Halasi Zoltán, Johann Peter Hebel

Nyomtatóbarát változat

Johann Peter Hebel négy kalendáriumtörténete elé


Mikor a neves tübingeni kiadó, Cotta ki akarta vinni a szélesebb piacra Hebel összegyűjtött kalendáriumtörténeteit, A német Házibarát kincsesládikója címet ajánlotta. Hebel igen erélyesen eltanácsolta ettől; végül megalkudtak a rajnai Házibarátban. Ez azért jellemző, mert Hebel, akárcsak száz évvel későbbi rajongója, Kafka, aki ugyanilyen határozottan, mi több kétségbeesetten kérte kiadóját, hogy az Átváltozás-beli állatot nehogy illusztrálni akarják képileg („Csak a bogarat ne!”), olyan szűkre akarta vonni a maga illetékességi körét, amilyenre csak lehet. Nem mintha Hebel nem érezte volna magát németnek (mint ahogy Kafka is mélyen átélte a féreglétet), csak épp az egyik azt nem akarta, hogy kinyújtsák önmagából, míg a másik éppen azt nem, hogy abba, ami a legsajátabbja, belenyúljanak.

Hol érezte magát otthon a kalendáriumszerző? Képzeljünk el egy kifli alakú földdarabot, mely nagyjából a Rajna folyását követi; egyik csücske a Bodeni-tóig, a másik Mannheimig ér. Ezt a német nyelvterület délnyugati perifériáján elterülő vidéket Károly Frigyes őrgróf (1747–1811) virágoztatta fel kulturálisan a XVIII–XIX. század fordulóján, politikailag pedig Napóleon emelte a középhatalmak sorába. A Badeni Őrgrófság, majd Nagyhercegség – hiszen erről van szó – éppen Hebel életében tette meg az első lépéseket a középkorias rendiségből a modernebb polgári életforma felé. Ahol a felvilágosult fejedelem véghezvitte a jobbágyfelszabadítást, bevezette a népoktatást, papneveldéket, bábaképzőt, agrárfőiskolát, múzeumot alapított, és Mátyás király módjára álruhában járva-kelve figyelte a népéletet, ugyanott terjesztette ki a kalendáriumszerző Házibarát is a saját főhatóságát a félig tréfásan, félig komolyan Rajna-vidéki Házibarátságnak nevezett államalakulatra. Ez volt az ő történetszülő hazája, belőle merített (vendéglőben, kávéházban, kocsmában) az ugyancsak felvilágosult elbeszélő, és amit tőle kapott, meg amire olvasmányai ihlették, azt elsősorban neki adta tovább.

Mert az a kifli, ha jobban megnézzük, mégiscsak egy fülre hasonlít leginkább. Alul, a cimpa csücskében: Bázel (Hebel szülőhelye, Hebel Jeruzsáleme), fentebb, a kagyló külső kanyarulatának közepe táján: Strassburg (a felnőtt Hebel, a karlsruhei tanár asyluma), és végül a fül felső hajlatában a derűs, Karlsruhénál kulturáltabb Mannheim (halála előtt egy nappal itt ünnepelték Hebelt tanítványai és tisztelői fáklyás vízifelvonulással). Az életrajzi fül (1760–1826) ezzel szinte be is zárult. Ám a hang, ami e fül tekervényeiben cirkált, Hebel jóvoltából nemhogy el nem enyészett, de még további felhangokkal is gazdagodott, így maradt fenn. A kalendáriumtörténetek zöme ugyanis hírekről szóló híradás. A kettő között ott van a szóló, aki néhol alig észrevehetően (rang- és személyrejtve mintegy), néhol nyíltabban, de mindenkor szuverén módon érzékelteti, mi a saját, személyes viszonya a hírhez, ehhez a másodvalósághoz. Ezt az egyetlen, bár nem egyedül lényeges aspektust vettem figyelembe a Beszélő számára készült válogatásnál.

Az alábbi négy híradás közül az első, a „mészároskutyás” maga a minden áttétel nélküli reália, a brutális tényvalóság. Mintha azt akarná mondani vele Hebel, hogy ez van, és kész. A második, a Szuvorov-portré a maga látszólag szenvtelen, ámde rusztikus részletekben bővelkedő szokáslajstromával (a fordító kihallja belőle a magas polcra jutott érdemrend-tulajdonos Hebel önironikus felhangjait), leheletfinom kommentárjával („arra azt szokták mondani dicséretül, hogy…”) azt sugallja, hogy ilyen figura bizonyára van néhány a világban. A harmadik történet az álhír parabolája, egyben arra is példa, hogy van, amikor a végzet, a sors mintegy felfüggesztődik, noha a szereplők – jelen esetben a nézők – lélekben valamennyire mégiscsak átélik a valószínűnek tetszőt. Számos olyan Hebel-történet van, ahol valami, aminek meg kellene történnie, ilyen vagy olyan okból elmarad. (A talhausi bitóban minimum egy modern egyfelvonásos van összesűrítve szinopszisszerűen.) Az utolsó, történetnek már nem is nevezhető hebeli egyperces, a Vízenjárók színtere a hírvilág, de azzal, hogy a képtelenségnek ilyen álvalóságos magyarázatát adja, Hebel a hírt még a saját világától is elemeli – ins Imaginäre, úgyhogy én például hetekkel azután, hogy először olvastam ezt az írást, úgy emlékeztem rá, hogy tisztán láttam azt a vízen masírozó regimentet – nem átkelni a folyón, hanem egészen a Rajna torkolatáig menetelni, és még tovább, át a tengeren, az óceánon. Láttam azt, amit Rilke száz évvel később látott (természetesen éteribb változatban) a párizsi Növénykertben, csak én nem flamingókkal, hanem a katonákkal: „…ők ámulva húzzák ki magukat / és egyenkint a Képletesbe lépnek.” (Rónay György fordítása.) Ez az átjárhatóság a reáliától az imagináriusig, oda és vissza, számomra Hebel egyik legfőbb írói erénye. Mert ha jobban belegondol az olvasó, nem is tudja, mi hihetetlenebb: egy embert megölni vagy a vízen járni…

Kafka írja egyik aforizmájában, hogy mikor az embereket megkérdezték, királyok akarnak-e inkább lenni vagy királyi hírvivők, az emberek kivétel nélkül mind ez utóbbi foglalkozást választották. Azóta futkosnak föl-alá a földön, és királyok híján immár egymásnak kiáltozzák az, úgymond, értelmetlen jelentéseket. Már ha igaz, ha nem a Kafka-hír, Hebel bizonyosan nem cáfolná meg.

Halasi Zoltán

Johann Peter Hebel


KINCSESLÁDIKÓ
– RÉSZLETEK –

Hogyan derült fény egy iszonyatos rémhistóriára egy közönséges mészároskutya jóvoltából

