierek nevével fémjelzett új évtized első hivatalos jelszava.

A lengyel párt első emberét gyakorlatilag egyetlen cél vezérelte: elkerülni 1970 decemberének a megismétlődését. Ennek érdekében az említett árbefagyasztáson túl az életszínvonal gyorsított növelését tűzte ki maga elé, „fogyasztói szocializmust” kívánt létrehozni – bármi áron. Ez utóbbinak akár szimbolikus példája lehet a Coca-cola licencének megvétele az üdítőital lengyelországi forgalmazására. Mivel a belső források elégtelenek voltak, Gierek nagyarányú nyugati hitelfelvételbe kezdett, s úgy tűnt, az első évek igazolják döntése helyességét. Lengyelország 1974-ig egyfajta „nagy ugrást” hajtott végre, különösen az iparosítás terén. Megindult többek között a Katowicei Kohó vagy a Gdanski olajfinomító építése, valamint az évtized közepén a hazánkban szintén jól ismert „kis Polskik” első példányai is legördültek a futószalagról. Fejlesztették Varsó közlekedési infrastruktúráját, s megépült a fővárost a pártvezető szülővidékével, Sziléziával összekötő kétszer kétsávos autóút, amelyet a népnyelv „gierkówkának” nevezett el. 1975-ig a beruházások aránya éves szinten megközelítette a nemzeti jövedelem harminc százalékát, mialatt maga a nemzeti jövedelem is átlagosan évi tíz százalékkal nőtt ugyanebben az időszakban.

A fogyasztás gyors felfutását az egy főre eső húsmennyiség harminchárom százalékos növekedésén vagy a gépkocsik számának megduplázódásán is le lehetett mérni – 1975-ben közel 1,1 millió személyautót tartottak nyilván. Érezhetően javultak a lengyelek anyagi viszonyai, azonban ennek a jövedelemnövekménynek nem volt tényleges fedezete, nem állt mögötte mérhető teljesítmény.

Az eredmények önteltté és beképzeltté tették a vezetést, már önmaguk is elhitték azt a sikerpropagandát, amely a központilag irányított médiumokból áradt a lakosságra. Ügyet sem vetettek a nemzetközi olajárrobbanásra, az ennek nyomán fellépő nemzetközi recesszióra, továbbra is nyakló nélkül vették fel a hiteleket, amelyeket mindinkább a rendszer legitimitását igazolni hivatott gigantikus presztízsberuházásokra vagy közvetlenül a fogyasztás dotációjára fordítottak. 1975-től kezdve a felfelé ívelő szakaszt ugyanolyan hanyatlás követte, mint ahogyan az Gomulka idejében is történt az 1957–58-as gazdasági fellendülés után. A propaganda eközben szüntelenül szajkózta az unalomig hallott szlogeneket a „dinamikus növekedésről” és a „második Lengyelország építéséről”. Nem esett szó viszont a társadalmat feszítő problémákról, ezek közé tartozott, hogy az 1965-ös 1,4 millióval szemben tíz évvel később csaknem megnégyszereződött az alkoholisták száma, vagy 1970-hez képest 1975-ben kétszer annyian, közel kétmillióan vártak lakásra.

A „nagy ugrás” sokszor ésszerűtlen és pazarló nehézipari beruházásai egyre nagyobb feszültséget okoztak a gazdaságban. Ehhez járult még a Szovjetunióval folytatott cserekereskedelem „arányainak” romlása, valamint az egymást követő néhány esztendő rossz termése. Ez utóbbi miatt Lengyelország – történelme során először – 1974-ben élelmiszerimportra szorult. Az alapvető élelmiszerek árához azonban a két év letelte után sem mertek hozzányúlni, ami egyenértékű volt azzal, hogy nőtt az ezekre fordított dotáció is, de ezzel egyidejűleg a nem fogyasztási termékek szférájába juttatott egyre nagyobb pénztömeg miatt eltűntek az áruk a boltokból. Így aztán mind hosszabb sorok kígyóztak az üzletek előtt, és „megfelelő összeköttetés” szükségeltetett ahhoz, hogy a hiánycikkek valamelyikét a szerencsésebbek beszerezzék a pult alól.

A helyzetet súlyosbította, hogy elszabadulni látszott az infláció is. A bajok oka természetesen magában az ideologikus béklyókba vert, rugalmatlan rendszerben és a vezető csapat hozzá nem értésében rejlett. Ezt azonban nyilván még önmaguknak sem vallhatták be.

