Halasi Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Költészet és szerelem Vas önéletírásában hol összefogózva, hol egymást elengedve, de mindig párban siklanak, hasonlatosan a jégtáncosokhoz. E páros mozgás szereplőiről, koreográfiájáról a szerző a legbehatóbb részletességgel tájékoztatja az olvasót. A kisgyerek majd kiskamasz az Ezeregyéjszaka és Jókai világából merít anyagot erotikus fantáziáihoz. Az első érintések emléke a későbbi választásokban is meghatározó lesz. A házmester kislányával játszadozva érzékeli, hogy „bőrének simasága, húsának tömörsége mennyire más érintést eredményez, mint azoké a kislányoké, akiket a játszótereken vagy nagy ritkán társaságban megismertem. Így történt, hogy a faji különbségeket is sokáig osztálykülönbségek alakjában észleltem. A házban több kívánatos cseléd is megfordult, gusztusos úri nőt egyet se láttam.” Cselédekhez kapcsolódnak első igazi nőélményei. „Bár egyébként igen félénk gyerek voltam, érthetetlen merészséggel nyuldogáltam a fiatalabb cselédlányok szoknyája alá. A nők testét derékon alul előbb ismertem meg, mint derékon felül.” Az otthoni enteriőr, a sok-sok keleti szőnyeg, a kályha melege „már igen korán elpuhulásra csábított, és érzéki, felelőtlen ábrándozásra, amely abban is különbözött a gyermeki képzeletvilágtól, hogy bujább volt.” (EO 16.) „La chair est triste, hélas!”, idézi Mallarmé sorát az emlékező a gyerekkori utca hangulatának felidézésekor: „…a halovány rózsaszínű borjúcombok, bíborlila marhavesék… valami pogány mélabút oltottak belém.” (EO 13.) „Ezt az öntudatlan alapérzést sugallta a kisfiúnak a lámpaoszlophoz támaszkodó nők húsa is… a sárga gázlángok remegő fényében az olcsó, de kihívó bundákban sétáló nők kifestett arca fantasztikusnak és félelmesnek tűnt fel.” (EO 13.) A „hús”, az egymást pusztító, a halálra szánt erotika szimbólumaként és ihlető környezeteként fel-felbukkan a későbbi, különösen a háborús időkben, amikor a szerző egy konzervgyár alkalmazottjaként tapasztalja és vallja meg új szerelmének nemi gerjedelmét „a nyers májak és belsőségek között”. (Azután, I–II. Szépirodalmi, 1981, 73–74.; a továbbiakban: A.)

Ez az éppoly anyagelvű, mint amennyire a fantázia és a lélek ingamozgásainak kitett Erosz több komoly traumát élt át a kamaszévekben. Először önnön varázsában ingott meg a hite: testét mérges pattanások, furunkulusok borították; ráébredt, hogy milyen csúnya. „Ha reggel, mosakodás közben a tükörben megláttam sovány testemhez képest túl nagyra nőtt fejemet… riasztóan terjedelmes és méghozzá görbe orromat, egész nap elcsüggedtem… Ez a reménytelen rútság alapélményemmé vált.”

A másik nehezen gyógyuló trauma a grinzingi kaland volt, 1926 nyarán. A borban fetrengő és a közös önkielégítés örvényeiben vonagló kamaszcsapat az undor és a kitaszítottság élményeivel ajándékozta meg Vast.

A rákövetkező évben, amit „a tavasz ébredése”-ként ír le, lobbant szerelemre egy nagypolgárlány iránt. Vas ekkor már kudarcos költő, a modernizmus megszállott híve, ám a lány elmarasztaló véleményt hallat a Kassák-féle „forradalmi kórusok”-ról. Magabiztossága és gazdagsága egyaránt ingerli Vast, „riadtság és arisztokratizmus keveredett benne”, írja, s ahogy a Kassák-est után az utcán hátramaradva a társaságtól szemügyre vette, látta „olyan… mint egy keleti hercegnő, az Ezeregyéjszaka valamelyik nőalakja…” s ekkor a „düh és a megkívánás együttes izgalmát” érzi. (NSZ I. 216–218.) „Életemben először találkoztam egyenrangú lánnyal.” (Uo. 216.) Klári, mert így hívják, kényelmetlen kérdést szegez neki: „Mi akar lenni?” Barátai mind őszintén rávágják ábrándjaikat, Vas dacból így felel: „Textiles.” A „szarvasünő nézésű” lány az eddig el nem ismert, mindenütt elutasított titkos költő komplexusának kellős közepébe talál kérdésével. Vas egy álmatlanul eltöltött éjszaka után ekkor viszi el verseit Kassákhoz. Ez fölfedeztetésének nagy pillanata, de a lány, akiért és aki ellenében vállalta akár a végleges bukás kockázatát is, Klári ettől a hírtől sem lágyul el. Még egy esztendőn keresztül termékenyíti Vas líráját plátói alakként, majd végleg eltűnik az életéből.

Mindenesetre „a düh és a megkívánás” adta meg a döntő lökést ahhoz, hogy költőként elismertesse magát. Igen, későbbi, más összefüggésben emlegetett kifejezése, „a merészség a menekülésben” erre a sorsfordító pillanatra is talál. A költészethez menekült, hogy elnyerhesse a szerelmet, a költészet befogadta, és – akkor még nem sejthetően – elvezette igazi szerelméhez is – Etihez.

De már itt, Klári jellemzésénél is fel kell hívnunk a figyelmet arra a kettősségre, amellyel Vas szinte minden nőalakját felruházza: „Éppen a riadtsága volt parancsoló… Ahogy lobogó, ideges szemét a világra szegezte, ahogy leplezetlenül ránézett az emberre, mintha közeledésre hívott volna, de a testtartása, mozgása, az hercegnői volt és távolságtartó.” (NSZ I. 215.)

Csak egy ellenkező előjelű példa tizenhárom évvel későbbről: „Piroska nagy szeme lobogott igézően és fenyegetően… De a nevetése! az biztatott és hívogatott az ablakból.” (A I. 95.)

Lehet, hogy ezekbe a jellemzésekbe az emlékezet ösztönösen beleszövi már a szerelem későbbi fejleményeit. Piroska esetében a „felhívás keringőre” kétértelműségét, a háttérben készülődő huzavonát, a kapcsolat hosszú ideig tartó eldöntetlenségét, Klári ambivalens gesztusa pedig mintha már Vas későbbi kudarcát, vonzalma viszonzatlanságát előlegezné. Klári jellemzésébe ugyanis – kicsit közönséges nyelvre lefordítva – valami ilyesfélét kódolt bele a szerző: „Klári szeretett volna tetszeni (még nekem is), de nem volt hajlandó odaadni magát.” De érthetjük úgy is a fentebb idézett szavakat, hogy Vas – életében nyilván nem először és nem utoljára – félreértette a másik kíváncsiságát. Hiszen mit is ír a tízennégy évvel későbbi Marika-kapcsolat kezdetéről? „Az én szerelmi találkozásaim… képlete az volt, hogy én kiszemelek egy nőt, akitől a biztatást várom, és ha az megjön, jöhet a többi…” (A I. 214.) A biztatás Klári részéről nem jött meg.

Megjött viszont a huszonnyolc–huszonkilences magányos bécsi tél idején Kätchen, a szobalány részéről. Csakhogy Kätchenből, bármily készségesen kínálta is fel magát, áradt a konyhaszag, és a költői gyomor émelyegni kezdett. Vasnak inkább szállásadónője, Grabné „telt és érett szépsége, fehérlő és rózsálló szőkesége” lett volna ínyére. Ám az annyira óhajtott elcsábíttatás elmaradt. Grabné kizárólag egy orvossal volt hajlandó megcsalni férjét.

És még egy kudarc élménye nehezedett a fiatal Vas Eroszára. Akkori szokás szerint érettségi után a család idősebb férfitagjai elvitték egy kuplerájba – beavatásra, de ő a „tevőlegesség hiányában” vett részt e kísérletben, és azzal a „kényelmetlen, de nem meglepő tudattal” lépett ki a műintézetből, hogy nem tud megfelelni „a felnőtti lét követelményének”. (NSZ I. 230.)

Kamaszkori traumáitól az Eti-szerelemben szabadul meg. Ezzel így vagy úgy, de bőségesen foglalkozom. Ami Vas Eroszát illeti, Eti alatt kiművelődött már annyira, hogy Eti után az Eti előtti „tartozik” rovatot is „követel”-lé változtathassa. Nem tőlem való ez a kép, Vas maga írja az Azutánban:

„Bennem… már ifjúkoromban is jelentkezett az a kettőssége a természetemnek, hogy csak olyankor éreztem magam megbízhatóan boldognak, ha nemcsak éltem a boldogságot, hanem… ha el is könyveltem a boldogságot.” (A I. 261.)

A szerelem az írók találmánya

„Tízéves voltam, amikor anyám… kimondta a második nagy tilalmat. Ez mindenre szólt, aminek a testi szerelemhez volt köze. Anyám ezt lehetőleg minél tovább rejtegetni akarta előlem, és meggyőzött, hogy én sem érdeklődöm iránta.” (A megőrzött nyelv, Európa, 1982, 286. o.; a továbbiakban: MNY.)

Deutschberger, az író osztálytársa, ez a meglehetősen vaskos és véres képzeletű fiú, aki a tetejében még rossz tanuló is, rágalmazza meg Eliast azzal, hogy az anyja nem mond el neki semmit. Úgy bánik vele, „mint egy csecsemővel”. Pedig ő, Deutschberger tudja, hogyan lesz a gyerek. Ahogy a kakas megcseszi a tyúkot…

Canetti, akit betöltenek az otthoni Shakespeare- és Schiller-esték, hazugnak nevezi Deutschbergert, és megsemmisítő hajszát indít ellene. Felfedezi benne III. Richardot, és erről másik, jobb módú barátját is meggyőzi.

Hét évvel később, Frankfurtban titokban elolvassa Strindberg Vallomásokját. Egy intim jelenet részletező leírása (földre fektetett házasságtörő asszony, blúzon átderengő mellbimbó) annyira felbőszíti, hogy gimnáziumi osztálytársával közli: szerelem a valóságban nem létezik, a szerelem az írók találmánya. Teszi ezt akkor, amikor egy másik barátjával véget nem érő szerelmi történeteket mesélnek egymásnak. Kettejük történetei között a különbség csak annyi, hogy Jean – egy költő és egy festőnő fia – csupán kiszínezi és felnagyítja a maga kalandjait, Canetti viszont elejétől a végéig kitalálja azokat.

A bűnös tehát – legalábbis a tizenhét éves gimnazista szemében – Strindberg. Strindberg, az író, a lehető legképtelenebb történetet agyalja ki (Miért akarná egy nő a férjét épp a férje barátjával megcsalni?), és a legvalószerűtlenebb jelenetet akarja elhitetni az olvasókkal (a földre fekteti a nőt a csábító!). Az, akit Elias anyja „a világ legbölcsebb emberének” tartott, csak ezt akkor még nem hozta így szó szerint fia tudomására, az, akinek sárga köteteit a zürichi években Elias veszi meg sorban, megtakarított zsebpénzéből a mamának, valami „rossz mesét akar beadni” úgy, mintha az a valóságban megtörtént volna. Canetti elhatározza, hogy nem fog bedőlni neki, és felveszi a harcot a „hazudozó”-val. Közben frankfurti lakóhelyük, a Charlotte panzió szomszédos erkélyén egy meztelen manöken sétál fel-alá, hódolója bent a szobában nyöszörög. Canetti szem- és fültanúja a falon túli és az erkélyi jeleneteknek. A Strindberg okozta csalódást finoman összefüggésbe hozza a panzió félig-meddig erotizálódott légkörével. Az anyjával – nem.

Anélkül, hogy a Canetti által is kárhozatosnak ítélt leleplező hajlamnak engednénk, utalunk rá, hogy az ezt követő fejezet kezdi boncolgatni az anya-fiú viszony megromlását. „Anyám képtelen volt rá, hogy akár frivol, akár felszínes kapcsolatot tartson bárkivel.” (A hallás iskolája, Európa, 1990, 51. o.; a továbbiakban: HI.) Komoly kapcsolatot viszont csak a szanatóriumban tarthatott, ahol férfiak vették körül, és nem a gyerekei. Canetti igen-igen tapintatosan céloz arra, hogy az anyja lelkileg bizony beleroppant abba a teherbe, amit a három gyerek nevelése és kivált a legidősebbhez fűződő szoros kapcsolat jelentett. Nem azt írja le tehát, hogy mindketten az elszakadás (elszakadni vágyás) krízisén mentek keresztül, hanem hogy anyja „beszűkült”, ő pedig lépten-nyomon minden hibáját a fejére olvasta. Furcsa, hogy éppen Strindberget nem. (De hát miért is ne hagyna nekünk egy kis értelmeznivalót?!)

Mindenesetre a Strindberg okozta csalódáson egy másik író, Kleist segítségével jut túl. A Gerda Müller alakította Pentheszileában már megtalálja azt a szenvedélyt, amely el tudja hitetni vele, hogy mégiscsak létezik – legalábbis az irodalomban – igazi szerelem. A testi szerelemre kimondott tabu mintha már Frankfurtban is megingott volna valamelyest, ledöntésére azonban csak Bécsben kerül sor. Hogy mikor, miképpen, ezt nem közli velünk az író. Az érzékiség megjelenése és észlelése viszont majd mindenkor összefügg valamiképpen az anyjával. (Egy apró megfigyelés: a gyerekkori féltékenységi és a házasélettel kapcsolatos jelenetek mindig hallgatózással kapcsolódnak össze.) És az ekkoriban (Zürich–Frankfurt) ellene szóló anyai vádak között az egyik leggyakoribb az, hogy Elias férfiatlan. Ezért szakítja el anyja a zürichi idilltől, ahol csupa nő veszi körül, ez játszik bele, habár csak tudat alatt, abba az odaadó figyelembe, amit Canetti Rembrandt festménye, a Sámson megvakítása iránt tanúsít, ezért olyan ingerült a gyerekeivel Mathilde, amikor bécsi életük kezdetén egy lakásban laknak egy homoszexuális zenésszel. Canetti férfivá válása meglehetősen sokáig elhúzódhatott: noha azt írja 1919-es kiűzetéséhez kapcsolódva; „ez a tabu (ti. a szexuális – H. Z.) nemsokára és egészen természetes módon összeomlott” (MNY 286.), még az 1931–32-ben keletkezett dráma, az Esküvő kapcsán is úgy emlékezik: ezekért a szemérmetlen jelenetekért „minthogy annyira gyűlöltem, egyáltalán nem szégyelltem magam. Talán nem is volt elképzelésem ezeknek az undorító jeleneteknek a természethűségéről.” (A szemjáték, Európa, 1993, 28. o.; a továbbiakban: SZJ.) Vagyis a dráma megírásakor nem a tapasztalatra, hanem a hallomásra és a képzeletére támaszkodott. Az idézett passzusban és a drámában azonban a testiség „közönséges” arculatáról van szó. Miről lehetett hát tapasztalata?

Tekintsünk most el a Veza-szerelemtől, melynek ismertetése majdnem teljességgel nélkülözi a testi elemeket. Az egyetlen férfiasnak mondható motiváció az, hogy el akarta rabolni szerelme tárgyát az „Istentől”, vagyis Karl Kraustól. Ez sikerült is neki, de Veza szabadelvű lehetett, nem várta el, hogy Elias lekösse magát, csak ő, Canetti volt rá átkozottul féltékeny. Mi oka volt erre, nem tudjuk meg.

Az egyetemi laborban társnőjével, Eva Reichmann-nal is csak beszélgettek, többnyire Dosztojevszkijről. Eva „magas lány volt, telt idomú, bőre gyümölcsnél hamvasabb, csábítóbb… Mondataink úgy gubancolódtak egymásba, akár a hajszálak, órákig tartott köztünk a szavak ölelkezése”. (HI 222.) Magyar barátnőjében, Gordon Ibiben az vonzotta, hogy „olyan okos és olyan jókedélyű” (uo. 283.). Szúrjuk itt közbe, amit Veza jellemzésére mond: neki „egész lénye volt szomorú” (uo. 193.). A vidám Ibi viszont „Maillol nőalakjaihoz hasonlított, parasztosan telt, mégis klasszikus idomaival, arca olyan volt, mint egy mosolygó érett gyümölcs” (uo. 283.). Ibit éppúgy körülrajongták a férfiak, ahogy Mathilde Canetti képzeletében a fiát a nők, s ahogy ezek a képzeletbeli asszonyok elnyerték volna büntetésüket az állítólag nőgyűlölő író által az anya vágyaiban, úgy nyerték el valóságos büntetésüket a férfiak Ibi részéről azzal, hogy csak játszott velük, aztán faképnél hagyta és kigúnyolta őket. Elias volt az egyetlen hímnemű Ibi társaságában, aki, úgymond, nem akarta a saját pecsenyéjét sütögetni. Eva Reichmann, de még inkább Ibi „Pomona”-ként való jellemzése eszünkbe juttathatná Little Maryt az angliai gyerekkor éveiből. Azt a kislányt, akinek „pirospozsgás arca”, „akár két pici alma” ellenállhatatlanul csókra ingerelte az akkor hatéves Eliast. Úgy látszik, huszonhárom évesen jobban ellent tudott állni a mindenki mást, de kivált George Groszt megőrjítő eleven női csáberőnek. „Jól odafigyeltem arra, amit Ibi mesélt: az emberi meg nem értés égbekiáltó megnyilvánulásai voltak ezek.” (HI 337.) Ha meggondoljuk, hogy Ibi maga rendezte maga körül a „megszállott hímneműek színjátékát”, csak azért, hogy megfigyeléseket gyűjtsön, és elraktározva megpróbálja ezeket megérteni, talán mégsem találjuk olyan „égbekiáltónak” a férfiak Ibi iránt tanúsított „meg nem értését”. A leendő drámaíró berlini kalandozása során ismét csak beszélgetésekben gyűjtött tapasztalatot a testi szerelem intimebb természetrajzához.

Canetti megemlíti még – ez szinte egybevág a Vas-féle történettel –, hogyan akarta elcsábítani ágyazás közben Ruzena, a cselédlány. Ha nem szólal meg azon a kiscsibés, csipogó hangján, talán célt is ér Eliasnál. A sikertelen kísérletet egy másik, korbácsolással egybekötött rafináltabb próbálkozás követi. A „diák úr” ennek a színjátéknak sem dől be. A haidgassei lakás, ahol ekkoriban albérlő, egy álomban a Sátán szentélyeként jelenik meg előtte. Veza, Elias kedvese értelmezi így a helyszínt, amely az olvasóban a túlfűtött erotikus vágyfantáziák birodalmát idézi inkább a szadista házvezetőnővel, a halott ura fényképeit nyalogató szállásadónővel, mintsem egy valóságos lakást.

Arról, ami „egészen természetes módon” megoldódott, vagyis szerelmi élete testi vonatkozásairól Canetti nem ejt szót.

A nő – a megengedett fiú

Valamikor a harmincas években Gombrowicz és néhány író barátja önálló lap indítását tervezi. Amikor a szóba jöhető témákról beszélgetnek, Gombrowicz, a nagy excentrikus megjegyzi; itt a nagy alkalom, hogy leszámoljon ellenségeivel, a nőkkel. Az akkori lengyel prózában ugyanis a nők számítanak igazán sikeres íróknak. A lapból nem lesz semmi, a mecénás visszavonja támogatását. Így aztán Gombrowicz sohasem tudja meg, hogy az irodalomban a női termés valóban az ellensége-e. „Mert – mint mondja – szemrehányásaink igazságáról csak akkor győződhetünk meg, ha már harcba szálltunk értük.” (Polnische Erinnerungen, Hanser Verlag, 1985, 177. o.; a továbbiakban: PE.) A Naplóban két bekezdés erejéig kardot ránt a harmincas évekbeli nőírók, „a szeretet és irgalmatosság” alapigazságait hirdetők, a nőies elérzékenyülésükkel az egész kozmoszt elárasztók ellen, akik ilyen lelki berendezkedéssel szerinte eleve nem lehettek képesek a nemzeti tudat kifejezésére. De többről van itt szó, mint a nőírókról, mint a nőirodalomról.

Gombrowicz nemcsak az értelmiségi nőkkel nem tudott kijönni, az egyszerűbb teremtések előtt is alakoskodásra kényszerült. Pedig épp az ilyen egyszerű, csinos, egészséges lányok tetszettek neki, de valamennyien keserves csalódások árán voltak kénytelenek felismerni, hogy a könnyeden társalgó, sportos, a vidéki földbirtokost játszó Gombrowicz csupán kihasználja hiszékenységüket. Miért? „Nem az voltam, akinek kiadtam magam, valami más, valami furcsa, sőt egyenesen valami veszedelmes rejtőzött bennem.” (PE 177.) És egy idevágó vallomás a Testamentumból. „Közel a harminchoz egyetlen normális szerelmet sem tudhattam magam mögött. Előttem ismeretlen okból nem akartam a szerelmet, sőt gyűlöltem, erotikám tragikus, fizikai erotika volt, vaktában keresett mindig valami értéktelent, amiről tudtam, hogy csak az élet legalsó régióiban találhatom meg, az erotikus ösztön mindig lefelé húzó erő volt bennem.” (Testamentum, Pesti Szalon, 1993., 29. o.; a továbbiakban TS.)

Gombrowicz nőideálja a hamisítatlanul természetes, a hamvasan fiatal nő volt. Ezen a téren, mint mondja, olyan ínyencekhez hasonlított, akik csak a legegyszerűbb ételeket ismerik el, persze abból is csak azt, ami igazán minőségi. „Semmi majonéz, mártás, ízesítő, fűszerek, semmi olyasmi, amit elkészítenek, ami bonyolult – barna kenyér, de nagyszerű!, gyümölcs, frissen szedett és lédús, forrásvíz.” (PE 179.) Ez a nőideál megtestesült a külvárosok, a falvak egyszerű teremtéseiben, de Gombrowicz beérte a „néma elragadtatással”.

Ennyit tudunk meg Gombrowicz lengyelországi fiatalságának Eroszáról. Azazhogy, akad még egynémely momentum, amelyre a korai novellákból, az Yvonneból és a Ferdydurkéből következtethetünk. Ilyenek a rendezői-beavatói hajlam, amely aktív voájőrséggel párosul (Honfy ügyvéd úr táncosa), a férfias férfi szerepéből való kibújás (Stefan Czarniecki emlékiratai), a „trampliimádat” (Cselédlépcsőn), szadisztikus késztetések (Szüzesség, Yvonne), a tehenészlegény-komplexus (Ferdydurke).

Ezek a bevallhatatlan, mert betegesnek tekintett komplexusok, erotikus késztetések élednek újjá az argentínai emigrációban. Gombrowicz, noha harmincöt évesen kerül új hazájába, fiatalos megjelenése és a Dél jótékony hatásának köszönhetően, egyszersmind társadalmi peremlétéből következően „megkésett ifjúságot” él át. Habzsolni kezdi az életet, s bár a lányok után is vad szenvedéllyel veti magát, „olykor eléggé botrányos módon is”, a nagy, életre szóló élménnyel a Buenos Aires-i kikötőnegyed, a Retiro fiatal fiúi ajándékozzák meg. Erre az időre esik megismerkedése egy olyan balett-társulattal, amelynek tagjai „hevesebben imádták a férfit, mint bármelyik nő”, ezek a putók örökös izgalmi forrponton fortyogtak, pillanat nyugtot nem leltek „a fiatal Legényektől űzve, hajtva, mint Kutyák által szétszaggatva” (Tagebuch, Hanser Verlag, 1988, 239.; a továbbiakban T). Gombrowicz döbbenten figyeli őket, hiszen ennek a sötéten fortyogó víznek a színén mintha a saját problémái tükörképét látná. Vajon nem olyan-e ő is, mint amazok, csak éppen nála valamilyen belső komplikáció elnyomja a testi ösztönt? Nem csupán gyáván megszépíti-e maga előtt a nyers igazságot? De aztán úgy dönt, hogy noha benne is működnek ilyesfajta hajlamok, „testvériesülési” vágyak, az ő esete más. Ő az Ifjúságot csodálja, ahhoz vonzódik. De hát nem ez a Természet szerint való: imádni a kifeslő, még fiatal életet? Hogy volna beteges szépet látni abban, ami természete szerint szép? Eddig a vázlatos gondolatmenet, amelyre később az emberi lét sajátos gombrowiczi felfogása, egy új kultusz kialakítása, az örök fiatalságnak művekből emelt oltára épül. Úgy is mondhatnánk, Gombrowicz a saját Erosza képére formálta a világot. „Az egyetlen különbség köztem és a »normális« férfiak között az volt, hogy én ennek az Istennőnek – az Ifjúságnak – a ragyogását nemcsak a Lányban tiszteltem, hanem a fiatal Fiúban is, sőt hogy a Fiúban még tökéletesebben megtestesülve láttam, mint a Lányban.” (T 240.) És mert a felnőtt férfiak a férfiasságot a birtokba vétel, a testi alávetés aktusával azonosítják, és mert látens homoszexualitásukat az erőszak társadalmi intézményein keresztül (pl. hadsereg) érvényesítik a fiatalsággal szemben, és mert ez a magát minden áron bizonyítani vágyó maszkulin téboly valóságos vágóhidakat működtet (háborúk), ráadásul mindezt azok irányításával, akiket a Természet immár – koruknál, biologikumuknál fogva – hervadásra, haldoklásra ítélt, Gombrowicz úgy látja, ideje ebből a természetellenes viselkedéskomplexumból kiszakítani magát.

„Nem elsősorban férfinak lenni – embernek lenni, aki csak másodsorban férfi – nem azonosítani magunkat a férfiassággal, nem törekedni rá…” (T 245.)

Hogy mennyire mélybe húzó erő maradt benne mindvégig az erotika – és legkivált az azonos nemű fiatalok iránt –, azt jól illusztrálja egy 1958-as bejegyzés a Naplóban. Gombrowicz nagy sikerű előadást tart egy argentin kisváros értelmiségi közönsége előtt A jelenkor problematikája címmel. A hallgatóság szavakban is lerója háláját az előadónak, amiért az síkra szállt a test, a testiség, a hús ügyéért. Ekkor egy indió tálcán vizet hoz Gombrowicznak. Ahogy a chango (a fiú) kezére pillant, semmivé foszlik az est minden intellektuális súlya. A fiatal fiú valósággal megbabonázza Gombrowiczot. Ezután a hajsza leírása következik a téli utcán. „Megölni. Valóban meg akartam ölni. És azzal, hogy meg akartam ölni, már meg is öltem magamnak. Abban a bizonyosságban, hogy e nélkül a gyilkosság nélkül sohasem lehetnék erkölcsös.” (T 525.) Végül kiderül, hogy aki után koslatott, egy cipőtisztító fiú volt, a dráma banalitásba, két ismerős közti szokvány találkozásba fullad. A tanulság azonban, hogy „az erény kimeresztett karmokkal jár, és gyilkolni képes, hogy az erkölcsi és szellemi világ egyaránt alá van vetve a kegyetlenség törvényének” (uo.), örökre benne marad.

A nőt Gombrowicz azért nem találja (sokáig) eszményítésre méltónak, mert az a szüléssel mintegy korlátozza szerepét a Teremtésben, az anyaság – és hát mire készül a fiatal Lány, ha nem erre? – lefokozza a női szépséget.

A nő „a fiútól örökre megigézett férfi számára valamiképp a megengedett fiút jelenti” (TS 107.), nyilatkozza erről a kérdésről jóval később, 1967-ben Dominique Roux francia irodalmárnak.

• Kultúra