Skip to main content

Isten, sátán, nagyágyúk

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Jegyzetek a Filmszemle után


„Federico Fellini meghalt, mit is remélhet az ember?” – kérdezi Fábri Zoltán a huszonöt eddigi magyar filmszemléről összeállított érdekes kis könyvben. Nem véletlenül akad meg a szemem itt. Engem a magyar film sohasem „önmagában” érdekelt, mindig valamiképpen másokkal, főleg persze a cseh meg a lengyel filmmel összevetve. Sőt, igenis akár a franciával, az olasszal, sőt a japánnal! Akkoriban azon se csodálkoztam volna, ha Fellini- vagy Kuroszava-filmek szerepelnek a versenyben… A hatvanas években nem egyedül és magára hagyatva forgott a „magyar filmglóbusz”, de forgott olyan fényesen, hogy az igényes és még közvetve a gyártást, a szakmát, sőt a nézők egy kicsiny, de hangos szavú és hatású rétegét is befolyásoló európai „elitkritika” bámult szájtátva és példának kikiáltva néhány magyar filmet.

Federico Fellini meghalt, mit is remélhetünk?

Ma sem tudom a filmszemlét csak magyar bajnokságnak tekinteni. Ha magyar bajnokság csak, nem érdekel, mint ahogy a magyar futball sem érdekel úgy egymagában. Futball és film? Egy időben alakult ki, s hiába oly szentségtörő, a huszadik század két legnagyobb tömegszórakoztató játéka lett. Játék tehát ez a párhuzam is, mint ahogy játék a szemle maga.

Egy másik mondat.

„Idén a nagyágyúk nem indultak!” Ugyancsak az említett kötetben Szabó Ildikó, a Gyerekgyilkosságok rendezője idézi keserű gúnnyal a tavalyi zsűri (vagy a zsűrielnök) egyik ártatlan naivsággal kiejtett mondatát. Ördög tudja, én nem bánom, ha nagyágyúk helyett elsőfilmesek vagy második munkájukkal jelentkező, alig ismert rendezők mutatkoznak be. Ha bármilyen nagyágyú versenyben indul, a díjkiosztáskor becsukom a fülem, elzárom a rádiót, kikapcsolom a tévét. Nagyágyúk például, mint hallottuk, tavaly nem indultak, továbbá idén sem indultak. Így aztán tavaly is, idén is örömmel lehetett végighallgatni a zsűri ítéletét, s nem kellett behunyni szemünket, becsukni fülünket a díjkiosztáskor.

El lehetne játszani a „legekkel” is.

A fesztivál leginkább várt filmje természetesen a Sátántangó. Legnagyobb meglepetése a Vasisten gyermekei. Legjobb filmje a Woyzeck.

Két fekete-fehér és egy szándékosan „szovkolor” színű, feszült s lassúságával, belső csendekkel ékes, nehéz veretű opusz. Jó, ha a magyar film nem tagadja meg értékteremtő hagyományait. Állandóan szól a csali harsona a közönség kegyeiért, egyfolytában azt halljuk, hogy a rendezői szemléletnek változni kell, ki kell szolgálni a közönséget, hogy tele legyen a nézőtér. Egyetértek: ám legyen. Csakhogy összesen egyetlen példa adódott erre, épp tavaly, a Sose halunk meg. Se előtte, se utána. Idén már nem lehetett kiosztani a közönségdíjat. Az erre vágyó zsüror (a Pesti Műsor főszerkesztője) udvariasan, de nem mellébeszélve sajnálkozik: a Turné nagy lehetőséget szalasztott el. Bereményi idáig leggyengébb, meghökkentően semmitmondó filmjének a mozik pénztárai szerint valóban mérsékelt a jegyeladással mérhető sikere. Ha nincs rengeteg nézője, hogyan is lehetne közönségdíjat adni?

Nagyobb publikumra számító film kevés akadt e szemlén. S ha oly kevés, akkor valóban nem lehet szemérmes pironkodással elfordulni a Halál sekély vízben agyréme előtt. Önparódia? Ez a fajta film készülne a közönség visszacsalogatására? Nekem azért felejthetetlen marad a Darvas Iván játszotta elegáns főtiszt orosz nyelvű sajnálkozása és fáradtan finnyás arckifejezése annak láttán, hogy brutális verőlegényei kínozzák a hős magyar mérnököt. A nyalka CIA-sok felszabadító akciója sem kutya – csakhogy miért akad el végül oly sután és megmagyarázatlanul? A CIA cenzúrázta volna ezt a dolgozatot? Citrom-díjat érdemel, avagy Bástya elvtárs ízletes magyar narancsát a Tanúból.

Díjkiosztás. Talán Jeles András roppant műgonddal készült s az első, tavasszal látott változatánál most erősebben ható, felelős és igaz filmje, a Senkiföldje maradt csak említetlenül (igaz, pár napja csak, hogy megkapta a kritikusok díját: talán a zsűri ezt is figyelembe vette).

Dokumentumfilmet, látható, alig említek. A bőség zavara uralkodik itt: száznál több produkcióból hogyan válasszak? Érdekes: régebben csalhatatlanul tudtam, mit érdemes megnézni. A Recsk egykor a szemle legnagyobb eseménye volt: véletlenül egy fiatal francia kommunista egyetemi hallgatónő mellett ültem, szinte végigsírta a filmet. Másnap, kijózanodva vallotta be: naiv és másoktól beletáplált hite foszlott szét a valóság láttán. Hamis világképeket és csalóka hiteket tudott ez a remekmű ott a helyszínen szétporlasztani. Megtette volna a Pócspetri is. Hosszú évekig nekem Ember Judit dokumentumfilmjei adták a legtöbb izgalmat, akár vetítették őket a szemlén, akár csak titokban. Lehet, talán most is akadnak ilyen felzaklató dokumentumok, de bevallom, nem tudtam követni őket. Mint gyerek- vagy kamaszkoromban, a játékfilm, a mese, a fikció mellett kötöttem ki.

A Vasisten gyermekeiről az egyik legjobb és legélesebb ítéletű kritikus azt mondja a folyosón – ahol az igazán fontos dolgok szoktak elhangozni –, hogy másodlagos, epigonság, nemcsak Tarkovszkij, de Mész András Meteójának visszfénye, sőt egy keleti Mad Max. Elképedve hallgatom. Engem megnyert a film. A Moszkvában végzett Tóth Tamás persze elég nagy előnnyel indult: orosz és ázsiai arcok, orosz színészek, orosz nyelv. Truffaut valahol azt mondja, a svéd nyelv eleve titokzatosabb, mitikusabb északi csengése előnybe hozza. Bergman egyik titka. Én az orosz nyelvet hallom ilyennek Tarkovszkij filmjeiben. A Vasisten elsőfilmes rendezője ugyancsak a Sztalker hatása alá került, de jó a mestere: jót választott. Hatás ez, nem epigonság. Cselekményére ne figyeljünk, nem számít, nem szabad komolyan venni. Ő maga sem veszi komolyan. Marad a legfontosabb: a hangulat, a „látvány logikája”.

Szász János három évvel ezelőtti első filmje, a Szédülés, a figyelemre méltó női főszereplő ellenére, bevallom, nagyon nem tetszett. Most szinte elámultam a tehetség felszikrázása láttán. A Woyzeckről persze majd külön kell szólni. Nagyon erős és szép film, még akkor is, ha a rendező és Máthé Tibor, a nagyszerű operatőr néha elfeledkezni látszik az egyszerűség igazáról, s kicsit „művészkedik”, zenével, keresettséggel, fényekkel. Mégsem zavart, olyan erős hatást tett rám. Merő véletlen, hogy tavaly ősszel láthattam Párizsban egy jó Woyzecket az őszi fesztiválon. Ott a távlatos, a végtelen csillagos egekig nyitott díszlet tett rám nagy hatást, meg a Marie-t játszó színésznő. Szász alkotásának a lefelé, a mélységekbe, a pokolba nyíló környezetteremtő sajátossága megkapó és felzaklató. Isten és a Sátán között: Kovács Lajos Woyzeck szerepében talán végre azoknak is bizonyíték, akik eddig nem vették észre (vagy akik általában sem fogékonyak erre a fajta csendes nagyfeszültségre).

Alig szóltam a Sátántangóról. A Sátántangóra ugyanis nem lehetett beférni. Ez a Bartók-terem nem vált be már régebben sem. Meglehetősen rosszak ott a „vetítési körülmények”. Dulakodni kellett néhány videovetítés előtt is. Így maradtam le többedmagammal Ember Judit filmjéről. A büfé körüli részeg kocsmahangulat estére a kisebb vetítőtermekig árad: hangos kiabálás zavarja a Sátántangót. Másnap a Művész utánjátssza: saját nézői ritmusommal a hét és fél órás film első negyedét nézem meg egyelőre: nagy feszültség, következetesen saját ritmus, Tarr Béla hű önmagához.

Azt írtam, hogy a számtalan kísérleti és dokumentumfilmre nem maradt időm. Szomjas György meghívására azért beültem két „nagyfilm” szünetében valamelyik videovetítőbe. A Kőbányai Amatőrstúdió filmje pergett Huszárikról. Egy amatőr filmes barátja, kocsmai és forgatási útitársa beszélt a „gyerekarcú tábornokról”. Nagyhatásúan szép film. Nincs az a kritikus, aki többet tudna Huszárik Zoltán filmjeiről, mint az, aki itt beszél (Viczkó Tibor). Az Örökmozgóban épp ezekben a napokban vetítenek Huszárik korai kisfilmjeiből egy sorozatot. Magánügy talán, de elmondom, 1981 októberében azért „hidegültem el” véglegesen egy szerelmemtől, mert amikor elmondtam neki Huszárik halálhírét, így szólt: „Ciki…”

A záróünnepségről.

Egyszer régen a Vígszínházban tartották a fesztivál záróestjét, és Koncz Zsuzsa elénekelte a Vörös Rébéket. Mit érthet belőle a sok külföldi vendég? – méláztam némileg bután, hiszen ugyanannyit érthetett belőle, mint a magyar filmekből.

A mai gálaest afféle kicsiny Oscar-pótló. Utálatosabbat vártam. A franciák például mindig elrontják a magukét, a Cézárok éjszakáját. Ez most sokkal rokonszenvesebb, mint hinni remélnénk. Vagy suta és ügyetlen? Épp ezért lehet megbocsátani, sőt szeretni (Sinkovitsot leszámítva).

Udvaros Dorottya elénekelhette a Verebes írta Hernádi Judit-dalt. Ezt még sokszor meghallgatnám. Mindannyian ismerjük: „Sohase mondd, hogy vége, Csak annyit, hogy ennyi megérte… S ha megérte, jöhet egy pont…”

Jöhet egy pont… Nem búcsúzunk a magyar filmtől, nincsen semminek vége. Sőt, olyasvalami jövőkép villan fel előttem, amelyben a film és általában a kultúra persze kevésbé fontos, mint régen, de talán épp ezért, csak azért is, pénztől és kasszasikertől független, előzmény nélküli remekművek születnek. Vagy csak két-három nagyon jó film – mint most.








































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon