Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

„Különben szép és dadog” – ezt mondta rólad egy moszkvai szerkesztő, amikor elküldte egyetlen, Oroszországban kiadott kötetedet. A dadogásról külön esszét írtál, Bécsben jelent meg.

Egyáltalán nem valami pszichoanalitikus önértelmezést akartam csinálni, mindenesetre volt néhány dolog, amit nem lehetett nem egymásra vonatkoztatni. Két és fél éves koromban tarkóval ráestem a fűtőtest csapjára, és fennakadtam a csupasz csapszegen. És a diplomamunkám egy kőolajvezeték-csap terve volt a moszkvai olaj- és gázipari főiskolán. Ötéves koromban az volt a legfőbb szórakozásom, hogy az udvarunk végében vártam a szippantóskocsit, és lestem, hogyan szippantja ki a pöcegödröt. Egyszer a sofőr, aki folyton zsíros-mocskos pufajkát viselt, megengedte, hogy beüljek vele a sofőrfülkébe, elvitt a város mellett levő mocsárhoz, és megnézhettem, hogyan üríti bele a tartálykocsi tartalmát a bűzlő sárba. Extatikus látvány volt. Rettenetesen megbüntettek érte, és a dédnagyanyám mindenféle rémtörténeteket mesélt egy kisfiúról, aki beleesett a pöcegödörbe, s csak napok múlva tudott kimászni az ürülékből. Dédnagyanyám halála után egy öreg parasztasszony vett kezelésbe, ő ügyelt fel rám, meg még három gyerekre napközben. Ebéd után aludni kellett volna, miközben Anna Sztyepanovna a szomszédasszonyaival fecsegett. Egyszer észrevette, hogy eszembe sincs aludni, odarohan, lerántja rólam a takarót, hívja a többieket: „Nézzétek csak, mit csinál, ahelyett hogy aludna! Szaladj Kátya, hozzad gyorsan az ollót!” Nem sokkal ezután dadogni kezdtem, aztán az iskolában, ahol halálra untam magam, ez tovább erősödött, és csak akkor enyhült, amikor 1977-ben befejeztem a főiskolát. De ekkor már rendszeresen írtam és festettem.

Soha nem használtad az olajiparban szerzett diplomádat.

Az ember a szovjet időkben elvégezhetett egy főiskolát, aztán foglalkozott valami egész mással. A pénz úgyse jött szóba, és akár nyolcvan rubelból is meg lehetett élni. Ha az ember talált magának egy zugot, ahol nyugodtan létezhetett, más nem számított. Én tizenkilenc évesen, ’74-ben ismerkedtem meg underground körökkel, Ilja Kabakovval, Jevgenyij Popovval, Prigovval, Lev Rubinsteinnel, Andrej Monasztirszkijjel; a „moszkvai konceptualisták” körének köszönhetően lettem író. Festettem is, de ezt abbahagytam huszonkét éves koromban. Akkor nősültem, és a családomat grafikai munkából tartottam el, könyveket terveztem, illusztráltam tíz éven át, és ebből elég jól megéltünk. És ami fontos volt: otthon lehetett dolgozni.

Moszkvában megjelent novelláid a termelési regények formájában íródtak, hogy aztán egy ponton mindegyikben szétrombold ezt a formát; a munkaversenyről vagy a kutatókról szóló történetek véres krimikbe, majd szürreális prózába mennek át.

Volt egy idő, amikor szocialista realizmussal foglalkoztam. Én mindig különböző stílusokkal dolgoztam, ehhez az irodalmi pop-arthoz a konceptualista festők vezettek el, akik azt mondják, hogy nem a tárgy fontos, hanem a tárgyhoz való viszony. A „normális” írónak van saját stílusa, én használom a különböző stílusokat, de voltaképp kívül vagyok rajtuk. Kívül vagyok a szovjet világon, a szovjet valóságon, abszolút apolitikus vagyok, voltaképp tökmindegy számomra, ki van hatalmon, és milyen törvényeket ad ki, és kívül vagyok a nyelven is, nekem mindegy, hogy szovjet nyelven vagy Turgenyev nyelvén írok. Az első kommunista szombat című novelláskötetem a hivatalos szovjet irodalom kánonja szerint íródott, mintha egy közepes kalugai kiadónak szántam volna. Nekem valósággal extatikus élményt jelentett, ahogy a szovjet termelés és a kerületi pártélet összes sémáját felvonultatva dolgoztam. Aztán később megírtam a Marina 30. szerelme című regényem, ez viszont a hetvenes évek titokban terjesztett pornóregényeinek stílusában kezdődik, és fokozatosan megy át szocreálba. A főhősnő, Marina a szovjet fogalmak szerint az abszolút rossz: leszbikus, máskéntgondolkodó, és még kleptomániás is, vajat szeret lopni. A lakásában Szolzsenyicin portréja függ, róla álmodozik, az egyetlen férfiról, akivel orgazmusa lehetne. Aztán egyszer csak megismerkedik az üzemi párttitkárral, aki úgy hasonlít Szolzsenyicinre, mint egyik tojás a másikra, és nagy románca lesz vele, ő lesz a harmincadik szerelme. A férfi meggyőzi, hogy az embernek a saját népével kell élnie, Marina belép az üzembe, és ettől a pillanattól a regény szocreálba vált. Mint Tolsztoj Feltámadása, visszafelé: a hős megváltása a szerelmen keresztül… Aztán van egy hétszáz oldalas regényem, amit a XIX. századi orosz irodalom nyelvén írtam, a címe Regény; a legutóbb írt Négy szív című regényemben pedig a thriller nyelvével dolgozom. Amikor Nyugaton kiadták a Sor (Ocseregy) című regényemet, a riporterek rendületlenül szociológiai problémákról faggattak, pedig engem a sor csak mint a többrétegű nyelvhasználat egyfajta hordozója érdekel. Nekem szakrális-rituális nyelvi formákat jelentenek a sorban állás kötelező beszédfordulatai, hogy „Ki jött utoljára?”, „Mit adnak?”, „Mennyi jut egynek?” „Maga nem itt állt!”. Számomra ugyanolyan tisztán irodalmi örömet okoz egy bürokratikus körlevél, egy házkezelőségi hirdetmény, mint a Sztálin-regények vagy Joyce. Ha mint író olvasom, ez mind pop-matéria. Ha olvasó vagyok, az persze egészen más.

Csaknem minden írásodban, amit ismerek, a szöveg a főszereplő: az egyik egyfelvonásosodban a főhős a szovjet tévéhíradó szövegével folytat dialógust, egy másikban a frontharcosok olyan Pravdát olvasnak föl egymásnak, amiben az újságszövegek óegyházi szláv nyelvű szertartási szövegek paródiáival keverednek, és a szóközöket egy „bobo” helyettesíti.


Minden könyvem a nyelvhez való viszonyról szól, ezt nem értik meg az érzékeny lelkek, akik a „kemény próza” vagy a pornó határát súroló műveim olvastán azt mondják: na de mégis, ezt azért hogy lehet… És nem értik a lényeget: hogy ez mind csak betű a papíron. Hogy a papíron nekem mindent szabad. De csak ott, csak ha irodalomról van szó.

Úgy tudom, a legutolsó könyved, az Egy hónap Dachauban nagy botrányt kavart.

Nem volt célom, hogy bárkit is provokáljak vele. Németországban, ahol 1990-ben írtam, mégis sokkhatást váltott ki. A könyv az orosz és a német kollektív tudatalatti közti viszonyról szól. Engem mindig érdekelt a totalitárius kultúra, a szovjet és a német is, és általában a totalitarizmus, de tisztán esztétikai szempontból. Van esztétikája a mi fantasztikus szovjet világunknak is, csak még nem telt el elég idő ahhoz, hogy szabadon, bűntudat, vereségkomplexus nélkül, tisztán esztétikai aspektusból tudjuk szemlélni. Ahogy a turisták nézik Egyiptomot, fényképezik a piramisokat, gyönyörködnek bennük, és senkit nem befolyásol már az, hogy ott valaha százezrek pusztultak el az építkezéseken. Az Egy hónap Dachaubant napló formájában írtam, egy képzeletbeli időben játszódik, ahol a második világháborúban a sztálini és a hitleri rendszer győz, Amerika megsemmisül, a világot felosztja a két birodalom. A napló írója, egy orosz irodalmár, aki mazochista módon szeret gyötrődni, szenvedni, megalázkodva és könyörgéssel eléri, hogy a KGB engedélyével a nyári szabadságát a dachaui koncentrációs táborban töltse. A németországi reakciók először lesújtóak voltak, aztán meg úgy megtetszett nekik, hogy rádiójátékot csináltak belőle, és a berlini fesztiválon a legjobb tíz közé került. A könyvet egy pétervári képzőművész, Igor Zaharov-Ross nyomtatta ki négyszáz példányban, szamizdatként, és éppen Moszkvába fuvarozta a példányokat a saját kiállítási anyagával együtt, amikor útközben kigyulladt a kocsija. A munkáinak a nyolcvan százaléka elégett, és a könyveim nagy része is vele. Nekem is van egy meg-pörkölődött példányom. Egész életében a tűz üldözte, a műterme leégett Pétervárott, valaki meg is halt, és most, misztikus módon, itt is utolérte ez a sorscsapás.

Hiszel a misztikusnak tűnő fordulatokban?

Nem. Nem vagyok különösebben fogékony a miszticizmusra.

Tyoplijsztanban laksz, innen egy óra metróval a városközpont, ez körülbelül a világ vége. Érezhető számodra, hogy fordulat, változás következett be „odakint”?

Itt nem, itt semmi nem változik. És nekem az nagyon jó, hogy nem változik. Nem költözöm el, mert itt nem zavar senki. Ha a város közepén laknék, minden órában beállítana valaki, hogy gyere, igyunk egyet, de hogy ide kijöjjön valaki, le kell küzdeni néhány akadályt, ez valóságos utazás. A nyelvben érezhető változás, a hétköznapi és az irodalmi nyelvben is. A szocreál nyelve mára holt nyelv lett, a hetvenes évek Pravdáját olvasni olyan, mintha Ovidiust olvasnánk. De ami a gondolkodást illeti, az szerintem ugyanolyan, mint a hatvanas, hetvenes években volt, kollektivista gondolkodás, csordaszellem mindenben, a gazdaságban, a politikában, az esztétikában, mindenütt.

Mit gondolsz, a mostani politikai változások jó vagy rossz irányban mozdíthatnak ezen?

Nem tudom, mi lenne jó vagy rossz az oroszoknak, és nem is nagyon érdekel. Én idevetődtem erre a bolygóra, egy fantasztikus lágerbe, ahol nekem ki kell töltenem a büntetésemet, és a lágerrezsim változásai nekem nem sokat számítanak. Vannak szigorított lágerek, mint például a Szovjetunió, és vannak enyhébbek, mint például Németország. De metafizikai értelemben mindenütt hiányzik a szabadság, és nekem csak ez számít. Ilyen értelemben nekem tökéletesen mindegy, hogy totalitarizmusban, peresztrojkában vagy demokráciában élek, talán ezért is követem csak nagyjából a politikai változásokat. Itt folyton azt sulykolták, hogy megteremtjük az új szovjet embert, és hetven év alatt ez sikerült is, ez az ember megjelent, és ahogy az orosz románc mondja: „Nekem mindegy, hogy szenvedek, vagy boldog vagyok.” Nekem tényleg mindegy.

Amikor Németországban voltál ösztöndíjas, nem gondoltál arra, hogy ott maradsz?

Tekintélyes ösztöndíjam volt Berlinben egy évig. Szeretem a német kultúrát, a német romantika zenéjét már gyerekkorom óta szeretem például. De az utolsó négy hónap elviselhetetlen volt, túl kényelmes volt az egész. Hiányzott a káosz, az anarchia. Ha bemész egy szupermarketbe, minden azt árasztja, hogy az ember csak arra született, hogy fogyasszon, hogy élvezze a munka gyümölcseit. Minden azt sugallja, hogy nincs halál, maga a halál fogalma hiányzik Nyugaton. Én nem tudnék ott élni. És van még egy okom: hiányzott az igazi tél. Nagyon szeretem a telet, amikor a természet meghal, én akkor kapok erőre, új munkákba kezdek, új regénybe fogok olyankor. Ez folyton emlékeztet a halálra, arra, hogy ennek a világnak elkerülhetetlenül vége lesz. Erre a végességtudatra nekem nagy szükségem van.

Két évvel ezelőtt Magyarországra eljutott a pétervári nekrorealisták kiállítása. Ez akkor amolyan véletlenszerű, egzotikusnak tűnő dolog volt, de azóta, a te és a kortársaid műveit olvasva világos, hogy ez a „fő vonal”, hogy a halál a legújabb orosz művészetben nem csupán metafizikai kategória, nem valami absztrakt végpont, hanem jószerivel az egyedüli konkrétan megjeleníthető dolog; a művészet anyaga eszerint csak a betegségeiben, aberrációiban, defektusaiban „létező” ember lehet.

Én elég korán találkoztam a halállal, gyerekként megéltem a mindennapi terror mechanizmusát, pedig elég jól eleresztett családban éltem, soha nem laktunk társbérletben. De terrorizáltak a szüleim, az iskola, az utcán a félbűnöző lumpencsapatok, a rendőrség – mindig terrorral találkoztam, ha valamit nem úgy csináltam, ahogy elvárták. Azt éreztem, hogy a halál itt van mellettünk, úgyhogy amikor tizenhét-tizennyolc évesen elkezdtem filozófiát olvasni, ez semmit nem adott ehhez, csak megerősített abban, amit addig is éreztem. Minden reggel, amikor kinyitom a szemem, rettenetesen megdöbbent annak a gondolata, hogy ebbe a testbe vagyok kényszerítve, és ebben a lassan teljes depresszióba süllyedő világban ébredek.

Nyilván ezért is van a kegyetlenségnek egészen más szerepe a nekrorealisták „kegyetlen prózájában”, mint korábban Salamov vagy Szolzsenyicin lágerprózájában, ahol a kegyetlenség a leírás tárgya volt. Nálad például, a már említett egyfelvonásosodban, miután a főhős és a tévéhíradó dialógusa lezajlik, a főhős jól berúg, jönnek a sarki rendőrök az önkéntes rendőrökkel, és feldarabolják a saját esztergagépén.

Az biztos, hogy ennek semmi közvetlen köze nincs a külvilághoz, ahhoz, hogy ezen a drámán kívül kit gyilkolnak meg és mikor. Ennek csak a drámán belül van értelme.

Milyennek látod a mai orosz irodalmat? Van, ami taszít benne?

A posztszovjet irodalmárok nem zavarnak, inkább sajnálom őket. Elvették tőlük a régi kánont, amihez hozzászoktak, és most nincs semmijük, mert nincs saját esztétikai koncepciójuk. Undorítónak a mostani kritika színvonalát találom, mert elképesztően provinciális, arrogáns, és nem kíváncsi semmire, ami új. Megjelent egy fiatal író, Igor Jarkevics könyve, amelynek a címe: Hogyan szartam össze magam. Az egyik kritikus pedig azt írta róla: „Kezembe vettem a könyvet, megláttam a címét, és úgy döntöttem, hogy nem olvasom el.” Tessék, ez a kritika színvonala. Mintha egy matematikus, mondván, hogy nem tetszik neki Newton binominális tételekről való művének címe, nem lenne hajlandó elolvasni magát a tanulmányt. Az orosz kultúrát különben most, néhány kivételtől eltekintve meglehetősen érdektelennek találom. Elolvadt a hivatalos szovjet kultúra gigantikus jégtömbje, és az egyedüli élőlények, valami furcsa, különleges kis rákfajta, akik eddig befagyva voltak, most ott úszkálnak a felolvadt, piszkos, zavaros vízben.

Még egy személyes kérdést. Hogyan neveled a gyerekeidet? Olvassák a könyveidet?

Két ikerlányom van, tizenhárom és fél évesek. Elég komolyan tanulnak zenét, szeretnek színházba járni, az orosz klasszikusokat olvassák, Lermontovot, efféléket. A saját dolgaimat természetesen nem adom a kezükbe.

Egyáltalán nem ismerik az írásaidat?

Nem. De ismernek engem, és tudják, vagy legalábbis érzékelik, hogy én mindig kettéválasztottam az irodalmi munkámat és a családi életemet, hogy kezdettől fogva különválasztottam az esztétikát és az etikát. Ez az elvi pozíció nem jellemzi az orosz írókat, akik mindent áteresztenek saját magukon. Vagy ahogy nálunk mondani szokták: az orosz író mindent a szíve mélyéből ír. Nálam az etikai és morális princípiumok a testem határainál végződnek, és ahol az irodalom kezdődik, ott egészen más törvények uralkodnak: az esztétikai szépség és tisztaság megtestesülésének törvényei. Hát lehet, hogy én ezért nem is vagyok igazi orosz író.

• Kultúra