Witold Gombrowicz

Nyomtatóbarát változat

A stílus válságát vizsgálta a kortárs művészetben egy lengyel professzor, és tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy ez a válság a modern ember lelkét háborgató örvénynek tulajdonítható. A szerző szerint az ember csak akkor nyerheti vissza lelki egyensúlyát, következésképp a stílusát, ha újból fölébred benne a hit és a metafizikai érzék. Nem túl meggyőző ez az érvelés. Először is nehéz elhinni, hogy a művészetben közvetlenül tükröződik az egész emberiség lelkiállapota. Nem bizonyítja a következtetés helyességét a műalkotás sem, amely egymást kölcsönösen kiegészítő elemek bonyolult játéka, itt viszont pszichológiai anyagként viselkednék, hiszen mindig viharos korszakokban és háborgó lelkekben születtek a legtökéletesebb stílusok. Azonkívül hogyan talált volna a szerző olyan korszakot, amely ne lenne a velejéig diszharmonikus? Ha az idő távlatából szemlélünk egy korszakot, mindent elbűvölőnek találunk benne, ezer év múlva pedig talán a mi korunkról áradozik majd egy másik professzor, és dühöng – saját korának stílusbeli renyheségén. A baj az, hogy még csak nem is tudjuk, miben rejlik stílusunk lényege.

Egyébként az ilyenfajta gondolkodásmódban épp az a leggyöngébb láncszem, ami a legerősebbnek mutatkozik. „Az emberiségnek vissza kell térnie a hithez”: ez mintaszerű, tipikus pium desiderium, semmi több. Ugyanígy mondhatnánk azt is, hogy aki beteg, annak vissza kell nyernie egészségét, a lator pedig – váljék szentté. Ha az emberiségből hiányzik a hit, akkor bizonnyal nem lesz újból hívő attól a felismeréstől, hogy a hitetlenség árt a stílusnak, ezért jobb hinni valamiben. Azért térünk vissza a hithez, mert hinni kezdünk, nem pedig azért, mert meggyőződtünk arról, hogy nem hinni helytelen. Egyelőre tehát nem sokat tehet az emberiség; meg kell várnunk a megvilágosodást, amikor eláraszt bennünket az új, egyetemes hit, az egyetlen, ami útját állhatja lassú összeomlásunknak. Ha nem kapunk ilyen sugallatot, az a végünket jelenti. Azért választottam kiindulópontként az említett könyvet, mert mind végkövetkeztetése, mind témaválasztása jellegzetes. Nem tudom, hogy végső soron korunk szegényebb lesz-e hitben és stílusban a régebbi korokhoz képest, de annyi bizonyos, hogy hiányuk manapság jobban érezhető, mint a múltban. Az utóbbi évtizedekben mindenki azt hirdette, hogy haladéktalanul támadást kell indítani az ateista és kaotikus szellem ellen, mintha valami élősködő démon nevelte volna fel az új nemzedéket; tanúi lehettünk a közösségek és az egyének erőfeszítéseinek, amelyek a közös, egyetemes, egyedüli és abszolút isten keresésére irányultak. Mi lett az eredmény? A katolikus vallás, amely egykor a szellemi élet legbővebb forrása volt, ma a közöny és az ateizmus roppant lavinájával kerül szembe. A valláson kívül eső területeken próbáltak új mítoszokat és új hiteket fölfedezni, de ezek még istentelenebbeknek bizonyultak, mint az ateizmus. Mert amennyiben ateista az, aki nem hisz semmiben, akkor még inkább ateista az, aki mesterségesen és opportunista okokból „vakhitet” gerjeszt magában. Korunk bővelkedik olyan istenekben, amelyek csupán a lelki higiéniának szolgálnak eszközül, és olyan vallásokban, amelyek nem öncélúak, hanem csupán ürügyül szolgálnak valami másra. Vagyis ha háborúra készül egy nemzet, akkor ezzel önt erőt magába, míg a közösség hosszú éveken át kényszeríti magára a vezérbe vetett „vakhitet”. Az író kijelenti, hogy „hinni kell”, ezen alapulnak legmélyebb meggyőződései. Ilyen esetekben édes mindegy, hogy Istenben hiszünk, vagy egy tyúkban; arról van szó csupán, hogy az ürügy-isten segítségével boldoguljunk valahogy.

Valami ilyesmi történik akkor, ha az emberiség felettébb tudatosan akarja gyógyítani tudatalattiját. Akik azt hirdetik, hogy elengedhetetlen a szellemi egység, megfeledkeznek arról, hogy az efféle dolgokat nem lehet előállítani, ezek maguktól alakulnak ki. Egyébként bármily elkeserítő, sőt groteszk a helyzet, nincs okunk hasztalan siránkozni és csúf jövőt jósolgatni. Korunk vérrel áztatott mezeje termékeny, egyetlen hibája, hogy nem mindig olyan gyümölcsöt terem, amilyet várnánk tőle. A stílusválság sem kilátástalan, ellenkezőleg, magában hordozza az új, termékeny fejlődés ígéretét, erről nem kellene megfeledkeznünk. Ahelyett tehát, hogy azt kérdezzük: „hogyan találunk stílust?”, másképp kell megfogalmaznunk a kérdést: „hogyan térjünk ki a stílus elől?” vagy „hogyan éljünk és alkossunk a különböző stílusok özönében?”

Sajátos vonása a művészet problematikájának, hogy minél jobban eltávolodik a mindennapi élettől, annál önkényesebbé válik. Minek kutatnánk a stílus rejtelmeit valamely műalkotásban, ha – mivel végső soron bizonyos mértékig mindenki művész, így kénytelen saját kifejezésmódját és formáját, tulajdon létezési módját keresni – végeredményben kénytelen minden pillanatban stílusproblémákat megoldani? Az kétségtelen, hogy jelenlegi formánk rossz. Nemcsak a művészek, hanem minden művelt ember ismeri azt a kellemetlen érzést, hogy amit mond és gondol, sőt ahogyan kifejezi magát és ahogy másokhoz fordul – nem áll összhangban benső életével. Meggyőződésünknek akarunk hangot adni, és azon kapjuk magunkat, hogy bődületes ostobaságokat hordunk össze. Beszédet mondunk – erőltetetten, hamisan és mereven hangzik. Hitet keresünk – és be kell látnunk, hogy a hit ostobább és kevésbé emberi, mint önmagunk. Olyan ez a nemzedék, mint egy rosszul öltözött gentleman – akinek túl bő vagy túl szűk a ruhája, zakójának három ujja van és nadrágjának csak egy szára. Valószínűleg nem kerüli el az ilyen öltözetű gentleman, hogy köznevetség tárgya legyen, és éppen a nevetségesség üldöz bennünket minden hitünkben, tettünkben, szavunkban, véleményünkben. Ez mindenképpen annak a jele, hogy rossz a forma. Ez abban is megmutatkozik, hogy rendkívül könnyen teremtünk magunknak különböző stílusokat. A harmadik jel az, hogy egyre kevésbé bízunk abban, amit „véletlenül” mondunk, vélünk, teszünk. Van számtalan egyéb, elég drámai jele is, de nincs módomban mindet fölsorolni. Mit csinálna mégis az, aki ilyen különös „frakkban” jelenne meg a fogadáson? Minden alkalmat megragad, hogy meggyőzze a többieket arról, hogy nem ő maga nevetséges, csak a „frakkja”, és a „frakk” nem ő maga, vagyis ő jobb, mint a „frakk”. Egyszóval mindenáron azon erőlködik, hogy lelkileg eltávolodjék a „frakkjától”, elszakadjon tőle, legalább saját tudatában.

Nagyjából így viselkedik nemzedékünk a stílussal szemben. Hosszú ideig mindent elkövettünk, hogy szert tegyünk stílusra; most viszont, hogy megjártuk a poklok mélyét, változtatni akarunk véleményünkön. Manapság nem az a fontos, hogy megtaláljuk a stílust, hanem hogy elmeneküljünk előle, elszakadjunk tőle. Valószínűleg ugyanerre a következtetésre jutnának az esztétika szakértői, ha nem a könyvekben keresnék az igazságot, hanem közvetlenül az embereket tanulmányoznák. A művészet viszont olyan lassú és konzervatív, hogy biztosan ő lesz az utolsó, aki levonja a tanulságot, de arról is sok jel tanúskodik, hogy a művészetben is vannak változások, ezt nem vitatja senki, akinek alkalma volt megismerkedni a legújabb irodalmi körökkel Európában. A fiatalok körében lassan általánossá válik az a meggyőződés, hogy amit leírnak, bizonyos fokig mindig gyönge, esetleges lesz, nem méltó képességeikhez. Ezért sok kortárs művésznél megfigyelhető az a törekvés, hogy távolodni akarnak műveiktől – ahogy valaha a művész eggyé akart válni a művel; ezért törekednek arra minden eszközzel – mint a humor, a groteszk, az irónia, a különböző stílusok ütköztetése, a paródia stb. –, hogy írásuk fölé kerekedjenek. Nem is álmodta szegény Jarry, az Übü király szerzője, hogy az abszolút paródia igencsak serio, és módfelett kívánatos lesz.

Minden extravagancia dacára, amelybe ez az áramlat sodorhat, kirajzolódik itt egy alapvető fontosságú dolog: a történelemben először most talán komoly gondot fordítunk a formára. Voltaképpen az ember még soha nem volt ennyire tudatában annak, milyen mély szakadék tátong önnön formája és énje között, milyen rendkívüli szerepet játszik életében a forma. Éppen azért szembesülünk a stílussal, mert rossz a stílusunk. Megértjük lassan, hogy ha valaki butaságokat beszél, annak nem feltétlenül az a magyarázata, hogy ő maga buta, csak nem a szavak embere; és ha egy apa leteremti a fiát, nem biztos, hogy azért teszi, mert valóban haragszik, hanem mert „eljátssza az apa szerepét”, vagyis lelkileg alkalmazkodik egyfajta formai sémához. Nemrég még mindent az érzések közvetlen kifejezésének tartottunk, de napról napra világosabbá válik, hogy aki állandóan a formát, a kifejezési stílust keresi, olyan érzelmeket gerjeszt magában, amelyek „hivatalos személyiségéhez” illenek. Ily módon mind jobban belebonyolódik a formai tényező lelki életünkbe, ahol eddig kizárólag érzelmeknek volt helyük. Nagyon valószínű, hogy ez teljes mértékben megújítja életünket.

Itt hangsúlyoznom kell, hogy a látszat ellenére nem elhanyagolható és nem is eszement ötlet, hogy feltétlenül szembe kell szállnunk a stílussal, és „meg kell hódítanunk”. Ellenkezőleg, éppoly természetes és alapvető ez az álláspont, mint a fordítottja volt a korábbi művészeknél. Arról van szó, hogy a formánkkal való azonosulásra késztető erő mellett létezik egy másik, nem kevésbé fontos, menekülésre ösztönző erő. A természetéből fakadóan tökéletlen, szüntelenül fejlődő ember soha nem lesz képes elérni a tökéletes stílust. Nem közvetlenül belőlünk ered a formánk, hanem az emberekben alakul ki, az együttélés terméke. Ez az a két ok, amelyek miatt csalóka ábránd az abszolút harmónia ember és stílus között.

(1944)

Fordította.: Mihályi Zsuzsa

• Kultúra