Frojimovics Kinga

Nyomtatóbarát változat

A magyarországi zsidó közösség talpra állításának különböző útjai

Magyarországon, Európa többi országához hasonlóan, a holokauszt túlélőinek számbavétele és legelemibb szükségleteik azonnali kielégítése nemzetközi zsidó szervezetek aktív részvételét tette szükségessé. E feladatokat leginkább két szervezet vállalta magára: a Zsidó Világkongresszus (ZSVK) és az American Jewish Joint Distribution Committee (Joint).

Általános az egyetértés a korszakkal foglalkozó kutatók körében arról, hogy közvetlenül a holokauszt után az európai zsidó közösségek talpra állításának munkája két, egymással szorosan összefüggő feladat-együttes köré csoportosult. Az egyik a zsidók elvett jogainak és az elrabolt zsidó közösségi és személyi vagyonnak a visszaszerzése volt. A másik pedig az egyes zsidó közösségek és egyének önfenntartóvá válásának elősegítése, mely által hasznos állampolgárokként újra beilleszkedhetnek országaik gazdasági és társadalmi életébe.[1]

Ha lépésről lépésre nyomon követjük a magyarországi zsidó közösség talpra állításának folyamatát 1945 után, egyértelműen kirajzolódik, hogy a ZSVK és a Joint egy egymást jól kiegészítő munkamegosztás keretében dolgozott az országban. Mivel 1945–46-ban egy önálló zsidó állam létrejötte még nem tűnt reális lehetőségnek, mindkét szervezet a helyi, azaz az európai zsidó közösségek talpra állításában látta elsődleges feladatát, bár nem zárkóztak el a mindenképpen kivándorolni szándékozók bizonyos fokú támogatásától sem. A deklaráltan politikamentes, humanitárius megfontolásból segélyezéssel foglalkozó Joint a zsidók beillesztését vállalta magára a kiépülő helyi gazdasági és társadalmi struktúrákba. A világ zsidóságának képviseletét magára vállaló ZSVK ezzel szemben a helyi zsidó közösségek jog- és vagyonbiztonságának megteremtését tekintette legfontosabb feladatának, ezzel kifejezetten politikai szerepet vállalva az egyes európai országok zsidó közösségeinek újjáépítésében.

Ezeknek a magától értetődőnek tűnő célkitűzéseknek a megvalósulása szinte minden országban, így Magyarországon is problematikusnak bizonyult. Míg a zsidók jogbiztonságát az összes európai állam garantálta a második világháborút követően, és elítélte a háború alatti jogfosztást, az elvett vagyon visszaszolgáltatásának ügyében már komoly nézeteltérések merültek fel zsidók és nem-zsidók között. Mivel az országok többségében a zsidó tulajdonosaiktól elvett vagyontárgyak jelentős része a háború alatt a helyi lakosság tulajdonába került, a zsidók visszaszerzésre irányuló törekvése – amelyet papíron a különböző államok jogosnak ismertek el – komoly ellenállásba ütközött. Érvényben lévő törvényeikkel ellentétben az egyes országok igyekeztek megakadályozni, hogy a zsidók visszakapják elrabolt tulajdonaikat, mivel úgy vélték, „saját” lakosságuk is bőven eleget szenvedett a világháború során. A hatályos törvények semmibe vétele persze inkább a Szovjetunió fennhatósága alá került keleti blokk országait jellemezte, de Nyugat-Európában is találunk rá példákat.[2]

A zsidó közösségek beillesztésének programja az egyes országok gazdasági és társadalmi életébe azon az előfeltételezésen alapult, hogy a háború utáni Európában ismét demokratikus államok jönnek létre, amelyekbe érdemes újból beilleszkedni. Ennek az előfeltételezésnek az alapvetően hibás volta, legalábbis a keleti blokk országaira vonatkozóan azonban csak az 1940-es évek végére vált nyilvánvalóvá, amikorra ezen országok mindegyikében, Jugoszláviát kivéve, kiépült a totális sztálinista diktatúra. Minél eredményesebb volt a Joint és a ZSVK tevékenysége a zsidóság beillesztését illetően a helyi gazdasági és társadalmi struktúrákba, minél jobban megtalálták a zsidók a helyüket az 1940-es évek végére a szóban forgó országokban, annál kevésbé akartak kivándorolni. A vasfüggöny leereszkedését követően aztán a keleti blokk országaiból már csak kivételes esetekben lehetett kivándorolni egészen az 1980-as évek végéig, a kommunizmus összeomlásáig.[3] Végeredményben tehát éppen tevékenysége sikerének köszönhetően a Joint a ZSVK-val karöltve – kimondottan szándéka ellenére ugyan, egy téves előfeltételezés alapján – a holokausztot túlélt zsidók tömegeit és leszármazottaikat egy totális – bár fennállásának évtizedei során egyre puhuló – diktatúrában való léthez láncolta.

1949-ben, miután 1948 végén a kommunista párt Magyarországon átvette a hatalmat, és rövid időn belül kiépítette a totális kommunista diktatúrát, a Magyarországon működő nemzetközi zsidó szervezetek belátták, hogy eddigi stratégiájuk helytelen volt. Erre utal többek között az a kétségbeesett erőfeszítés is, amelyet Joseph J. Schwartz, a Joint európai elnöke tett annak érdekében, hogy miután 1948 decemberétől Magyarországról gyakorlatilag lehetetlenné vált a legális kivándorlás, mégis lehetősége legyen a kivándorolni akaróknak az ország elhagyására. A deklaráltan politikamentes Joint egyik első embere kezdett tehát tárgyalásokat a magyar állam vezetőivel a további alija engedélyezéséről. A Joint nevében Schwartz kezdetben 25 ezer zsidó kivándorlásának engedélyezéséért 2 millió dollárt ajánlott fel Magyarországnak, majd a tárgyalások folyamán az összeg 1 millióra változott, 5000 emberért.[4] Schwartz tárgyalásainak végeredményéről így ír Yehuda Bauer: „Semmi sem lett ezekből a tervekből, de jól mutatják azt a gondolatmenetet, amelyet egyes kelet-európai kormányok követni fognak a jövőben: sok pénzért néha megéri zsidókat eladni.”[5]

Az a tény azonban, hogy a holokauszt túlélői a holokauszt utáni néhány évet is sikeresen túlélték, miközben azoktól az országoktól, ahova a holokauszt után visszatértek, többnyire minimális segítséget is alig kaptak, mindenképpen a Joint és a ZSVK erőfeszítéseit dicséri. A második világháborút követően, 1945-ben a Joint 15 európai országban összesen 17 508 000 dollár értékben osztott segélyeket. Az Európában elköltött összeg 23%-a, 3 837 000 dollár Magyarországra jutott. Ugyanez az arány 1948-ban már 27% volt (8 463 000 dollár), miközben a Joint már csak 9 európai ország zsidó közösségét támogatta.[6] Magyarország maradt a legnagyobb összeggel támogatott európai ország egészen addig, amíg a Joint 1953 elején be nem szüntette tevékenységét az országban. A Joint összességében több mint 52 millió dollárt fordított Magyarországra.[7] Ezen túlmenően, a Joint addigi segélyakcióinak is a legnagyobbika volt a ráfordított anyagiakat tekintve az az akció, melyet 1945 és 1953 között Magyarországon végrehajtott. Ebből következően, legalábbis a keleti blokk országait tekintve, a Joint Magyarországon tudta legsikeresebben végrehajtani kitűzött célját, a helyi zsidó közösség beilleszkedését szolgáló rekonstrukcióját. A Joint segélyakciójának eredményessége függvényében csökkent a kivándorlási kedv, közvetve a Joint programjának sikerét támasztják tehát alá a kivándorlási adatok is: 1945-ben és 1946 első hónapjaiban, azaz közvetlenül a holokauszt után Magyarországról is, hasonlóan Kelet- és Közép-Európa többi országához, 70-80% körül volt azoknak a zsidóknak az aránya, akik el akarták hagyni az országot.[8] A többi kommunista országból végül a zsidók jelentős része valóban ki is vándorolt. Egyetlen kivétel Magyarország, ahol bár szintén jelentős mértékű kivándorlás folyt, a helyi zsidó közösség nagyobb része mégis az országban maradt.

A magyarországi zsidó közösség rekonstrukciója: a Joint tevékenysége Magyarországon a holokausztot követő években


A Joint Magyarországi Bizottsága 1945 márciusában kezdett működni az országban. Az első néhány hónapban a bizottság a Joint bukaresti és genfi irodáinak felügyelete alatt állt, majd 1945 júniusában önállóvá vált.[9] Június 22-én alakult meg a Joint magyarországi vezető testülete, a 12 fős Joint Bizottság, melyben a magyarországi zsidóság részéről mind a neológok, mind az ortodoxok, mind pedig a cionisták helyet kaptak. A bizottság elnöke Görög Frigyes lett.[10]

Ugyancsak 1945 nyarán, augusztus 31-én alakult meg az Országos Zsidó Segítő Bizottság (OZSSB), a segélyezés magyarországi csúcsszerve, melyet a Joint, a Magyar Cionista Szövetség, valamint a neológ és az ortodox irányzat központi szervei együttesen hoztak létre. E szervezet elnöke szintén Görög Frigyes lett.[11] Valójában a Joint, amely elismerte az OZSSB-t „a magyarországi zsidóság megsegítésére vonatkozó akció központi végrehajtó szerve”-ként, e szervezeten keresztül osztotta szét a külföldről érkező segélyeket.[12] A Joint azonban már ekkor kikötötte, hogy közvetlenül, tehát az OZSSB-től függetlenül juttat anyagi támogatást a neológia és az ortodoxia vezető testületeinek, a hitközségeknek, a Hechalucoknak, azaz a különböző cionista szervezeteknek és átképző táboraiknak, valamint a ZSVK keretén belül működő Statisztikai és Tudakozó Hivatalnak.[13] Ebből az elkülönülésből két jelenség is kiolvasható. Egyrészt, hogy a Joint igyekezett biztosítani önmaga számára a szabad kezet ahhoz, hogy végrehajthassa saját rekonstrukciós programját. Másrészt pedig, hogy a Jointnak már 1945-től fogva kettős célkitűzése volt: mindenekelőtt a magyarországi zsidó közösség talpra állítása, de ezzel párhuzamosan az elszántan kivándorolni szándékozók támogatása is, legális keretek között. A Jointnak ezt a kettős célját a következőképpen magyarázta M. W. Beckelman, a Joint európai részlegének alelnöke 1948 nyarán, egy magyarországi látogatása során: A Joint 1933-ig egyáltalán nem foglalkozott emigrációval. 1933-tól, a nácizmus hatalomra jutásától a háború végéig viszont csak az emigráció előmozdítására koncentrált. A holokauszt után pedig kettős tevékenység jellemzi a Jointot: „Megsegíti és existenciához juttatja azokat a zsidókat, akik saját országukban akarnak maradni, de teljes mértékben respektálja azoknak a felfogását, akik Európából ki szeretnének jutni, akár személyes, akár elvi okokból. A Joint tehát minden eszközzel azon van, hogy az emigrálni akaróknak a legális kivándorlást lehetővé tegye.”[14]

A cionista szervezetek és átképző, illetve alijára előkészítő táborainak (plugot és hachsarot) támogatása, ahol különböző ipari és mezőgazdasági munkákat végeztek a résztvevők, persze úgy is felfogható, hogy a Joint ezzel is a háború utáni magyarországi gazdasági és társadalmi viszonyok közé akarta beilleszteni az alapvetően más foglalkozási szerkezettel rendelkező helyi zsidó közösséget. A Joint Magyarországon valóban próbálta is ilyen formában „szalonképessé tenni” a cionista szervezetek támogatását az ezt egyre inkább ellenségesen figyelő hatalom felé.

A Joint magyarországi tevékenységének vizsgálata kiváló terepet kínál számunkra ahhoz, hogy egyrészt végigkísérhessük egy európai zsidó közösség holokausztot követő sikeres rekonstrukcióját, másrészt tanúi lehessünk annak, hogy a fokozatosan kiépülő kommunista diktatúra viszonyai hogyan teszik végeredményben kérdésessé a Joint stratégiájának helyességét. Hiszen éppen a rekonstrukciós program sikeressége következtében maradt Magyarországon annak a zsidó közösségnek a nagyobb része, amelyiknek négyötöde 1945–46 fordulóján még el akarta hagyni az országot.

A Joint holokauszt utáni tevékenysége Magyarországon 1945 és 1953 között három korszakra osztható mind a Joint segélyezési stratégiája, mind pedig a szervezet hatalomhoz való viszonya szempontjából. A korszakokat az egyszerűség kedvéért a továbbiakban a Joint magyarországi vezetőinek neve alapján különböztetem meg egymástól.

A Görög Frigyes nevével fémjelezhető korszak a Joint magyarországi működésének első három évét öleli fel, 1945 tavaszától 1948 februárjáig.[15] Ebben az időszakban, közvetlenül a holokauszt után, a Joint az azonnali segélyre, a nincstelen túlélők pénzbeli és természetbeni támogatására helyezte a hangsúlyt. A Joint első osztályainak egyike az 1945 májusában létrehozott egyéni segélyezéssel foglalkozó osztály volt.[16] Emellett a Joint 1945 júniusától egyedüli finanszírozója lett a Magyarországi Zsidók Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságnak (DEGOB), annak a magyarországi zsidó szervezetnek, amely kizárólag az országba visszatérő, illetve Magyarországon a Bricha keretében átvonuló túlélők segélyezését végezte.[17]

Az azonnali segélyezésen kívül a Joint még két területen fejtett ki erőteljes tevékenységet már magyarországi működése kezdetétől fogva. Egyrészről támogatta a magyarországi zsidóság két nagy irányzatának, a neológoknak és az ortodoxoknak a csúcsszerveit és az egyes hitközségeket is. Az irányzatok és hitközségeik támogatásánál a fő cél a hitközségi élet megújításához szükséges minimum biztosítása volt. A Joint kezdetben egyenlő összegekkel támogatta a két irányzat csúcsszerveit. 1945 novemberétől azonban már 65-35 százalékos az arány a neológia javára.[18] Ez az arány körülbelül megfelelt a neológia és az ortodoxia holokauszt utáni erőviszonyának Magyarországon. A hitközségi élet megújítása mellett a Joint már 1945 tavaszától szintén támogatta a különböző cionista szervezeteket és intézményeiket.[19] A cionista hachsarák és plugák támogatása a Joint ún. Munka- és Üzemszervező Csoportjának hatáskörébe tartozott. 1946 májusában a Joint 119 mezőgazdasági és 60 ipari létesítményt támogatott, ahol összesen 5228 fő dolgozott.[20]

A különböző cionista szervezetek támogatása volt az első olyan pont, amelynek kapcsán a Joint nyílt ellentétbe került a kommunista párttal. 1945 júliusában a Joint magyarországi vezetői találkoztak Vas Zoltánnal, Budapest kommunista polgármesterével, aki nehezményezte, hogy a Joint támogatja a Magyar Cionista Szövetség propagandáját. A bizottság erre egy nyilatkozatban leszögezte, „hogy a JOINT munkássága teljesen apolitikus jellegű, a szociális és karitatív intézkedéseiben cionista és nem cionista személyek és célok között nem különböztet, minthogy munkája az egyetemes zsidó célok szolgálata”.[21] A támadások azonban ezzel nem szűntek meg a Joint ellen. 1946 márciusában már a kommunista párt kezében lévő Népjóléti Minisztérium részéről egy miniszteri biztos, Zeitinger Jenő került be a Joint Bizottságba. Feladata a szervezet tevékenységének felügyelete volt.[22] Két évvel a Vas Zoltánnal történt találkozás után, 1947. július 31-én Zeitinger Jenő egy a „Párt” számára írt jelentésében már a következőképpen értékeli a Joint szerepét Magyarország gazdasági és társadalmi életében: „A magyarországi zsidók különállását a magyarságtól állandóan elősegíti és életben tartja. Palesztinai kivándoroltatás céljából 110 átképzőtáborban több ezer fiatal leányt és férfit eltart reakciós szellemű irányítás közepette. Ún. Munka- és Üzemszervező Osztályán keresztül ipari szövetkezeteket finanszíroz, gyártelepeket, mezőgazdasági kollektívákat tart fenn, melyek a demokratikus Magyarország életében úgy Budapesten, mint vidéken gennyes gócokat képeznek.”[23]

