Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Miért ötször ismertebb Nyugaton Kundera az ötször jobb Hrabalnál? – kérdi egy nemrégi írásában az éles nyelvű esztéta és kritikus, Farkas Zsolt. Magyarországon azonban nem ismertebb se kétszer, se ötször: nálunk hál’ istennek Hrabal még mindig népszerűbb és talán olvasottabb.

’67–68 körül mindkét cseh író felszabadító hatással volt olvasóira. Hatással egy rétegre, egy nemzedékre, s nemcsak a politikai tabudöntés miatt. Az írás, a gondolkodásmód, a szellemi lehetőségek tágas láthatára, a kimondás öröme, a szabad megfogalmazás felszabadító élménye ragadott el könyveikben.

Hrabalt magam már akkor is érdekesebbnek, gazdagabbnak, nagyobb „talált kincsnek” éreztem. Kundera egyik első, még jóval regényei előtt magyarra is lefordított, s a rádióban játszott hangjátéka a Kulcskeresők (más címen Kulcstulajdonosok). Nem hessegethettem el soha a kínálkozó párhuzamot, hogy ő, Kundera maga is fölényes „kulcstulajdonos.”

Mindent tud ugyanis, és minden zárhoz nyitja van. Zsdánov találta ki, vagy vezére, a Népek Bölcs Tanítója, hogy az író legyen a „lélek mérnöke”. Épp a fenti eszmevezetők eszméivel szembeszállva, de Kundera valóban az. Kiváló mérnöke a prózaírásnak.

1967 vagy épp ’68 melegítő tavaszán olvastam először a Nevetséges szerelmeket. Az akkori pozsonyi kiadást – Tatran Magyar Üzem, készült 700+2750 pldban – kincsként adogattuk kézről kézre. Amennyire emlékszem, a Rózsa Ferenc utcai Cseh Kultúra egyik Forman-vetítése után adtam kölcsön utoljára, s hatvannyolc augusztusában már hiába kértem vissza.

A Nevetséges szerelmek élesen világította meg, hogy a diktatúrák miképpen színezik át, sőt szabják meg magánéletünket, hogy mivé teszik még szerelmeinket is. A nők megszerzésének folyamatára alkotott szakkifejezései szállóigévé váltak: Regisztrálás-kontaktálás… – ellenőriztem a könyvben esténként.

Ugyanilyen népszerű volt, bár nyilván ez is csak a legszűkebb egyetemista-értelmiségi körben a hamar szinte kultikussá vált regénye, a Tréfa. Ennek hazai sorsa sem érdektelen: épp ’68 augusztusára lett kész a magyarországi kiadás. Persze raktárban maradt. (Mi persze a pozsonyi magyar nyelvű edíciót már ronggyá olvastuk.)

Aztán mindenfajta reformillúziónknak vége lett. Később Párizsban, az író választott hazájában ismertem meg újabb könyveit, már a nyolcvanas években. A régi érzés, hangulat megmarad, felidéződött ugyan, de azt is éreztem, hogy nemcsak Kundera lett illúziótlanabb, hanem magam is. Kevésbé ujjongtam éleslátásán. Nem hatott annyira szárnyalónak. Sok igazságára magam döbbentem rá, nélküle. Kicsit fölényes tanárnak tetszett már, összefoglalónak, és nem felfedezőnek.

---

Kundera, harminc év múltán. A Nevetséges szerelmek új magyar kiadása néhány meglepetéssel szolgál. Zádor Margit lemondott a „regisztrálás-kontaktálás” szakszavakról, és mindkettőt magyar kifejezéssel váltotta fel – téves meggondolásból, hibásan. A „számbavétel” és a „kapcsolatteremtés” nélkülözi a Kundera-fígurák hódítástechnikájának mérnökhangulatát.

Újdonság, hogy a kötet csak félig azonos azzal a klasszikussá pácolódott első kiadással. Maga Kundera dolgozta át, s e mostanit tartja a véglegesnek. A változtatások ügyében is tisztán lát, pontosan ítél: az ide felvett későbbi novellákkal valóban jobb ez a módosított novellagyűjtemény, mint a csodált régi.

Kimaradt például az Én, a búskomor Isten (ennek egyes számban beszélő főalakja hiába ostromol egy megközelíthetetlen énekesnőjelölt butácska széplányt, s hogy bosszút álljon kikosarazásáért, a karrierre áhító libuskát egy álkarmester kezére játssza). Kundera egyik alapmotívuma: hogyan járjunk túl a bután önmaguknak erényt vagy könyvből olvasott szerelmet mímelő-hazudó leánykák tyúkeszén – itt még túl iskolásan adatik elő. Felcsendül a kiegészítő motívum dallama is: a hamisságot átvilágító tréfával leleplezni és megbosszulni siető Ész gyengeségéé. A bosszú önbüntetéssé válik, a butaságot és az álérzelmeket nem lehet megbosszulni, az elmulasztott lehetőség nem tér vissza, a ráció, az ész, a humor nem egyenrangú ellenfele a butaságnak és a nagybetűs Giccsnek, a mérnöki hódító – akár sikere van, akár kisemmizik, vesztes marad. (Olvasói bizonyára felismerik, hogy – a nemrég szintén új kiadásban megjelent Tréfa is erre a felismerésre – és sémára – épül.

A régi gyűjteményből csak a három kimagaslóan legjobb novella került hát ide (köztük persze a híres Senki sem fog nevetni, s a talán kevésbé híres, de mai szemmel élettelibben szomorú Hamis autóstop, egy különös játéktól hamar szétfoszló szerelmi (ál-)érzés megsemmisülése.

Az új novellák „profibbak”, nyitottabbak, többrétegűek.

Kundera egyik kulcsa az ironikus, ritkán rokonszenvesebben önironikus józanság. A Senki sem fog nevetni végén a narrátor ráébred, hogy története nem tragikus, hanem komikus. Ettől megnyugodtam, fejezi be szavaival az író. Miért? Talán mégis fordítva lenne nagy kunszt, ha a tragédiától nyugodna meg. De Kundera viszolyog a tragédiáktól és a könnyektől.

Az újabb elbeszélések visszatérő figurái orvosok. A színhely több elbeszélésben is kórház (akár az elmúlt években sorra kiadott regényei többségének: gyógyfürdő, szanatórium). Zárt helyek, megállított idő a társadalmon kicsit kívül, ahol mégis, sőt annál inkább modellálható a kinti társadalom. Folytatások, más hangszerelésben. Tanulságosan jellemző például a Szimpózium, vagy a Havel doktor húsz év múltán. A Szimpóziumba egy kisregény vagy egy egyfelvonásos anyaga kerül bravúros tömörséggel és cinizmussal, mi másról: a hódítás szomorúságáról, a hódításba menekvés keserű ízéről.

Kundera novelláiban az elbeszélő mindig férfi. Két főműve, A lét elviselhetetlen könnyűsége meg A nevetés és felejtés könyve nézőpontváltó technikával bravúrosan szembesíti a férfi és női történetet, de inkább csak ezt: szemléletmódja leküzdhetetlenül s persze mérnökien vállaltan: a kiábrándult és eszes nőhódítóé.

Nevetséges szerelmek – Senki sem fog nevetni – A tréfa… – jellemző címek. Kunderánál (a nők) olykor sírnak is, de mintegy mellékesen. A nevetés – az már mindenestül és minden változatban Kundera dr. receptje. A kulcstulajdonos legvillogóbban fényeskedő kulcsa.

Libertinus cinizmus, józanság, szkepszis jellemzi: az értelem derűje, melyhez nem párosul az érzelem naivsága. Kundera irtózva menekül a naivság minden formájától, pedig olykor már-már hiányoljuk. Mindenesetre kiszámíthatóvá válik. Mint a giccsregényekben, melynek leghevesebb ellensége és sárkányölő lovagja, fura mód nála is mindenki sematikusan viselkedik: klisészerűen a törékeny és csalódott fiatal lányok zokognak, az érett nők kéjsóvárak, az érett férfiak okosak, és okos fáradtságukban vagy lemondanak az új prédáról – vagy dehogyis! okosan és kissé unva már, de végrehajtják, amit megkövetel a hírük: sajnálkozva elragadják a felkínálkozó prédát.

Erényeink csak álcázott bűnök, így a híres francia aforizma. Kundera vállaltan és büszkén a felvilágosodás francia prózaíróinak követője, a Mindenmindegy Jakab átdolgozója és legértőbb magyarázója.

De Diderot tanácstalanabb, vidorabb, egyáltalán nem tud mindent, kulcsait bőkezűen szertehajigálja: keresse az olvasó.

Kundera hideg értelmű író. Ez a tulajdonság inkább a gondolati művek alkotásakor igazi előny, ő a távolságtartó, feszélyezően simán sikló, a próza talpig kulturált nagymestere. E mester kimért és feddhetetlen modora lehűt. Feszélyez, hogy mindig pontosan lát, sohasem téved. Nem csíphető ellentmondáson, botláson, bizonytalan, tétova töprengésen. Vagy legalábbis nem tartja szükségesnek, hogy olykor, legalább egyszer szeretetre méltóan ügyetlennek lássék. Nehéz szeretni az ilyen jól fésült igazmondót és tisztánlátót. Kézen fogott, szorosan vezetett nagydiáknak érzem magam az olvasása közben. Vásott kölykök, kétes titkokkal terhes mesterek közé vágyom olvasása közben. Valami Szerb Antal-i öniróniára, valami hrabali ízes szószátyárkodásra.

Kundera legnagyobb baja talán, hogy nincs titka a hőseinek. Még nagyobb baja, hogy neki sincs: világa teljesen áttetsző, áttekinthető, fénylően megvilágított, árnyékot, félhomályos zónát nem ismerő világ. Ijedten keressük benne az árnyékunkat, örülünk, ha megvan, és sajnáljuk, hogy a mindentudó, fényesen fölényes írónak nincs árnyéka.

Milan Kundera: Nevetséges szerelmek
(Európa Könyvkiadó, 1995)

• Kultúra