Két mészáros húsbeszerző körútra indul, megérkeznek egy faluba, a Hattyú nevű kocsmánál elválnak, egyik megy jobbra, a másik balra: „Majd a Hattyúban talákszunk megint.” Nem találkoztak soha többé. Mert az egyik betér egy paraszttal az istállóba; az asszony, bár éppen ott áll a mosás a konyhában, szintén velük megy, akkor már a gyerek is utánuk szalad. Megböki az ördög az asszony könyökét: „Nézd csak, milyen szép degesz öv kandikál ki a mészárosnak az inge alól! Ez dugig van pénzzel.” Az asszony jelt ad az emberének, az embere visszajelez, agyonverik az istállóban szegény mészárost, a tetemet gyorsan befedik szalmával. Megint megböki az ördög az asszony könyökét: „Nézd csak! Megláttak!” Az asszony hátranéz, látja, hogy ott áll a gyerek. Eszelős rettegés fogja el mindnyájukat, visszamennek a házba, kulcsra zárnak minden ajtót, mintha háború lenne. Akkor az asszony, akinek nem holmi féreg, nem, egy áspiskígyó lakott a szívében, azt mondja a gyereknek: „Fiam, már megint hogy nézel ki? Gyere a konyhába, megmosdatlak.” A konyhában belenyomja a gyerek fejét a forró lúgba, úgy leforrázza, hogy a gyerek belehal. Na most, gondolja, mindenki el van hallgattatva, csak arra nem gondol, hogy a meggyilkolt mészárosnak van egy kutyája. Pedig volt neki. Egy darabig ott loholt a mészáros társának a sarkában, aztán (amíg az asszony a gyereket leforrázta és gyorsan bedugta a kemencébe) megint kiszagolta a gazdája nyomát. Szimatol az istállóajtón, kapar a ház ajtaján, érzi, hogy valami disznóság történt. Majd visszarohan a faluba, megkeresi a gazdája társát. Egy szó, mint száz: a kutya nyüszít, csahol, rángatja a másik mészárost a kabátjánál fogva, kezdi az is érezni, hogy valami nincs rendben. Elindult hát a kutyát követve ahhoz a házhoz, és ahogy odaért, nem lehetett többé kétsége afelől, hogy itt valami rettenetes dolog történt. Két ember közeledett messziről, odahívta őket is. Hallotta odabent a kutyaugatást meg a mészáros kiáltozását a két gyilkos is; ekkor felrémlett előttük a vesztőhely, és pokoli félelem szorította össze a szívüket. A férfi meg akart szökni a hátsó ablakon keresztül, de az asszony visszatartotta a kabarjánál fogva: „Maradj itt!” Mire az embere: „Gyere te is!” Mire az asszony: „Nem tudok, olyan nehéz a lábom, mint az ólom. Nem látod azt az iszonytató rémalakot az ablak előtt? Villámokat lövell a szeme, tüzet okád a szája!” Amazoknak közben sikerült betörniük az ajtót. Rövidesen rábukkantak a két holttestre is. A gyilkosokat kézre kerítették, átadták az igazságszolgáltatásnak. Hat hétre rá kerékbe törték őket, átkozott tetemüket a küllőkre fonták, és a hollók most azt mondják, hogy: „ízlik a hús.”

Szuvorov generalisszimusz

Az a kis történet, amit Szuvorovval kapcsolatban elmondtunk, arról, hogy mennyire tiszteletben tartotta magára nézve is a saját parancsait, a jelek szerint megnyerte a nyájas olvasó tetszését. Nos, erről a jeles személyről még sok bájos történet kering.

Ha egy előkelő úr nem érzi rangon alulinak, hogy az alacsony sorúakkal is szóba álljon, sőt néha úgy viselkedik, mintha ő is közülük való volna, arra azt szokták mondani dicséretül, hogy lám: „Ő is csak egy egyszerű ember.” Szuvorov jó néhány csillogó érdemjelet kitűzhetett a mellére, az ujjara is jónéhány gyémántköves gyűrűt húzhatott, volt neki színarany burnótos szelencéje is, nem egy, amiből szippanthatott. De ki mondhatta el magáról, hogy legyőzte a törököt és a lengyeleket, hogy generalisszimusz és herceg, és hogy háromszázezer ember élén áll? Bizony, nem sokan. Ezzel együtt Szuvorov nagyon egyszerű ember volt.

Ha nem volt muszáj, akkor nem úgy öltözött, ahogy egy tábornok szokott, hanem úgy, ahogy neki kényelmes volt. Előfordult, mikor a katonáit vezényelte, hogy csak fél pár csizma volt rajta. A másik lábán lógott le a harisnya, és mind a két nadrágszára ki volt gombolva oldalt. Merthogy volt valami sérülése a térdén.

De sokszor még ennyire se volt fölöltözve. Hajnalban például, mikor még olyan jó friss volt a levegő, fölkelt az ágyból vagy a szalmáról, és mint Ádám a Paradicsomban, elment meztelenül sétálni egyet a táborban, előbb azonban még néhány vödör hideg vizet zúdíttatott magára, hogy felfrissüljön.

Nem volt neki se lakája, se hajdúja, csak egy csicskása, nem volt saját kocsija, még saját lova sem. Mindig kinézett magának egyet, találomra, aztán arra ült föl.

Ugyanazt a komisz kosztot ette, amit a katonái. Senki se repesett az örömtől, ha a generalisszimusz meghívta ebédre. Időnként bement a bakákhoz a sátorba, és szakasztott úgy viselkedett, mintha csak egy volna közülük.

Ha menetelés közben vagy a táborban vagy bárhol, rájött a szükség (más, ugye, ilyenkor odamegy egy fához vagy egy bokor mögé), ő nem sokat teketóriázott. Felőle bárki nézhette; hadd bámuljon, ha még nem látott ilyet.

De még a legfényesebb alkalmakkor is, mikor ott állt pompázatos marsalli egyenruhájában, teleaggatva érdemkeresztekkel és rendjelekkel (rá nem lehetett nézni, úgy csillogott-villogott, csilingelt rajta mindenütt a sok arany meg ezüst), még ilyenkor is megőrizte azt a jó paraszti szokását, hogy adni kell a tisztaságra; mert ő bizony nem átallta eldobni azt, amit egy úr ilyen esetben a zsebébe tüntet el. Ujjával törölte meg az orrát, az ujját pedig a kabátujjához fente, és már vette is ki az újabb csipet burnótot az arany szelencéből.

Így élt Szuvorov Italinszkij herceg és generalisszimusz.

A talhausi bitó

„Mikor hozzák már a zsidókat? Hisz nem jön senki” – mondta végül a gillmannshofeni polgármesternek az elnök, azaz a helyi esküdtszék feje. Tudniillik a polgármester előző nap bent járt a városban, hogy kikérje a főszolgabíró úr tanácsát; volt valamilyen ügy, amiben nem látott egészen tisztán. Jó, hogy itt van – mondta akkor a főszolgabíró –, van itt néhány magának szóló parancs a járástól, legalább személyesen elviheti.” A polgármester ezután ott folytatta, ahol a városba jövet abbahagyta, vagyis a Veres Oroszlánban. Az ötödik pohárnál tartott. Ekkor elővette a kapott parancsolatokat, szám szerint négyet, hogy egy kicsit szemügyre vegye őket; nem látszik-e rajtuk kívülről is az, ami bévül van. Erre ugyan nem a vendéglő a megfelelő hely, ilyesmit tulajdonképpen egyáltalán nem volna szabad csinálni, hiszen a hivatali titok, az nem közszemlére való. Vannak, akik néha mégis ezt csinálják; ki tudja, miért. Miután megvizsgálta őket jobbról is, balról is, visszasüllyesztene mindet a kabátzsebébe, majd elkövetkezett a hatodik pohár is. A hatodik pohár felénél kényelmesen rákönyökölt az asztalra, aztán a tenyerére hajtva fejét, édesdeden durmolni kezdett. Egy másik asztalnál vidám társaság ült, és az urak egyike, amolyan minden hájjal megkent kópé, így szólt: „Mi lenne, ha egy kicsit megtréfálnánk őkegyelmét?” Azzal fogta magát, és írt egy hamis parancsot, amely a következőképpen hangzott: „Holnap, vagyis tizenötödikén, három zsidót akasztanak, ezért elrendelem, hogy az ítélet végrehajtásánál a gillmannshofeni polgármester – huszonnégy esküdt és az elnök, valamint ugyanennyi iskolás társaságában – délelőtt kilenc órára jelenjen meg a talhausi bitónál.” Mikor megvolt vele, suttyomban kihúzta a polgármester zsebéből az egyik parancsot, és a helyére csúsztatta a hamisat. Hazafelé menet a polgármester már nem állhatta meg, hogy fel ne bontsa a parancsokat, és mikor elkezdte olvasni a hamisat: „Nem, itt valami tévedés lehet – dünnyögte magában –, meg kell kérdeznem a főszolgabírót”, azzal megfordult, és ment vissza a városba. A főszolgabíró éppen a nap fáradalmait heverte ki a felesége meg a járási revizor úr meg annak a felesége társaságában; kártyáztak tudniillik, mikor a polgármester újfent beállított. „Mit akar már megint? – förmedt rá a főszolgabíró. – Nem látja, hogy vendégeim vannak?” A polgármester már kezdte volna mondani, hogy a kapott parancsok egyike mekkora megütközést keltett benne, és hogy véleménye szerint… Ám a főszolgabíró a szavába vágott: „Micsoda egy zavarosfejű ember maga! – (Ebben a megállapításban volt némi igazság.) – Magának itt nem lehet véleménye! Magának az a dolga, hogy engedelmesen teljesítse, amit megparancsolnak magának, és kész, punktum! Nem volt elég a legutóbbi letolás?” Így hát a polgármester megint csak útra kelt, majd másnap reggel a huszonnégy esküdttel és az elnökkel, az iskolamesterrel és a tanulóifjúsággal, valamint jó néhány falubeli önkéntessel együtt, akiket vonzott a látványosság, kivonult a talhausi bitóhoz. Ha Neuhaus felől megy az ember a városba, balra van egy kis domb, azon áll a szóban forgó akasztófa. „Kár, hogy ilyen iszonyatosan zuhog – mondta az elnöknek a polgármester. – Sokan otthon fognak maradni.” Amikor kiértek a talhausi erdőből, látták, hogy a környék néptelen, csak a bitó áll ott egy szál magában. „Még nincs itt senki – mondta az elnöknek a polgármester –, mi vagyunk az elsők.” Az önkéntesek közül mindegyik keresett magának egy jó helyet, ahonnan prímán lehet látni. Egyesek már előre fölmásztak a közeli fákra, mások egyelőre még lent maradtak. De nem történt semmi. Sokan az úton közlekedők közül is megálltak az esőben – pedig lett volna éppen dolguk –, mert kíváncsiak voltak rá, vajon mi sül ki ebből a fura felvonulásból. De nem történt semmi. „Biztos megvárják – mondta a polgármester –, míg egy kicsit lecsendesedik a zivatar.” Az iskolamester, hogy jobban teljék az idő, rövid szónoklatokat intézett a tanulóifjúsághoz, egyiket a másik után; többek között felhívta a figyelmüket arra, hogy habár ezek csak zsidók, akik itten akasztva lesznek, azért a példájuk okulásul szolgálhat a keresztények számára is. De amiről oly ékesszólóan beszélt, az csak nem akart elkövetkezni. A környező falvakban már mind delet harangoztak, de a beharangozott eseményből még mindig nem látszott semmi. Ezért mondta végül, ezúttal a polgármesternek az elnök: „Mikor hozzák már a zsidókat? Hisz nem jön senki. Vagy csak maga járatja itt velünk a bolondját? – Majd mérgesen hozzátette: – Nem lenne csoda, ha végül magát kötnénk fel oda, akkor legalább nemhiába ácsorogtak itt az emberek.” – Egy szó, mint száz: nem jött senki. No de miért is jön volna?

