Tischler János

Nyomtatóbarát változat

A Lengyelországban 1956 őszén végbement nagy jelentőségű politikai változások – Wladyslaw  Gomulka visszatérése a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottsága első titkári székébe egy szovjet katonai intervenció fenyegető árnyékában – a tömegtájékoztatás terén is éreztették hatásukat. A lengyel sajtó (beleértve természetesen a rádiót is) néhány hónapra szinte teljesen lerázta magáról a cenzúra intézményét, és rendkívüli szabadságra tett szert, amelyet ki is használt. Továbbra is voltak tabutémák, ugyanakkor a cenzorok többsége elbizonytalanodott, mit szabad engedélyezni, s mit nem. Ennek tulajdonítható, hogy az 1956-os magyar forradalom idején a Duna-menti eseményekkel kapcsolatos híradások közzététele tekintetében a lengyel sajtó csak minimális adminisztratív akadályba ütközött, így a lengyel lapok lehetőségeikhez mérten nagy terjedelemben és objektíven számoltak be a magyar forradalomról, és ennek célkitűzéseivel egyetértő írások, felhívások és táviratok tucatjai láttak napvilágot. Ugyanez volt a helyzet a rádió esetében is. Bár az új lengyel vezetés Gomulkával az élen már a magyar forradalom időszakában igyekezett viszszafogni a sajtót, ez csekély eredménnyel járt. Az ezekben a hetekben megjelent írásokat és az elhangzott adásokat három jellegzetes csoportra lehet osztani:

– A „magyar Testvérek” megsegítéséért folytatott akció menete, tudósítások a véradásról, a pénz-, gyógyszer- és élelmiszergyűjtésről.

– Napi jelentések és tudósítások Magyarországról. Minden orgánum átvette és közölte – hosszabb vagy rövidebb formában – a PAP lengyel hírügynökség tudósításait, amelyek már cenzúrázva érkeztek a szerkesztőségekbe. Ennek ellenére ezek a hírek egészükben nem különböztek a nyugati hírügynökségek jelentéseitől. Az adott körülmények és feltételek között a PAP jórészt tárgyilagosságra törekedett, és ez a tendencia 1956 végéig megmaradt, élesen elütve a népi demokrácia többi országának hírügynökségeitől.

– A LEMP Központi Bizottságának felhívásai, egyéb felhívások, kommentárok, szerkesztőségi cikkek és jegyzetek, saját helyszíni tudósítások a magyarországi helyzetről.

Október 26-tól kezdtek érkezni Magyarországra – segélyszállító repülőgépeken, mivel más közlekedési összeköttetés nem létezett – az egyes lengyel újságok különtudósítói. 1956 október–novemberében több mint húsz lengyel újságíró tartózkodott Magyarországon, közülük a központi sajtót és a Lengyel Rádiót a következők képviselték: Hanna Adamiecka – Sztandar Mlodych, Marian Bielicki – Lengyel Rádió, Franciszka Borowicz – Interpress Sajtóügynökség (API), Stanislaw Glabinski – PAP, Leszek Kolodziejczyk – Zycie Warszawy, Roman Kornecki – Trybuna Ludu, Zdzislaw Pis – Walka Mlodych, Boguslaw Reichhart – Munkás Hírügynökség, Anna Retmaniak – Lengyel Rádió, Zygmunt Rzezuchowski – Interpress Sajtóügynökség (API), Krzysztof Wolicki – Trybuna Ludu, és Wiktor Woroszylski – Nowa Kultura. A lengyel sajtóban közölt vagy az éter hullámain elhangzott budapesti beszámolóik valósághűek voltak, és serkentőleg hatottak a magyarok megsegítésére indított lengyel segélyakcióra is. Emellett pedig arról tanúskodnak, hogy a tudósítók túlnyomó többsége rokonszenvvel viseltetett a forradalom iránt. Elsősorban nekik köszönhető, hogy hiteles kép alakult ki a magyar forradalomról Lengyelországban.

November 4. után – a „lengyel államérdekre” való hivatkozással – a lengyel sajtó nem tehetett közzé olyan cikkeket vagy kommentárokat, amelyek közvetlenül elítélték a szovjet beavatkozást vagy a Kádár-kormányt, ennek ellenére igyekeztek tárgyilagosan bemutatni, mi történik Magyarországon. Rövid időre hirtelen megváltozott ez a helyzet, amikor a jugoszláv nagykövetséget elhagyó Nagy Imre-csoportot elrabolták és Romániába deportálták. A lengyel pártvezetés saját maga sem értett ezzel egyet, a pártszervezetek határozatok tucatjaiban fejezték ki tiltakozásukat. A felerősödött tiltakozás hatására publikációs hullám öntötte el a központi és a vidéki sajtót (a Lengyel Rádióban is több adás foglalkozott ekkor a magyar forradalom eseményeivel)¹, egymás után jelentek meg azon lengyel szemtanú-újságírók visszaemlékezései, akik a forradalom idején Magyarországon tartózkodtak. Közülük is kiemelkedik Hanna Adamieckának, a Sztandar Mlodych című napilapban folytatásokban közölt naplója vagy Wiktor Woroszylski szintén többrészes beszámolója a Nowa Kultura hasábjain (igaz, a cenzúra a november 4. utánról szóló részt már nem engedte lehozni). Ellenben Marian Bielicki naplóját teljes egészében, három részben, leközölte a Po prostu című hetilap, amely egyébként hasábjain nyíltan is elítélte a második szovjet beavatkozást Magyarországon. Ráadásul ebben az időszakban került sor a Lengyel Írószövetség, valamint az Újságíró-szövetség viharos körülmények között lezajlott kongresszusára, s mind a két intézmény hitet tett a magyar forradalom mellett.

A LEMP KB december első hetének végén tudott csak gátat szabni a magyarok melletti szolidaritás ilyen megnyilvánulásainak, a cenzúra elkobozta a már nyomdában lévő írásokat, és nem engedte tovább a „magyar” publikációkat. A lengyel vezetés éppen ekkoriban alakította ki a követendő irányvonalat a sajtó számára, amit – saját maga szemszögéből nézve – már csak azért is meg kellett tennie, mert a kommunista „testvérpártok” szinte állandó jelleggel felrótták a LEMP-nek a lengyel sajtóban megjelenő írások és vélemények „revizionista” hangvételét, amelyet ráadásul gyakorta azonosítottak a hivatalos lengyel állásponttal. Gomulka eleinte békülékenyebb hangot ütött meg az újságírókkal szemben, és saját maga igyekezett jobb belátásra bírni őket. Felhívta a sajtó és a rádió munkatársait, hogy tanúsítsanak önmérsékletet, vannak dolgok, s ilyen a magyar kérdés is, amikor nem lehet megírni és elmondani mindent.

