Witold Gombrowicz

Nyomtatóbarát változat

Péntek, Santiago


(„Witold Gombrowiczon, ahogy Santiagóba érkezett, ismét úrrá lett a kései erotikus hullám, talán ugyanaz, mint évekkel ezelőtt… De most mintegy meghatványozta ezt az indián vértől, a könnyelmű bájtól és a forró naptól párálló város. Így hát e hullám, amely minél késeibb, annál nevetségesebb, újra a nevetségesség és a szégyen örvényébe taszította őt. De mivel mestere volt az efféle helyzeteknek [amelyekben különös jártasságra tett szert, hisz a művésznek mindig is a szégyen és a nevetségesség határán kell ténykednie], még ez egyszer kiderült felette az ég… nevezetesen abban a pillanatban, amikor eldöntötte, hogy nem engedi át magát passzívan az őrületnek, mint az első jobbfajta részeg, hanem kézbe veszi, és rákényszeríti, hogy formát öltsön, azaz a maga részegségét megkísérelte drámává lényegíteni. Ez pedig történt annak kinyilvánításával, hogy ő, Gombrowicz, ő, Faust doktor fontos felfedezést tenni jött Santiagóba, elhatározta, hogy végre megleli a módját, miként kapcsolható össze az előrehaladott kor az ifjúsággal, hogy az élemedett nemzedék még élete alkonyán is átvehesse a fiatalságtól a születő értékeket, hogy megismerhesse még egyszer a kezdetet… és ki tudja, barátaim, nem áll-e hatalmunkban megtalálni azt a titokzatos kulcsot, amely lehetővé tenné számunkra, hogy haldoklás közben mintegy távozóban megérezzük még az új élet ízét, egyesüljünk még a születéssel! Gondoljatok csak bele – hisz első szempillantásra látható, ha van valami megváltás, az csak ebben rejlhet!”

„Ennek kinyilvánításában – alighanem – volt némi hazugság… mert magunk között szólva, egyáltalán nem e célból jött Santiagóba, ráadásul ez a fausti kérkedés öt percen belül teljesen irreálisnak tűnt minden illúziótól megfosztott józansága számára. Mindez nem ingatta meg azonban abban, hogy a magasba emelje e hazugságot, és zászlóként kibontsa maga fölött, miközben az alábbi számvetést végezte: először is a maga naiv és lefegyverző bizonyossága folytán ez a hazugság megszűnik hazugság lenni, másrészt minden hazug volta ellenére van benne valami, ami annyira igaz és annyira összhangban van a természettel, hogy nehezebb lesz szembeszegülni e misztifikációval, mint sok más kétségtelen igazsággal. Így hát felkiáltott: »Fel, ifjúságra! Fel, az ifjúsághoz!« –, majd őrülten és öregen még egyszer támadásba lendült.”)



Szombat

…egy mezítelen hát a korbács alatt, gyapjas haj, félreforduló fekete fej, a szeme, a behúzott válla, az ostorszíj suhogását leső fülek… Ez az a méreg, amivel Santiagóban mérgezem magam. Benne van a vérükben! A tekintetükben. A mosolyukban.

A szakállas fehér hódítók lándzsái, kardjai, sarkantyúi, pajzsai, tollforgói, ahogy három–négyszáz éve benyomulnak az akkori Huries, Lules, Vilelas meztelen védtelenségébe… És száz évvel ezelőtt? Paz tábornok emlékirataiban leírja, hogy a múlt század negyvenes éveiben a kormányzó parancsot adott, hogy naponta szabdaljanak késsel halálra két indiánt… akiket a tömlöcben garmadával senyvedők közül választottak ki… akiket mészárlás végett felvezettek… és akiknek, írja a tábornok, gyakran elnéztem a szemét… A szadizmus és a mazochizmus ma is ott kergetőznek a tarka levegőben, ott táncolnak az utcán – ezt a széngázt szívom magamba. Ó, Santiago perverzitása!

Keverjetek egy adag rabszolgát a legszokványosabb városba, és… De lehet, hogy tévedek.

Vasárnap

Tandil! Ó, Tandil! Leveszel a lábamról! Santiago olyan, akár Tandil: ugyanaz a négyszögletű tér, hasonló utcák – és ugyanaz a cukrászda, ugyanaz a templom, ugyanaz a bank, legfeljebb kissé más sorrendben. Ahol Tandilban a Banco de la Provincia állt, itt a Hotel Palace. Vakon megyek a bankhoz, s beleverem az orrom a hotelba, mintha Tandilban lennék, amely mégsem az, inkább valami tréfából összekavart Tandil, valami csapda… Ó, Tandil, te hűvös óceáni szelek városa, te csupa kő amfiteátrum!…

(„Tandil a Pornográfia írójának jelent elragadtatást – és menekülést Santiago erőszakos és csábos borzalmai elől.”) Az én kiskorú tandili barátaim! Tegnap kaptam egy levelet Dipitől, s nem találok rá szót, hogyan kapkodom a levegőt tőle… Santiagóban!… Idemásolom, hogy legyen némi fogalmatok, milyen hangnemben érintkezem velük… azaz hogy fest érintkezésünk egyik hangneme. Az meg, amit ír, hogy Gize (másképp szólva „Quilombo”) te adora (imád), nekem nagyon fontos. Ez a Dipi (alias „Asno”) 16 éves, írt egy kiadatlan regényt, egy színdarabot (amelyet a La Plata-i színház készül bemutatni), valamint néhány novellát.

„Múmiám!
Jártam La Platában, beszéltem a darabom rendezőjével. A darabról nem meséltem még neked: ez egy farce, ahogy mondják, színpadi szempontból jól megcsinálva. Mint irodalom szerintem túl egyszerű, túl könnyű. Mint színház talán kellemes, de most már érzem, hogy kétes… hízelgő rám nézve, hogy bemutatják, de nem örülök neki.

Szuperepileptikus leveleddel úgy megtekerted mindannyiunk nyakát, akár egy dugóhúzót. Quilombo bosszút is esküdött.

Gize termel, meg van veszve a Ferdydurkétól. Ha ez kihozza belőle a zsenit, annál jobb! De azért félek, hogy elgombrowiczosítod őt. Tudod, hogy Quilombo őrült szenvedélyes természet, és imád téged. Teljesen a te – haha – »zsenialitásod« hatása alá került. Ne sértődj meg ezen az idézőjelen, elismerem én a zsenialitásodat, de tudod, milyen cinikus vagyok, milyen kétkedő, tagadó, gunyoros alkat… Téged is kinevetlek (képzelem, mit vihogsz te is rajtam), de ez olyan, mintha magamon nevetnék. Emlékezz rá, váratlanul milyen jól megértettük egymást, amikor egy pillanatra elfogott a gyengeség, úgy jöttél, tele fájdalommal, amiért Gizét letartóztatták. Hát ne szövegelj, és ne akarj ebből visszatáncolni! Ami meg Gizét illeti, ő úgyis lengyelül mozog, lengyelül gondolkodik, már majdnem beszél is lengyelül. Ő aztán »művészalkat«, azt hiszem, jobban, mint mondod. Az itteni időszámítást is »Witold előtti« és »Witold utáni« korszakra akarja fölosztani, ami túlzás, habár elismerem, én is sokat merítettem ebből a Witold-korszakból. A te józan, elementáris, erőszakos és némiképp hazug (ne izgulj!) kritikádból rendesen tanultam.

Írj, tudni akarnám, mi van veled, rohadt kíváncsi vagyok. De egyre megfontoltabb leszek – gyermeki korom ellenére, amitől egyelőre nem kívánok búcsút venni –, ezért jó látnom, mire jutsz döglődő életeddel. Így, merő megfontoltságból kérdem, habár ez neked furcsa lehet… de arról van szó, hogy a megfontoltságom arra késztet, hajoljak meg a konvenciók előtt, és kicsikarja belőlem a kérdést, hogy mi újság veled… noha úgy istenigazából, te is tudod, engem ez nem túlzottan érdekel, bár tisztellek, de nem imádlak, messze vagyok az a la Gize imádattól. Látom, hogy ez a passzus szörnyű nyakatekertre sikeredett, fáradtságom az oka. Még mindig úgy rajonganak érted a nők? Átengedhetnél nekem egy-kettőt, Fuchi, Puchi és Tuchi ellenére nőhiányban szenvedek. Szomorú dolog, ha egy NAGY ÍRÓ »olla« helyett azt írja, hogy »holla«. Ez szégyen, csúfság, ez után jobb lett volna BEFOGNI A SZÁD – fetrengtünk a röhögéstől, valamennyien, több tucatnyian, akik olvastuk a leveledet.

Csao.
A te Szamarad”

Ezt a Szamarat úgy hívják, hogy Jorge Di Paola. Szamárnak én kereszteltem el szarkasztikus rohamomban, de a barátainak is felettébb megtetszett, s ettől kezdve nekik is asno lett.

Nem tudom, jól tettem-e, hogy itt közreadtam ezt a levelet…

(„Miért adta közre? Csupán hogy eldicsekedjék tandili sikereivel? De megfigyelhető ebben a kiemelkedési, kiválási szándék is, amit így valahogy lehetne szavakba foglalni: – Hahó! Idenézzetek, öregek, engem sokkal bizalmasabb viszony fűz a fiatalokhoz, mint benneteket! És mennyivel fontosabb nekem ez a semmi rendkívülit nem tartalmazó levél, mint a ti leggondosabban megírt episztolátok…”

„Gombrowicz megint olyannak mutatja magát, mint aki nem akarja elfoglalni a maga helyét a társadalomban, s mindig más elemekkel, körökkel és más fejlődési korszakokkal szűri össze a levet.”)



