Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

„Federico Fellini meghalt, mit is remélhet az ember?” – kérdezi Fábri Zoltán a huszonöt eddigi magyar filmszemléről összeállított érdekes kis könyvben. Nem véletlenül akad meg a szemem itt. Engem a magyar film sohasem „önmagában” érdekelt, mindig valamiképpen másokkal, főleg persze a cseh meg a lengyel filmmel összevetve. Sőt, igenis akár a franciával, az olasszal, sőt a japánnal! Akkoriban azon se csodálkoztam volna, ha Fellini- vagy Kuroszava-filmek szerepelnek a versenyben… A hatvanas években nem egyedül és magára hagyatva forgott a „magyar filmglóbusz”, de forgott olyan fényesen, hogy az igényes és még közvetve a gyártást, a szakmát, sőt a nézők egy kicsiny, de hangos szavú és hatású rétegét is befolyásoló európai „elitkritika” bámult szájtátva és példának kikiáltva néhány magyar filmet.

Federico Fellini meghalt, mit is remélhetünk?

Ma sem tudom a filmszemlét csak magyar bajnokságnak tekinteni. Ha magyar bajnokság csak, nem érdekel, mint ahogy a magyar futball sem érdekel úgy egymagában. Futball és film? Egy időben alakult ki, s hiába oly szentségtörő, a huszadik század két legnagyobb tömegszórakoztató játéka lett. Játék tehát ez a párhuzam is, mint ahogy játék a szemle maga.

Egy másik mondat.

„Idén a nagyágyúk nem indultak!” Ugyancsak az említett kötetben Szabó Ildikó, a Gyerekgyilkosságok rendezője idézi keserű gúnnyal a tavalyi zsűri (vagy a zsűrielnök) egyik ártatlan naivsággal kiejtett mondatát. Ördög tudja, én nem bánom, ha nagyágyúk helyett elsőfilmesek vagy második munkájukkal jelentkező, alig ismert rendezők mutatkoznak be. Ha bármilyen nagyágyú versenyben indul, a díjkiosztáskor becsukom a fülem, elzárom a rádiót, kikapcsolom a tévét. Nagyágyúk például, mint hallottuk, tavaly nem indultak, továbbá idén sem indultak. Így aztán tavaly is, idén is örömmel lehetett végighallgatni a zsűri ítéletét, s nem kellett behunyni szemünket, becsukni fülünket a díjkiosztáskor.

El lehetne játszani a „legekkel” is.

A fesztivál leginkább várt filmje természetesen a Sátántangó. Legnagyobb meglepetése a Vasisten gyermekei. Legjobb filmje a Woyzeck.

Két fekete-fehér és egy szándékosan „szovkolor” színű, feszült s lassúságával, belső csendekkel ékes, nehéz veretű opusz. Jó, ha a magyar film nem tagadja meg értékteremtő hagyományait. Állandóan szól a csali harsona a közönség kegyeiért, egyfolytában azt halljuk, hogy a rendezői szemléletnek változni kell, ki kell szolgálni a közönséget, hogy tele legyen a nézőtér. Egyetértek: ám legyen. Csakhogy összesen egyetlen példa adódott erre, épp tavaly, a Sose halunk meg. Se előtte, se utána. Idén már nem lehetett kiosztani a közönségdíjat. Az erre vágyó zsüror (a Pesti Műsor főszerkesztője) udvariasan, de nem mellébeszélve sajnálkozik: a Turné nagy lehetőséget szalasztott el. Bereményi idáig leggyengébb, meghökkentően semmitmondó filmjének a mozik pénztárai szerint valóban mérsékelt a jegyeladással mérhető sikere. Ha nincs rengeteg nézője, hogyan is lehetne közönségdíjat adni?

Nagyobb publikumra számító film kevés akadt e szemlén. S ha oly kevés, akkor valóban nem lehet szemérmes pironkodással elfordulni a Halál sekély vízben agyréme előtt. Önparódia? Ez a fajta film készülne a közönség visszacsalogatására? Nekem azért felejthetetlen marad a Darvas Iván játszotta elegáns főtiszt orosz nyelvű sajnálkozása és fáradtan finnyás arckifejezése annak láttán, hogy brutális verőlegényei kínozzák a hős magyar mérnököt. A nyalka CIA-sok felszabadító akciója sem kutya – csakhogy miért akad el végül oly sután és megmagyarázatlanul? A CIA cenzúrázta volna ezt a dolgozatot? Citrom-díjat érdemel, avagy Bástya elvtárs ízletes magyar narancsát a Tanúból.

Díjkiosztás. Talán Jeles András roppant műgonddal készült s az első, tavasszal látott változatánál most erősebben ható, felelős és igaz filmje, a Senkiföldje maradt csak említetlenül (igaz, pár napja csak, hogy megkapta a kritikusok díját: talán a zsűri ezt is figyelembe vette).

Dokumentumfilmet, látható, alig említek. A bőség zavara uralkodik itt: száznál több produkcióból hogyan válasszak? Érdekes: régebben csalhatatlanul tudtam, mit érdemes megnézni. A Recsk egykor a szemle legnagyobb eseménye volt: véletlenül egy fiatal francia kommunista egyetemi hallgatónő mellett ültem, szinte végigsírta a filmet. Másnap, kijózanodva vallotta be: naiv és másoktól beletáplált hite foszlott szét a valóság láttán. Hamis világképeket és csalóka hiteket tudott ez a remekmű ott a helyszínen szétporlasztani. Megtette volna a Pócspetri is. Hosszú évekig nekem Ember Judit dokumentumfilmjei adták a legtöbb izgalmat, akár vetítették őket a szemlén, akár csak titokban. Lehet, talán most is akadnak ilyen felzaklató dokumentumok, de bevallom, nem tudtam követni őket. Mint gyerek- vagy kamaszkoromban, a játékfilm, a mese, a fikció mellett kötöttem ki.

A Vasisten gyermekeiről az egyik legjobb és legélesebb ítéletű kritikus azt mondja a folyosón – ahol az igazán fontos dolgok szoktak elhangozni –, hogy másodlagos, epigonság, nemcsak Tarkovszkij, de Mész András Meteójának visszfénye, sőt egy keleti Mad Max. Elképedve hallgatom. Engem megnyert a film. A Moszkvában végzett Tóth Tamás persze elég nagy előnnyel indult: orosz és ázsiai arcok, orosz színészek, orosz nyelv. Truffaut valahol azt mondja, a svéd nyelv eleve titokzatosabb, mitikusabb északi csengése előnybe hozza. Bergman egyik titka. Én az orosz nyelvet hallom ilyennek Tarkovszkij filmjeiben. A Vasisten elsőfilmes rendezője ugyancsak a Sztalker hatása alá került, de jó a mestere: jót választott. Hatás ez, nem epigonság. Cselekményére ne figyeljünk, nem számít, nem szabad komolyan venni. Ő maga sem veszi komolyan. Marad a legfontosabb: a hangulat, a „látvány logikája”.

Szász János három évvel ezelőtti első filmje, a Szédülés, a figyelemre méltó női főszereplő ellenére, bevallom, nagyon nem tetszett. Most szinte elámultam a tehetség felszikrázása láttán. A Woyzeckről persze majd külön kell szólni. Nagyon erős és szép film, még akkor is, ha a rendező és Máthé Tibor, a nagyszerű operatőr néha elfeledkezni látszik az egyszerűség igazáról, s kicsit „művészkedik”, zenével, keresettséggel, fényekkel. Mégsem zavart, olyan erős hatást tett rám. Merő véletlen, hogy tavaly ősszel láthattam Párizsban egy jó Woyzecket az őszi fesztiválon. Ott a távlatos, a végtelen csillagos egekig nyitott díszlet tett rám nagy hatást, meg a Marie-t játszó színésznő. Szász alkotásának a lefelé, a mélységekbe, a pokolba nyíló környezetteremtő sajátossága megkapó és felzaklató. Isten és a Sátán között: Kovács Lajos Woyzeck szerepében talán végre azoknak is bizonyíték, akik eddig nem vették észre (vagy akik általában sem fogékonyak erre a fajta csendes nagyfeszültségre).

Alig szóltam a Sátántangóról. A Sátántangóra ugyanis nem lehetett beférni. Ez a Bartók-terem nem vált be már régebben sem. Meglehetősen rosszak ott a „vetítési körülmények”. Dulakodni kellett néhány videovetítés előtt is. Így maradtam le többedmagammal Ember Judit filmjéről. A büfé körüli részeg kocsmahangulat estére a kisebb vetítőtermekig árad: hangos kiabálás zavarja a Sátántangót. Másnap a Művész utánjátssza: saját nézői ritmusommal a hét és fél órás film első negyedét nézem meg egyelőre: nagy feszültség, következetesen saját ritmus, Tarr Béla hű önmagához.

Azt írtam, hogy a számtalan kísérleti és dokumentumfilmre nem maradt időm. Szomjas György meghívására azért beültem két „nagyfilm” szünetében valamelyik videovetítőbe. A Kőbányai Amatőrstúdió filmje pergett Huszárikról. Egy amatőr filmes barátja, kocsmai és forgatási útitársa beszélt a „gyerekarcú tábornokról”. Nagyhatásúan szép film. Nincs az a kritikus, aki többet tudna Huszárik Zoltán filmjeiről, mint az, aki itt beszél (Viczkó Tibor). Az Örökmozgóban épp ezekben a napokban vetítenek Huszárik korai kisfilmjeiből egy sorozatot. Magánügy talán, de elmondom, 1981 októberében azért „hidegültem el” véglegesen egy szerelmemtől, mert amikor elmondtam neki Huszárik halálhírét, így szólt: „Ciki…”

A záróünnepségről.

Egyszer régen a Vígszínházban tartották a fesztivál záróestjét, és Koncz Zsuzsa elénekelte a Vörös Rébéket. Mit érthet belőle a sok külföldi vendég? – méláztam némileg bután, hiszen ugyanannyit érthetett belőle, mint a magyar filmekből.

A mai gálaest afféle kicsiny Oscar-pótló. Utálatosabbat vártam. A franciák például mindig elrontják a magukét, a Cézárok éjszakáját. Ez most sokkal rokonszenvesebb, mint hinni remélnénk. Vagy suta és ügyetlen? Épp ezért lehet megbocsátani, sőt szeretni (Sinkovitsot leszámítva).

Udvaros Dorottya elénekelhette a Verebes írta Hernádi Judit-dalt. Ezt még sokszor meghallgatnám. Mindannyian ismerjük: „Sohase mondd, hogy vége, Csak annyit, hogy ennyi megérte… S ha megérte, jöhet egy pont…”

Jöhet egy pont… Nem búcsúzunk a magyar filmtől, nincsen semminek vége. Sőt, olyasvalami jövőkép villan fel előttem, amelyben a film és általában a kultúra persze kevésbé fontos, mint régen, de talán épp ezért, csak azért is, pénztől és kasszasikertől független, előzmény nélküli remekművek születnek. Vagy csak két-három nagyon jó film – mint most.

• Kultúra