Halasi Zoltán

Nyomtatóbarát változat

(ŁÓDZ, 1899)

Ne sajnáljon engem, Hersele*, jól megvagyok én. Sose hittem, hogy ilyen messzire vetődöm Karelicstől. Maga nem járt még arra, igaz? Hát tudja meg, Karelics három dologról híres: a rabbijairól, a gobelinjeiről meg az uborkájáról. Ezek közül az uborkája a leghíresebb. Nyáron nyersen, kenyérrel, télen kaprosan, kenyérrel. A karelicsi ember nem veti el a sulykot. Örül, ha egyvalaki is betéved a cipészműhelyébe vagy a családi szabó-varró szalonba. Aztán ha a csütörtöki piacon sem adott el semmit, akkor megragadja a tapogatót, és irány a Rutka. Tudja, mennyi halat fogott egyszer az én bátyám? Mint amennyi krumplit lát ott abban a kosárban. Igen, azt mind maga fogja meghámozni. De előbb a hagymát. Nem, dehogy mindet. Közben mondhatja a szomorú verseit, majd küldök belőlük reb Jákobnak, mondja el még egyszer azt a bóhereset. Hogy is van az utolsó szakasz? Mire való hát az élet? Mi dolgom e sártekén? Ezt a sártekét jól kitalálta, Karelicsben mást se csinál az igásló meg a falu parasztja, mint tavasztól őszig a sarat dagasztja. Elfonnyadni ifjúkorban, korán lenni koravén… Miért, lehet valaki későn is koravén? Ezt javítsa ki! Mindennap más házban enni, öklön nyugtatni fejet… itt elnehezül a ritmus, hogy fogják ezt énekelni, mondja meg, maga népköltő?… de a befejezés, e z t az életet megölni, várni a z t az életet!, telitalálat! Csak hát mit gondol, mit szól az én tudós férjem ehhez? Jiddis nyelven verset írni?! Hát mi maga: lány? Nem fogja mondani, ne féljen, maga népköltő! De hát persze ő is megéri a pénzét, akármilyen jó ember. Mert ő reggeltől estig, úton-útfélen azt hajtogatja, ne csak szeressük a héber nyelvet, használjuk is, éljünk vele, egymás közt is. Mi tagadás, nő létemre ugyanezt hajtogatom én is. Ez is Karelicsből jön ám! Mert engem a rabbi apám az ölébe vett, ahogy régen a kisfiúkat, meghámozta a bölcsességekkel teleírt tojást, mézet kent a palatáblára, hogy édes legyen a betű, kalácskát etetett velem hozzá, aztán kivitt a folyóhoz, és azt mondta: Rutka szalad a Szervácsba, Szervács a Nyemánba siet, Nyemán a tengerbe folyik, így ömöljön majd a tudás, tőled máshoz, holtodig. Hát nem vagyok én Nyemán, csak egy kicsi ér, de ami tudás belém szorult, azt én mind a gyerekekbe töltöttem, a három sajátba, meg a más iskolás porontyaiba, a sajátjaim felől akkor leszek nyugodt, ha végre héber szitkokkal esnek egymásnak, nem bibliaiakkal, hanem amit tőlem hallanak, azokkal! Jó, én nem tudok nyelvújító ivrit himnuszokat írni, mint az én poéta Jákobom, nekem nem járnak csodámra vének és fiatalok, na de én nem is megyek, ahogy az én Jicchakom mondta, mikor még hátulkötős volt, Sájcba, tizenkét éves Shakespeare-kurzusra, anglisztikai szemináriumra a zürichi Elenhojzer meg Irliman professzorokhoz! Erzsébet-kori Anglia! Jakab-kori színház! Főleg az utóbbi nem hagy nyugtot az én amúgy is nyughatatlan Jákobomnak. Ne gondoljon róla senki semmi rosszat. Nagyon jó ember ő. Még azt is elnézi ennek a színházcsináló angolnak, hogy a mi nagy hősünkből, a görögverő Júdás Makkabeusból bohócot csinál. Tudja, nálunk Karelicsben volt egy Slojme kocsis, ő fuvarozta be Mirből meg Nogrudekből, aki hozzánk jött, őneki az volt a kocsizáson kívül a foglalkozása, hogy csúfneveket ragasztott a hozzánk érkező ártatlan kis bóherekre. A nagy Shakespeare is ugyanezt csinálja a nagy Makkabeussal: addig froclizza, júdásozgatja, árulózgatja, mert neki minden Júdásról a kerióti jut eszébe, amíg teljesen nevet­ségessé nem válik. Föl is adtam a leckét Jakobnak: na erről írjál, Slojme és Shakespeare, erről még nincs disszertáció. De ő ott a távolban, ő el van telve attól, hogy Júda Makkabi a világtörténelem kilenc nagy hősének egyike Shakespeare szemében. Különben nem került volna bele a Lovátett lovagokba, magyarázza, és elkezd a nemrég befejezett kölni dóm szobrairól értekezni, hogy ott áll Mózes és Dávid király mellett, és Nagy Károly és Artúr király és sajnos Bouillon Gottfried társaságában a mi görögverőnk is. És hogy ne izgassam én magam, majd megírja ő ezeknek a litvák beolvadáspártiaknak, milyen volt az igazi Júda Makkabi! A pöröly! Már vagy hat éve írja. Hat éve tartja tűzben a pörölyét. Szerencse, hogy nyaranta szünetet tart, kicsit ránk néz, nincs is ám minálunk őszi meg téli gyerek! Ne szórja szét a hagyma héját, ott a deszka, azon vágja. Igaza volt apámnak, aki azt mondta az én kérőmre: Egy Katzenelsont nem könnyű tutajba kötni. Amivel arra utalt, hogy ez egy ilyen vízi család, régen a fakereskedelmet, ma a személyszállítást tartják a kezükben, azelőtt a tutajaik, most a gőzhajóik úsznak a Berezinán. És igaza volt az én kérőmnek is, amikor erre azt válaszolta: attól függ, milyen ár sodorja az embert. Én mélyen a szemébe néztem. És képzelje, fiam, akkor nem a Shakespeare Összes nézett vissza rám. Se a Bahcsiszeráji szökőkút Puskintól. Se a Pan Tadeusz. Mickiewiczre biztos ráismertem volna, hiszen ő földim. Egy ugrásra született Karelicstől, csupa környékbelivel konspirált, egyiküket Szibériába küldték, másik meg sem állt Chiléig, csak a Mickiewicz nem tudott letenni a szabadságról. Hát az én kopili Jákobom se nagyon. Eleinte a Cijon Barátaival barátkozgatott (Bobruiskban), majd az Ivrit Nyelv Baráti Társaságában tartózkodott (Minszkben), majd Varsóba távozott, ott nagy körültekintéssel hozzálátott, hogy irodalmi szócikkekhez gyűjtsön anyagot az első héber enciklopédiába, én meg rájöttem, hogy az én Jákobom sem a pillanatnak él. De hát hány évet is töltött távol Akiba a családjától: ugye kétszer tizenkettőt? Szólhatok egy szót is? Szóval ha ezek után nem hívja el egy filantróp háztulajdonos ide, a szomszédos Zgierzbe reformált hédert alapítani, talán még ma is Sokolow szerkesztővel vitatkozna a szócikkek színvonalán, merthogy az én Jákobom szerint a „todomány nem zsurnalisztika”. Szerencsére az elmérgesedő vitát Goldman, a kiadó berekesztette azzal, hogy legnagyobb sajnálatára se a sekélyes zsurnalizmusért, se a tudósi műgondért nem tud fizetni, bankrott: a több évtizedesre tervezett könyvsorozat az Origenész szócikkel (ki lehet az?) befejeződött. Milyen szépen megszívta magát a bab! Az én Jákobom, miközben örökbecsű héber verseit írta (dobja bele a krumplit a fazékba!), komolyan gondolkodni kezdett azon, ne menjen-e át ezúttal Pétervárra, hiszen úgy hírlett, hogy ott, fellelkesülve a varsói fiaskón, már össze is állt egy csapat az orosz nyelvű zsidó enciklopédia elindítására. A főszerkesztő pedig nem más, mint