Skip to main content

Normális emberek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Nemrég úgy adódott, hogy beugrottam a rendőrségre, vagyis – ahogy már-már becézően mondani szokás – a „zsarukhoz”, akiknél alighanem zsenge huligánkoromban jártam utoljára. Így esett a dolog. Sürgősen telefonálnom kellett volna valamelyik nyilvános telefonállomásról, márpedig mostanság Moszkvában a nyilvános állomásokról csak speciális műanyag tantuszokkal lehet telefonálni. De azt nem tudni, hogy hol árulják a tantuszt, ezért a metró előcsarnokában kérdéssel fordultam a rend unatkozó őréhez, mondaná meg, hol lehet tantuszt kapni.

– Maga moszkvai? – élénkült fel váratlanul a rendőr, hajlékony, fekete gumibotját nekem szegezve.

– Igen, moszkvai – feleltem némi gondolkodás után.

– Be is van jelentkezve Moszkvában – fürkészett továbbra is makacsul az ifjú őrvezető.

– Be – sütöttem le a szememet.

– És nem akar mitőlünk telefonálni? – kérdezte kedvesen a szemembe nézve a hivatalos ember.

– Honnan maguktól? – rándultam össze, rosszat sejtve.

– Hát mitőlünk, az őrszobáról. Kellene még egy hivatalos tanú, de senki nem akar – panaszolta a fiatalember.

– Tulajdonképpen én is nagyon sietek – próbáltam meglógni állampolgári kötelességem elől.

– Öt perc az egész, amíg megcsinálják a jegyzőkönyvet – nyugtatott a rendőr, és már törte is az utat mindkettőnknek az utasok sűrű tömegében.

Az őrszobán egy fiatal férfi pihent a rács mögött, látszott rajta, hogy ő már jól van. Az asztalnál egy hadnagy ült, aki a fiam is lehetett volna, hiszen negyvenhét éves vagyok, a falnál pedig egy velem egykorú, civil ruhás férfi álldogált, idegesen az órájára pillantgatva.

– A polgártárs telefonálni akar – mondta az őrvezető.

– Telefonáljon – felelte a hadnagy.

– Lélegzik? – kérdeztem a fogolyra mutatva.

– Jobban, mint maga meg én – mondta a hadnagy, majd fölajánlotta: – Szagolja csak meg.

Megszagoltam. Tanúsíthatom: a fiatal férfinak kutyabaja sem volt, csupán hullarészegen hevert.

– Na, csináljuk, Jeremin, maguk pedig, polgártársak, jöjjenek ide…

– Fésű, kulcscsomó személyes jellel, zsebkendő, óvszer, hazai gyártmányú… – látott hozzá Jeremin, hogy kiürítse szegény részeg mártír zsebeit. – Fehér fémből készült kereszt, fehér fémből készült láncon.

– A kereszt nem arany? Nézzék meg alaposan, polgártársak… – aggodalmaskodott a hadnagy.

– Miért izgatja magát ennyire? – kérdeztem.

– Mit tudja azt maga – felelte a hadnagy.

– Kérem, hadd menjek már el, bekapcsolva hagytam a komputerem – fogta könyörgőre váratlanul a másik „hatósági tanú”.

– Mindjárt… megszámoljuk a pénzt… Figyelj, Jeremin… hatvanhatezer-háromszázhuszonöt rubel, tizenegy kopejka… Maga meg telefonáljon akkor – fordult hozzám a hadnagy.

– Foglalt – mondtam. – És nincs nála igazolvány?

– Nincsen.

– Hogyhogy már délelőtt így kiütötte magát? – érdeklődött most már a komputeres is.

– Túl drága a kaja – szólt közbe Jeremin vihogva.

– Te ne dumálj, ha nem kell, inkább hívjad a szállítókat – vetett véget határozottan a „szövegelésnek” a hadnagy.

– Na, kezdődik – sóhajtott Jeremin. – Majd biztos nem lesz autójuk…

– Te csak ne szállj le róluk. Kötelességük elvinni tőlünk, írják alá a jegyzőkönyvet, polgártársak.

Aláírtuk.

– Viszontlátásra – mondtam. – És mennyibe kerül manapság egy menet a kijózanítóban?

A naiv kérdésre nem érkezett válasz. Jeremin ezt ordította a kagylóba:

– Maguknak az a dolguk, hogy elvigyék innen! Ez a kötelességük, érti? Föl fogom hívni a városparancsnokságot!

A fiatal férfi édesdeden cuppogott álmában.

– Mindenütt zajlik az élet – kommentálta tömören az eseményeket a komputeres, ahogy kiléptünk az őrszobáról.

– Ide hallgass, de hát miért… lacafacáznak ezek ennyit? A mi időnkben bezzeg rögtön kapott az ember a pofájára. Ezek meg udvariaskodnak… – adtam át magam az emlékeknek.

– Biztos most ezt az ukázt kapták. Vagy félnek a sajtótól – mondta a komputeres, és már el is tűnt a tömegben.

– De hát az jó, hogy van ukáz, meg hogy félnek a sajtótól! – kiabáltam utána.

– Legalábbis nem rossz – hallatszott a tömegből.

Ismét megjelent a Jeremin nevű rendőr.

– Sikerült telefonálnia?

– Á, nem, állandóan foglalt a szám – legyintettem lemondóan.

– Van, aki a munkáját végzi, van, aki meg csak fecseg a telefonba – mondta, én pedig tökéletesen egyetértettem ezzel a becsületes, normális fiatalemberrel.

Komolyan mondom, hogy „becsületes, normális”, minden irónia nélkül. És állítom, hogy amit itt elmeséltem Önöknek, az a színtiszta igazság. A „fecseg” ige kivételével. Gondolhatják, hogy Jeremin őrvezető egy sokkal pontosabb, energikusabb kifejezést használt.

(Fordította: Morcsányi Géza)




























































































Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon