Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

Úgy tudom, geológusi végzettsége van, és egy darabig dolgozott is ezzel a diplomával.

Tizenhét éves koromban, amikor a közép-szibériai Krasznojarszkból, a szülővárosomból Moszkvába jöttem, hogy továbbtanuljak, irodalmat akartam tanulni, de még a papírjaimat se adhattam be a főiskolára. A rendelkezések szerint előbb két évig fizikai munkát kellett volna végeznem, szerintük az emberből csak akkor lehetett irodalmár. Gondoltam, három napot csak nem utaztam potyára Szibériából idáig, úgyhogy jelentkeztem a geológiai főiskolára, de előbb még megpróbálkoztam a levéltári főiskolával is, csakhogy amikor beírtam, hogy nem vagyok komszomolista, azt mondták, semmi esélyem. Én pedig nemcsak hogy soha nem voltam a Komszomol tagja, ráadásul még ki is zártak belőle, mert tizenhat éves korunkban a barátaimmal kiadtunk egy irodalmi lapot, amiben ugyan semmi politika nem volt, egyszerűen csak szerettük volna, hogy az írásainkat olvassák, a harmadik szám után mégis behívattak bennünket a városi Komszomol-bizottságba, amelyben betonozó munkások, vízierőmű-építők ültek, és a fejünkre olvasták a bűnünket: cikket és fényképet jelentettünk meg Paszternákról! Az egyik munkás, aki részt vett a helsinki Világifjúsági Találkozón, most felszólalt, és azt mondta: „osztogatták ott nyakra-főre ennek a Paszternáknak az írásait, de mi a fenekünket töröltük ki vele!” Ez ’62-ben volt, néhány hónappal Hruscsov értelmiségellenes pogromja előtt, úgyhogy az egész ügyet viszonylag könnyen megúsztuk, engem csak a Komszomolból zártak ki. Nem zavarta őket, hogy nem is voltam a tagja, mert hogy ilyesmi is lehetséges, az eszükbe se jutott.

Nem volt ez kényszerű kitérő? Ez a geológiai főiskola?

Végül is csak örülök, hogy ott végeztem, mert nyaranta szibériai expedíciókban voltunk gyakorlaton, rettentő nehéz munka volt a tajgán, a tundrán, de elég jól megfizették, még anyámat is támogatni tudtam belőle, és érdekes emberekkel találkoztam, lumpenekkel, börtöntöltelékekkel, csavargókkal, akiktől rengeteg történetet hallottam. A hivatalos ideológia szerint a nép istenítette a pártot, a vezéreit, én pedig ott láttam, hogy mennyire utálják az emberek ezt a hatalmat. Öt évig dolgoztam geológusként, de közben már írtam, már a főiskola alatt is írtam, és egy idő után éreztem, hogy nem lehet két lovat ülni egyszerre.

Megjelenésre semmi esély nem volt?

Rövid, tragikomikus elbeszéléseket írtam, szürreális, szatirikus és fekete humorú elemekkel írtam meg az engem körülvevő életet, elküldtem ezeket Moszkvába, egy kiadónak, de visszautasították, természetesen. Olykor leközöltek egy-egy írást ócska hetilapok Humor, szatíra rovatában, de úgy, hogy előtte kiherélték belőle a tragédiát. Rengeteget írtam, a Novij Mirben egy egész szekrény az én írásaimmal volt teli, ők se tudták kiadni, de legalább gyűjtötték, szerencsére, mert amikor 1980-ban egy házkutatás során a KGB elkobozta az írásaimat, a leveleimet, mindent, másnap fölhívtak a Novij Mirből, hogy hallották az Amerika Hangján, milyen kellemetlenség ért, hát csak jöjjek minél hamarabb, megvan minden. Összepakoltam, és persze akkor ezeket már jól elrejtettem.

Mikor jött el Krasznojarszkból?

’75-ig éltem Szibériában, akkor az ottani rendes, központi fekvésű lakásomat elcseréltem egy Moszkva melletti faluban, Dimitrovban lévő putrira, ami a kívülálló számára őrültség volt, de énszerintem jól csináltam, ma is nagyon szeretem azt a helyet. A nép négergettónak nevezte, mert a Moszkva–Volga-csatorna építésekor itt láger volt, aztán azt lebontották, és az alapokra az 50-es években falut építettek egy marógépüzem munkásainak, négy részre osztott barakkokat kis kertekkel, víz, WC az udvarban. Az ott lakó munkásokkal jóban voltam, látták, hogy értelmiségi vagyok, de nem hordom fenn az orrom, én is ugyanazt a rossz bort iszom, amit ők. Három évig laktam ott, sokat tudtam írni, akkor költöztem el Moszkvába, mikor elváltam a feleségemtől, és újranősültem.

’76-ban jelent meg az a két elbeszélése Suksin előszavával, ami igazán ismertté tette.

Leginkább persze mindenki arra volt kíváncsi, hogy írhatott előszót egy halott: Suksin ugyanis ekkorra már meghalt, az előszót két évvel korábban írta, csak akkor nem jelenhetett meg. Ez tényleg ismertséget hozott nekem, de máskülönben semmi nem változott: továbbra is írtam, elbeszéléseket, színdarabokat, a bal oldali asztalfiókból kivettem a tiszta papírt, a jobb oldaliba betettem a kész írásokat. Sokan voltunk így ezzel: írtunk, és minden remény nélkül félreraktuk, mindenki magában, elszigetelten. ’68-ig még volt valami halvány remény, hogy itt lehet valamit csinálni, de utána már nem lehetett játszani a hülyét. Egy darabig lehetett reménykedni, hogy majdcsak észbe kap a hatalom, elvégre nem atombombát, csak szelíd regényeket gyártunk, egye fene, kinyomtatjuk a regényeteket ezer példányban. De ez nem történt meg. Már úgy éreztem, megbolondulok, muszáj volt csinálni valamit. ’77-ben összebarátkoztam Viktor Jerofejevvel, és vele meg Akszjonovval, aki akkor még nem volt betiltva, ’78 tavaszán kitaláltuk a Metropol című almanachot. Kéziratokat gyűjtöttünk egyrészt a 60-as évek irodalmi csillagaitól, Voznyeszenszkijtől, Ahmadulinától, Bitovtól, Iszkandertől, másrészt underground íróktól, mint Aleskovszkij, Kublanovszkij, akik tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a Szovjetunióban nem fogják őket kiadni. De mi épp azt akartuk elérni, hogy ne Nyugaton, hanem Moszkvában, a mi metropoliszunkban jelenjünk meg valahogy. 26 szerző csatlakozott hozzánk, Viszockijtól Brodszkij mesteréig, Jevgenyij Rejnig. Egy kis egyszobás lakásban jártunk össze, az íróházak egyikében, én akkor ott is laktam, az almanach húsz centire volt a fejemtől, mikor aludtam. Körülbelül tizenkétezer gépelt oldal, négy lap egy-egy kartonlapra ragasztva. Hatalmas lett, a vastagsága fél méter. Tizenkét példány készült belőle.

Miért ilyenre tervezték?

Azt akartuk, ne csak egy rakás papírlap legyen. Ezt a formát egyébként Borovszkij, a Taganka tagja találta ki, az emblémát pedig Borisz Messzerer, a kiváló festő rajzolta. Nem volt ez komoly, máskéntgondolkodó politikai szamizdat, inkább vidám dolog, mégis az akkori idők legnagyobb irodalmi botránya kerekedett belőle, fél éven át a legmagasabb szinten foglalkoztak vele, tanulmányozták, és jelentéseket írtak róla, Andropov jelentését a Politbürónak „A Metropol-almanach egyes szerzőinek provokációs szándékáról” címmel, a határozatokat Szuszlov és más főfejek aláírásával most hozták nyilvánosságra. Engem és Jerofejevet – mint a legfiatalabbakat és legvédtelenebbeket – az írószövetség kizárt, rekord rövid ideig, hét hónapig és tizenhárom napig voltunk tagok. Behívattak az írószövetségbe: kitől tanulták ezt, ki bujtatta fel magukat erre? Mire én azt mondtam, harminchárom éves vagyok, egyedül is el tudom dönteni, mit akarok tenni, és mit nem. Közben áradtak a bérkritikák: „szellemi pornográfia”, „a bűnözővilág esztétizálása”, „grafomán szemét”. Ha ma elolvassa az ember a Metropolt, nem érti, mit kellett ezen annyit izgulni, nyugodtan ki is adhatták volna ezer példányban, de nem, ők meg akarták leckéztetni az írókat, elsősorban a fiatalokat: ezt kapjátok, ha megpróbáljátok felemelni a fejeteket. Ezzel pedig csak reklámot csináltak nekünk: a Metropol-almanach megjelent Amerikában, lefordították franciára, angolra, németre is, és fél évig csak erről beszélt nálunk az írótársadalom. Nemcsak bennünket, fiatalokat gyötörtek meg, de a hírességeket is, szilenciumra ítélték őket, betiltották a könyveiket, mégis – és ez nagyon nagy szó –, nem bánta meg senki, hogy részt vett benne. Viktor Jerofejevtől és tőlem körülbelül nyolc évig nem jelenhetett meg semmi. És figyelmeztettek bennünket, hogy ha még egyszer hasonlóval próbálkozunk, azzal már nem az írószövetség, hanem a KGB foglalkozik majd. Úgyhogy amikor 1980-ban azzal fordultunk a Moszkvai Kulturális Hivatalhoz (orosz rövidítése: MUK), hogy szeretnénk megalapítani a szépírók klubját, és szeretnénk egy 500-600 példányos kiadványt kinyomtatni a szerzők életrajzával és valami ízelítővel a műveikből (ez lett volna a Katalog), másnap reggel ott volt a rendőrség mindannyiunknál, és házkutatást tartottak. És még csak meg se sértődhettünk, hiszen ők megmondták előre. Heten voltunk, ügyészi figyelmeztetésben részesültünk, „XY polgártárs bűntett elkövetésére irányul”. Micsoda hülyeség, mi nem politizáltunk, én csak azt mondtam, hogy irodalommal viszont úgy akarok foglalkozni, ahogy az nekem tetszik. Három vádpont volt ellenem: 1. Rágalmazó információkat ad át nyugati újságíróknak. 2. Kapcsolatot tart fenn a renegát Akszjonovval, és egyezteti vele társadalomellenes terveit. 3. Cinikus és pornográf elemeket tartalmazó, a rágalmazást megközelítő művet hozott létre. Abszurd beszélgetéseket folytattak velünk az ellenünk felhozott vádpontokról, és minden érvünkre azt felelték: „Maga nagyon is jól érti az egészet!”

Az irodalmi apparátcsikok nagyon jól tudták, micsoda főbenjáró bűnt követ el azzal, hogy írásaiban majd’ kicsattan az élet, tele szájjal röhögnek, káromkodnak. A kritikusok most utóbb buffónak, karneválnak nevezik ezt, annyi bizonyos, az a tobzódó és szeretetteli „konkrétság”, amivel én is találkoztam, amikor írásait először olvastam, vérlázító lehetett a besavanyodott Brezsnyev-kori pangásban.

A káromkodást gyakran a fejemre olvasták, én meg azzal „védekeztem”, hogy ez csak folklórelem nálam. Élő nyelven írtam, nem moralizáló elbeszéléseket. Sokat írtam belőlük, aztán meguntam. Elkezdtem valami teljesen mást. Elkészült az első regényem, az Egy patrióta lelke, szatirikus levélregény, három szereplővel: egy író (aki nem én vagyok, bár az én nevemet viseli), Prigov (aki viszont valóban ő, a valóságos Dmitrij Prigov, a moszkvai konceptualisták „atyja”, bele is egyezett, hogy szerepeltessem) és egy ismeretlen, Firficskin, akinek a levelek szólnak. Az író leírja a rokonait, apját, anyját, nagybácsikáját, mindenféle történetek kapcsolódnak hozzájuk, az egyik nagybácsi elmondja, hogy tanult meg különleges tejet készíteni, a másik, hogy hogyan harcolt a japánok ellen, egészen az ősökig visszamennek a történetek, az ősapákig, akik Szibériába jöttek, mindez váltakozik a szerző panaszaival, hogy ostobaságokról ír, hogy mennyit kereshetne, ha rendes szovjet író lenne, és így tovább. A regényemben az idő kezelése egy darabig vertikális, több évszázadot ölel fel, aztán egy ponton, nevezetesen Brezsnyev halálától az idő szétfut, mint Salvador Dali képén, és minden egy nap alatt, Brezsnyev temetése napján történik. Ezen a napon az író és Prigov bolyong Moszkvában, festők műtermeiben isznak, irodalmárokkal találkoznak, az úticéljuk pedig Brezsnyev koporsója, amiről mint volt geológus egy térképet is rajzoltam. Végül odajutnak, de nem engedik a koporsóhoz őket, úgyhogy tévén nézik, ahogy Brezsnyevet leengedik a földbe, ott áll az egész Politbüro, a szerző bejelenti, hogy teljesítette a tervét, megírta a regényt, a felesége már berakta a pirogot a sütőbe, inni fogunk, lehet, hogy új élet kezdődik, igyunk a regény minden szereplőjére, Fegya bácsira, Kolja bácsira, aki sapkákat varrt, Leninre, Kolcsakra, II. Miklós cárra, na, iszunk?

Aztán írtam egy másik könyvet, a címe Az élet gyönyörűségessége.

„Az élet gyönyörű, mert – van, de ha már nem lesz, gyönyörű sem lesz” – így hangzik az ajánlás az olvasóknak.

Nagy terjedelmű szatirikus könyv, az ország történelme 1961-től 1985-ig. Megjelöltem pontosan a műfaját is: „Újságregény, amelynek nincs kezdete és vége.” Az előszóban részletesen elmagyarázom, hogy Krisztus születése óta eltelt 1960 év, én akkor még nem éltem, nem foglalkoztam irodalommal, arról nem tudok semmit sem mondani, az 1961-es évtől kezdtem irodalommal foglalkozni, és 1985-ig kísérem figyelemmel a korszakot, hogy utána mi lesz, nem lehet tudni. Továbbá közlöm, hogy anyámtól örököltem a mesék és a Szovjetunió szeretetét.

A könyv szendvicsmódszerrel van megírva, két novella közt idézetek szovjet újságokból, a megfelelő évből, ehhez elkezdtem szövegeket kiírni az újságokból, először témák szerint akartam, például „a vodka és a nép”, „a nép és a hatalom”, „a szex a szovjet irodalomban”, „politika a sajtóban” stb., de aztán inkább egyszerűen írtam, ami a szemem élé került. Az elbeszélésekben isznak, lopnak, vidáman élnek, köpnek a kormányra, vicceket mesélnek Kubáról, az újságidézetekben meg ellenforradalmárokról van szó vagy a Beatlesről, akiket eleinte „szélhámos ütősökként” emlegettek, azután, hogy egyszerű munkásfiúk Liverpoolból, aztán kapitalisták, akik kakofóniájukkal megsüketítik az ifjúságot stb. Úgy jártam a könyvtárba újságokat olvasni, mint más a munkahelyére, kivettem egy újságot reggelente, 1969-ből, ’70-ből, és egész nap jegyzeteltem, egyszer észre is vettem, hogy a könyvtáros néni könnyes szemekkel néz, nyilván azt hitte, szegény elmebeteg vagyok, csak háborodott lehet, aki hónapokon át csak szovjet újságokat olvas.

Az újság különben nemcsak idézetekként van benne a regényben, hanem beépítettem a történetekbe is. Az egyik elbeszélés például magasztos leírás arról, hogy vesz az autós lopott benzint. Moszkvában van egy sétány, a „Rubljovszkoje sasszé”, ahol a kormánytagok laknak. Egy kanna hiánycikk-benzin akkor 3 rubelba került, ezért ha egy autós benzint akart szerezni egy teherautóstól, csak annyit kérdezett: Na, megyünk a Háromrubeles sétányra? Az üzlet megköttetik, de nálam az „akció” után elkezdenek újságnyelven beszélni: „Természetesen helytelenül cselekszünk, ám tekintettel a benzinkúthálózat alulfejlettségére…”

Más műveiben nemcsak újságszövegekkel dolgozik, hanem hol szentek életrajzaival, hol orosz klasszikusokkal. De egyszerű paródiának azokat se lehet nevezni…

A Nyírfácska étterem című novellaciklusom kommunista élettörténetekből áll, például hogy megy a kommunista egy sportgyűlésre reggel az erdőn át, egyszer csak huligánok jönnek, és megerőszakolnak egy nőt. A kommunista azt mondja, ne tegyétek, ez helytelen, mire azok nekirontanak a megerőszakolt nővel együtt, megtépik, bekenik szarral, a kommunista végül nem tehet mást, előkapja és rájuk villantja a párttagkönyvét, erre a támadói egyszerűen eloszlanak, eltűnnek a térben és az időben – mert ilyen ereje van a párttagsági könyvnek.

A legutolsó könyvem Turgenyev Küszöbön című regényén alapszik, a címe A küszöb küszöbén; a peresztrojka idején játszódik, a szereplők reinkarnációval születtek ebbe a korba, az egyik például Leninre hasonlít, de ha így szólítják, verekedni kezd, egy másik Gorbacsovra, a harmadik orosz cárnak adja ki magát. Ezért a regényemért sokan megsértődtek, mert annyi mindent kigúnyolok benne. A főhős, aki haza akar térni Oroszországba, fokozatosan összemegy, mire Finnországon keresztül hazaér, már csak embrió.

Magukat átmentő szovjet kritikusok írják kéjjel, kárörömmel, hogy az „elnyomatás” írói a „rendszerváltás” után téma nélkül maradtak, alkotói válságba kerültek stb…

Én se témát, se stílust nem váltottam. Egyáltalán, a politikai rendszerváltásnál jóval inkább izgat az, hogy csak ne ismételjem magam. Mert ha már az ember szert tesz egy bizonyos íráskészségre, az egyhamar rutinba válthat, s akkor két óra alatt meg lehet írni egy novellát arról, hogyan mentem el Prigovhoz. Csak hát egyszer ezt már megírtam…

…meg az is gyakran elhangzik, magukat függetlennek mondó lapokban is, hogy most azok a hivatalos írók, akik eddig majdhogynem illegalitásban voltak.

Az, hogy mi hivatalos és mi nem, sosem volt ennyire viszonylagos, mint most. Az igaz, hogy az orosz PEN Klub elnökségi tagja vagyok, társadalmi munkában, de hivatalosságunk abban merül ki, hogy Fazil Iszkanderrel meg Bitovval nem otthon, a konyhában, hanem az Írók Házában vodkázunk. Meg hát ki a hivatalos, ki az underground író? Amikor az első „hivatalos” interjút adtam 1988-ban, a „hivatalos” Lityeraturnaja Gazétában, nem győztek háborogni azon, hogy azt találtam mondani: az undergroundban ugyanannyi grafomán van, mint az írószövetségben. Szóval ez roppant mesterséges felosztás. Az van mögötte, hogy mindenki a különállását akarja érzékeltetni, holott jobb lenne az együvé tartozást tapasztalni. Meg ezek a sorozatos botrányok az írószövetségben, a Taganka Színházban, amikor az egyik csoport rohamrendőröket hív ki a másik ellen, ennek semmi köze a hivatalos–nem hivatalos felosztáshoz. Ez inkább valami fékevesztett kenyérharc… Egyébként valami-valami lassan civilizált formát ölt. Mert ugye, eddig az egész irodalmi élet a moszkvai konyhákban zajlott. Ittak, felolvasásokat tartottak. Az egyik berúgott, azt mondta a másiknak: én zseni vagyok, te meg egy szar alak. A másik meg erre: én vagyok a zseni, te a szar alak. Jól összevesztek, de reggel már együtt mentek a másnaposságra inni valamit. Aztán Nyugatra kerültek, az egyiknek lett pénze, a másiknak nem. Az egyik gründolt egy folyóiratot, a másik nem. És akkor aztán mindenki meggondolta, leszaralakozza-e azt, aki netán másnap 100 dollárt fizet egy publikációért.

A kritikusok azt is írják, hogy Jevgenyij Popov a „másik irodalom” azon vonulatához tartozik, amelyik merő politikai önvédelemből rejtve hagyja világnézeti alapállását…


Ez a „másik irodalom” az én fülemben úgy hangzik, mint a „másodlagos frissességű tokhal” Bulgakovnál. Különösen, ha olyan kritikusok szájából hallom, akik húszéves működésük után „kancsalítanak a sok hazudozástól”. De nem haragszom rájuk sem, azt hiszem, egyszerűen csak idegességükben folyamodnak ezekhez a skatulyákhoz. A totalitarizmus összeomlott, nekik pedig meg kell magyarázniuk, ki kicsoda. Most már persze lejárt ennek a bizonygatásnak az ideje, egy író vagy van, vagy nincs. Valami magyarázó elvet persze lehet találni, ki kivel tartozik egy csoportba, de a világnézethez, ilyesmihez, ennek semmi köze. Én például nagyon szeretem, és nagyon közel érzem magamhoz Dmitrij Prigovot, pedig alig van valami közös bennünk. Ő verseket ír, fest, rajzol, csak sört iszik, azt is nagyon keveset, én meg csak prózát írok, és a vodkát is szeretem.

Azt is a fejemre olvassák, hogy „lemond a világmagyarázatról”. Ami azt illeti, tényleg semmi dolgom a világ magyarázatával. Minek kigondolni bármit is, amikor az utca tele van fantasztikusabbnál fantasztikusabb történetekkel. Sok novellámat írtam egy-egy utcai mondatfoszlányból. Úgy ülök le dolgozni, hogy fogalmam sincs, merre sodor az írás. A múltkor például megyek Prigovhoz, nem tudtam neki telefonálni, mert a patkányok elrágták a drótot, látom, ott ül a lépcsőházukban egy ember, akinek ki van verve a fél szeme. Csurom vér, mintha öt perce bántak volna el vele. Mondom Prigovnak: csináljunk valamit. Ugyan, már öt éve ott ül.

– De hát teljesen friss a sebe.

– Mindig ilyen, egyszerűen nem tud begyógyulni…

Különben Prigovnak páncélajtaja van, nemrég csináltatta, mert kétszer kirabolták, míg Németországban volt… Az irányzatok, az olyasmi, hogy szoc-art, fantasztikus realizmus, szürrealizmus? Hisz ez mind maga az élet, semmit nem kell kitalálni.

Mit gondol, képesek kiheverni az emberek a hetvenéves ideológiai gyúrást?

Ez alatt a hetven év alatt az emberek egy része teljesen tönkrement. De más részük megpróbált vastag bőrt növeszteni, valahogy alkalmazkodni. Mint Mark Twain elbeszélésében, ahol a gyerek, amikor a tanár pálcával veri, először újságot, aztán kartonpapírt, a végén már fémlemezt rak a ruhája alá, ami jó nagyot csattan. Az emberek valahogy igyekeztek megőrizni a normalitásukat, és most megpróbálnak a saját dolgukkal törődni. Erre nálunk mindig azt mondták megvetően, hogy „nyárspolgárok”, szerintem pedig egyszerűen normális emberek, akik pénzt akarnak keresni saját magukra meg a családjukra. Nekem ez szimpatikusabb, mint ha valaki folyton tüntetéseken lökdösődik, és az se dolga egy embernek, hogy a tévé előtt üljön, és arról vitatkozzon, hogy ki mit mondott a parlamentben. Az emberek próbálnak megélni, és szeretnének meggazdagodni. Nincs ebben semmi, mint ahogy abban se, hogy ha belefáradnak az igyekezetbe, akkor elmennek egy sörözőbe vagy egy sztriptízbárba. És az se akkora baj, ha a költőt vagy az írót most nem övezi mitikus tisztelet, ha az irodalomnak, a művészetnek nincs akkora jelentősége, mint a totalitárius ideológia szerint volt. Most a metróban mindenki ócska ponyvát olvas, nem baj. Ez nem a szellemi útkeresés kora, hanem egész egyszerűen a pénzkeresésé. A szellemi értékek még így is jobb helyzetben vannak, mint az anyagiak: nem volt érkezésük az elvtársaknak, hogy eligyák, felfalják őket. Az a természetes, hogy ha könyvet az olvas, akit az érdekel, akit meg nem érdekel, az tévét néz, pénzt keres, és ül a sörözőben, ha ráér. A gyerekek meg nem partizánosdit meg Pavlik Morozovosdit játszanak, hanem Nindzsa teknőcöt, azt, amit a gyerekek mindenütt a világon, és végre talán nem nevelkednek hazugságban.

• Kultúra