Mindezek a meggyőzési kísérletek jórészt hatástalanok maradtak, így a vezetés a cenzúra megszigorításával, a Budapestről visszaérkezett lengyel újságírók különböző gyárakban, üzemekben és klubokban tartott beszámolóinak adminisztratív eszközökkel való megakadályozásával válaszolt, majd – amikor továbbra is szemmel látható volt, hogy a lengyel újságírók egy része általában nem hajlandó öncenzúrát folytatni –, 1957 januárjában a központi pártlap, a Trybuna Ludu élén történt személycserével kezdetét vette a teljes „rendcsinálás”, amely az év októberében éppen a „revizionista” Po prostu betiltásával tetőzött. Ezzel egyidejűleg megindult az elbocsátások sorozata a rádiónál is. Ekkor kellett azonnali hatállyal távoznia posztjáról Emanuel Planernek, a Lengyel Rádió Tájékoztatási Osztálya vezetőjének, aki felülbírálta a cenzor tiltó határozatát, és így elhangozhatott egy megrendítő erejű ötrészes helyszíni beszámoló a november 4. utáni Magyarországról.² Maga Gomulka követelte – mégpedig tajtékozva – Planer azonnali leváltását.

A Lengyel Rádió és Televízió Archívumában nemrégiben rábukkantam az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatos korabeli lengyel rádióműsorokra. A forradalom időszakából mindössze nyolc felvétel maradt meg a sok közül, a többit az idők folyamán ilyen-olyan okokból leselejtezték. Szerencsére a megőrzött anyagok – riportok, beszámolók, tudósítások – önmagukban is meglehetősen átfogó „hangos” képet adnak a lengyelek érzelmeiről forradalmunk iránt, megerősítik, illetve kiegészítik ismereteinket.³

Az ehelyütt közölt utolsó felvétel időpontját tekintve kilóg a sorból, hiszen 1957 áprilisában készült, mégis úgy gondolom, hogy szervesen ideillik. Hűen tükrözi ugyanis a Gomulka nevével fémjelzett lengyel vezetés akkori tartózkodó magatartását Kádár Jánossal és az általa alkalmazott megtorló terrorral szemben, valamint jól érzékelhető, mennyire figyelembe vették a lengyel társadalom magyarok iránti rokonszenvét, s az ebből következő alapelvet: lehetőleg nem erőltetni a „magyarországi ellenforradalom”-koncepciót.

Jegyzetek

1  1956. november végén a Lengyel Rádió például Vita az erkölcsről (Dyskusja o moralnosci) címmel, élőben közvetítette, száznegyven (!) percben, azt a találkozót egy varsói klubból, ahol a Magyarországról frissiben visszatért lengyel újságírók egy csoportja – Hanna Adamiecka, Marian Bielicki, Zygmunt Rzezuchowski, Leszek Kolodziejczyk és Krzysztof Wolicki – mondta el, hogyan élte át a forradalmat a Duna mentén. A hangfelvétel írásos változata megjelent magyarul is: Tischler János: A magyar forradalom – ahogy a lengyel újságírók látták. Tekintet, 1995/1–2. szám, 101–27.; illetve ArchivNet, II. évf. 3. szám (2002. márc.), http://www.natarch.hu/archivnet

2  Az ötrészes műsor két megmaradt adásának szövege magyarul is olvasható: Tischler János: A Lengyel Rádió. ÉS, 2004. december 17.

3  A hivatalos Lengyelország viszonyát, illetve a lengyel társadalom reagálását a magyar forradalomra lásd Tischler János: „Hogy megcsendüljön minden gyáva fül”. Lengyel–magyar közelmúlt. Budapest, Jelenkor–1956-os Intézet, 2003.
 

A Lengyel Rádió 1956-ról

Részletek a Lengyel Rádió magyar vonatkozású adásaiból 1956 októberében

Az országból és a világból (Z kraju i ze swiata), magazinműsor, 1956. október 29.¹

Bemondó: Riporterünk jelenti a városból.

Riporter: Este tizenkilenc óra. A Háromkereszt téren található Magyar Intézet előtt sok varsói gyűlt össze, hogy ily módon fejezze ki szolidaritását a magyar nemzettel. Tizenhét órakor érkeztek meg az Intézet épülete elé a varsói Képzőművészeti Akadémia hallgatói, más tanintézetek hallgatói és Varsó lakosai. Az épület előtt koszorúkat és virágcsokrok tömkelegét helyezték el. A magyar nemzeti zászló előtt, amely mellé odaírták: „Hódolattal a magyar nemzetnek”, mécsesek világítanak, és a varsói egyetemisták díszőrséget állnak. Ezzel egyidejűleg kissé arrébb pénzgyűjtés is folyik gyógyszerekre a felkelés során megsebesült magyarok számára. Varsó hódolatát fejezi ki a hős magyar nemzetnek.

Bemondó: Az egyik, Magyarországra vért és gyógyszereket szállító repülőgéppel lengyelek egy csoportja tért vissza a magyar fővárosból. Wladyslaw Bluzerrel, a Trybuna Ludu szerkesztőjével beszélgetünk.

Bluzer: Azok az események, amelyek engem azon az emlékezetes keddi napon éppen a magyar párt központi orgánuma, a Szabad Nép szerkesztőségében értek, végső soron nagyon súlyos fordulatot vettek. Azon az estén, amikor a Szabad Nép szerkesztőségében kezdték felmérni a helyzetet, amikor megtudták, hogy már incidensekre és összetűzésekre is sor került, a szerkesztőség összes tagja idegesen viselkedett, az ingerültség hangjai természetesen az utcáról is beszűrődtek hozzánk. A Szabad Nép szerkesztőségét hosszú időn keresztül, egészen a késő esti órákig ostromolták az emberek. Aztán a késő éjszakai órákban – talán már éjfél is elmúlt –, amikor a helyzet nagyon nehézzé és kellemetlenné vált, a magyar elvtársak úgy döntöttek, hogy elhagyjuk az épületet, ami sikerült is. A következő nap reggelén Budáról – ahová még éjszaka mentem át – az egyik hídon visszatérve a pesti oldal központjába, katonai egységeket láttam, amelyek harckocsik, önjáró páncélozott lövegek és géppuskákkal felszerelt harcjárművek segítségével az összes Duna-hidat szabályszerűen megszállták. Maga a város nagyon szomorúan festett. Az utcák képe – annak ellenére, hogy nagy volt a forgalom – inkább lehangolónak tűnt. Mindenfelé felfordított villamoskocsikat, teherautók felfordított pótkocsijait lehetett látni. Sokhelyütt felszaggatták a kövezetet, és barikádokat emeltek, amelyeket később átmenetileg elegyengettek, megnyitottak vagy eltávolítottak, hogy a forgalom zavartalanul haladjon. Láttuk a felszakított síneket, a kitört ablaküvegeket is. Mindenképpen hangsúlyoznom kell az utca emberének magatartását, amely tökéletesen megegyezett a nemzet hatalmas többségének magatartásával, vagyis a járókelők legfőbb követelése az általános politikai helyzet megjavítására, az ország felemelkedésére, egy olyan pozitív programnak a megvalósítására irányult, ami lehetővé teszi a magyarországi állapotok átalakítását oly módon, hogy az emberek jobban élhessenek, hogy szabadnak érezhessék magukat saját hazájukban. Hogy ne legyen semmiféle félreértés, egyértelműen meg kell mondanom, hogy mindezek a követelések – ilyen benyomásokat szereztem, és ezeket fenntartom most és a jövőben is – egyáltalán nem a mostani társadalmi berendezkedés felszámolását célozták.

Bemondó: Később hogy alakult a helyzet Budapesten?

Bluzer: A harcok a város különböző pontjain folytak. Meg kell mondanom, hogy a kedd utáni napokon, vagyis szerdán, csütörtökön és pénteken a harcok kiterjedtek a város különböző kerületeire, és annak ellenére, hogy néhány helyen viszonylag hamar lokalizálódtak, mégis nagyon gyorsan elharapóztak mindenfelé [sic!]. Megpróbáltunk a lehető legközelebbről tájékozódni, hogy mi is történik, és nemcsak géppuskák vagy géppisztolyok hangját hallottuk, hanem nehézfegyverekét is. Néhány magyar elvtárs, akikkel az idő tájt beszéltem, fájdalmasan azt mondta, hogy sajnos nagyok a pusztítások, sőt némelyek közülük vélekedéseikben egészen odáig elmentek, hogy azt állították: a várost ért mostani pusztítás komolyabb, mint amit Budapest az 1945-ös felszabadítás során elszenvedett.

Bemondó: Volt lehetősége arra, hogy felkelőcsoportokat keressen fel?

Bluzer: Ez nem volt egyszerű dolog, mert a harcok színhelyeire nehezen lehetett eljutni, ellenben túlzás nélkül állíthatom, hogy felkelőkkel szinte minden utcán találkozni lehetett, kivéve azokat az utcákat, amelyeket katonai egységek szálltak meg és torlaszoltak el. Azt is meg kell még mondanom, hogy az olyan – egyébként önkéntes – cselekedetek, mint a város ellátása élelmiszerrel, szinte hősies tettek voltak, mert azok az emberek, akik teherautókon szállították a lakosság ellátásához és élelmezéséhez szükséges dolgokat – többek között a tejet, ami a kisgyermekek számára nélkülözhetetlen –, minden pillanatban életveszélynek tették ki magukat. Ezeknek az embereknek a hozzáállása, hogy teljesítsék kötelességüket polgártársaik iránt, ez olyasvalami, amit nagyon erőteljesen kell hangsúlyozni, ez nem más, mint egész egyszerűen a hősiesség határait súroló, rendkívül nagy szolidaritás. A magyarok az eseményeket nemzeti tragédiának tartják, és ezzel teljesen egyet kell érteni, főként ha figyelembe veszszük az áldozatok jelentős számát. A magyar elvtársak ezt nagyon fájlalják, azt hiszem, nem is ez a helyes szó, nem, egyáltalán nem, inkább azt lehet mondani, hogy nemzeti gyász van Magyarországon. Egyvalami számomra kétségtelen, egyvalami számomra teljesen biztos: az a mozgalom Magyarországon, amely fegyveres harccá változott, olyan mozgalom, amely egyáltalán nem öltött szocializmusellenes jelleget. Ez számomra kétségtelen és biztos. Azt hiszem – ha eddigi budapesti megfigyeléseim és a helyszínen folytatott beszélgetéseim alapján így fogalmazhatok –, hogy ez a mozgalom reakció, tipikus reakció volt a hatalomgyakorlás helytelen módszerei ellen, a múltban elkövetett számos bűn és hiba ellen.

Bemondó: És íme, mit mond Karol Koranyi, a Varsói Tudományegyetem professzora, aki szintén részese volt az eseményeknek.

Koranyi professzor: A felkelés kitörését az Astoria Hotelben éltem át, vagyis azt lehet mondani, hogy Budapest szívében. Az Astoria Hotelből már nem tudtam kijutni, ott ragadtam, de az egyre erőteljesebb lövöldözés miatt elhagytam a szobámat. Hamarosan tüzérségi belövés érte a szobámat – azt hiszem, hogy egy könnyű páncéllövegből –, amely a két szomszédos szoba berendezését is elpusztította, a holmim egy része is odaveszett.

Bemondó: Ki uralta a hotelt? Ön hogyan került oda?

Koranyi professzor: A szálloda alapjában véve a magyar [belügyi] rendőrség kezében volt, de a tetőn felkelők tartózkodtak…

Bemondó: Ez azt jelenti, hogy a szálloda egyes szintjeit különböző csoportok felügyelték?

Koranyi professzor: Azt hiszem, igen, végül is a szálloda pincéjéből nehéz volt pontosan felmérni, hogy egy adott pillanatban ki melyik emeleten van.

Bemondó: Tudna néhány szót szólni arról, mi történt a hotel körül?

Koranyi professzor: A harckocsik az utcasarkokon álltak. Ez esetben sem lehetett tudni, hogy kihez tartoznak, mert felülről nem lehetett jól látni a jelzéseiket, nem is szólva arról, hogy a két szembenálló fél katonai jelzései ugyanazok voltak. A tankokon kívül páncéltörő ágyúkat is láttam, azt is tudom, hogy lőttek ezekből. Másnap reggel a hotel körül viszonylagos nyugalom uralkodott, mert a harcok más utcákra tevődtek át. Így hát a komoly sérüléseket szenvedett Astoria Szálló környékén tulajdonképpen nyugalom volt.

Bemondó: Beszélne nekünk arról, mit látott ön Budapesten, amíg a magyar fővárosban tartózkodott?

Koranyi professzor: Amikor az Astoriából átköltöztünk a Duna Szállóba, csak nagyon lassan tudtunk közlekedni, mert mindenfelé leszaggatták a villamosok vezetékeit. Tömeg volt az utcákon, és egy dolog nagyon mély benyomást tett rám: a tömeg rendkívül fegyelmezett volt. Arra gondolok, hogy annak ellenére, hogy az üzleteket Budapesten éjszakára sohasem zárták be olyan pántokkal vagy rácsokkal, mint nálunk, sehol egyetlen nyomát sem láttam semmiféle rablásnak. A kirakatok üvegei kitörtek, de a kiállított áruk úgy sorakoztak egymás mellett, ahogy azt a kirakatrendező elhelyezte.

Bemondó: És mi volt a helyzet – mondjuk – az élelmiszerboltokkal?

Koranyi professzor: Azt mondták, hogy csak vasárnap kezdtek kifosztani néhány csemegeüzletet, de ez inkább a kétségbeesés aktusa volt azok részéről, akiknek kisgyermekeik voltak. Vasárnap egyébként megindult a szállítás, amikor mentünk ki a repülőtérre, sorokat láttam kígyózni az élelmiszerüzletek előtt.

Bemondó: Milyen volt a helyzet a magyar fővárosban, amikor elhagyta Budapestet?

Koranyi professzor: Amikor elutaztam, Budapest nagyon szomorú város benyomását keltette. Az utcákon emberek mentek sietős léptekkel, mindenütt a nemzeti zászlók erdeje, mellettük pedig fekete lobogók kiakasztva. Szeretném ehhez hozzátenni, hogy a harcok időszakában egész éjjel világítottak az utcai lámpák, volt világítás és víz a lakásokban.

Bemondó: Amikor ön elhagyta Budapestet, már teljes nyugalom honolt a magyar fővárosban?

Koranyi professzor: Magában a városban – annak a kerületnek a kivételével, amelyben egy laktanya feküdt, és ahol időnként harcok folytak, csak azt nem lehetett tudni, ki ki ellen –, szóval általában véve magában a fővárosban nyugalom uralkodott. Ellenben Budapest környékén, amerre az utunk vezetett a repülőtérre, ami negyvenvalahány kilométerre található a várostól, néhány helyen tüzérségi összecsapásokra került sor, de mivel az egyenruhák tökéletesen azonosak voltak, megint csak nehéz volt rájönni, hogy ki ki ellen harcol. Egy olyan repülőgéppel tértem vissza Varsóba, amely előtte vért, kötszereket és gyógyszereket szállított Budapestre a magyaroknak. Ki kell emelnem, hogy a magyarok segítségére elsőként siető lengyeleknek ez a tette a magyar nemzet hatalmas és mély szimpátiáját váltotta ki.

Marian Bielicki, a Lengyel Rádió kiküldött tudósítója jelenti Magyarországról, 1956. október 29.²

A tegnapi napnak, amikor közzétették az új kormánynak a nemzet jogos követeléseit teljesítő programját, fordulóponttá kell válnia a magyar események menetében. A tegnapi nyilatkozat, csakúgy, mint a szintén tegnap meghozott számos előremutató döntés, határozott fordulatot jelent az események és a felkelés értékelésében. Sajnos ez a fordulat nagyon, de nagyon későn következik be. És ez még jobban megnehezíti azt a cseppet sem könnyű helyzetet, amelyben a kormány találta magát.

A felkelőmozgalom nagyon széles rétegeket fogott át, és az egész nemzet helyeslésével és szimpátiájával találkozott, mivel ez az ő törekvéseit fejezte ki. Éppen ezért vélem úgy, hogy csupán elenyésző támogatást tudnak maguknak biztosítani azok az ellenséges erők, amelyek a helyzetet saját céljaik megvalósítására igyekeznek kihasználni. Nem könnyű most lecsendesíteni azt a hatalmas ingerültséget, amelyet az előző kormány késlekedő és rövidlátó politikája előidézett. A múlt gaztettei, a még nem is olyan régen a változások jelszavaival fellépő, de pontosan az ellenkezőjét tévő hamis politika, a nemzeti méltóság megsértése, az események értékelése és az ellenük tett lépések – mindez az általános bizalmatlanság széles alapját hozta létre. Ezért olyan nehéz a Nagy Imre-kormánynak, amely a programját teljes mértékben meg kívánja valósítani, visszanyernie a nemzet bizalmát, megszereznie annak hitét. A párt egyik újonnan megválasztott vezetője ezt találóan így fogalmazta meg: „Sokan közülünk nem a saját cipőjükben járnak.” Mert nehéz dolog a bizalom akkor, amikor olyan gyakran és olyan brutálisan visszaéltek vele.

Ma a városban viszonylagos nyugalom uralkodik. Lövések csak ritkán és mindössze a főváros egyes pontjain hallatszanak. Remélhető, hogy a felkelés hamarosan kialszik. Rövidesen megszűnik a testvérgyilkos harc, és a magyar nemzet hozzálát majd törekvései békés megvalósításához. Ennek alapja az új Nagy Imre-kormány programjába foglalt azon pontok azonnali életbeléptetése lehet, amelyek a leginkább kifejezik a nemzet általános követeléseit. Ide tartozik a múltban elkövetett szörnyű gaztettek és még ennél is inkább a felkelés idején végrehajtott gyilkosságok miatt a nemzet által gyűlölt belbiztonsági csapatok feloszlatása. Ide tartozik az az általános követelés, amely a legfontosabb teendőnek az előző kormány által behívott szovjet csapatok Budapestről történő kivonását tartja.

Csak az új kormány két bejelentésének azonnali végrehajtása adhat olyan bázist, amelyen megkezdődik a nemzet bizalmának újjászületése a párt és a kormány iránt, bázist, amelyen végbemehet a teljes belső konszolidáció, és éppen ez most a legszükségesebb. Ez vet teljes egészében véget a testvérgyilkos harcnak, a tömegek és a vezetés között tátongó űrnek. Ez nyitja meg az utat a gazdagabb és jobb élet felé.

Varsó hullámhosszán (Na warszawskiej fali), riportműsor, 1956. október 29.³

Egy nővér hangja: Véradásra kérem Zbigniew Sliwa urat, Jerzy Kotlinski urat és Karol Sobiesiak urat.

Riporternő: Vasárnap délelőtt tíz óra van. Ilyenkor a Katowice utcai véradóállomás rendszerint zárva tart. Ma a Lengyel Vöröskereszt varsói részlegének felhívására már reggel hét óra óta jelentkezik a varsói ifjúság, főként a Varsói Tudományegyetem ifjúsága, amely elsőként válaszolt a felhívásra: „Vért a magyaroknak!”

Egy férfihang: Ma reggel hallottuk az egyetemi ifjúsághoz intézett felhívást a Lengyel Rádióban, ezért jöttem el.

Egy női hang: Egy órával ezelőtt adtam vért. Nem vagyok egyetemista, újságíró vagyok, de azt hiszem, itt közöttünk egyáltalán nem számít a foglalkozás.

Másik női hang, erős angol akcentussal: Nagyon örülök, hogy valamit tehetünk, hogy segítsünk a Magyarországon harcoló embereknek. Teljesen tisztában vagyok azzal, ami ott történik, és a nemzetközi szolidaritást figyelembe véve tenni akartam valamit, hogy segítsek a magyaroknak, akik ott harcolnak.

Riporternő: Ön nem lengyel.

Másik női hang, erős angol akcentussal: Nem, valóban nem vagyok lengyel. Lengyel állampolgár vagyok, de skót származású.

Orvos: A véradóállomást a fiatalokon kívül folyamatosan keresik fel az idősebbek is, fizikai és szellemi munkások egyaránt. Valóban megfigyelhetjük a hatalmas lelkesedést és azt a szándékot, hogy segítsenek azoknak az embereknek, akiknek erre a vérre szükségük van.

Harmadik női hang: Mivel átéltem Varsóban a gettófelkelést 1943-ban, majd a varsói felkelést 1944-ben, jól tudom, hogy mit jelent a háború egy városban, és tudom, mit jelent a szabadság.

Második férfihang: Én például Varsó mellől jöttem. Ma reggel hét órakor hallottam a hírekben a felhívást, hogy adjunk vért. Eljöttem hát, hogy Magyarország számára vért adjak.

Riporternő: És hol lakik?

Második férfihang: Grójecben, ötven kilométerre Varsótól.

Riporternő: Doktor úr, a szervezést tekintve hogyan fest önöknél ez az akció?

Orvos: Tegnap, a felhívás elhangzása után a véradóállomás teljes személyzete itt maradt munkaidő után azért, hogy felkészüljünk a rendkívüli vérvételre. Ma a teljes személyzet dolgozik, és addig itt is marad, míg az összes ma jelentkezett véradótól nem veszünk vért. És még ez után fel fogunk készülni a holnapi rendkívüli vérvételre. A mai napon kívül holnap és holnapután is veszünk vért. A Lengyel Vöröskereszt Fővárosi Igazgatósága szabályozni fogja a véradók jelentkezését, éppen ezért mindenkinek, aki vért akar adni holnap, holnapután vagy szerdán, fel kell keresnie ezt az igazgatóságot a Mokotowska utca 14. szám alatt. Ott fognak mindenkit tájékoztatni arról, mikor és hol lehet vért adni.

Riporternő: Az önök állomásán kívül nyitva tart még a Chocimska utcai véradóállomás is, igaz?

Orvos: Így van, és hamarosan, kb. fél óra múlva, úgy déli tizenkét óra körül ezzel a vérrel a repülőgép elindul Budapestre.

(A repülőtéren)

Riporternő: Önök most először repülnek vérrel megrakodva Budapestre?

Pilóta: Vérrel most először.

Másik pilóta: Körülbelül két és fél óra múlva Budapesten leszünk, ott kiteszszük a szállítmányt, és rögtön visszaindulunk Varsóba. Ma este hét óra körül ismét Varsóban leszünk.

Menetirányító: Ma a harmadik repülőgépet indítjuk, a mai szállítmány ezerkétszáz kilogramm. Ebben van vér, plazma, vérhelyettesítő szerek, gyógyszerek, antibiotikumok és jelentős mennyiségű kötszer.

Zene és aktualitások (Muzyka i aktualnosci), zenés közéleti műsor, 1956. október 30.⁴

Bemondó: Artur Starewiczcsel⁵ beszélgetünk, aki nemrég tért vissza Budapestről.

Riporter: Szerkesztő úr, igaz, hogy ön nemrégiben Budapesten tartózkodott?

Starewicz: Igaz. Ma 13.40 órakor érkeztünk vissza onnan repülőgéppel Varsóba. Budapestet tíz órakor hagytam el, amikor elindultunk a város határában fekvő repülőtérre.

Riporter: Megkérem, beszéljen nekünk arról, milyen volt a helyzet elutazásakor Magyarországon, tartanak-e még a harcok, és részt vesznek-e benne a szovjet csapatok?

Starewicz: Vasárnap reggel érkeztem Budapestre. Meg kell mondanom, a városban akkor már szinte teljes nyugalom uralkodott. Csupán elszórtan és akkor is csak nagyon ritkán hallottunk lövéseket, az emberek nyugodtan járkáltak az utcákon. Akkor az volt a benyomásom, hogy a helyzet csaknem egészen normális. A Nagy Imre-kormány bejelentésének megfelelően a szovjet csapatok már hétfőn megkezdték a kivonulást, és a magyar vezetőktől kapott információim szerint hétfőre közel a felére csökkent a fővárosban lévő szovjet egységek száma. Ma reggel nagykövetségünk gépkocsiján körbejártam a belváros nagy részét, Budapest számtalan utcáját. Élénk, felfokozott nemzeti érzelmű emberek tömegeivel találkoztam, szovjet csapatokat viszont sehol sem láttam. Csak a külvárosba érve pillantottam meg néhány szovjet harckocsit, amelyek szintén kifelé igyekeztek a városból. A szovjet csapatok most zajló kivonása – ezt követelte Magyarország teljes lakossága, és ez volt a Nagy Imre-kormány programjának egyik leglényegesebb pontja – új körülményeket teremt, az indulatok kétségkívül lenyugszanak majd, és a magyar demokrácia képes lesz úrrá lenni a helyzeten, és megőrizni a néphatalmat. Szeretném még elmondani, hogy a lengyelek rendkívül népszerűek Magyarországon. A lengyel nemzeti zászló megpillantásakor – még ha az csak a gépkocsinkon tűnt is fel –, az emberek barátságosan mosolyognak, és gyakran tapsolnak. Számunkra felettébb jóleső érzés, hogy a testvéri magyar nemzet szövetségesét látja bennünk a szabadságért, a demokráciáért és a szocializmusért folytatott harcában.

Bemondó: A Zene és aktualitások riporterei jelentik ma Varsóból.

Riporter: A zerani gépkocsigyárban a munkáskollektíva kiadta a „Segítsünk Magyarországnak” jelszót. A tegnapra meghirdetett gyűlésen az összes zerani munkás részt vett. A magyar Szabad Nép újságírója [Polgár Dénes] is felszólalt. Arról beszélt, hogyan fogadják a magyar emberek a mi segítségünket. – „Láttam Budapest lakosait – mondotta a magyar elvtárs –, akik sírtak, amikor a Magyar Rádióban elhangzott, hogy a lengyelek tömegesen jelentkeznek a véradóhelyeken.”

Hogyan válaszolt ezekre a szavakra Zeran? Pénzgyűjtést szavaztak meg, amely holnap veszi kezdetét. Holnap fognak befolyni a nagyobb összegek is. Ma Zeran saját vérét osztja meg a magyar testvérekkel. Sok a jelentkező, úgyhogy érdemes lenne a helyi rendelőintézetben egy véradórészleget megszervezni.

Ennyit Zeranból.

Második riporter: A Háromkereszt téren, a Magyar Kulturális Intézet előtt gyertyák égnek. Az összegyűlt egyetemisták díszőrséget állnak, a kitűzött zászlón a felirat: „Hódolattal a magyar nemzetnek”. A kabátujjakon piros-fehér-zöld karszalag. Az intézet falán egy tábla ezzel a felirattal: „Kifejezzük szolidaritásunkat a magyar nemzettel”. Mellette egy másik tábla: „Október 29-én délután fél hattól 8734 zloty gyűlt össze, és ezen kívül m   ég sok gyógyszer is”. A járókelők megállnak, és a dobozba bankjegyeket tesznek.

Egy férfihang: Kérem szépen a nevét és a címét.

Egy adakozó: Kérem jegyezze fel, hogy ez Varsó adománya. Azt hiszem, a nevem mellékes, az adomány számít, ez a fontos, a segíteni vágyás hozott ide minket.

Második riporter: Bocsánat uram, ön mit hozott?

Másik adakozó: Számtalan gyógyszert hoztam, van ugyanis egy kis házipatikám otthon. Ezek itt érzéstelenítő szerek, vitaminok, penicillin, egy kis fertőtlenítőszer, de vannak borogatás készítéséhez szükséges dolgok is. Egyszóval csupa olyasmit hoztam, amit az ember egész egyszerűen saját háztartásában szokott tartani.

Harmadik riporter: A varsói Műszaki Egyetemen nagy a nyüzsgés, folynak az előadások, a gyakorlatok. Az aulában egyetemisták, tudományos munkatársak egy csoportja. Egy kis asztalon egy doboz ezzel a felirattal: „Segítünk a magyaroknak”. Beszélgettem az egyetemistákkal, akik vért adnak és a pénzadományok gyűjtését szervezik. Holnap Varsó utcáin szándékoznak pénzgyűjtést folytatni. Az egyetemisták dobozokkal a kezükben keresik majd fel a főváros lakosait. – „Amennyire csak tőlünk telik, segíteni akarunk” – mondják.

Negyedik riporter: A Varsói Tudományegyetemen vagyunk, a Lengyel Ifjúsági Szövetség Egyetemi Vezetőségének irodájában.

Egy vezetőségi tag: A Varsói Tudományegyetem ifjúsága minden módon segít a harcoló magyaroknak.

Negyedik riporter: Szombat óta a Varsói Tudományegyetem ifjúsága folyamatosan jelentkezik véradásra sebesült magyar kollégáik, barátaik számára. Eddig a Varsói Tudományegyetemről több mint kétszáz fő jelentkezett. Ma az egyetem kapujánál egy ládát helyeztek el, amelynél a Varsói Tudományegyetem hallgatói díszőrséget állnak. A ládában egyre csak gyűlnek a pénzadományok, amelyekből gyógyszereket fognak vásárolni magyar barátaink számára. A Lengyel Ifjúsági Szövetség éppen most zajló egyetemi aktívaülésének résztvevői a Varsói Tudományegyetem küldötteinek felhívására együttesen, kivétel nélkül véradásra jelentkeztek.

Negyedik riporter: Mennyi vért adott?

Egy lányhang: Kétszáz millilitert.

Negyedik riporter: Ön nem lengyel, igaz?

Egy lányhang: Igaz.

Negyedik riporter: Honnan érkezett?

Egy lányhang: Albániából.

Negyedik riporter: Többen is vannak itt Albániából?

Egy lányhang: Igen, hogyne.

Negyedik riporter: Ők is jelentkeztek véradásra?

Egy lányhang: Igen, néhányan.

Zene és aktualitások (Muzyka i aktualnosci), zenés közéleti műsor, 1956. október 31.⁶

Bemondó: Kedves hallgatóink, most beszélgetést hallanak Csorba Tiborral, a Lengyelországban élő ismert magyar művésszel és tudóssal.

Riporternő: Tudja uram, nagyon nehéz nekem bármit is mondani ebben a pillanatban, mert a magyar eseményeket mindannyian nagyon mélyen éltük át és éljük át a mai napig is. Szeretném önt a legmesszebbmenőkig biztosítani a mi nagy barátságunkról.

Csorba: Nem szükséges ezt mondania, hiszen valóban az egész lengyel nemzet így érez, és a magyar nemzet mellett áll, amely jelen pillanatban szocialista célokért harcol, s ebben a harcban számunkra – és más országok számára is – Lengyelország a példakép. A lengyel nemzet teszi talán a legtöbbet értünk azok közül, amelyeknek lehetőségük van a segítségnyújtásra. Nemcsak arra a véradási akcióra gondolok, amely nemegyszer megható körülmények között zajlik. Tegnap hallottam, amint két kisgyerek akart vért adni a magyaroknak, és az orvos igyekezett megmagyarázni nekik, hogy ők ehhez még túlságosan fiatalok. Sírva fakadtak, az orvosok pedig kénytelenek voltak tenni valamit, így egy kevés vért mégiscsak vettek a gyerekektől, és erről egy igazolványt is adtak nekik. Ezután a gyerekek boldogan távoztak. Előfordulnak ilyen megható jelenetek, de nem csak ez a lényeges. Lengyelországban mindennel segítik a magyar nemzetet, példaként áll előttünk az önök országa, mindenki előtt, aki harcol és az önök cselekedeteit látja maga előtt. Főleg az utóbbi időben merítettünk ebből erőt a harchoz, amely során győznie kell az igazságosságnak, a szuverenitásnak és annak a megértésnek, hogy lehet kevesebb a zsebben, és statisztikailag lehet kevesebb a lakosság, de az emberi méltóságot csak egyenlő az egyenlővel alapon lehet kiteljesíteni.

Riporternő: Köszönjük a beszélgetést.

Felhívás!

A Budapestre küldött lengyel vér már nem egy életet mentett meg. De még sok sebesült várja ezt a talán legáldozatosabb és legszívbőljövőbb segítséget. További véradók jelentkezésére hívunk fel. Emlékeztetünk arra, hogy vért adni éhgyomorra kell.

Magyarország 1957 áprilisában, jegyzet, 1957. április 10.⁷

Bemondó: Kedves hallgatóink, Edmund Osmanczyk jegyzetét hallják, „Magyarország 1957 áprilisában” címmel.

Osmanczyk: Jó estét kívánok! A lengyel sajtó három hónapja nem foglalkozik Magyarországgal, mindössze arra szorítkozik, hogy a hírügynökségek által közzétett tényekről, illetve a múlt évi magyar események megítélésére vonatkozó szovjet, kínai, magyar és jugoszláv kijelentésekről beszámoljon. Jól tudjuk, hogy ezt a visszafogottságot és mértéktartást a nemzeti megfontoltság kényszerítette ránk, amely azt parancsolta, hogy a magyar tragédia által országunkban érthetően kiváltott, belülről jövő érzelmek lecsillapodjanak; azok az érzelmek, amelyek gyakorlatilag már sem a magyaroknak, sem nekünk nem voltak képesek semmiben sem segíteni. Miközben igyekeztünk lecsillapítani érzelmeinket, egyáltalán nem állt szándékunkban, hogy elfojtsuk folyton visszatérő gondolatainkat a magyar nemzetről, vagy társadalmunk őszinte akaratát, hogy segítsenek a magyaroknak. Ami a sürgős segítséget illeti, kormányunk – a társadalom akaratának megfelelően – sokat tett Magyarországért. Tényleg sokat tett – országunk készleteihez viszonyítva.

Ugyanakkor nyitott kérdés a Lengyelország által Magyarországnak nyújtandó állandó, hosszú távú és a legkülönbözőbb formákban – a politikai, gazdasági és kulturális együttműködés terén – megnyilvánuló segítség. Nem lenne jó, ha ilyen vagy olyan okok miatt el akarnának szigetelni minket Magyarországtól, vagy ha mi magunk ilyen vagy olyan feltevésekből kiindulva elvágnánk magunkat a mai Magyar Népköztársaságtól. Ez két dolog miatt sem lenne jó. Egyrészt azért, mert ez ártana a szocializmus ügyének, másrészt pedig azért, mert ha elszigetelnének minket, vagy mi magunk szigetelődnénk el, akkor ez egy olyan nemzettel szemben történne meg, amely különösen manapság fenn kívánja tartani és fejleszteni óhajtja a Lengyelországgal fennálló testvéri és baráti kötelékeit. Erről személyesen győződtem meg minden kétséget kizárólag, amikor a közelmúltban Budapesten jártam. Ez egyformán és egyaránt érződött mind az egyszerű magyar emberekkel való találkozáskor, mind a magyar párt és kormány képviselőivel folytatott beszélgetések során.

Mielőtt rátérek a lengyel–magyar viszonyról szóló elmélkedéseimre, szeretnék röviden beszámolni azokról a benyomásokról, amelyeket a Jerzy Baumritterrel, a Trybuna Ludu és Mieczyslaw Rakowskival, a Polityka című hetilap munkatársával együtt folytatott beszélgetésekben szereztem. Az első benyomásom az volt, milyen meglepően kevés a lerombolt ház. A hivatalos statisztika szerint Budapesten körülbelül tizenötezer lakás sérült meg, és ebből tizenkétezret már helyrehoztak. Százalékosan a pusztítás mértéke sokkal kisebb, mint Varsóban volt 1939 szeptemberében. A városban nagy a forgalom, a szórakozóhelyek zsúfoltak, csakúgy, mint a jól ellátott üzletek. A kijárási tilalom éjféltől hajnali négy óráig tart. A városban, különösen a hivatali épületek előtt sok szovjet és magyar katonát, illetve rendőrt látni. A Bem-szobor mögötti laktanyában egy szovjet egység állomásozik. Általánosan elmondható, hogy a lengyelekkel szembeni viszony rendkívül szívélyes. A nemzeti ünnep előestéjén megtartott díszrendezvényen a legnagyobb tapsot két dal kapta: egy régi magyar forradalmi ének és a lengyel Warszawianka. Mindkettőt meg kellett ismételni. A magyar társadalom körében uralkodó légkör részben racionális, részben apatikus, részben titokban ellenséges. Nekem úgy tűnt, így nézhetett ki Lengyelország a múlt század második felében, az „előbb építsünk, csak azután vívjuk ki a függetlenséget” jelszó megszületésének időszakában.

A Kádár-kormány programjának megvalósításából a pártonkívüliek talán jobban kiveszik a részüket, mint a párttagok. Egyébként a régi kilencszázezres pártlétszámból az új pártba eddig csak kb. kétszázezren léptek be.

Beszélgetéseink során gyakran megvitattuk azokat a hivatalosan propagált téziseket, melyek szerint az októberi események semmi másnak nem nevezhetők, mint a bel- és külföldön már sokkal korábban előkészített ellenforradalomnak. Természetesen ez a nézet fenntartásokat váltott ki belőlünk. Először is azért, mert túl egyszerűen igyekeznek ily módon értelmezni a tragikus, sőt összetett folyamatok és események egészét. Másodszor pedig azért, mert ennek a nézetnek a túlságosan erős hangsúlyozása olyan benyomást kelt, hogy az előző pártvezetés hibáit ezzel elhomályosítják, és egyúttal arra is mutat, hogy tökéletesen elhallgatják a megújulásnak azt a haladó áramlatát, amely a tragikusan végződött időszakban jelentős szerepet játszott. Sokoldalúan biztosítottak bennünket, hogy mindazonáltal szó sem lehet a régi, kompromittálódott vezetők – főként Gerő és Rákosi – visszatéréséről, erről politikai bizottsági határozat is született. Ők jelenleg a Szovjetunióban tartózkodnak, és az elkövetkező öt évben nem térhetnek haza. Ugyanígy szó sem lehet a régi hibákhoz való visszatérésről. Magyarország teljesen új helyzetben van, olyanban, amikor mindenáron el kell kerülni az új torzulásokat, de beszélgetőpartnereink véleménye szerint a régi szokásokhoz való visszatérés pszichológiailag rendkívül nehéz, és éppen emiatt kevéssé valószínű. A mindennapokban kevesen használják az „ellenforradalom” szót. Inkább a következő megfogalmazás nyert teret: az októberi események. Gyakran hallani azt a véleményt is, hogy a tavalyi zűrzavar kiváltó oka az volt, hogy hiányzott a magyar Gomulka. A tavalyi események különböző megítélései az idő múlásával természetes változáson mennek át. Természetesen az a lényeg, hogy a változások ne öltsenek olyan jelleget, hogy az a priori elfogadott elmélethez igazítják hozzá a tényeket, ugyanis az ilyesfajta korrekciók okvetlenül ellenkezést ébresztenek. Általában az összes beszélgetésünkben – tekintet nélkül a köztünk és vendéglátóink közötti véleménykülönbségek fokára és az adott személyek hivatalos vagy nem-hivatalos voltára – őszintén barátságos viszony nyilvánult meg Lengyelország iránt, és kifejezetten érződött az akarat az új alapokon álló és közeli kapcsolatok fejlesztésére országaink között. Emellett az is igaz, hogy egyeseknél ezt a szándékot a szív diktálja, míg másoknál a józan ész és az államérdek vezérelte politikai szükségszerűség, bár ez utóbbi állítólag tavaly október óta nálunk is meghatározó szerepet játszik.

Azt hiszem, hogy most, amikor a jelenlegi bonyolult körülmények közepette a Lengyelország és Magyarország közötti testvéri és baráti szálak kiszélesítésének nehéz problémája előtt állunk, nyíltan meg kell vitatnunk az érdekelt felek céljait. A magyar–lengyel rokonszenv kölcsönös, ugyanakkor a két nemzet helyzete eltér egymástól. A lengyel nemzet – a tavaly októberi megújulási mozgalomban egyesülvén – a szocialista demokrácia útjára lépett. A magyar nemzet érthetően tépelődik és ingadozik, hiszen az ő októbere nem megújulással, hanem vérontással, pusztítással, megtorlásokkal és a mai napig is tartó rendkívüli állapottal ért véget.

Mégis, a magyar nemzet változatlan célja marad az egész társadalmi és államélet szocialista megújítása, s emellett Magyarország, de az összes szocialista ország érdekében is a magyar nemzetnek a lehető leghamarabb ki kell lábalnia a tépelődésekkel és ingadozásokkal teli rendkívüli időszakból, és át kell lépnie a teljes szocialista megújulás időszakába. Ez természetesen roppant nehéz feladat. Mindenekelőtt azon magától értetődő oknál fogva, hogy a társadalom a kialakult helyzetben bizalmatlan mindenféle rendelkezéssel szemben, amely egyébként vagy az állami szükségből, vagy a rendkívüli állapotból következik. Annak a kormánynak, amely vállalta az élet megszervezésének nehéz feladatát, újra át kell törnie a bizalmatlanság falát, és lassan meg kell szereznie a nemzet bizalmát. Ugyanígy kell tennie az új pártnak is, amelyet a kormány képvisel. Egyidejűleg a rendkívüli állapot sajátos feltételei és az az égető szükségszerűség, hogy minden erőt a gazdaság rendbetételére kell koncentrálni, hogy a tavaly őszi szétesésből fakadó, a nemzeti jövedelemben jelentkező veszteségek ne nőjenek tovább – nos, mindezek jelentősen korlátozzák a szocialista megújulás kiterjedési körét, pedig csupán ez a megújulás teheti népszerűvé az új kormányt és az új pártot. Másrészt a teljes szocialista megújulás csak a magyar társadalom kifejezett támogatásával képzelhető el. Így hát egyfajta 22-es csapdája alakult ki, amelyet minél gyorsabban fel kell számolni, ha a szocializmus győzelmét óhajtják Magyarországon, ha szuverén, demokratikus és szocialista Magyarországot akarnak. Ebben a helyzetben a kormány és a párt egyszerre két dolgot próbál tenni. Az „erős kéz” határozott politikáját folytatja, hogy megtisztítsa az államot az „ellenforradalmi” jelzővel illetett erőktől, és egyidejűleg a párttal és a kormánnyal való együttműködésre igyekszik rávenni a társadalom széles tömegeit. Az első célt szolgálják a rendkívüli állapot rendelkezései: a gyanúsítottak letartóztatása, az elítéltek elszállítása az újonnan felállított táborokba, vagy kényszerlakhelyekre történő kitelepítésük. A második célt szolgálja a gazdasági nehézségek gyors leküzdése – a magyar életszínvonal többé-kevésbé megfelel a csehszlovákiainak vagy a keletnémetnek –, valamint az a propaganda, amely először is arról akarja meggyőzni a társadalmat, hogy az októberi események ellenforradalmi jellegűek voltak, és az imperialisták előre megszervezték az egészet, másodszor pedig arról, hogy a szocialista megújulás lassan kezd megvalósulni – igaz, hogy egyelőre csak a magyar gazdaság terén –, de ennek kiteljesedése a nemzet aktív együttműködését kívánja a párttal és a kormánnyal.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a magyar párt és kormány számára a társadalommal folytatott párbeszédben nagy jelentőséggel bír az a támogatás, amelyet mindenekelőtt a Szovjetunió és a népi Kína, valamint Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, az NDK és Románia részéről élvez, hiszen mindezek az országok fenntartás nélkül támogatják a jelenlegi magyarországi politikát.

