Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

„Hogy előadásomat magam is franciásan kezdjem…” – áll a kötet legrégebbi, 1965-ös írásában. És a régóta Párizsban élő Karátson Endre tanulmánykötete már borítójával, papírjával, betűtípusával, egész külső megjelenésével is sugároz valami franciás jelleget, írásainak hangvétele, stílusa, távlatai természetesen még inkább. Mi is ez a francia jelleg? Nem csupán a tanulmányok tárgyára gondolok, de akkor mi másban fedezhető fel? A felszínesség, a léhaság, a pontatlanság semmiképpen nem jellemző rá. De a nehéz szellemi súlyzók könnyed megemelése igen.

Az olvasottság varázsa, a fegyelmezett értelem játékosságra is csábító bája… kereshetnénk könnyed és zsurnalisztán hangzatos szavakat. Meglehetősen stílustalanul, hiszen Karátson Endre stílusára, előadásmódjára minden inkább jellemző, mint a zsurnalizmus. Professzor, de emberi és hajlékony esszényelven ír. Állítólag a Nyugat korában főként Babitsra és Kosztolányira célozva csoportosította játékosan valaki (talán Ignotus?) „tanárírókra” és „zsurnaliszta írókra” a kor (vagy csak a Nyugat?) szerzőit. A felosztás nem értékítélet akart lenni, inkább a polgári foglalkozásra utalt, s abból vont le helytálló vagy elhamarkodott következtetéseket a műre, a stílusra nézve.

Karátson Endre „valóságos és rendes” professzor, különböző francia egyetemek tanára. Huszonöt éve jelent meg első könyve Párizsban (Le symbolisme en Hongrie), majd két év múlva egy rokon tárgyú másik (Edgar Allan Poe és a Nyugat írói Magyarországon). Mégsem csupán irodalomprofesszor. Összetettebb szellemű, gazdagabb, többműfajú alkotó. Ezért besorolni sem könnyű, sőt magánemberi-írói helyzete is ellentmondásos. Emigráns, igen, de magyar író – mint az itthoniak, ha méltók e titulusra –, s nem a szó politikai értelmében emigráns író. Hogy miért nem, azt egy bizonyos Székely Boldizsár nevű Nyugatra települt novellista, egy bevallottan borges-i indíttatású prózaíró magyarázta meg, már jó harminc éve:

„A szólásszabadságot gyakorló emigráns író létét hiábavalónak érzem. Ez ugyanis erkölcsi kötelességet vállal, hogy műveiben hazája felszabadulását szolgálja. Az ügy nemes, ám ha diadalra jut (többnyire az emigráns írótól függetlenül), emlékművé merevíti a legodaadóbb művet is. (…) Szolgáljon inkább az író egyetlen urának, az irodalomnak.” „Ma is ezt gondolom” – ismétli meg huszonöt év múltán.

Székely Boldizsárt nemrég az a magyar olvasó is megismerhette, aki annak idején nem találkozott a párizsi Irodalmi Újságban vagy a Magyar Műhelyben az írásaival. Átvitt értelemben címmel jelent meg három éve az Orpheusz kiadásában. Mégsem mondhatnánk, hogy Karátson Endre (alias Székely Boldizsár) jelentőségéhez méltó becsben állna itthon. Talán az utóbbi időben sokasodó hazai publikációi és új könyve segít ebben. A kötet írásaiból néhány egyébként már megjelent magyarul, főként a Literatúra, az Életünk, a Jelenkor, a Holmi jóvoltából.

Most a francia könyvekre jellemző puha, de erős borítóban, finom papíron az olvasó előtt Karátson előadásainak, esszéinek, tanulmányainak gyűjteménye. Az elegáns küllemű könyvet kevés nyomdahiba csúfítja (Uhrsprache – olvassuk az idétlen szót az ősnyelvre értve, egy helyütt meg a rejtélyes, Karinthy-paródiából ideugró Robinson Krausz név lep meg: talán inkább szerkesztői figyelmetlenség, mint egyszerű nyomdahiba így, logikátlanul és furán a szövegbe ékelődve.)

De nem szeretnék okvetetlenkedni apróságokon, ezek úgyis mindig a szerzőt bosszantják legjobban. Másról szeretnék szólni. Talán arról, hogy tudósi könyvet sem bírok másként olvasni, mint a fikciót, mint a regényeket. Hősöket vagy antihősöket keresek bennük, elrejtett, ravaszul bujkáló történetszálat. És szerencsére ennek a könyvnek van is főszereplője. Kosztolányi Dezső az.

Boszorkányos esték; Bolondok; A vonat megáll; Beteg lelkek; Bűbájosok… – Kosztolányi első köteteinek címét soroltuk. Karátson különösen pályájának kezdetén foglalkozott mélyen „az abszurd dandyjével”. A szorongás és részvét esztétikája – mondja másutt. Érdekes, talán szokatlan szavak és minősítés, mit nem adtam volna érte, ha huszonöt-harminc éve ilyen szemszögből tanulhattam volna a költőről. A főalak tehát mindenképpen Kosztolányi. De nem egyedül, s nem is a Nyugat csapattagjaként. Hanem egy megfoghatatlan jelenséggel párban, mely megfoghatatlan jelenséget Kosztolányi élete legnagyobb „eseményének” mondta: a nyelvvel elválaszthatatlan párban, írót, költőt persze nem is lehet más szempontból vizsgálni, gondolnánk naivan, nagyon naivan, mert minálunk bizony mindenféle más szemhatárból vizsgálták, Kosztolányit meg különösen viszolyogtatóan. Karátson is kitér e pártos-világnézeti undormányokra: röviden, elegáns rosszkedvvel, lábjegyzetbe vagy félmondatokba utasítva őket.

„Gyergyai Albert tegnap és ma” – olvasom a fordító-professzor centenáriumán elhangzott emlékbeszédét. Tegnap és ma… az egyszerű cím többrétegű, általa fonódik egybe az egykori Gyergyai-tanítvány, a későbbi emigráns magánléte és a Nyugat-nemzedék esztétikáját Gyergyai művein és egyéniségén át megismerő író „ars poeticája” (hogy némi klisével egyszerűsítsem szavaimat).  A nyelvi klisé, a gondolati közhely ravaszul használható, játékra is alkalmatos eszköze és természete egyébként Karátsont legalább annyira érdekli, mint a Nyugat-nemzedék néhány nagyját, Karinthyt, Kosztolányit érdekelte. „A teremtő klisé” – használja a szellemes paradoxont.

Főalakja van tehát ennek a könyvnek, de „miről szól”, vagyis mi a sztorija, milyen kalandok várják az olvasót? (Milyen vad tengereken, milyen halálhajón, milyen szigetre indul Robinson Krausz?) Ne halogassuk a választ: a groteszk, az abszurd irodalom nehezen hajózható óceánjára indul, a könyvnek ez a hajózás a kalandja és „sztorija”. A főalak Kosztolányi mellett kapcsolatok, művészi, világlátási, szellemi viszonyok könyve ez. A hajós társutasai Kafka és Schopenhauer, Beckett és Schopenhauer. Beckett és Camus, Camus és Mészöly Miklós… (Karátson Endre szereti párban elképzelni tengerjáró hőseit, afféle kétpárevezősöket vetít szellemi tengerére.)

S ha már nem a szereplő személyek, hanem a témák felől nézzük könyvét, e professzor lelke mélyén (vigyázat, klisé volt) szeret bakugrásosan nem professzort mintázni. A groteszk, ismétli gondosan és jegyzetelve, céduláit vagy talán floppyjait rendezve. A groteszk. Meg a nouveau roman. De játszik e fogalmakkal, még ha tanáros gonddal és fegyelemmel, még ha feddhetetlen háttérismeretekkel és logikával is: elemzést játszik. Beckett akár a nouveau roman szempontjából is nézhető, mondja. Számomra kicsit furcsa ugyan Kafkát és Beckettet a nouveau roman „előfutárainak” nevezni: Alain Robbe-Grillet „hajdan nevezetes antiregénye”, jellemzi találóan maga Karátson Robbe-Grillet és a nouveau roman időtállóságát. Egyébként is, minden tisztelete mellett finom iróniával szól a hatvanas évek Párizsának elméletgyártó szenvedélyéről, s feltehetőleg ez az irónia nevezheti csupán Robbe-Grillet egyik passzusát „kopernikuszi” jelentőségűnek.

Nagyobb, a nouveau romanosoknál időtállóbb írókra térve különösen érdekes az egyik legnehezebben felfejthető Nabokov-regény elemzése (Pale fire – Gyér világ). A politikai utalásoktól annyira tartózkodó, sok mindent rejtjelző Nabokovnak e talányos remekében többek között a magyar ’56 halványuló tüzeinek visszfényét rejti el. Karátson módszeres izgalommal, tempós, nyugodt, de ugrásra is kész olvasói-írói gesztusokkal olvassa végig a kiválasztott művet (nemrég jelent meg a Holmiban). Valaha óriási szellemi izgalmat keltett volna – mára megváltoztak az idők. Öt-hat éve Beckett regénytrilógiájának magyar megjelenését sem fogadta kirobbanó visszhang.

A nyomozás, felderítés titkon vagy bevallottan nagyon vonzza. Asztrológiai vonatkozások Edgar Allan Poe Ulalume című versében, hökkent meg jótékonyan a cím, s maga a tanulmány azt példázza, hogy vitatott és homályosnak vélt segédtudományok (vagy játékos áltudományok?) is lehetnek termékenyítő eszközei a gondolkodónak.

Talán nem igazán az ő világa a középiskolai tankönyv.

„Lábujjhegyen surranok be tehát erre a védett vadászterületre” – írja ezért tankönyvelemzése elé. Pedig egész magatartásában van valami, nem a surranás alattomosságából, hanem a csendjéből, észrevétlenségéből, butákat fenyegető elegáns tettrekészségéből. A védett vadászterület önelégült vadászainak megriasztása nincs sem az ő, sem az olvasó ellenére. (Érdekes együtt olvasni a Kritika e havi számában folyó tankönyvvitával, amelyben egyébként Vekerdy Tamás gondolatai állnak hozzám közel – és talán Karátsonhoz is.)

A kötet jó néhány szövege előadásszöveg. Mindannyian tudjuk, mennyire más feladat a hangos olvasásra, előadásra szánt szöveg és a „papíron maradó” írás. Mennyire süketen cseng papíron amaz, mennyire tudákos és untató élőszóban emez. Karátson Endre csendes bravúrja, hogy előadásszövegei írásban is élnek.

Karátson bizonyára valami elegáns, halk szavú makacsságot (is) tanult Gyergyaitól – a professzortól és az írótól egyaránt. Ostobán bekormozott és ideológiai ragacsokkal bekent alkotókról ír e kötetben. „Fénnyel átitatott panasz” – mondanánk egész munkájára, az általa vizsgált Poe-vers címének egyik megfejtésére utalva. De óvakodunk a „panasz” szótól. Karátsonhoz nagyon közel áll Kosztolányi, aki elítélte, megvetette a homo moralis panasszal és erkölcsi felszólításokkal terhes művészetszemléletét. Az csak a dolog bonyolult mivoltát jelzi, hogy mestere, a Babits-rajongó Gyergyai tanárként is közel állt ehhez a szellemi magatartáshoz, s Gyergyairól szólva Karátson egyetért vele.

Kedvvel ismerteti mások elméleteit, de olykor csendes rosszallással felfigyel. „Az elmélet tanáros számonkérése” – jegyzi meg rosszallóan. Nyilván kicsit küzdve is tanáros, elméletkutató és -teremtő hajlamaival. Mert hiszen ő maga sem veti meg az elméleteket, konstrukciókat, hipotéziseket, de a szöveg minden pillanatában érezteti, hogy kedves és komolyan veendő játék. A teória nem számonkérésre, nem normául szolgál, nem feltétlenül követendő, és nem világmagyarázat. Mint ahogy sem az irodalomnak, sem a róla szóló írásnak nem az a célja.

Kicsit ironikusan használtam a „professzor”, a „tanár”, az „oktatás”, az „előadó” szavakat? A hozzájuk tapadó képzetek valóban nem vonzóak számomra. Ha persze Lutéciában járhattam volna egyetemre. De tán ott sem minden prof. Roland Barthes vagy Lévy-Strauss…

Ahogyan Karátson professzor professzoros írásait és előadásait olvasom, úgy gondolom innen. Párizstól és a lille-i egyetemtől távol, ha ilyen borgesi szellemben is lehet irodalomtörténetet írni és oktatni, akkor már nem is viszolygok annyira e tudományoktól.

• Kultúra