az ő orvos nagybátyja, aki éppen egy regényen dolgozik, közben a Talmud és a medicina kapcsolatát dolgozza fel, hát nem fantasztikus?, magyarázta, de ekkor a sarkamra álltam. Tegnap Cijonért lobogott, ma Pétervárért, én viszont Karelicsben eszem az apám kenyerét, és esténként azzal altatom el az én csecsszopó Jicchákomat, hogy Tente, kismadárka, tente, gyermekem, az én szerelmem elment, vége, jaj nekem!, vagyis nincs Pétervár, irány Zgierz, és amint berendezte a hédert, jövünk mi is. Most elszívhat egy cigarettát odakint. Na és mit gondol, kitől tanult meg írni a mi elsőszülött Jicchákunk? Nem, nem az apjától, nem is tőlem, hanem a nagyanyjától. Mert amint az én Jákobom berendezte a reformált hédert, már fel is lángolt benne a Shakespeare-szerelem, és a filantróp barátait is meggyőzte, hogy én sokkal rátermettebb pedagógus vagyok nála, úgyhogy, miközben ő ment Sájcba, én jöhettem Karelicsből, de a gyerek maradt. Érzi már az illatot? Karelicsben kétféle illatot lehetett érezni: a tárkonyos paszulylevesét télen és az orgonákét nyáron. Az első illat nálunk keringett a régi és új zsinagóga, a rabbilakások, a haszid imaház, egyszóval a Súlhóf tájékán, a másik, mint valami alagút, vezetett a Radziwill-kastélyhoz, amit ma már a Puttkamerek birtokolnak, Puttkamer lány volt a szépséges Maria, Miczkiewicz első nagy szerelme, de nem adták hozzá, rangon alulinak tartották a költőt, pedig egész Litvánia neki drukkolt, a karelicsiekkel az élen. Jicchak máig karelicsi tájszólásban beszél, habár időközben ő is beletanult mellettem a segédtanítóskodásba. Hát azt egy nyolcéves is meg tudja tanítani a kisebbeknek, hogy Mondjátok utánam, gyerekek, hadd zúgjon a szoba, mondjátok utánam még egyszer: az első betű az a, nem? És Jicchak megbabonázza ezeket a kis szarosokat a verseivel, mert persze folyton verset farag, sőt tavaly megírta az első színdarabját is. Megírta, az apja helyett. És nem ám görögverő a hős, nem egy ezeréves történet szolgál okulásunkra, hanem az, ami itt zajlik, szinte a szemünk előtt, a Dreyfus-ügy. Hallott már ilyet? Egy tizenkét éves gyerek ír egy kétfelvonásos színművet Dreyfus és Esterházy címmel, egy kémdrámát, és előadatja Lódzban, a Zawadzka utca 4.-ben, a hátsó udvaron, a hasonszőrű gyerekekkel, az ablakból meg lehet tekinteni! Most mondhatná erre bárki, hogy hát az apja is már a bár micvója előtt megkapta a rabbidiplomát, meg hogy a volozsini jesivában már tizenöt évesen beállt a Necivet helyettesíteni (pedig ő még dadogós és pirulós is volt), én mégis azt mondom, le a kalappal a fiú előtt, mert amit az újságban olvasott meg itt-ott fölszedett erről a gubancos rémhistóriáról, azt nemcsak egyszerűen összehordta kazalba, és elnevezte színműnek, hanem a kis fantáziájával olyan életszerűre formálta a szereplőket, főleg a gonoszokat, mintha isten tudja mióta tenyérjósok, hamiskártyások, politikai ügynökök és katonai kalandorok közt forgolódna. Meg is simogattam azt a borzas fejét: na hiszen, szép kis társaságba keveredtél, bikfic, hogy ilyen jól tudsz a gazemberek nyelvén. Azt már nem is teszem hozzá, hogy az apja, aki fizikailag sokkal közelebb van az eseményekhez, nemhogy tollhegyre nem tűzi a témát, hanem amikor itt van köztünk, akkor sem beszél róla annyit, mint