Hanem azóta, ha bárki arrajáró olyasmit merészel kiejteni a száján, hogy ugye már régóta nem akasztottak fel senkit a talhausi bitóra? – mindegy, hogy jóhiszeműen kérdezi vagy szándékos gonoszkodásból, Gillmannshofenben ugyanúgy megverik érte.

Vízenjárók

Mint köztudomású: vannak emberek, akik nem süllyednek el a vízben. Így mondják.

Mikor ő Itáliában volt, meséli egy ember a kocsmában, Capri szigetéről nekiindult a Földközi-tengernek. El is jutott fél óra járásnyira úgy, hogy a víz egyszer se ért följebb a mellénél. Közben a bal kezével dohányzott, vagyis a pipát tartotta, a jobbal meg evezgetett néha.

„Az semmi! – mondja a másik. – A kilencvenes években, az akkori háború idején egy egész zászlóalj vörösmentés masírozott át a Rajnán Mannheim fölött, és a víz egyiknek se ért feljebb a térdénél.”

„Nem volt az olyan kunszt – mondja a harmadik. – Előtte húsz órát masíroztak egyvégtében.

Mire odaértek a Rajnához, akkora vízhólyagok nőttek a talpukon, hogy az lett volna a csoda, ha lejjebb tudnak süllyedni térdnél.”

(Halasi Zoltán fordításai)

• Kultúra