Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

1939. augusztus végén a varsói irodalmi köröknek a Ferdydurke megjelenése óta fenegyereke, de a nagyközönség előtt teljesen ismeretlen író az utolsó pillanatban valaki helyett felkerül egy Argentínába induló óceánjáróra. Alig hogy kikötnek Buenos Airesben, Hitler (majd a hadjárat végén Sztálin) megtámadja Lengyelországot. Gombrowicz legtöbb utastársa visszaindul hősi harcra. Ő huszonhárom évig nem jön vissza Európába, Lengyelországba soha többé.

Ez sem érdektelen. Még érdekesebb, hogy első novelláinak egyikében az elbeszélő véletlenül egy Dél-Amerikába tartó hajóra kerül. A hajón vért és tejet isznak, mindenki dühöngő elmebeteg, maga a történet is.

Természetesen a novellát jóval előbb írta, még hazájában.

Gombrowicz olyan író, akinek dühöngése a tőle függetlennek látszó történet és figurák dühöngő elmebetegségével felesel. A külső, „objektív” világ levetette álarcát, s mint Örkény első novellájában (Forradalom – később Tengertánc) – a világ dühöngve, röhögve, ádázul elmebeteg. Gombrowicz vidor dühöngéssel vetekszik a valóság őrületével. Nem tűri, nem engedheti, hogy szemléleténél, szeménél, indulatánál őrültebb legyen az a bizonyos a valóság.

Felbosszantja az olvasót, s mintha a hibbant valóságot is: a dühöngő történelem elé odabukfencezik a nála tehetségesebb bohóc. „Bakakai”, novelláskötetének eredeti címe afrikai szóként hangzik, de nem: Gombrowicz találta ki. Éles, torokkaparó hang. Egy bohócból lett Überkirály übervágtája, hogy a kötet utolsó darabjából kölcsönözzünk kulcsszavakat. 

---

Gombrowicz a nyolcvanas évek elejétől derekasan kísérti a magyar kultúrát. Mintha csak ijesztgetné ma még, jótékony röhögést igen, de termékeny rémületet nem okoz. Eörsi sem rémült meg tőle, tehát rémületet közvetíteni sem tudott egyébként kiváló és tisztánlátó könyvével (Időm Gombrowiczcsal).

Pedig kár volna félelem nélkül fogadni e besorolhatatlanul kellemetlen író ördögiségét, bosszantásait, kínosságát. Ellenkezését. Mindennel ellenkezik, minden dührohamra gerjeszti. Eörsi rengeteg és fontos példára hivatkozik, hadd tegyem még hozzá: mikor végre felfedezik és hódolattal Európába hívják, ő már a hajón elhatározza: hogy továbbra is író maradhasson, gyűlölnie kell Párizst.

Novelláskötete, a Cselédlépcsőn javarészt fiatalkori írásokat tartalmaz. Később nem írt rövid prózát. Az elképesztően friss és eredeti szövegek közül számomra kicsit avulékonynak hat az arisztokraták, nemesek, hazafiak és gazdag emberek daliás ostobaságának rajza, még akkor is, ha e daliás nemzetfenntartók iránti ambivalens érzés (bámulat és gyűlölet) fűti e rajzokat.

Királyok, hercegek, grófok. Bizonyára nemcsak a lengyel társadalom, a kultúra is ilyen volt: arisztokrata hangolású. A főúri húrok tépkedésének fülsértő humormuzsikája valami másra – nehezen meghatározható tartalomra is – rácsikorog. Akárhogyis: Ördög bújjék a grófodba, kezdjük unni Belopiskai grófnét meg a többi nagy műveltségű vagy ostoba hólyagot. A kötet másik – talán hangosabb és zengőbb főmotívuma a Ferdydurkéből ismerős: a mélység vonzása, az egyszerűségé, a póri világé. A szurtos és tenyeres-talpas cselédlány iránti torz vágy, meg a parasztlegény-vonzalom, ez valamiképp számomra élőbb, gazdagabb és többrétegű. Tágabb mélységekbe (mélyebb tárnákba) nyílik.

Másokat gúnyolt, vagy önmagát, vagy főként tanulságosan tünetértékű korabeli lengyel értelmiségi érzületeket? Eszmék és ábrándok hódolásába röhögött bele csikorogva? Többször elolvasva is könyveit, nehéz kideríteni, ugyanis a szövegekben ő maga roppant ravaszul rejtőzködik. Univerzális paródia? Talán más szó és fogalom kellene a Gombrowicz találmányára. Az utószóíró Pályi András, a szerző kiváló ismerője utal e paródia-univerzum többféle olvasatára és a „paródia-fogalom” nyitottságára.

Gombrowicz mindig érdekes, de akkor igazán súlyos és jelentős majd, ha paródiája elszakad mindenfajta konkrét indíttatástól és tárgytól, ha már világlátás lesz, amikor nem paródiát ír, hanem egységes és lüktető ördögdélibábként jelenik meg előtte a világ és az emberek. Ekkor műve már nem az ad absurdummá spekulált helyzetek paródiája, hanem – rögtönzöm keresetten: – világörvény, és azon kell igyekeznie, hogy ne nyelje el böffenve őt magát a kifordult világ.

A létezés, a világ abszurduma az író számára fontosabb, méltóbb, nagyobb dolog a társadalmi igazságtalanság vagy az Európát és a lengyel meg az európai szellemet elrabló, megerőszakoló bolsevizmus lemeztelenítésénél, átvilágításánál, az argentínai emigráns ehhez mindvégig ragaszkodik. Milosz nagy művei, főleg Az elrabolt értelem csak a történelem és a bolsevizmus abszurdumát vizsgálja. Innen Gombrowicz és Milosz levélbarátsággal induló, majd nagy ellentétbe torkolló emigráns-kapcsolata (mely természetesen Eörsi könyvének néhány érdekes fejezetét is ihleti). 

---

A novellák sokak szerint fő művei. Magam csak kettőt vélek annak, a Szüzességet és a címadó Cselédlépcsőnt. Élesen remek olvasmányok, de igazán a Ferdydurke vagy a Napló olvasója érzi meg a benne rejlő, feltáruló világlátás eredeti erejét. A Szüzesség a tabuk, öncsalás, a szokás, a (beszélt) nyelv hamissága és butasága. A Cselédlépcsőn a zsigeri vágyak és a belénk épült, ivódott, sajátunkká vált külső (s máris nagyrészt belső) vágyak groteszk birkózása. S mindkettő a Ferdydurke fő témáját pedzi, az éretlenség tragikomikus helyzetét. Az éretlenségét, melyben az a borzongató, hogy – miként a csecsemő- vagy a kamaszlétnek is – idétlen gyönyöre mellett ráadásul megőrzendő értékei is vannak. De nem lehet megőrizni. Az éretlenséggel szemben a felnőtté tucatlét, unalomundoros vegetálás marad.

Az elbeszélő helyzete azért bravúros és nehezen is meghatározható, mert – mondanom sem kell, függetlenül az egyes szám első vagy harmadik személytől – ez az elbeszélő felnőttebb az éretlenség vonzóan zöld kamaszállapotánál, de szabadabb, épp mert éretlen – a rossz felnőttségnél. E szemhatárról csak ő lát, s így valahogy überolja a teremtőt is meg annak párját, az ördögöt is. Mindenesetre kibújt a neki rendelt „emberi” szemhatár alól.

Lucifer vagy Luci Ferkó? Inkább az utóbbi. Sartre sokat idézett mondása – Isten nem regényíró – mintájára talán elmondható: Lucifer sem regényíró; én legalábbis éppoly rosszkedvvel volnék olvasója, mint vagyok az Úristené.

Gombrowicz kiszámíthatatlan: soha nem oda fut, megy, pattan labdája, ahova klisészerűen várjuk. E fiatalkori novellák csípősen szoktatnak le a klisészerű olvasásról és gondolkodásról. Mind bravúr, hol paródia – a klasszikusok, irodalmi műfajok (utazási-. kaland- vagy erkölcsregények) paródiája –, hol a piszkosan masszív butaság ellen daloló vízágyú. (Bohócsipkával a vízágyú csövén.) Mégis, a regények és a Napló mögött elmaradnak ezek az írások. Gombrowicznak a drámákon kívül igazán soha nem a szerkesztés, nem a tömörítés a fő erénye, inkább az aránytalanságok bravúros merészsége, a törés, roncsolás, kimerevítés, kihagyás, fejenállás, az ellen-szerkesztés. Azt hiszem, a rövid próza vagy a regény forma nehezebben viseli ezt. Hirtelen Esterházy Fuharosokja ötlik fel. A Fuharosokhoz mérhető, hasonló erejű, paródiával (is) rokon, regény s általában műfajfelbontó szöveg nincs a Gombrowicz-elbeszélések között – márpedig a Ferdydurke – megint a példánk – eredetiségben (is) felülmúlja Esterházyt.

---

Híven hozzá, most egy személyes emlék. A Százszorszépek és a Faun rendezőjét, Chytilovát egykor vendégül látta a pesti Cseh Kulturális intézet. Chytilová ’69 után sokáig nem rendezhetett, s még ekkor, 1987 elején sem volt „támogatott” alkotó. Találkozás egy fiatalemberrel: '68-as, prágai tavaszos önmagam is ott ült a nézőtéren. Újra látva a Százszorszépeket, még mindig – sőt talán most még inkább erős sugárzása támadt a fel-nem-növésnek, a nem-felnőttségnek, a túlkoros kamaszlét örömének és ez öröm ideges, harsány bárgyúságának. A Ferdydurke élménye. A kelet-európai állatóvoda otthonossága.

Akkoriban jelent meg a Ferdydurke magyarul. Megkérdeztem a rendezőnőt, vajon hatott-e rá. Chytilová idegesen kérdezgette a lengyel író nevét, a könyv címét, dühösen ingatta a fejét (egyébként még az Amerikából visszalátogató Forman is félt tőle) – de nem ismerte, nem is hallott róla. Holott a Százszorszépek ugyanarról a felnőni nem tudásról, az állatóvoda-létről, a csököttkamasz-idétlenségről vetít a néző elé vidoran csikorgó fekete komédiát, mint a lengyel író művei.

Nemsokára nehéz lesz megérteni a hatvanas-hetvenes éveket, és könnyebb lesz megérteni Gombrowiczot.

Több nemzedéknek legnagyobb és legfájóbb, kínzó, rokkantó élménye, a felnőni nem tudás, az éretlenség – ez a ráismerés akkor is egyre közelebb hozza majd, ha nehéz, pimasz, sőt bántó, olykor kibogozhatatlan olvasmány, s ha lengyel utalásai és összefüggései java részét jobb esetben is külső érdeklődéssel, s nem a megélt kultúra személyessé vált izgalmával fogadjuk. Pedig a leglengyelebb Gombrowicz-szöveg is rögtön személyessé válhat, ha érzékenyen és jól, öncsalásainkat, egész éretlen életünket le nem tagadva olvassuk. Ezt a kamasz-luciferi übervágtára hívó írót magát is az éretlenség tette érdekessé – de az éretlenség kiokádása tette naggyá.

Witold Gombrowicz: Cselédlépcsőn (Magvető, 231 old. 1090 Ft. Ford.: Körner Gábor és Pálfalvi Lajos)

• Kultúra