Zeitinger a továbbiakban kijelenti, hogy a Joint működése Magyarországon továbbra is szükséges, „mert gazdasági és szociális szempontból feltétlenül előnyöket jelent”, de Görög Frigyest el kell távolítani a Joint éléről.[24] A Joint által biztosított gazdasági és szociális előnyök valóban alapvetően fontosak voltak Magyarország és a kommunista párt számára egyaránt, hiszen a Joint szociális munkája egyfelől részben tehermentesítette a kormányt, másfelől pedig a Joint, a második világháború után az országban működő legnagyobb külföldi szervezet hozta évente a legtöbb valutát Magyarországra. Már a Joint magyarországi működését előkészítő tárgyalások során leszögezte a magyar állam képviselője, hogy a szervezet csak abban az esetben kap engedélyt a Magyarországon való működésre, ha az országban felhasznált pénzt valuta formájában hozza, és a Nemzeti Bankban váltja át magyar pénzre.[25]

A magyar kormány „megadóztatta” a Jointot egy másik, a szervezet történetében példa nélkül álló módon is. Kikötötte, hogy az országba érkező segélyből, a pénzből és a természetbeni szállítmányokból, havonta 5 százaléknyit nem-zsidó célokra, főleg baloldali ifjúsági és szociális szervezetek támogatására kell fordítania. 1946 májusában, a már a Joint Bizottságban tevékenykedő Zeitinger nyomására a Joint egy elvi álláspontot fogadott el a nem-zsidó segély ügyében. Ebben a bizottság kijelenti, hogy a Joint elsősorban a zsidókat segítő nemzetközi szervezet, amely azonban egész fennállása alatt együttműködött nem-zsidó segélyszervezetekkel, és válságos helyzetekben támogatott minden rászorulót, fajra és vallásra való tekintet nélkül. Ebben az értelemben tehát természetes, hogy a háború sújtotta Magyarországon is segélyez nem-zsidó rászorulókat. A nyilatkozat azonban azt is tartalmazza, hogy a Joint 1946 eleje óta Magyarországon a nem-zsidó célokra szánt segély nagy részét nem maga osztja szét, hanem azt a Népjóléti Minisztériumba, illetve Budapest Főpolgármesteri Hivatalába utalja.[26] Tehát a Joint már 1946 elejétől kezdve nem rendelkezhetett szabadon ezzel az összeggel, valójában adó formájában volt köteles befizetni.

Áttekintve a Joint magyarországi működésének első korszakát, megállapíthatjuk, hogy tevékenysége, mely ebben a fázisban elsősorban az azonnali segélyezésre, a túlélők legelemibb szükségleteinek biztosítására irányult, már ekkor bizonyos fokig a hatalom megszerzésére törekvő kommunista párt ellenkezésével találkozott. A pártnak 1948 elejére sikerült elérnie, hogy a számára megbízhatatlan Görög Frigyes elhagyja az országot, miközben a Joint változatlanul folytatja magyarországi tevékenységét, dollár tízmilliókat hozva be ezáltal Magyarországra.

Görög Frigyes távozását követően az amerikai Israel Gaynor Jacobson lett a Joint helyi vezetője, aki 1947 szeptemberében érkezett Magyarországra. Jacobson Magyarország előtt Olaszországban és Görögországban dolgozott a Joint képviselőjeként.

Míg Görög a segélyezésben látta a Joint legfőbb feladatát, Jacobson más stratégiát követett. Jacobson, Schwartz európai elnökkel egyetértésben azzal érvelt, hogy hiába költötte el a Joint a háborút követő három évben a legtöbb pénzt éppen Magyarországon, az ország zsidó közössége ezáltal nem erősödött meg, hanem inkább tömegesen függővé vált a Joint-segélytől. Programjának súlypontja ezért az addig főleg segélyből élők gazdasági talpra állítása és önállósítása lett, elősegítve ezzel a beilleszkedést. Jacobson a rekonstrukciós program megvalósítása érdekében 1948 folyamán jelentős mértékben átszervezte a magyarországi Jointot. Első lépésként csökkentette a Joint óriásira duzzadt adminisztrációs apparátusát. Ezt követően új alapokra helyezte a segélyezést. Ezentúl a Joint kizárólag olyan személyeknek nyújtott bármilyen jellegű segélyt, akik valamilyen nyomós oknál fogva nem tudták magukat eltartani, és családjuktól sem várhattak semmiféle támogatást. A segélyezettek körének szűkítése a gyermekek és az aggok gondozásában is érvényesült. Az öregotthonokba ezentúl csak olyan teljesen magatehetetlen embereket vettek fel, akik családjuktól semmiféle támogatást nem kaptak. A Joint gyermekotthonai pedig 1948 elejétől kezdve kizárólag teljesen árva gyerekeket fogadtak be, miközben elküldték a gyermekotthonokból mindazokat, akiknek volt családja az országban. Jacobson ezen a téren a Joint országos igazgatóinak 1948 áprilisában Párizsban megtartott konferenciáján elfogadott elvek szerint járt el. A konferencián a résztvevők megállapították, hogy az egyes közösségek rekonstrukcióján belül nagy súlyt kell helyezni a családi élet megerősítésére, ezért kell minden gyereket lehetőség szerint családnál elhelyezni. Ráadásul az is nyilvánvalóvá vált, hogy az intézeti nevelés nemcsak a nevelés legköltségesebb, de egyben a legeredménytelenebb formája is.[27]

A Joint saját apparátusának és a segélyezettek körének szűkítése mellett Jacobson párhuzamosan kiépítette azokat az intézményeket, amelyek a Joint rekonstrukciós munkájának új bázisát jelentették. A két fő intézmény az Önállósító Hitelszövetkezet és a Rekonstrukciós Osztály lettek, melyek a Munka- és Üzemszervező Csoport, valamint a budapesti és a vidéki, valójában segélyezéssel foglalkozó ún. Existenciális Kölcsön Osztályok helyett jöttek létre. Ezeken az intézményeken keresztül a Joint egyrészt egyéni kölcsönökkel kívánta azoknak a gazdasági talpra állítását elősegíteni, akiknek volt valamilyen szakmája, de nem rendelkeztek kellő kezdőtőkével egy vállalkozáshoz. Másrészt Lengyelország és Románia mintájára Magyarországon is zsidó termelőszövetkezeteket hoztak létre, melyeken keresztül az immár önállóvá vált zsidók beilleszkedhettek a helyi struktúrákba.[28] A gazdasági önállósítás kezdeti sikerei hamar jelentkeztek. A Rekonstrukciós Osztály 1948. július 1-jén már arról számolt be a Joint Bizottságnak, hogy az egyéni talpra állítás céljára folyósított kölcsönök 73,5 százalékát olyanok kapták, akik addig mint ellátatlanok, a Joint segélyezettjei voltak.[29]

A Jacobson-korszakban, 1948–49 folyamán a Joint stratégiája sikeresnek bizonyult Magyarországon, megvalósult a helyi zsidó közösség beilleszkedése Magyarország gazdasági és társadalmi viszonyaiba. Ezt mind a kortársak, mind korunk történészei egyként így látják. Yehuda Bauer így értékeli a Joint magyarországi tevékenységét ebben az időszakban: „[A] magyarországi viszonyok között a segélyezésből, a gyermekgondozásból, a különböző kölcsönökből és termelőszövetkezetek létrehozásából álló keverék volt a lehető legjobb stratégia, függetlenül attól, hogy ez része volt-e a kommunista kormány hatalom-átvételi politikájának.”[30] A stratégia sikerességét illetően valóban nincs semmi kétség. Az azonban erősen kétséges, hogy ez a megfelelő stratégia volt-e. A helyességet illetően már maga az a folyamat is kétséget ébreszthetett akár a kortársakban is, ahogy 1948–49 folyamán, éppen a Jacobson-korszakban, a hatalmat megszerző kommunista párt fokozatosan ellehetetlenítette Magyarországon az országban működő legnagyobb külföldi szervezetet, a Jointot.

Az 1948-ban a hatalmat megszerző kommunista párt számára kapóra jött a Joint rekonstrukciós stratégiája, hiszen éppen a Joint tevékenysége biztosította azt, hogy a kommunista diktatúrába való integrálódás szempontjából talán legproblémásabb csoport, a zsidók beilleszkedése viszonylag zökkenőmentesen történjen. Ezután azonban, 1949 végére, többé már nem volt szükség a Joint jelenlétére. Sőt, a Joint, a legnagyobb külföldi szervezet látványos kiutasításával a kiépült sztálinista diktatúra megmutathatta erejét a hidegháború kezdetén. 1948-tól kezdve a kommunisták támadni kezdték a Jointban dolgozó külföldi állampolgárokat. A külföldiek elleni kampány 1949 decemberében tetőzött, amikor őrizetbe vették és 12 napos vallatás után kémkedés vádjával kiutasították Magyarországról Jacobsont. A Joint amerikai és európai vezetői némi vita után úgy döntöttek, hogy a Joint folytatja tevékenységét az országban a magyarországi zsidóság érdekében, de új embert nem küldenek Jacobson helyére.[31]

Ilyen körülmények között a Joint, amely a kommunizmus főellenségeként számon tartott nyugati imperializmus szimbólumává vált, elvesztette minden lehetőségét, hogy érdemben befolyásolja az általa a magyarországi zsidó segélyszervezet, az OZSSB számára továbbra is folyósított összeg felhasználásának módját. 1950-ben maga az OZSSB is elvesztette önállóságát, és a teljesen a kommunista párt ellenőrzése alá került zsidó felekezeten belül egy szűk körű segélyezéssel foglalkozó intézménnyé vált. A Jointnak ez a végső korszaka 1953 januárjáig tartott, amikor a szervezet nem folyósított több pénzt Magyarország számára, és hivatalosan bezárta képviseletét az országban.[32]

A Joint a ZSVK közreműködésével tehát saját célkitűzését sikeresen megvalósította, de teljesen értetlenül állt a sztálinista diktatúra dinamikájával szemben. Mire ráébredt arra, hogy az általa elsődlegesnek tekintett célkitűzés, a túlélők helyi beilleszkedésének elősegítése a háború utáni európai országok gazdasági és társadalmi életébe a keleti blokk országaiban milyen következményekkel jár, már nem volt visszaút. A vasfüggöny leereszkedése után lehetetlenné vált az ezen országokban ragadt zsidók kimenekítése, amire pedig 1948-ig még meg lett volna a lehetőség. Paradox módon tehát a Joint által hagyományosan követett stratégia, amely a kelet-európai országokban a holokausztot követően is a legsikeresebbnek bizonyult, ebben az esetben végül csapdává vált. Alapvetően téves volta éppen abban az országban látszik legnyilvánvalóbban, ahol legsikeresebben tudta alkalmazni. Magyarországon, ahol 1945–46 fordulóján a túlélők majdnem négyötöde ideológiai és/vagy gazdasági okokból el akarta hagyni az országot, a Joint rekonstrukciós munkájának kiemelkedő sikere következtében végül a közösség több mint fele ottmaradt.

Jegyzetek

[1] Európa egyes országaiban a helyi zsidó közösségek talpra állításáról és az ezzel kapcsolatos nehézségekről lásd a következő cikkgyűjtemény vonatkozó tanulmányait: Yisrael Gutman and Avital Saf (eds.): She’erit Hapleta, 1944–1948. Jerusalem, Yad Vashem, 1990.

[2] L. például a franciaországi zsidó közösség nem túl sikeres harcát elrabolt vagyona visszaszerzéséért: David Weinberg: The Reconstruction of the French Jewish Community after World War II. In Gutman and Saf, 170–74.

[3] Magyarországon 1956–57-ben, a forradalom alatt, majd rövid időre a bukását követően felnyílt a vasfüggöny, aminek következtében több ezer fő hagyta el az országot. Gyakorlatilag ekkor szűnt meg Magyarországon az ortodoxia, hiszen a főleg vidéken élő ortodoxok többsége a forradalom alatt tapasztalt nyílt antiszemitizmus miatt elmenekült az országból.

[4] Yehuda Bauer: Out of the Ashes. The Impact of American Jews on Post-Holocaust European Jewry. Oxford–New York, Pergamon Press, 1989. 145.

[5] Bauer, 146.

[6] Bauer, XVIII.

[7] Herbert Agar: The Saving Remnant. An Account of Jewish Survival Since 1914. London, Rupert Hart–Davis, 1960. 177.

[8] Ez az adat egy 1946 elején íródott jelentésben olvasható, melyet mind a magyarországi neológ, mind az ortodox országos irodák vezetői, mind a cionista szövetség, mind pedig a ZSVK Magyarországi Képviselete aláírtak: „Most Hungarian Jews wish to emigrate due to economic and psychological reasons. They do not want to live in a country which became a graveyard of their families.” L. Azriel Carlibach (ed.): The Anglo-American Commission of Inquiry on Palestine. Vol. I. Tel Aviv, 1946. 290.

[9] Randolph L. Braham: A népirtás politikája: A Holocaust Magyarországon. Budapest, Belvárosi Könyvkiadó, 1997. 1251.

[10] Pro Memoria. 1945. június 22. Magyar Zsidó Levéltár [a továbbiakban: MZSL], Joint XXXIII-4a-1. 1.

[11] Megállapodás az Országos Zsidó Segítő Bizottság létrehozásáról, 1945. augusztus 31. MZSL, OZSSB XXXIII-7a-1. 1.

[12] Az Országos Zsidó Segítő Bizottság működésére vonatkozó tervezet, 1945. augusztus 31. MZSL, OZSSB XXXIII-7a-1.

[13] Uo.

[14] Jegyzőkönyv, 1948. augusztus 23. MZSL, Joint XXXIII-4a-1.

[15] Görög Frigyes 1948. február 10-én mondott le elnöki posztjáról. L. Jegyzőkönyv, 1948. február 10. MZSL, Joint XXXIII-4a-1. 1. Görög, aki 1945 és 1948 között, tehát abban az időszakban állt a Joint élén, amikor Magyarországon még több párt részvételével koalíciós kormány működött, jó viszonyban volt a koalíciós korszak vezető pártjával, a Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párttal. Ez a kapcsolat egyre inkább zavarta a kommunistákat, ezért mindenképpen el akarták távolítani Görögöt. Ez sikerült is 1948 elejére, Görög kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol megalapította, majd évekig vezette a Magyar Zsidók Világszövetségét. L. Braham, 1282.

[16] Jegyzőkönyv, 1945. május 23. MZSL, Joint XXXIII-4a-1. 1.

[17] A DEGOB működéséről l. Horváth Rita: A Magyarországi Zsidók Deportáltakat Gondozó Országos Bizottsága (DEGOB) története. MAKOR 1, Budapest, Magyar Zsidó Levéltár, 1997.

[18] Jegyzőkönyv, 1945. november 27–28. MZSL, Joint XXXIII-4a-1. 2.

[19] 1945. május 23-án például a Joint a Hechaluc ifjúsági cionista mozgalom részére 215 takaró vételárát, valamint készpénzt utalt ki. L. Jegyzőkönyv, 1945. május 23. MZSL, Joint XXXIII-4a-1. 2.

[20] A Munka- és Üzemszervező Csoport jelentése Dr. J. Schwartznak, 1946. június 28. MZSL, Joint XXXIII-4a-8. 1–2. A különböző cionista szervezetekhez tartozó mezőgazdasági telepeken és ipari üzemekben folyó munkáról, az ott folyó cionista nevelésről l. Novák Attila: Átmenetben. A cionista mozgalom négy éve Magyarországon. Budapest, Múlt és Jövő, 2000. Különösen: 129–44.

[21] Jegyzőkönyv, 1945. július 2. MZSL, Joint XXXIII-4a-1. 1.

[22] Jegyzőkönyv, 1946. március 29. MZSL, Joint XXXIII-4a-1. 1.

[23] A népjóléti minisztériumi biztos jelentése az MKP központi tömegszervezeti osztályának a Joint magyarországi kirendeltsége gazdasági, politikai szerepéről, 1947. július 31. Politikatörténeti Intézet Levéltára, 274. f. 17/11. ő. e.

[24] Uo.

[25] Bauer, 134.

[26] Jegyzőkönyv, 1946. május 13. MZSL, Joint XXXIII-4a-1. 1–2.

[27] Segélyezési programmokra vonatkozó alapszabályok és irányelvek, 1948. MZSL, Joint XXXIII-4a-2. 3–5.

[28] A rekonstrukciót szolgáló intézmények célkitűzéseit és kiépítésük kezdeti nehézségeit l. Beszámoló a vidéki zsidóság hitelellátásának megszervezéséről, 1948. június 7.; Aaron Berkowitz jelentése a Joint Committee 1948. június 7-i ülésére. MZSL, Joint XXXIII-4a-1.

[29] Jegyzőkönyv, 1948. július 1. MZSL, Joint XXXIII-4a-1. 1–2.

[30] Bauer, 144–5.

[31] Bauer, 147.

[32] A Jacobson kiutasítását követő korszakban a Joint vezetője Aaron Berkowitz, a rekonstrukciós munka vezetésével megbízott, Jacobsonnal együtt 1947-ben Magyarországra érkezett Joint-tisztviselő volt.

• Befejezetlen múlt