Mindazonáltal tekintettel a magyar társadalom Lengyelország iránt érzett rokonszenvének hőfokára, a Magyarországot Lengyelországgal összefűző kapcsolatok nem lehetnek közömbösek a magyar párt és kormány számára. Ezenkívül kétségtelen tény, hogy a magyar–lengyel testvéri kapcsolatok kiszélesítése bizonyos mértékben hozzájárulhat a magyarországi belpolitikai feszültség enyhítéséhez, és az előbb említett 22-es csapdájából való kijutáshoz. Ami pedig Lengyelországot illeti, amellett, hogy Lengyelország támogatást nyújtott a magyar forradalmi munkás–paraszt kormánynak, mindkét oldal számára jelentős előnyt jelent az a szerfelett pozitív tény, hogy diplomáciai kapcsolataink – mindkét ország körültekintésének köszönhetően –, az elmúlt nehéz hónapok ellenére is egész idő alatt barátiak maradtak, jóllehet természetesen felszínre kerültek a véleménykülönbségek ilyen vagy olyan kérdésekben. Úgy vélem, hogy egyfajta pozitív szerepet játszott ebben a mi sajtónk hasábjain tanúsított mértéktartás abban az időszakban, amikor a magyar eseményekre való visszatekintés már semmilyen módon sem gyakorolhatott befolyást a történelem menetére.

Mindazonáltal a baráti diplomáciai kapcsolatok fenntartásának döntő tényezője kétségtelenül a lengyelországi választások eredménye volt, amely hatalmasan megnövelte pártunk, kormányunk és társadalmunk tekintélyét.

Végeredményben el kell azt mondani, hogy a magyar belpolitikát illetően Lengyelország helyzete az ilyen-olyan ismert okok miatt nagyon egyedi. Mindez teljesen érthetővé teszi, hogy a magyar társadalom körében, a magyar párt és kormány vezetésében miért könnyű felismerni a szándékot a kétoldalú, testvéri kapcsolatok éppen most történő kiszélesítésére, a tudósítók cseréjétől kezdve a kulturális és tudományos csere-együttműködés fejlesztésén és a gazdasági kapcsolatok kiépítésén át egészen a két fél különböző aktuális kérdésekre vonatkozó nézeteit megvilágító politikai megbeszélésekig.

Ideje feltenni az i-re a pontot. A Magyarországhoz fűződő viszonyunk lehet érzelmileg pozitív a nemzethez és érzelmileg negatív a kormányhoz, vagy pozitív mind a nemzethez, mind a kormányhoz, vagy tisztán formális. Az első lehetőség – miután az érzelmi és nem értelmi töltésű – kiesik, mivel ez egy pillanatra sem lehet egyetlen állam számára sem politikai irányelv. Kétfajta politikai magatartás marad tehát, amelyek közül feltétlenül választani kell. Az egyik aktív jellegű, a másik passzív vagy tisztán formális, tehát gyakorlatilag közömbös Magyarország sorsa iránt. Az élet az elmúlt nehéz hónapok folyamán mindazonáltal bebizonyította, hogy az országaink közötti kapcsolatok sem Magyarország, sem Lengyelország szemében nem válhatnak tisztán formálissá, hiszen túl nagy manapság a két nemzet barátságának potenciálja ahhoz, hogy Magyarország Lengyelország számára, Lengyelország pedig Magyarország számára közömbössé váljon.

Így aztán Magyarországgal kapcsolatban a barátság politikai alternatívája marad csupán számunkra, ami konkrétan a testvéri kapcsolatok állandó kiszélesítését jelenti, hogy ily módon – és olyan mértékben, amennyire csak lehetséges – szüntelenül segítsük a magyar nemzetet és a magyar kormányt a szocialista demokrácia együttes tökéletesítésében és a tavaly októberi események következményeinek felszámolásában.

Vajon ennek azt kell jelentenie, hogy a magyar vezetés összes nézetét és minden lépését eleve és előre elfogadjuk? Természetesen nem. Ugyanúgy nem, mint ahogy mi sem követeljük, hogy mindaz, amit a lengyel vezetés kifejez vagy elrendel, kötelező igazság legyen Magyarországon. A különbségek megmaradnak, mert a körülmények és a két nemzet történelmi sorsának eltérő volta miatt meg kell maradniuk. Lengyelország és Magyarország esetében jelenleg nem a különbségek a fontosak, hanem az, ami bennünket összeköt.

Saját érdekeinket szem előtt tartva – és attól függetlenül, ki hogy látja ezt – érdemes még egyszer elmondani, hogy a lengyeleknek, akik ma akár Magyarország helyzetében is lehetnének, emlékezniük kell a régi lengyel közmondásra, miszerint: „Bajban ismerszik meg az igazi barát.”

A viszonthallásra!

Jegyzetek

1  APRT, PNA, 354/1.

2  APRT, PNA, 607/2.

3  APRT, 3947/4.

4  APRT, 4351/3.

5  Gomulka megbízásából Marian Naszkowski külügyminiszter-helyettes és Artur Starewicz, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának póttagja, majd nem sokkal később a KB mellett működő Sajtóiroda vezetője 1956. október 28-án utazott Budapestre azzal a céllal, hogy közvetlenül tájékozódjon a magyarországi helyzetről. Az is feladatuk volt, hogy a lengyel pártvezetés érdekeinek megfelelően igyekezzenek lehetőség szerint elejét venni a magyar forradalom további jobbratolódásának, kíséreljék meg rábírni Nagy Imrét és Kádár Jánost a változások adott szinten történő lezárására. A látogatás jó alkalom volt arra is, hogy a lengyel párt támogatásáról biztosítsa az új magyar vezetést, és egyértelműen elítélje azt, hogy a „közrend helyreállítása céljából” Gerő Ernő segítségül hívta a szovjet csapatokat.

6  APRT, 4351/4.

7  APRT, PNA, 621/6.

8  A Gomulka-féle új kommunista vezetés saját legitimitásának és politikai irányvonalának jogi megerősítő aktusaként értékelte az 1957. január 20-ra kiírt parlamenti „választásokat” Lengyelországban. Noha csak egyetlen listára lehetett szavazni, a lengyelek kilencvennégy százaléka mégis megjelent a szavazóurnáknál. A LEMP egymaga közel ötvenkettő, a két csatlóspárttal – Egyesült Parasztpárt, Demokrata Párt – együtt több mint nyolcvanhat százalékos képviseletet nyert a Szejmben.
 

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges