Meszerics Tamás

Nyomtatóbarát változat

1944. október 9-én, hétfőn Churchill repülőgépe leszállt Moszkvában. A brit miniszterelnök még aznap estére találkozót kért Sztálintól. A marsall titkársága a főnökük munkarendjében szokásos este tíz órai kezdést javasolta. Mielőtt elindultak volna a Kremlbe, Lord Moran, Churchill háziorvosa szerint a következő beszélgetés zajlott le Churchill és Eden között. A miniszterelnök hosszasan fejtegette: azt akarja megértetni Sztálinnal, hogy a három nagy összefogásával minden kérdés rendezhető, és majd csak ezután hozakodna elő „néhány rendezésre váró apró kérdéssel”. Eden bizonyára kissé megütközött, és közbevetette: „De Winston, Lengyelország nagy probléma, nemcsak egy apróság! Megmérgezheti az angol–orosz viszonyt.” Churchill csak annyit válaszolt, hogy hiszen már elfogadták a Curzon-vonalat. Ha a dialógus hiteles, akkor a külügyminiszternek – amennyiben úgy gondolta, hogy az első megbeszélésen a lengyelkérdés játssza majd a főszerepet – csak halvány elképzelései lehettek arról, mire készül Nagy-Britannia miniszterelnöke. Bár sejthette, hogy Churchillt leginkább a Balkán jövője foglalkoztatja, ami a Kremlben történt, arra biztosan nem számított.

A tárgyaláson, ahol Harriman amerikai követ (Churchill visszaemlékezésével ellentétben) nem volt jelen, néhány közhelyszerű mondat után gyorsan túltették magukat a lengyelkérdésen. Például megegyeztek abban, hogy a lengyel reménytelenül veszekedős nép. Ezután Churchill a lényegre tért. Megjegyezte, hogy Angliának két országhoz fűződik jelentősebb érdeke, az egyik Görögország. Románia nem érdekli különösebben, azt „orosz ügynek” tekinti, de Görögországban elsődleges befolyásra tart igényt. Hogy „képet alkothassanak” balkáni ügyeik állásáról, Churchill átnyújtotta Sztálinnak az azóta elhíresült papírszeletet (saját szavaival „illetlen dokumentumot”) a következő adatsorral:

Rövid szünet után Sztálin kék ceruzájával kipipálta a fecnit, és visszatolta Churchill elé, aki emlékiratai szerint maga is kissé cinikusnak találta az iratot, és felajánlotta, hogy égessék el, de Sztálin csak annyit mondott: „nem, tartsa csak meg”. A továbbiakban az ominózus százalékok mibenlétéről egyáltalán nem esett szó, csak Sztálin jegyezte meg, hogy sokallja az angolok bulgáriai igényét. Ezt az apróságot viszont közös megegyezéssel kiutalták külügyminisztereiknek másnapi megvitatásra.

Miért kell sietni?

Mivel magyarázhatjuk ezt a churchilli improvizációt, és miben is egyeztek meg voltaképpen? Az bizonyos, hogy Angliát és különösen Churchillt már május eleje óta erősen foglalkoztatta a balkáni orosz befolyás megnövekedésének esélye. Különösen aggasztónak tartotta, hogy a Vörös Hadsereg gyors előnyomulása következtében veszélybe kerülhet a görögországi brit befolyás és ezzel a Földközi-tenger keleti medencéjének sorsa is. Ezért jóváhagyta az Eden és Guszev londoni szovjet követ közötti megállapodást, amelynek értelmében Románia a háború további szakaszában szovjet, Görögország pedig angol hadműveleti területnek számít. Mint láttuk, a moszkvai tárgyalás is ezen ügylet újbóli megerősítésével indult. Erre azért volt szükség, mert Roosevelt – nem utolsósorban a brit diplomácia ügyetlenkedése folytán – csak ideiglenesen és fenntartásokkal adta rá áldását. Mind a brit, mind a szovjet kormányfő tisztában volt azzal, hogy az amerikai elnök nyilvánosan semmiképpen sem járulhat hozzá érdekszférák kijelöléséhez és elhatárolásához. Ugyanakkor Roosevelt Sztálinnak írott levelében – az amerikai diplomácia történetében először – nyíltan kijelentette, hogy „ebben a világméretű háborúban gyakorlatilag nincs olyan kérdés, akár katonai, akár politikai, amelyben az Egyesült Államok ne lenne érdekelt”. Ezért nem volt kívánatos Harriman jelenléte az első tárgyalási napon.

A sietség további indoka lehetett, hogy szeptember közepe óta egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a trieszti angol partraszállás majd előnyomulás a ljubljanai szorosban Budapest és Bécs irányában 1944 folyamán már elképzelhetetlen. Churchill a végsőkig ragaszkodott ehhez a tervhez, és a második quebecki konferencián még az amerikai vezérkar vonakodó és feltételekkel körülbástyázott beleegyezését is megszerezte. Október nyolcadikán, útban Moszkva felé, a küldöttség leszállt Nápolyban. Az olaszországi szövetséges haderő főparancsnokságán Churchill újból kifaggatta Alexander tábornokot a katonai helyzetről. Amit hallott, az végképp eltemette a balkáni partraszállás reményeit. Kesselring olyan mértékben megerősítette a „Gót Vonalat” (nagyjából Lucca és Ravenna között), hogy áttörésre tavaszig már gondolni sem lehetett, és ezzel a trieszti invázió végképp elvesztette politikai értelmét.

„Mik ezek a százalékok?”

Az egyezkedés indokairól tehát van elképzelésünk. De mit jelentettek a fecnin szereplő százalékok? Churchill emlékirataiban azt állította, hogy semmi konkrétumot, pusztán a felek általános érdekeltségét az adott térségben és az adott pillanatban. Ha megnézzük a Molotov és Eden között hétfőn és kedden lezajlott tárgyalások jegyzőkönyvét, elkerülhetetlenül kialakul az a benyomásunk, hogy Churchill igazat mondott. A külügyminiszterek többórás elkeseredett alkudozásának tétje saját maguk számára is homályban maradt. És pontosan ettől vált a két napon át zajló egyezkedés a diplomáciatörténet egyik legabszurdabb tárgyalásává.

Október 10-én este hétkor Molotov és Eden leültek, hogy megvitassák Bulgária előző napon nyitva hagyott kérdését. Eden megpróbálta rábírni Molotovot a készülő bolgár fegyverszüneti szerződés 18. cikkelyének módosítására, amelyről már hetek óta folytak a diplomáciai egyeztetések az Európai Tanácsadó Testületben. Az angolok által is elfogadott új amerikai javaslat szerint a felállítandó Szövetséges Ellenőrző Bizottság csak az európai háború befejezéséig működne teljes szovjet ellenőrzés alatt, utána (a békeszerződés aláírásáig) a három szövetséges egyenlő arányban és felelősséggel képviseltetné magát a testületben, bár a szovjet képviselő maradna továbbra is az elnök.

Molotov ekkor ügyesen előhozta, hogy ebben az esetben Moszkva csak mintegy 34 százaléknyi befolyással rendelkezne Bulgáriában, ezzel szemben kilencvenre tart igényt. Bár a külügyi népbiztost nem ravasz húzásai, hanem végtelen csökönyössége tette elismerten kemény tárgyalóféllé, ez az ötlet remekül bevált. A jegyzőkönyv szerint ekkor Eden kijelentette, hogy „nem nagyon érti, mik ezek a százalékok”. Molotov sietett eszébe idézni, hogy az ötletet az előző napon Churchill vetette fel, és „érdemes őket fontolóra venni”. Eden kénytelen volt belemenni a számára nyilvánvalóan kényelmetlen vitába. Elfogadta a magyarországi befolyás módosítását 75–25%-ra, hiszen itt konkrét brit érdekek nem forogtak kockán. Nyilván az abszurdba hajló légkör miatti zavarában nem kommentálta a szovjet népbiztos apró földrajzi tévedésen alapuló indoklását, amely szerint végső soron „Magyarország a Szovjetunióval és nem Nagy-Britanniával határos”. (Magyarország csak Kárpátalja megszállásával vált határossá a Szovjetunióval, de ezt a területváltozást mindhárom szövetséges semmisnek tekintette.) Molotov új ajánlatokkal és a százalékok újabb értelmezésével állt elő. Esetleg a jugoszláv arányokat is lehetne módosítani 60–40-re a Szovjetunió javára, mivel a szovjeteket a tengerparti területek nem érdeklik. Itt már Eden megmakacsolta magát. Újra kijelentette, hogy „őt a számok különösebben nem érdeklik”.

Mit keres itt Magyarország?

Másnap ugyanebben a szellemben folytatták a vitát. A végső megállapodás szerint Bulgáriában és Magyarországon a befolyás aránya 80–20% a Szovjetunió javára, a többi országban maradt Churchill eredeti javaslata. A kiindulóponthoz képest Anglia tehát elveszített összesen harminc százalékot, amiről viszont csak akkor tudnánk megállapítani, hogy sok vagy kevés, ha valamiképpen el lehetne dönteni, hogy mit értettek a százalékok alatt. Hogy nemcsak Eden volt meglehetősen alultájékozott ebben az ügyben, azt mutatja, hogy a londoni külügyminisztérium és a háborús kabinet több sürgönyben is felvilágosítást kért erről. Tudni szerették volna, hogy a százalékok a majdani koalíciós kormányok összetételére utalnak, esetleg a Szövetséges Ellenőrző Bizottságok felállására, netán – egyes esetekben – területi megosztásra. Minden kérdésükre nemleges választ kaptak, és Churchill 12-én hosszú levélben magyarázta el a kabinetnek, hogy a megegyezés általános, és csak a háború további menetére érvényes. Viszont, ha ez az igazság, akkor mire volt jó a kétnapos huzavona 5–10 százalékok felett? Úgy tűnik, a pillanat hevében született churchilli improvizáció túlnőtt önmagán, és ha már kimerítő tárgyalások alapjává vált, muszáj volt, legalább a maguk számára, jelentős megállapodásként kezelni.

Két kérdés maradt még nyitva. Mit keresett Magyarország a „balkáni egyezkedés” tétjei között? Az okok között szerepel, hogy az ország ekkor közel állt a fegyverszünethez, így kerülhetett a listára mint Bulgáriához hasonló helyzetű ország. Lakatos Géza magyar miniszterelnök visszaemlékezései szerint is a balsikerű kiugrási kísérlet elhamarkodott időzítésében szerepet játszott, hogy a Moszkvában a fegyverszünetről tárgyaló Faraghó az éppen összeülő konferenciára hivatkozva kért minél sürgősebb cselekvést Budapesttől. Ez igaz lehet, de van egy sokkal egyszerűbb és egyben banálisabb magyarázat is. Moszkvába utazása előtt Churchill átfogó jelentést kért a külügyminisztériumtól a balkáni helyzetről. A balkáni országok politikai helyzetével pedig a Déli Osztály foglalkozott, így az ő feljegyzésük lett az előkészítő anyag alapja. Magyarország pedig szintén a Déli Osztály hatáskörébe tartozott 1920 óta. A bürokrácia rutinja gyakran erősebb lehet a rafinált diplomáciai terveknél.

Mi valósult meg a megegyezésből?

A válasz részben attól függ, hogy milyen időtávot választunk a megítéléshez. A tanúk és résztvevők mást gondolhattak a teljesítésről 1944 decemberében, 1946-ban vagy 1949-ben. Ha az első dátumot választjuk, akkor nem sok eredmény mutatkozott éppen a legfontosabb kérdésben, Görögországban, mivel december 1-jén újból fellángolt a szeptember óta szünetelő polgárháború, és egyáltalán nem volt biztos, hogy nem a szovjet „tanácsadók” utasítására. 1946-ra Jugoszlávia vált a legsztálinistább állammá a térségben, és már az sem volt kizárható, hogy Trieszt miatt katonai konfliktusba keveredik a nyugati hatalmakkal. 1949-re a helyzet megfordult: a görög polgárháborút mégsem aknázta ki Sztálin, és Jugoszláviát is elvesztette. Ha viszont ennyire függ az érvényesség megállapítása az időhorizont kiválasztásától, akkor miért ne feltételezhetnénk, hogy a százalékos megállapodás végeredményben egyáltalán nem befolyásolta Délkelet-Európa sorsát, csupán azt tette nyilvánvalóvá, hogy hátrányos pozícióból csak ehhez hasonló improvizációkra telik a gyöngébbik félnek, jelen esetben Angliának. Bár történelmi tanulságokat kockázatos keresni, azt biztosan kimondhatjuk, hogy a nagyhatalmi megállapodások csak akkor érnek valamit, ha a háttérben a teljesítést kikényszerítő erő is jelen van, és ha mind a két fél pontosan tudja, miről kíván megegyezni. És ezt nem könnyű elérni.

• Befejezetlen múlt