Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Róluk szóljon az emlékdal, a gól halottjairól. Énekeljük meg a fél tucat brazil drukkert, aki 1950-ben a vesztes döntő után leugrott a Maracana-stadion tetejéről, a nézőként végzetes szívrohamot kapott középkorú urak sokaságát, a legutóbbi vébén kispadról holtan lefordult szakvezetőt, azt a néhány értetlen feleséget, aki futball-utálatáért életével fizetett, s a sok férfit, akik – ha kést vagy revolvert használtak ezt megtorlandó – börtönnel vagy bitóval… Ne feledjük őket, a játékszenvedély szent áldozatait. Ne feledjük a régi magyar csodakapust, Zsákot, ki egy irtózatos, lába között begurult potyagól után hidegvérűen leakasztotta a hálóján mindig ott lógó pisztolyt, és főbe lőtte magát; akkor se feledjük, ha ez a sporttörténészek szerint nem történt meg, csupán halhatatlan legenda, Mándy Iván is emlékszik rá. Ne feledjük őket, a játékszenvedély szent áldozatait. Az északír kocsma tévé előtt ünneplő drukkereit, akikre eszmefanatikusok gránátot dobtak, a Heysel-stadion Juventus-drukkereit, akiket meccsre vasbotokkal verekedni járó liverpooli elvetemültek gyilkoltak meg. A kisebb temetőt megtöltő sok futballhalált halt drukker szépen bizonyítja, hogy a kibicnek igenis nagyon drága a játék: több a kibic, mint a játékos, de több is halt bele.

Most egy kolumbiai hátvéd, Escobar halt hősi halált: öngólja miatt, már hazatérése után, tizenkét golyóval végeztek vele. Latin-Amerikában élethalálharc a futball. A halottat csak Jancsó-filmben lehet feltámasztani, Escobart nem, de remélem, nem piszkos kábítószerügybe keveredve érte a halálos lövés, hanem a játék miatt. Nem csodálkoznék, ha sokkal több kolumbiai áldozata lenne e várt csodacsapat szörnyű és nehezen érthető kudarcának. Pelé és az egykori argentin–kolumbiai–spanyol válogatott, Di Stefano is őket hirdette világbajnoknak. A két híresség nem tudom, mit vesztett jóslatával, tekintélyük alig csorbult, én viszont egy kéthetes amerikai utat vesztettem el az egyik napilap játékán: kolumbiaiakkal tömtem tele játékba indított képzeletbeli csodacsapatomat. Öngól, potyagól. Szörnyű szavak, szörnyű pillanatok. Régi, harcedzett egykori drukkerként jó néhány fontos öngólra emlékszem. Solymosi Pixi sok mindent eldöntő moszkvai öngólját a múlt héten már megemlítettem. Óriási erővel, védhetetlenül vágta be. Bundzsák Dezső, az egyik legelegánsabban játszó klasszis egyszer Csepelen gurított a saját hálójába, s nagy zavarában utána kínos mosollyal hajlongott, ezzel a dühöngésig fokozva a nézők haragját. A hatvanas évek elején rokonszenves, stílusos védőjátékosként ismertük Rajnát, az Újpesti Dózsa centerhalfját. Vesztére ő lett a magyar öngól-specialista. Minden meccsen jól játszott, de minden harmadikon öngólt rúgott. Bemutatta az öngólok minden fajtáját. Messziről a vinklibe vágta. Közelről sarkalta. Térddel bepöccintette. Csúsztatott fejessel hátrafelé. Ez ügyben mindent tudott, még azt is, amit nem lehet megtanulni. Egy Vasas–Újpesti Dózsa bajnoki döntőt 1961 vagy ’62 tavaszán az ő öngólja döntött el. S hiába volt jó, majdnem nagyon jó játékos, furcsa hajlama miatt semelyik edző és szövetségi kapitány nem merte a válogatottba jelölni. Egyetlenegyszer játszott a magyar válogatottban. Úgy emlékszem, akkor is megcselekedte. Öngól: van ebben valami fekete humor, a tragikomédia szürreális válfajából. A végzet krampuszröhögése.

Ezen a világbajnokságon megint kihullt a legrokonszenvesebb csapat, a szaúd-arábiai. Ha potyagólokról is kellene szólnunk, az arab (marokkói és szaúdi) kapusok kisebb fesztivált rendeztek potyákból. Csak a kolumbiai Cordoba és az amerikai Meola vetekedett velük. A szaúdi Al-Dayean azután káprázatos bravúrokkal feledtette vétkeit. Eddig, hétfő estig szintén szaúdi játékos, Owairan rúgta a vébé legcsodásabb gólját, megmajmolva a jó hírű belga védelmet. Knézy emlékeiben kutakodott, de nem idézte fel Maradona 1986-os gólját az angolok ellen (nem a kézzel „fejeltet”, hanem a másikat): az volt csak ilyen.

A szolidan tűrhető Knézyről sajnos a másik szpíker, Gulyás jut az ember eszébe. Több lap is glosszát szentelt e siralmasan pályát tévesztett, mostani munkájára alkalmatlan embernek. A Magyar Narancs „h…” titulálja (lapunkat sok egykori dühöngő, ma megcsitult középkorú polgár olvassa, nem mondjuk ki). Magam sem merném e „h…”-t megcáfolni. Legfeljebb kiegészíteném azzal, hogy G. talán minden más tevékenységben vagy munkában kiválót alkotna, hogy magánemberként valószínűleg kevésbé vagy egyáltalán nem ellenszenves, de hát a tévében nem magánember, ott azt vállalta, hogy több százezer játékért rajongó embernek közvetít. A Heysel-stadion égett, halottakat raktak rémes kupacba, amikor ő zenét kért a stúdióból. Viselt dolgait, szállóigévé vált ostobaságait minden tévémeccsnéző ismeri. Lehet rajtuk röhögni. Ha mondjuk magyar meccseket közvetít: akkor érte, miatta kapcsolja be a tévét az istenadta mazochista. Csakhogy most Amerikában világbajnoki, és nem magyar meccseket akarunk nézni. Több százezer ember örömébe gázol bele. Mit csináljon például az a szerencsétlen, aki nem tud az Eurosportra átkapcsolni, vagy semmit nem ért angolul?

Maradona befejezte (B. T. Settenkedő sikoltóan szép himnusszal köszöntötte, még hullta előtt), Kolumbia meg Argentína kiesett, s ha most sem nyeri meg a vébét Brazília, velem is valami baj lesz. De engedje már meg nekem a magyar televízió, hogy nagy, világrengető, méltó dolgokba haljak bele, és ne G. L. ostobaságai miatt húzzák rám a rég megérdemelt kényszerzubbonyt.

• Kultúra