Szerda

Sokszor elolvastam ezt a levelet. S kétlem, hogy bárki is megértheti, hogyan lett ez, még egy-két tandili levéllel együtt, menedékem és védelmem Santiagóval szemben. „Tudod, hogy Quilombo imád.” E szavak úgy szóltak, mint a remény prelúdiuma, az ifjúság más formában mutatta bennük magát előttem… kevésbé kegyetlennek, sőt barátságosnak… Hát ezek szerint – mondtam magamnak – még az „imádás” sem lehetetlen közöttünk?

Quilombo, alias Gize, más néven Colimba (ami a népi szóhasználatban olyasféle mindenes cselédet jelent, mint az újonc). A közeledés köztem és e Colimba között jelentéktelen, mégis mély és megrendítő művészi élményt jelentő körülmények folyománya volt. Először is: a legyengülésem. Amikor megismertem őt Tandilban, a café Rexben, kissé le voltam gyengülve, épp akkor robbant ki a torokgyulladásom, s az érzékenységem csupa remegés, csupa fájdalmas feszültség volt. Másodszor: az ő dadogása. Arról van szó, hogy ő dadogott, én meg eleinte nem tudtam megállapítani, mitől olyan rokonszenves, csak másnap jöttem rá, hogy épp a dadogása folytán sajátos szabatosságra tesz szert a beszédben, s ez – spanyolos arcával, amely oly eleven volt, akár egy ezer kalandot mesélő film – különösen vonzó társasági lénnyé tette őt.

Amikor 40 fokos lázzal kitört rajtam a torokgyulladás, ágynak estem. Egyedül laktam egy kis házban a Calvario közelében, városon kívül, s nem emlékszem e betegségem napjainál kétségbeejtőbb időszakra. Nem volt senki segítségem. Tudtam, hogy nincs segítség. Esős-szeles napok jártak, az ablakból a felhők szétszaggatta hegycsúcsra láttam, vagy inkább a hegycsúcs szétszaggatta felhőkre. Az egyik nap különösen borzalmas volt, előtte egész éjjel ömlött az eső, szinte észre se lehetett venni, hogy nappal van, mindenen úrrá lett a víz, a hideg, a köd, a szél és a tejes, nedves sötétség; ha kinéztem az ablakon, folyton csak egy fűt láttam, csurgott róla a lé, mintha valami mocskos fátyol lenne rajta, szakadatlan az a rém unalmas csurgás… Aznap hisztérikus kétségbeesésem olyan fokra hágott, hogy ha lett volna a kezem ügyében valami simán alkalmazható haláleszköz, ki tudja, nem végeztem volna-e magammal. Tudtam, hogy a betegség kívül van rajtam, de azt is tudtam, hogy az egészségem még szörnyűbb, mint a betegségem, belekerültem hát abba az állapotba, amelyben az egészség legalább annyira undorító, sőt undorítóbb, mert csak azt bizonyítja, hogy a halál megfertőzte létünket, és halálra vagyunk ítélve.

S ekkor dörömbölés az ajtón, és beesik a konyhába Colimba, csurom vizesen! Átvágott a felhőszakadáson, meg ami még ennél is rosszabb, az utcán hömpölygő tengeren, át a cuppogó és ragacsos sáron, hogy végül maga mögött hagyva szelet, esőt, hideget, úgy lépjen be ide, mint egy igazi társasági lény. Witold, che, como estas?! A tekintete, amelyben most is tobzódtak a kalandok, akár egy filmben, a drámából akrobataként átszökellve a viccbe, a jajból az örömbe, a költészetből a svindlibe, az elérzékenyülésből a haragba, egyszerre betöltötte az egész lakást, s talán soha nem voltam ilyen bizonyos abbeli meggyőződésemben, hogy a mások öröme nem megközelíthetetlen erőforrás, hogy az ember igenis hozzáférhet a mások öröméhez, ha az az öröm fiatal. Hogy a fiatalság olyasmi, ami megszerezhető (ó, ne gyártsatok ebből idétlen vicceket!). Mintha egyfajta Hullám Mechanika korrigálná és bővítené közérzetem körét, többé nemcsak konkrét individuumnak éreztem magam, aki pusztulásra van ítélve, hanem valami hullámnak… áramlásnak, amely a feljövő és a lelépő nemzedék közt húzódik. A reménytelenséget, amiben élek, néha megvilágítja a meggyőződés szikrája, a teljesen kézzelfogható bizonyosság, hogy a megváltás tehetetlen. Ezt éreztem most is, miközben Gize harapnivalót készített, s kibontotta a palack bort, amit hozott.

Habár egy szóval sem célzott erre… s én sem… Tudtam, azért jött ide, mert heves vágyat érzett, hogy velem foglalkozzon, sőt, el van ragadtatva tőlem… Elbűvöltem! Megbabonáztam! Mit mondjak, tudtam, hogy amikor rámpazarolja szűkös szabadidejét, attól a lánytól veszi ezt el, aki mellett még soha nem unatkozott… Minő nevetség hát: én, bizonyos korú úr e fiatalemberre erősebb vonzást gyakoroltam, mint az a szép lány, az én varázslatom legyőzte a szerelmet! Mi lehetett bennem, ami ellensúlyozta a lány vonzerejét?

Ebben az összevetésben ocsmány és csúfondáros komikum rejlett, így nem is mertem másképp, csak az agyam hátsó szegletében elgondolkodni rajta, ám ez is épp elég volt, hogy rájöjjek, épp a helyzet ocsmányságából ered mélyről fakadó örömöm. Mert amikor az idősebb a fiatalabbra tekint, általában nemigen képes felfogni, hogy annak saját ízlése és saját szükségletei vannak, teljesen függetlenül attól, hogy az idősebb mit talál benne a legfontosabbnak és legjellemzőbbnek. Úgy tűnhet például e korosabb egyén számára, hogy a fiatalnak csak a fiatal, a szépnek csak a szép felelhet meg… és egyszerre kiderül, hogy a fiatalságnak épp az öregség tetszik… vagy épp a csúfság egy sajátos válfaja… egyszóval hogy bármi megragadhatja, ami teljesen előreláthatatlan, és ráadásul nem is egyeztethető össze az ő lényegével (mármint azzal a lényeggel, amit az idős lát benne). S ez első perctől irritál és sért bennünket, mintha valami árulás történne, eszményeink egyfajta megrontása vagy kificamítása; de nem sokkal utána vad öröm fog el, s kezdjük megérteni, hogy ez esetben nincs minden elveszve! Így miközben szégyenkezve elhárítjuk ezt magunktól, úgy fogadjuk, mint csodát és kegyelmet.

Ha tisztában akarunk lenni örömöm alpári ocsmányságával, ne feledjük, hogy kicsit úgy éreztem magam Gizével, mint a korosodó asszony, aki odavan attól, hogy a fiú éhsége nagyobb, mint a szégyenérzete… utóvégre a hozzám való viszonyát vonzó és taszító erők határozták meg…Másrészt pedig ha fel akarjuk mérni e termeszeti mechanizmus elragadó bőkezűségét, úgy tudatában kell legyünk, hogy senki sem dönthet a maga attraktivitásáról, ez csakis a másik ember szája ízén múlik. Ha tehát én attraktív voltam számára, akkor az voltam, és kész… az voltam, mert olyan technikám, stílusom, színvonalam, horizontom, minőségem van, amelyről ő a maga életkorában álmodni sem merne, mert megírtam azokat a műveimet, amelyek elkápráztatták, mert minden hangsúlyom, grimaszom, tréfám, játékom eddig nem hallott, nem látott magasságokba vitte őt. Mit számít, hogy én tisztában voltam a magam nyomorával? Őt elvarázsoltam! Még egy példa a fizika köréből, hogy plasztikussá tegyem számotokra e levezetés pokoli csuszamlósságát: képzeljétek el, hogy valamilyen testi fogyatékosságotok van, mondjuk, szamárfületek nőtt. Rendben, és ha a királyné épp a fületek miatt szeret belétek? Akkor mi van? Ha lemetszitek a fületeket, ami nektek nem tetszik, többé nem fogtok tetszeni annak, aki nektek tetszik: mit választotok? Nem fontosabb-e annak tetszenünk, aki nekünk tetszik, mint önmagunknak?

És ha mégis ő lenne az, aki magában hordja – számomra – a megváltás valamiféle lehetőségét… az nem ezen alapulna-e?

Megértettem: őt az én „egzisztenciám” bűvölte el, míg engem benne az élet in crudo ejtett rabul. Én a frissességet és a természetességet imádtam benne, ő bennem viszont azt, amit magamból faragtam, amivé a fejlődésem útján váltam; és minél közelebb kerültem a halálhoz, annál lenyűgözőbb voltam számára, mert annál inkább lelepleződött előtte immár véglegessé váló egzisztenciám. Tehát csak azzal a feltétellel érthettük meg egymás szavát, ha képesek voltunk átváltani az egzisztencia utáni forró, türelmetlen sóvárgást, ami a fiatalságot jellemzi, arra az életéhségre, ami viszont az öregedés sajátja… Életre váltani az egzisztenciát?… Állj, ebben van valami, innen talán sikerül valamit elérned, ne hagyd elinalni ezt a gondolatot…

Csütörtök

(„Így hát végül csak meglelte magának a megváltó ideát: az egzisztencia – azaz a kialakított élet, vagyis amivé az ember a maga életét alakítja – átváltását ama passzívan természetes, kezdetleges, fiatal állapotú életre.”

„Ez a gondolat felettébb meghatotta őt. Vajon túlzás lenne-e egész munkásságát úgy értelmeznünk, hogy mindvégig az ifjúság elixírjét kereste? A

Ferdydurke – akkor még nem töltötte be a harmincat – már a tiltott élvezetben leli élvezetét: hogy az ember teremtője maga az ember… a fiatalabb, ugyebár? Ez is egy módja a megfiatalodásnak. Az Esküvőben fenekéig kimeríti azt a speciális nagylelkűséget, amely arra bírja a fiatalt, hogy adja át magát… semmisítse meg magát az öregért. A Pornogáfiában azon lelkesedik, hogy a fiatalság az öregségért van – és fordítva.”

„Hisz egyetlen világ sem tart igényt oly mértékben a fiatalságra, mint a gombrowiczi világ… amelyet nyugodtan nevezhetnénk »a fiatalság tekintetbevételével« épített világnak. S ha eddig az jelentette számára a mentőövet, hogy elismerte az idősebb jogát az erőszakhoz

[Esküvő], végül pedig a kettős erőszak egyenrangúságát [Pornográfia], akkor most úgy találkozunk vele itt, Santiagóban, mint akit hatalmába kerített az a tandili eredetű gondolat, miszerint megszervezhető az élet és az egzisztencia cseréje, ami egyszerűen azt jelenti, hogy kétféle emberi létforma van, s ezek kölcsönösen kívánják egymást…”)

Csütörtök

Igen… ám ez a mi közeledésünk elsősorban, ahogy mondani szokás, a körülmények, holmi apróságok összjátékán múlt… Ha ő nem dadogott volna, és ha nem kell átvergődnie azon a felhőszakadáson… ha én nem vagyok épp beteg…

S ehhez járult még a nevek mágiája. „Gize” – tetszett nekem ez a becézés, olyan jó patetikus megszólítás volt, jólesett drámai hangon felkiáltanom: Gize!

Rangot és fényt kölcsönzött ez a társalgásunknak. Egyszer pedig megbotlott a nyelvem, s „Colimba” helyett „Quilombót” mondtam. Ami spanyolul kuplerájt jelent. De nem igazán közönséges szó, tréfásan is használják, metaforikusan is: rendetlenség, káosz, diliház. Ha meg tulajdonnévnek vesszük, felettébb mulatságos és eszeveszetten költői – Che, Quilombo, como estas? – mondogattam neki körmönfont udvariassággal, s ez bizonyos előkelő távolságot teremtett közöttünk, ami megkönnyítené számunkra a közeledést.

Nem is tudtam volna közeledni hozzá a Forma nélkül, de nem is a Forma keretein belül. És ő (ugyancsak művész lévén, hisz szenvedélyesen rajzolt; de az ő korában még nem lehetett tudni, hogy igazi tehetség-e vagy sem) szintén a Formát várta tőlem.

Oly megrendítő számomra e néhány sor tandili levelében: „Hidd el… Ahányszor csak eszembe jut az a nyár… a kis ház, ahol laktál, a lányok… az a lehangoló torokgyulladás, amikor egy bizonyos angyali »Quilombo« ápolt téged… úgy elszomorodom az emlékektől.”

„Aztán áthurcolkodásod a Parkhegyre, majd ahogy te nevezted, az én »imaginárius« torokgyulladásom… és a lábadozás… a beszélgetéseink… sétáink a napon… Azt a nyarat soha nem tudom elfelejteni. Soha!”

Azt válaszoltam neki: „Ó, feledhetetlen Quilombo! aki e hétköznapi csekélységeket a mítosz és a legenda magasába tudtad emelni…”

Kedd

A mai problematikáról megtartottam tegnap az előadásomat. Merő unalomból vállalkoztam e csevelyre, hogy érintkezésbe kerüljek a santiagói értelmiséggel; nem gondoltam, hogy a dolog démonikus fordulatot vesz.

Megpróbáltam a mai gondolkodást jellemezni, azzal például, hogy „redukált”, hogy csak lassan szokja meg a „kettős interpretációt”, hogy érzünk benne valamit, ami „nemcsak kifelé, hanem befelé is dolgozik, mintegy alakítva azt, aki gondolkodik”, hivatkoztam a tudományra, a kvantumokra, Heisenbergre és a hullámmechanikára, Husserlre és Marcelre; Isten látja lelkemet, úgy beszéltem, ahogy szokás, ahogy a legkiválóbbak is beszélnek, azaz úgy viselkedtem, mint aki otthon van, mint akinek ez a vajas kenyere, miközben az első indiszkrét kérdőív lapátra tenne. De már úgy megszoktam a misztifikációt! Amit legjobb tudásom szerint e tekintetben a legkiválóbbak sem vetnek meg. Megformáltam hát a szerepemet, és egész jól sült el. Egyszer csak észrevettem egy kezet, hátrább, nem a hallgatóság első sorában, ahogy egy térden pihen…

Egy másik kéz a közelemben, valaki másnak a keze a szék karfajára támaszkodott, vagy inkább belekapaszkodott a karfába… és hirtelen e két kéz úgy megragadott, hogy megrémültem, hogy fuldokolni kezdtem… és ismét megszólalt bennem a test. De jobban megnéztem magamnak: a kezek két Tucumanuból érkezett egyetemistához tartoztak, s ez egyből megnyugtatott, Tandil jutott eszembe, tudtam, hogy nincs mitől tartanom, jóindulatú, barátságos kezek – ismét végigpillantottam a termen, minden kéz barátságos –, minden testiségük ellenére a Szellem szolgálatában állnak, vagyis értelmiségi kezek… Az átszellemített kezeknek ez az erdeje csodát művelt velem. Életemben talán először túltettem magam a bennem meglévő adagnyi színészeten, hencegésen, hatásvadászaton, ami pedig eléggé rátapadt a lelkemre. Egyszerre a fellépésem komolysága és fontossága úrrá lett minden kóklerségemen. Fölfogtam, mi az értelme az előttem álló feladatnak: valami sokkal lényegesebbről van szó, nem holmi professzori előadásról, nem „kulturális tevékenységről”, nem művészi vagy irodalmi bemutatóról, én itt önmagamért harcoltam, miközben ki akartam bányászni őket a testükből és egzisztenciává tenni őket, az életem függött attól, mennyire tudom leigázni és szellemmé tenni őket, hisz egyes-egyedül ez menthetett meg! És elkezdtem szenvedélyesen beszélni, ami annyira valóságos volt, hogy nem akartam hinni a fülemnek…

Majd jött a vita, de bátortalan és elfogódott hozzászólásaik csak trambulint jelentettek az én metafizikámhoz. Oly erős voltam, hogy életemben először megértettem, micsoda erő lennék, ha úgy hinnék magamban, mint a szentek vagy a próféták. Végül felállt egy ifjú, és fennhangon köszönetet mondott, majd mások is odajöttek hozzám. Világos volt, hogy nem az intellektusomnak szólt ez a hálálkodás, hanem valami sokkal fontosabbnak: hogy felülkerekedtem a testen, a testiségen, a fizikai mivoltomon… Kértem egy pohár vizet. Mindjárt szaladtak is, hogy eleget tegyenek kérésemnek. Kis idő múlva belépett egy chango, egy korsó vízzel a tálcán. Megrémültem, elnémultam. Mert ez a chango…

Hát igen, ez az analfabéta test oly becsületes volt… ő maga volt a becsület… ez a közönséges, nyugodt, szabadon élő, könnyen mozgó, csendes test nem is lehetett más, csak becsületes és erkölcsös… Éspedig annyira, oly tökéletesen, hogy az egész „szellemi” gyülekezet hozzá mérten túl magasröptű lett, afféle erőltetett csiripelés… Nem tudom… A mellkas szent egyszerűsége – netán a nyak megindító őszintesége – a betűvetésre szinte képtelen, a fizikai munkától durva, mégis oly igazi kéz… A lelkem kilehelte a lelkét. Tökéletes krach. Megéreztem a smink ízét az ajkamon.

Eközben az indián (mert láthatóan főleg indián vér csörgedezett benne) vizet töltött nekem, akár egy igyekvő rabszolga, szolgálatra hivatott, minden büszkeségtől és minden jelentéstől megfosztott kezével. E néma kézmozdulat annál robbanásszerűbben hatott, minél némább volt a kéz – hisz a chango, mint minden szolga quantité négligeable volt, vagyis „levegő” –, ám éppen saját jelentéktelensége következtében valami más szinten jegyzett és önmaga margóján meghúzódó jelenség lett belőle. Értéktelensége, ami zárójelbe volt téve, ott a zárójelben jelentőségre tett szert. Elbúcsúztam, és eljöttem. Nem akartam hosszabban négyszemközt maradni e changóval. Kinn az utcán már besötétedett, az alkonyati Santiago színes kavalkádja kihunyt, s a hirtelen télies hűs miatt, amely a naplemente után rögtön alászállt, kabátot kellett vegyek. Még váltottam néhány udvarias szót azokkal, akik szállásomra kísértek, amikor a chango… ott haladt el néhány lépésnyire tőlem.

Ugyanaz a chango volt? Ő volt az? Mind úgy hasonlítanak egymásra… hogy bármelyikük helyettesíthetné a másikat, aki szinte ugyanolyan, mint ő… tehát hajlottam arra a feltételezésre, hogy egy másikat látok, a testvérét, a barátját, a társát… de nem mindegy? Lassan haladt a folyó, a Rio Dulce felé. Utána eredtem. Azért mentem utána, mert teljesen abszurd és elképzelhetetlen dolognak tűnt, hogy én, Gombrowicz, egy chango nyomába eredjek, csupán mert hasonlított ahhoz a changóhoz, aki vizet töltött a poharamba. De az ő tökéletes értéktelensége megint úgy robbant, mint az égzengés, mindazon dolgok margóján, amik fontosnak számítanak. Mentem hát utána, mintha ez lenne a legszentebb kötelességem.

Nyugtalan lettem… Mert elég rég szakítottam volt azokkal a sétáimmal, amikor Retiro és Leandro Alem utcáit róttam (írtam is valamikor erről), most mégis itt, Santiagóban váratlanul visszatért az egykori helyzet, amely életem legmélyebb, leglényegesebb és legfájdalmasabb helyzete volt: megyek egy fiú, afféle nép fia után. De most feltűnt egy új vonás is ebben a helyzetben, nevezetesen, hogy nem a szépségről és a fiatalságról szólt a játék, hanem a morálról: engem az a másfajta tisztesség, becsület, egyszerűség, tisztaság babonázott meg, ami aláásta és megsemmisítette átszellemülésemet. Csak mentem egyenes háta, meztelen nyaka, nyugodt keze után! És az iménti győzelmem elszállt, puff, se híre, se hamva… De miután kétségbeesetten megállapítottam, hogy ismét a vesztembe rohanok, összeszorítottam a fogam, és elhatároztam, hogy ez egyszer megoldom a helyzetet… akármi legyen is e megoldás… Ez így tovább nem mehet! Véget kell vessek neki. És elhittem, nem tudom igazán, miért, talán annak az intenzitásnak a következtében, amellyel a testem rám tukmálja magát, egyszóval elhittem, hogy ha ki tudom bogozni e történés fizikai oldalát, ha fizikai megoldást találok a helyzetre, úgy annak révén megtalálom a lelki megoldást is. Addig is mentem tovább az alkonyatban a chango nyomában, tudván tudva, hogy azért követem, mert mindenekelőtt meg akarom fogalmazni a helyzetet magamnak: én és ő, én az ő nyomában, én vele mint megoldatlan probléma…

Valami egyre dagasztotta ezt a problémát… valami különös hatalom, ami nemegyszer a legjelentéktelenebb dolgokat is felfújja. A fülemben dübörgött, a halántékomban dobolt már ez az én soronkívüli vonulásom! Elméletileg tudtam én, miért oly tisztességes a test az én szememben, szemben a bennünket, értelmiségieket jellemző kelekótyasággal. Az áttetsző test! A becsületes test! Mert a test teremti meg a szükségletek és értékek egyszerű és világos játszmáját, e changónak pedig az volt az érték, ami kielégítette testi szükségleteit, az egészséges test közönséges szükségleteit, ő tehát valójában a természeti erők passzív terepe volt – ezért fénylett a homályban előttem tisztán, egyszerűen és áttetszően. Erkölcsösen, akár egy kutya, akár egy ló! Erkölcsösen, akár a legközönségesebb egészség! És én? És a hozzám hasonlók? Ó, mi már szakítottunk a test logikájával, és olyan bonyolult tényezők termékei voltunk, amelyek már nem általában a természetből, hanem a speciális emberi természetből fakadnak, mi már az emberiség termékeként, e „második természet” produktumaként jöttünk a világra! Mi már perverzek, kifinomultak, bonyolultak voltunk, mi voltunk a Szellem, ó szerencsétlenek!… De nem tudtam beletörődni a helyzetbe, hogy miközben én követem őt, én, az imádója… ez egyet jelent a krachhal… befordultam hát az első kis utcába, hogy erőnek erejével elszakítsam magam. Eltéptem a köztünk lévő szálakat, s egyedül mentem tovább… Így szóltam magamhoz, szétziláltan, zavarodottan: – Az ördögbe is! Ne feledd, hogy ki vagy! Ő csak egy test, egy mit sem jelentő test, egy a sok közül, egy gané! Te meg – a megismételhetetlen, az egyedüli, az eredeti, a helyettesíthetetlen!

Az azonban, hogy testileg se oly derekas, se oly áttetsző nem voltam, mint ő, olyan döntő súllyal nyomott a latban, hogy hiába is próbáltam volna himnuszokat énekelni a saját dicsőségemre. Hisz azok úgyis keserűséggel lennének fűszerezve, és szuvas szag terjengene köröttük. Ott az üres utcán megéreztem, hogy nincs más lehetőségem, embert kell ölnöm, s úgy mentem tovább, hogy eldöntöttem, megteszem. Nem volt más hátra, az állatok sorába kellett taszítanom őt, ha én meg akartam maradni embernek, mert úgy tűnt, tovább nem folytatható e kétfajta emberi létezés tolerálása, az övé meg az enyém, vagy nekem kellett szörnyeteggé válnom, vagy neki állattá, több választásunk nem volt… Ez eddig nyilvánvaló, de még valami hozzá tartozott: hogy nem hagyhatom őt faképnél, s nem engedhetem meg, hogy ő magában titkon létezzen. Elhatároztam tehát, hogy utolérem, és leszámolok vele. De nem jutott-e közben túl messzire? Nem, szinte biztos voltam benne, hogy amikor elérte a parkot, befordult jobbra, vagyis az enyémmel párhuzamos utcán kellett haladnia; máris elképzeltem, hogy utána sietek, és a nyomába szegődöm… Na nem, semmi áron! S az az ötlet, hogy a sarkon oldalról elkapom, szintén nem elégített ki, így hát felgyorsítottam a lépteimet, hogy megelőzzem, és a következő keresztutcánál szembetalálkozzam vele… Ez igen, ez káprázatosnak tűnt! Se nem hátulról, se nem oldalról, hanem elölről és szemtől szemben!

Nem a háta mögül.

Nem oldalról.

Hanem elölről, szemtől szemben!

Ez volt a győzelem fizikai formulája, így már támadhattam. S nekem szükségem volt erre a háborúra, mert az ellenségévé tett, mert kitaszított. Szinte futva szedtem a lábamat, maga a sietség, amire azért volt szükségem, hogy őt megpillantsam, a javamra változtatta meg a helyzetet. Hirtelen befordultam. Lelassítottam a lépteimet. Ebben az utcában alig volt világítás, s az út egyik oldalán a park hatalmas, néma fái húztak falat; ő meg jött, elég messze még, fel-feltűnve a himbálódzó lámpák fényében. Jött felém, s én, az ellensége holmi ótvarként vetettem ki őt magamból, ott volt előttem. Megölni. Őszintén arra vágytam, hogy megöljem. És megöltem őt magamban azzal, hogy meg akartam ölni. Azzal a bizonyossággal, hogy e gyilkosság nélkül soha nem lehetek erkölcsös. Az erkölcsösségem agresszív és gyilkos erő lett. Gyorsan fogyott köztünk a távolság, én természetesen nem „odakinn” szándékoztam eltenni láb alól, magamban szerettem volna rajta végrehajtani a gyilkosságot, s biztos voltam benne, ha ez sikerül, akkor még az Istenben is hinni fogok, legalábbis átpártolok az Isten oldalára… Életem azon ritka pillanatai közé tartozott ez, amikor a lehető legvilágosabban felfogtam, hogy az erkölcs vad… vad… És akkor… Ahogy elértük egymást, mosolyogva üdvözölt:

– Que tal?

Ismertem! Az egyik cipőpucoló fiú volt, ő is ott szokott keringeni a téren, jó párszor megtisztította már a lábbelimet. Ismerős! Erre nem voltam felkészülve! Gyilkos terveim összeomlottak… bólintottam, visszakurjantottam neki, hogy adonde vas?, elmentünk egymás mellett, s a nagy szenvedélyből nem maradt egyéb, csak a köznapiság – a köznapiság: mintha ez lenne a legemelkedettebb hangvétel, mintha ez lenne az egész kaland királya!

(„Tehát megint megismerhette a katasztrófát. Ismét az az átkozott köznapiság nyomult be az életébe, noha ő már megszervezte a drámát; mégegyszer minden szétfolyt a kezében, mintha a »másik oldal« egyszerűen nem akarna játszani semmiféle drámában… és a mi Faustunk megfeneklett a köznapokban. A bolondját járatták vele! Elvették tőle a drámát, ami az egyetlen ékessége volt neki a fiatalokkal vívott harcban…”

„De ebből a kudarcos összecsapásból megmarad benne, talán amíg él, az a növekvő meggyőződés, hogy az erénynek karmai vannak, és ölni tud, s hogy a morális és szellemi világ a kegyetlenség általános törvényén alapul. Továbbá, hogy minden erőfeszítése ellenére a test és a lélek közti fesztávolság egyre csökken, e két világ áthatja egymást, összefonódik…”

„Ezt hozta magával a napos Santiagóból.”)





1958

Pályi András fordítása


Witold Gombrowicz: Dziennik 1951–1961.
Instytut Literacki, Paris 1971. p. 109–121.

• Kultúra