Bárhogy is ódzkodott a LEMP vezetése, a kedvezőtlen körülmények miatt előbb-utóbb elkerülhetetlenné vált, hogy lépéseket tegyenek a beruházások visszafogására és az élelmiszerpiac stabilizálására, vagyis az árak emelésére az utóbbi szektorban. Az előkészítés 1975 elején megkezdődött ugyan, de folytonosan hiányzott a politikai akarat ennek végig vitelére. A döntés elodázásával Gierek tovább nehezítette a saját helyzetét, hiszen azzal, hogy az önként vállalt kétéves moratórium leteltével sem változott az élelmiszerek ára, azt a társadalmi meggyőződést erősítette, hogy ez „örök érvényű” vívmány, amelyet a tüntető munkások 1970 decemberében harcoltak ki. Ez természetesen struccpolitika volt a hatalom részéről, hiszen közgazdasági szempontból nézve az élelmiszerárak hosszú távú befagyasztása abszurd dolog volt. De Gierek nagyon is jól emlékezett arra, hogyan is végződött Gomulka számára ez a lépés, így tehát halogatta a döntést. Ez esetben azonban az idő ellene dolgozott. Ha ugyanis 1973-tól kezdődően emelték volna az árakat, akkor ezt fokozatosan tehették volna, ami valószínűleg nem váltott volna ki erőszakos társadalmi reakciókat, s ne feledkezzünk meg arról sem, hogy különösen 1973 olyan sikeres esztendeje volt az „új csapatnak”, amit az emberek is kézzelfoghatóan érzékeltek. Ráadásul az ekkor felpörgő sikerpropaganda innentől fogva szintén akadályozta a tervezett áremelések életbe léptetését.

Mindazonáltal 1976-ban már nem lehetett tovább várni. Érdemben is nekiláttak a szigorúan titkos előkészületeknek. A belügyminisztériumban külön stábot állítottak fel az egyik miniszterhelyettes vezetésével. Az akció a „Nyári gyakorlat ’76” elnevezést kapta. Gierek ugyanakkor megtiltotta, hogy az esetleges zavargások feloszlatásakor a bevetett egységek lőfegyvert használjanak, és erre hangsúlyozottan felhívta az illetékes parancsnokok figyelmét. A pártvezető ellenben azt sem akarta, hogy az áremeléseket a társadalom az ő nevéhez kösse, ezért Jaroszewicz miniszterelnököt tolta maga elé. Az ő feladata lett, hogy a tervezetet a lengyel parlament, a szejm elé vigye. 1970-ben csupán egy egyszerű kormánydöntés született, most viszont úgy gondolták, hogy a szélesebb körű felhatalmazás és a nagyobb legitimáció látszatát kelti, ha a szejm beleegyezését adja mindebbe, ami egyértelműen mutatta a hatalom bizonytalanságát és felelősség-megosztási szándékát. Ugyanehhez kapcsolódóan azt is elhatározták, hogy ún. társadalmi konzultációt folytatnak a kérdésről, s valóban kijelöltek 165 ipari üzemet, ahol a tervezetet megvitatják a munkáskollektívákkal. A vita „komolyságát” azonban érzékletesen jelzi, hogy erre csupán másfél napot szántak.

1976. június 23-án, szerdán összehívták a vajdasági pártszervek ülését, ahol az egybegyűlteket a legnagyobb titokban tájékoztatták az áremelésekről. Másnap Jaroszewicz beszédet tartott a szejmben, amelyet a rádió és a televízió is élőben közvetített. Kiemelten ecsetelte az 1970 decembere után elért kimagasló gazdasági sikereket, majd arról szólt, milyen hatalmas megterhelést jelent az államnak az élelmiszerárak befagyasztása. Egyúttal beterjesztette az áremelési tervezetet – amelyet a központi szakszervezet már egy nappal korábban támogatott –, valamint bejelentette a pénteken és szombat délelőtt folytatandó társadalmi konzultációkat. Végül az áremelések életbe léptetésének dátumát 1976. június 28-ában, hétfőben jelölte meg. (Úgy tűnik, a hatalomnak nem voltak igazán baljós előérzetei, vagy nem tulajdonított különösebb jelentőséget egyes szimbolikus eseményeknek, hiszen a poznani munkásfelkelés éppen húsz évvel korábban, pont ezen a napon tört ki.)

Az elképzelések szerint a hús és a felvágottak ára átlagosan 69 százalékkal (a jobb minőségű készítményeké akár száz százalékkal), a tejtermékek, valamint a szalonna és a zsír ötven százalékkal drágul, a cukor pedig a duplájába fog kerülni. S még hosszú volt a lista. Mindezt részben kompenzálni kívánták, de meglehetősen bizarr módon. A legmagasabb jövedelmi kategóriába tartozók hatszáz zlotyt, a legalacsonyabb keresetűek kétszáznegyven zlotyt kaptak volna. Ez már önmagában is alapjaiban sértette a társadalmi igazságosság érzetét. Az áremelések nyomán az élelmiszerekre fordított kiadás egy átlagos családban havonta 46 százalékkal emelkedett volna a tíz százalékos ellentételezéssel szemben, s ehhez még hozzá kell tenni, hogy a várható életszínvonal-esés leginkább a szegényebbeket sújtotta volna.

A miniszterelnök beszédét követő parlamenti „vita” egyetlen hozzászólásra korlátozódott, a kijelölt képviselő összes jelen lévő társa nevében – legyenek azok párttagok, pártonkívüliek vagy a LEMP csatlóspártjainak reprezentánsai – támogatta a beterjesztett kezdeményezést, amit rögtön egyhangúlag meg is szavaztak.

II.

A Jaroszewicz által vázolt menetrend a legrosszabb volt a lehetséges forgatókönyvek közül, mivel elhúzta az akciót, amit gyorsan kellett volna végrehajtani. A pártfunkcionáriusok már 23-án reggel értesítették családtagjaikat, barátaikat és ismerőseiket, s ezzel kezdetét vette a felvásárlási láz, csütörtökön pedig már azok is megrohamozták az üzleteket, akik ez idáig még nem hallották a hírt. Az emberek megvettek mindent, ami akár csak egy kicsit is hosszabb ideig eltartható volt. A szegényebbek keveset vásároltak, mert a hónap vége felé már a szokásos pénzszűkében voltak, ami szintén fokozta a frusztrációs érzést.

Június 25-én, pénteken reggel tíz vajdaság és a főváros számos gyárában – köztük a nagy ipari üzemek háromnegyedében – szerveztek sztrájkokat, ami méreteit és területi kiterjedését tekintve felülmúlta az 1970. decemberi események első napját. A tiltakozó munkabeszüntetések különféle formát öltöttek, leggyakrabban rövid időre félbeszakították a termelést. Másként zajlott ez Plockban, a Varsó tőszomszédságában található Ursusban és Radomban – három nagy ipari központban.

Plockban, ahol többek között hatalmas kőolaj-finomítók működnek, a tüntetők kövekkel dobálták meg a vajdasági pártbizottság épületét, majd ezt követően a rendőrség feloszlatta a tüntetést, és több tucat embert őrizetbe vett. Ursusban a híres traktorgyárban tört ki a sztrájk. Miután a gyár igazgatósága elutasította a közel tízezres tömeg követelését, hogy a legfelsőbb pártvezetésből hallgassa meg őket személyesen valaki, a munkások a demonstráció nem mindennapi módját választották. Amikor észrevették, hogy a hatóságok elvágták a telefonösszeköttetést a külvilággal, úgy döntöttek, hogy másképp értesítik az országot megmozdulásukról. Ezért a közeli, jelentős forgalmat bonyolító nemzetközi vasúti fővonalhoz vonultak, leállítottak egy vonatot, aztán egy szakaszon szétcsavarozták a síneket, a mozdonyt pedig torlasz gyanánt „rásiklatták” erre az üres helyre. Este a tömeg – az áremelések visszavonásának hírére – hazafelé kezdett szállingózni, de ekkor akcióba léptek a könnygázzal és gumibotokkal felszerelt rendőrségi osztagok. Valóságos hajtóvadászatot rendeztek Ursus utcáin, ütöttek-vertek mindenkit, akit csak értek, az útjukba tévedt egyszerű járókelőket is. Csaknem háromszáz embert vettek őrizetbe, akikkel szintén brutálisan bántak.

Radomban a munkabeszüntetés az Ipari Üzemeknek nevezett fegyvergyárban kezdődött, s onnan terjedt tova. A munkások menete reggel tíz óra körül érkezett a vajdasági pártbizottság épülete elé – ez pontosan ugyanúgy történt, mint Poznanban 1956-ban, illetve Gdanskban és Szczecinben 1970-ben. Az áremelés visszavonását követelő sokezres tömegnek a helyi első titkár megígérte, hogy megpróbál kapcsolatba lépni Varsóval, és két órán belül érdemi választ ad, ehelyett azonban gyorsan elmenekült. Mikor a határidő letelt, és senki sem jelentkezett, a tüntetők behatoltak az épületbe. Felháborodásukat csak fokozta a pártbizottság büféjében talált bőséges felvágottas raktár, a finom sonkák és más, az egyszerű üzletekben rég nem látott luxustermékek. Az utcára dobálták a bútorokat, a tévékészülékeket, az iratokat, majd felgyújtották az épületet. Hasonló sorsra jutott a rendőrség útlevélhivatala is. Délután szinte az egész város a tüntetők kezére került. Radom felett rendőrségi helikopterek köröztek, onnan filmezték a zavargásokat és az azokban részt vevőket. Az ország többi részétől hermetikusan elvágott városba komoly erőket koncentráltak. A száz kilométerre fekvő Varsóból odavezényelt gépesített rendőri egységeket – Gierek utasításának megfelelően – nem szerelték fel lőfegyverrel, hanem vízágyúkkal, könnygázzal, világítórakétákkal és gumibotokkal igyekeztek feloszlatni a tömeget. A tüntetők válaszképpen gépkocsikból barikádokat emeltek, meggyújtották a benzinnel lelocsolt aszfaltot, és köveket dobáltak. Eközben a helyzetet kihasználva belügyi ügynökök provokatív szándékkal kifosztották a központban lévő boltokat, amihez bűnözők is csatlakoztak. Az összecsapások késő estig tartottak, a rendőrségnek éjfél előtt sikerült úrrá lennie a helyzeten. A hajsza nem kerülte el a magánlakásokat sem, kíméletlen házkutatásokat rendeztek. Hozzávetőleg kétezer embert vettek őrizetbe, sokakat bestiálisan összevertek, másokat pedig arra kényszerítettek, hogy szedjék fel az utcán a kirabolt üzletekből származó árukat, majd ezt rögtön le is fotózták.

III.

Gierek és vezetőtársai gyorsan rájöttek ugyanis arra, hogy olyan társadalmi reakcióhullámot indítottak el, amelyet nem képesek ellenőrzésük alatt tartani. Végső soron egyetlen mód kínálkozott, hogy elejét vegyék a lavinaszerű válságnak: vissza kellett vonniuk az áremeléseket, ami természetesen alaposan megtépázta a hatalom tekintélyét. S még azt sem ismerhették be nyilvánosan, hogy egész egyszerűen megrémültek az eseményektől. Még ugyanezen pénteki nap estéjén – egyetlen szót sem ejtve a tiltakozó megmozdulásokról – Jaroszewicz bejelentette a tévében, hogy az aznap folytatott „konzultációk” során rendkívül sok javaslatot és észrevételt kaptak, amelyek áttekintése „hónapokat” vesz igénybe, ezért a kormány úgy határozott, hogy addig is leveszi a napirendről az áremelések tervezetét. Nem is tértek rá vissza soha.

Gierek érezhetően nem tudta túltenni magát azon, hogy ugyanolyan tiltakozások robbantak ki ellene, mint hat évvel korábban Gomulkával szemben, s hogy egy rosszul kiszámított lépés miatt egy pillanat alatt könnyen hasonló sorsra juthatott volna, mint elődje. Bár Gomulkához viszonyítva annyival előnyösebb helyzetben volt, hogy mindvégig háttérben maradt, innentől fogva nem ámíthatta magát azzal, hogy a társadalom vagy annak nagyobbik része bizalommal viseltetik iránta, ráadásul a történtek súlyos csapást mértek egész addigi gazdaságpolitikájára is. Ő maga – az egész pártvezetéssel együtt – nevetségessé vált a világ, a lengyel társadalom, sőt a LEMP egyszerű tagjainak szemében. Igaz, a lengyelek is szegényebbek lettek az 1970-es illúzióval, nevezetesen, hogy személycserékkel megoldhatóak a dolgok.

Gierek a kényszerű megfutamodásból és tehetetlenségéből fakadó leplezetlen dühében rögvest elrendelte, hogy átfogó propagandakampányt kell szervezni, amely elítéli a radomi és ursusi „uszítókat”, azokat a „huligánokat”, akik szándékosan megzavarták az ottani „konzultációkat”, ezenfelül pedig raboltak és fosztogattak. Szombat reggel telekonferenciát tartott a vajdasági első titkárokkal, ahol szó szerint a következőket mondta: „A tegnapi napból a megfelelő következtetéseket kell levonni. Ez nem vereség volt. Azt hiszem, éppen idejében elkerültük a vereséget. De azt sem jelenthetem ki, hogy ez a mi győzelmünk volt. Most kell majd ezt a tegnapi napot, ezt az elvesztett csatát, elvtársak, a mi győzelmünkké kovácsolni. Úgy vélem, hogy a holnapi naptól kezdve, a holnapi nap folyamán és hétfőn az összes vajdaságban tömeggyűléseket kell rendezni, több tízezres gyűléseket, sőt százezres vagy több mint százezres gyűléseket, ahol az elvtársaknak lehetőségük van arra, hogy a tömeg a megfelelően kiválasztott emberekből álljon, hogy pártonkívüliek is jelen legyenek, hogy a gyűlésen – amelyre némi felkészülési anyagot is adunk – önök, elvtársak, beszélhessenek ennek a döntésnek a helyességéről, vagyis a konzultációs javaslatok hasznosságáról, s hogy azt is elmondhassák, hogy önök ezzel a döntéssel szolidárisak, és hogy elmondhassák ott a gyűlésen, hogy önök nem támogatják a huligánmódszereket, és azt a módszert sem, hogy a munkásosztályra, a nemzet elsöprő többségére a huligánok egy jelentéktelen csoportja megpróbálja rákényszeríteni az akaratát. Elvtársak, nekem ez annyira szükséges, mint a napfény, mint a víz, mint a levegő.”

A LEMP első embere meghagyta azt is, hogy minden olyan üzemnél, ahol sztrájkoltak, gyűlések legyenek, amelyeken értésére adják az adott kollektívának, hogy „mennyire gyűlöljük őket, milyen gazemberek, s hogy ilyen fellépésükkel mennyire ártanak saját országuknak”. „Úgy vélem – folytatta Gierek –, hogy minél több káromkodás lesz nekik címezve, sőt, ha ezenfelül önök követelni fogják a felelőtlen elemek eltávolítását is a gyárból, az annál jobb az ügy szempontjából.” Mintha George Orwell híres regénye öltött volna testet: támogató és a vezetők iránti szeretetettől sugárzó gyűlések gyűlölet-szeánszokkal egybekötve. És ez így is ment végbe. Harmincfokos hőségben űzték az embereket a stadionokba vagy az egyéb kijelölt helyekre az ország minden pontján, hogy támogatásukról biztosítsák Giereket, s egyúttal elítéljék a huligánokat és a bujtogatókat, akik „megzavarták a párt demokratikus párbeszédét a nemzettel”. A hatalom nem fogta fel, hogy a társadalom ennek éppen az ellenkezőjét gondolta. A tömegek tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy az áremelések ellen tevőlegesen tiltakozók bátorsága késztette meghátrálásra, az áremelések visszavonására a hatalmat. A gyűlések résztvevőit megfélemlítéssel kényszerítették a jelenlétre, ennélfogva mélyen megvetették azokat, akik így megalázták őket. A radomi nagygyűlésre egyébként a környező vajdaságokból kellett pártaktivistákat és munkásokat odaszállítani, mivel a helyieket nem tudták „kellő számban ” mobilizálni.

Mint említettem, kegyetlenül bántak az őrizetbe vett emberekkel. E tekintetben is különösen hírhedtté vált Radom, ahol a lefogottakat ún. „egészségösvényeken” hajtották keresztül. A „vesszőfutás” még az orosz cári hadsereg „találmánya” volt a XIX. században, amelyet a „lázadók” ellen alkalmaztak. Ennek „korszerűsített változata” a következőképp festett: speciális botokkal felfegyverzett rendőrtisztek álltak hosszú sorfalat kétoldalt, középen szűk sávot hagyva, s közöttük kellett lassan elfutnia az általában félmeztelenre vetkőztetett áldozatnak, akit ütöttek és rugdostak. Ezek a belügyisek teljesen elállatiasodott módon viselkedtek – olyan rémhírek is szárnyra kaptak, hogy bekábítószerezték őket. Erre semmiféle bizonyíték nincs, de ez amúgy is valószerűtlennek tűnik, hiszen erre nem is volt szükség. A rendteremtési akcióba bevetett rendőri egységekbe ugyanis már eleve meghatározott pszichéjű jelentkezőket toboroztak, s ezt a hajlamot a kiképzés során tovább „fejlesztették”. A brutalitás, a kiszolgáltatottak ütlegelése minden bizonnyal jóleső érzéssel töltötte el ezen egységek tagjait, alaposan kiélhették magukat. Némelyikük talán még azt is gondolta, hogy mindezt a szocialista Lengyelország érdekében teszi.

Ami a megtorlást illeti, ez legalább olyan kemény volt, mint 1970 decembere után. Országosan mintegy két és félezer embert vettek őrizetbe, ötszáz ellen indítottak bírósági eljárást, közülük csaknem százat ítéltek el. Összességében tízezer főt dobtak ki munkahelyéről, egyik napról a másikra. A bosszúhadjárat leginkább Radomot sújtotta, ahol kétszáz főt állítottak bíróság elé. Közülük hetvenkettőt letöltendő szabadságvesztésre ítéltek, a többiek felfüggesztett börtönbüntetést kaptak. A legsúlyosabb ítélet tíz év volt (Ursusban öt év). Ezzel párhuzamosan 244 fő ellen indítottak szabálysértési eljárást, az ezekben az ügyekben kirótt pénzbírságok magasak voltak, általában jócskán meghaladták az érintettek anyagi lehetőségeit. Emellett több mint ezer munkást bocsátottak el. Magát az elmaradt térségben található várost is megbüntették: csökkentették az állami lakásépítésre szánt összegeket, és megnyirbálták a szociális kiadásokra fordítható pénzkeretet.

A gazdasági helyzet romlása tovább folytatódott, s a lengyel kommunista rendszer hamarosan odáig jutott, hogy vissza kellett térnie a három évtizeddel korábbi állapotokhoz: 1976 augusztusától kezdve a cukrot immár újfent jegyre adták. A pártpropagandistákon kívül már senki sem hitt a Lengyel Népköztársaság „dinamikus fejlődésében”.

IV.

Az 1976. júniusi események nem várt eredménnyel is jártak. Az értelmiségi és egyetemista ellenzéki körök eleinte spontán, aztán szervezett módon jogi és anyagi segélyakciókat vállaltak fel a megtorlásban érintettek számára. Ez még júliusban kezdődött Ursusban, majd szeptemberben hasonló kezdeményezés indult Radomban. Több ügyvéd is önként s térítésmentesen védte a vádlottakat, köztük a neves ellenzéki Wladyslaw Sila-Nowicki és Jan Olszewski (ez utóbbi 1992–93-ban miniszterelnök lett). Más ellenzékiek, mint Antoni Macierewicz és Jacek Kuron, a köréjük szerveződő társakkal együtt felkeresték a letartóztatottak családjait, és anyagi segítséget nyújtottak nekik. A pénzt főként tudósok, művészek, írók között gyűjtötték, de igen figyelemreméltó összeget adományozott – nem hivatalosan – a lengyel katolikus egyház is. Stefan Wyszynski prímás már júliusban közbenjárt a hatalomnál az őrizetbe vett munkások érdekében. Diplomatikusan s nem demonstratívan igyekezett fellépni ebben az ügyben, mert úgy vélte, hogy egyházának lehetőleg kerülnie kell a nyílt konfliktusokat az állammal.

A pénzgyűjtés, a represszió áldozatainak megsegítése arra vezette az akció irányítóit és résztvevőit, hogy tevékenységük köré valamiféle szervezett formát építsenek ki. 1976. szeptember 23-án a Magyarországon is ismert író, Jerzy Andrzejewski levélben tudatta a szejm elnökével, hogy megalakult a Munkásvédő Bizottság (Komitet Obrony Robotników – KOR), amelynek célja a június 25-ei események mi-att meghurcoltak védelme. A szervezetet huszonnégyen hozták létre, a fentebb említetteken kívül például Adam Michnik, Edward Lipinski, Jan Józef Lipski, Bogdan Borusewicz, Janusz Onyszkiewicz, de volt közöttük egy pap is Jan Zieja személyében, valamint Andrzejewski mellett olyan más ismert költők vagy írók is ott voltak, mint Stanislaw Baranczak vagy Adam Szczypiorski – egyszóval a lengyel ellenzék színe-java. A későbbiekben még többen csatlakoztak a KOR-hoz, miközben néhányan kiváltak belőle.

A KOR teljességgel különbözött az addigi ellenzéki tevékenységtől. Korábban mindig egy programot kíséreltek megalkotni, ami egybefogja a leendő tagokat. A KOR viszont az értékrendszeren túlmenően konkrét cselekvést javasolt. Vagyis olyan emberek találhattak itt egymásra, akik eltérő politikai életrajzzal és nézetekkel érkeztek. A szervezet különböző életkorú és különféle tapasztalattal rendelkező embereket tömörített soraiba: voltak köztük nagyon fiatalok és nagyon idősek, egykoron az „új” lelkes építői és a kommunista eszméktől mindig is távol állók, hívők és ateisták, liberálisok és konzervatívok. Ami igazán érdekes, hogy különösebb nehézségek nélkül megtalálták a közös nyelvet egymással. A KOR kezdettől fogva nyilvánosan működött, a közzétett felhívások alatt a szervezet tagjai megadták nevüket, címüket és telefonszámukat. Saját „hírlevelet” is megjelentettek Komunikat (Közlemény) címmel, néhány tucatnyi példányban. Akikhez ez eljutott, azok lemásolták, s ily módon nőtt a példányszám. A cenzúrán kívüli nyilvánosság éppen 1976 után indult útjára, mégpedig kiváltképp a KOR ez irányú tevékenységének köszönhetően, ami időben egybeesett más, hasonló földalatti kiadványok rendszeres megjelenésével. Ez jelképes eseménnyé vált, ugyanis megtörte a hatalom tájékoztatási monopóliumát.

A nyilvános működés elve kitűnő ötletnek bizonyult, mivel szerfelett kényelmetlen helyzetbe hozta a hatóságokat. Azzal a dilemmával szembesültek, hogy miként toroljanak meg valamit, amelynek művelői nem titkolják tevékenységüket, s akik semmi olyat nem tesznek, ami a társadalom ellenérzésével találkozna. Ráadásul a KOR nevében a Hamu és gyémánt szerzője járt el, s Jerzy Andrzejewskit mégsem lehetett börtönbe zárni.

A KOR tagjai külföldön is támogatásra találtak. Kuron például a nyugati újságírók „kedvence” lett, lakásában viszonylag rendszeresen tartottak sajtótájékoztatókat. Az általa elmondott információk gyorsan eljutottak a lengyel nyelven is sugárzó rádióállomásokhoz, elsősorban a Szabad Európához és az Amerika Hangjához, onnan pedig az éter hullámain keresztül a lengyelek tízezreihez, ha éppenséggel nem százezreihez. Ismert nyugati értelmiségiek – Jean-Paul Sartre, Eugéne Ionesco, Günter Grass, Heinrich Böll, Saul Bellow – vették védelmükbe a KOR-t és a radomi–ursusi munkásokat. Voltak, akik ingyen átadták a szervezetnek egy-egy művük lengyelre való fordításának jogát. A lengyel munkásokról szóló felhívásokat olyan kiváló személyiségek is aláírták, mint a már nyugaton élő Czeslaw Milosz és Leszek Kolakowski, Laurent Schwartz francia matematikus, Golo Mann nyugatnémet történész, Thomas Mann fia, Pierre Emmanuel francia költő és újságíró, vagy Robert Conquest amerikai történész.

Franciaországban, Nyugat-Németországban, Nagy-Britanniában és Svájcban a lengyel munkásokkal szolidarizáló bizottságok alakultak. Kiállt a KOR mellett az Amnesty International, valamint skandináv, francia és olasz szakszervezetek is. A külföldön és odahaza összegyűjtött pénz lehetővé tette a KOR számára, hogy rendszeresen segélyezze a letartóztatottak vagy a munkahelyükről elbocsátottak családtagjait, általában havi keresetük erejéig. Tíz hónap alatt összességében 3 250 000 zlotyt osztottak szét 943 rászoruló családnak.

A lengyel állambiztonsági szervek „figyelmeztető elbeszélgetéseket” folytattak ugyan a KOR idősebb tagjaival, arra intve, hogy tevékenységük illegális, ők azonban nem hagyták magukat megfélemlíteni. Így hát különféle zaklatások következtek, amelyek gyakran nagyon is érzékenyen érintették a szervezet tagjait: munkahelyről való elbocsátás, publikációs tilalom, megterhelő házkutatások. Ellenben senkit sem tartóztattak le, és senkit sem fogtak perbe. Nem szabad ugyanis megfeledkeznünk arról, hogy mindez már az 1975-ös Helsinki-értekezlet után történt, és Gierek nem akarta, hogy ő legyen az, aki megsérti az emberi és polgári jogokat biztosítani hivatott ún. „harmadik kosarat”. Sőt, a lehető leggyorsabban véget kívánt vetni a júniusi eseményekkel kapcsolatos összes konfliktusforrásnak. Ennek tudható be, hogy már ősz folyamán kiengedték az elítélt munkások döntő hányadát, 1977 májusára pedig már csak az az öt munkás maradt börtönben, akik a legelmarasztalóbb ítéletet kapták.

A LEMP vezetőjének ez irányú politikája mindenekelőtt abból a megfontolásból eredt, hogy meggyőzze a Nyugatot arról, miszerint országa belpolitikailag stabil, és a demokratikus rendszerekhez „közelítő” állam. Ez volt a további nyugati hitelek felvételének alapkövetelménye, azoké a hiteleké, amelyeket – mint arról szó esett – már régóta nem a gazdaság fejlesztésére, hanem általában annak működtetésére fordítottak. A lengyel gazdaság az idő tájt ahhoz a beteg emberhez hasonlított, akinek életfunkcióit már csak mesterségesen lehetett fenntartani. Esetünkben a nyugati hitelek töltötték be a lélegeztetőgép szerepét. Lavinaszerűen nőtt az adósság (8,4 milliárd dollár volt 1975-ben, 14,9 milliárd 1977-ben és 23,8 milliárd 1979-ben), a korábbi hitelek törlesztéséhez is hiteleket kellett felvenni, s egyre rosszabb feltételekkel.

Giereknek az ellenzékkel szembeni „elnézőbb” politikáját sokan helytelenítették a pártapparátusban. Megítélésük szerint ez „elszemteleníti” az ellenzéki csoportokat, amelyek ily módon ki fogják terjeszteni befolyásukat, ami beláthatatlan következményekkel járhat. Valószínűleg ennek a felfogásnak esett áldozatul Stanislaw Pyjas, a KOR munkatársa. A krakkói egyetemista máig tisztázatlan körülmények között vesztette életét. Holttestét 1977. május 7-én találták meg, annak a háznak a fészerében, amelyben lakott. Számos jel utal arra, hogy az elkövetők a belbiztonsági szolgálat funkcionáriusai voltak. Pyjas emlékének tisztelegve a Jagelló Egyetem hallgatói ötezres néma gyászmenetet tartottak egy héttel később a városban.

A krakkói események ürügyén rendőri felügyelet alá helyezték a KOR 48 tagját és munkatársát, a szervezet tizenegy legtevékenyebb aktivistáját pedig letartóztatták Varsóban. Többek között őrizetbe vették Kuront, Michniket, Macierewiczet, Lipskit és Litynskit. A hatóságok nem is titkolták, hogy politikai pert készülnek fabrikálni ügyükben, s ehhez rendelkezésükre álltak a vonatkozó cikkelyek: „a Lengyel Népköztársaság érdekeit sértő, hamis információk terjesztése”, valamint „a Lengyel Népköztársaság lejáratásának céljából tevékenykedő külföldi szervezetekkel való kapcsolattartás”. A megrendezni kívánt per ellen aláírásgyűjtés indult, petíciók születtek, amelyekben a letartóztatottak szabadon bocsátását kérték. Rövid idő alatt hozzávetőleg kétezer aláírás gyűlt össze. Május 24-én a varsói Szent Márton templom kápolnájában a KOR tagjainak és szimpatizánsainak egy csoportja hétnapos éhségsztrájkba kezdett, „a tavaly júniusi események összes elítélt áldozatának”, valamint azoknak a szabadon bocsátását követelték, akik „az elítéltek védelmében léptek fel”. Lengyelország történetében ez volt az első ilyen jellegű tüntetés (börtönökben már azelőtt is előfordultak éhségsztrájkok, de nyilvánosan soha). A sztrájkolók „szóvivője” Tadeusz Mazowiecki, a népszerű katolikus ellenzéki, a későbbi miniszterelnök lett. Az akció híre nagy visszhangot váltott ki nyugaton, ahol számos szolidaritási megmozdulást szerveztek. Minden bizonnyal ez is hozzájárult az 1977. július 19-ei amnesztia kihirdetéséhez, aminek nyomán kiengedték a még börtönben lévő munkásokat, valamint a KOR letartóztatott aktivistáit.

Ezzel a szervezet teljesítette célkitűzését, s úgy tűnhetett, hogy elveszti működésének értelmét. Ez bizonyára így is történt volna, ha léteztek volna azok a kezdeményezések, amelyeket folytatni kellett. Elsősorban a szervezet kiadványairól volt szó, amiket a Szabad Európa és más nyugati adók szíves örömest „szemléztek”. Szintén idetartozott a repülő egyetem, illetve a Tudományos Tanfolyamok Társasága. Az előbbi 1977 őszén indult varsói magánlakásokban, ahol a legújabb kori lengyel történelem és eszmetörténet köréből hangzottak el előadások. A hatalom eleinte tolerálta ezt, mivel csak kis körre korlátozódott. Az ugyancsak illegális Tudományos Tanfolyamok Társasága 1978 januárjában alakult meg, az illetékes szervek még ezt is viszonylagos nyugalommal fogadták. 1978–79 telén azonban elfogyott a türelem. Őrizetbe vették az előadókat – köztük Michniket és Bronislaw Geremeket –, pénzbírsággal sújtották a lakások tulajdonosait, végezetül pedig egyetemistáknak álcázott harci egységeket vezényeltek a helyszínekre, amelyek kezdetben csak a foglalkozásokat zavarták meg, de később az is előfordult, hogy megverték a résztvevőket.

1977 őszén a KOR nevet változtatott, Társadalmi Önvédelmi Bizottság – Munkásvédő Bizottság (KSS–KOR) lett belőle. A régi-új szervezet általában a politikai üldözések és a jogsértések elleni harcot, az emberi és polgári szabadságjogok intézményesített védelmét, valamint az üldözöttek megsegítését tekintette fő feladatának. Ebben az időszakban – más-más elnevezéssel, s nemcsak baloldali, hanem jobboldali ideológiai alapon – sorban alakultak a KOR-hoz hasonló ellenzéki csoportok. Közülük feltétlen említést érdemelnek a Tengermelléken 1977 decemberében létrejött Szabad Szakszervezetek, ennek vezetői között jelentős szerepet játszott Lech Walesa. Már abban az évben megemlékeztek az 1970-es sortüzek áldozatairól, 1979-ben pedig a tiszteletadáson több ezer fő vett részt, ami kétségtelen sikernek számított.

Ekkor már csak szánalmas mosolyt váltott ki az emberekből a még mindig hangoztatott szlogen a második Lengyelország építéséről. A gazdasági helyzet egyenesen katasztrofálissá vált, s éles ellentétben állt a harsogó sikerpropagandával. Gierek és csapata saját hitbizományaként irányította az országot, amelyet keresztül-kasul átszőtt a korrupció és a felduzzasztott párt- és állami apparátus mérhetetlen hatalma. Már csak idő kérdése volt, mikor mondja azt a lengyel társadalom, hogy ebből nem kér többet. Ráadásul a lengyelek olyan lelki és erkölcsi támaszt nyertek az 1978 októberében II. János Pál néven pápává választott Karol Wojtyla krakkói érsek személyében, amellyel szemben a kommunista hatalom tehetetlennek bizonyult.

Az 1980 nyarán kitört elemi erejű sztrájkok nyomán megalakult, s hamarosan tízmilliósra duzzadt Szolidaritás független szakszervezet összegezte és hasznosította 1956, 1968, 1970 és 1976 tapasztalatait. A talán legfontosabb felismerés a különféle társadalmi rétegek összefogásának szükségessége volt.

• Befejezetlen múlt