amennyit pár évvel ezelőtt arról, hogy Sájcban népszavazást tartottak, és a lakosság úgy döntött, tilos az ott élő zsidóknak a kóser vágás. Mintha ez lenne a fontos! Mintha nem azért jöttünk volna el a mi keleti szülőföldünkről ebbe a füstös iparvárosba, mert ott már levegőt nem lehetett venni, a földet nem művelhettük, a nagyvárosban nem kereskedhettünk, hiába szőttük a gyönyörű kendőinket, a karelicsi kendő még a szluckinál is szebb volt, a kutya se vette, mert nem is tudtak róla, és a kormányzó megbízottja, mikor arra járt, mit gondol, mit talált mondani? Én a helyetekben, kedves jevreji, tanácsolta, fognám az összes gyönyörű kendőt, amit csak megszőttem és a nyakamon maradt, összekötném szépen mindet, a sarkánál fogva szorosan, és körbekeríteném vele ezt a stetlt, ezt a girbe-gurba utcákkal szabdalt, csupa ránc, csupa sár, csupa füst, csupa ragya ábrázatot, ahol még a tetőt is eléktelenítik a száradó ruhák, én a helyetekben ezt tenném, elkendőzném bizony az egészet, hiszen mindenki tudja, hogy a nyomorúság arca nem szép, és a visszataszító ábrázatot nem illő mutogatni. Még mutatta is, hogy csomózná össze a kendőt, és olyan ocsmány pofát vágott hozzá, hogy csak na. És az én Jicchákom (most kóstolja meg a levest, vigyázzon, forró) ezt is beledolgozta a Dreyfusba, ezt a figurát! Az apjával nem szolgálhatok, de vele nemsokára találkozhat, ebédre haza szokott ugrani a nagybátyja szövőműhelyéből, hozza a havereket is, csupa süvölvény, és már mind dolgozik, azt mondják, Hinda néni, itt nincs idő davenolni, különben is, a munka istennek tetsző cselekedet, és a családnak meg kell élnie valamiből. Én csak hallgatok, és mérem nekik a tojásos tésztát, a ciberekását, a spenótot meg a tököt, de a bablevesemnek híre ment már a környéken, igaz, hogy a tárkonyt csombor helyettesíti, az anyám biztos megszidna érte, de még soha senki koldus, árva vagy véletlenül betévedő potyaleső engem nem vádolt hamisítással. Mikor megtörlik a szájukat, így, mint most maga az öklével, nem szólok rájuk, hogy ejnye már, hiszen szalvétám nincsen, csak mosolygok magamban, mert tudom, hogy holnap is visszajön, ha korog a gyomra, holnap is leül a hosszú asztalhoz, meghallgatja, mit politizálnak Jicchak és a barátai, hogy mi lesz itt egy év múlva, amikor fordul a század, és nem érzékenyülök el magamtól, nem mondom, amit mások, hogy adtál enni az éhezőknek, inkább raplizok velük, töröld meg a lábadat, mielőtt belépsz, ne morzsázz az asztal alá, hadd mondják rám, hogy Miklós cár, nem kivételezek én se lengyellel, se némettel, mert azokat meg dicsérni kell, hogy te milyen szépen tudsz kapcát kötni, hogy neked már milyen szépen serken a bajuszkád, aztán mikor elrendelem, lássuk, ki tud lassabban enni, és versenyeznek, zsidó, német, lengyel, és csak úgy vánszorog a kanál, és majd kiesik a szem, akkor azt mondom magamban, na, ezeket is megfőztem.

Ez az írás a Jizchak Katzenelson Ének a kiirtott zsidó népről című holokauszt-poémájához társuló önálló próza egyik fejezete. A teljes szöveg Lábjegyzet címmel várhatóan 2012-ben jelenik meg a Kalligram Kiadónál a verssel együtt.

* Hersz Danielowicz (1882–1941) népköltő. Éhen fog halni a varsói gettóban.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges