Galántai Zoltán

Nyomtatóbarát változat

„A fajok fő jellemzői majdnem minden esetben idegenek más fajok számára. Csupán az, hogy a természetben nem találunk példát a kapitalizmusra, még nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus természetellenes és rossz lenne az ember számára. Ennyi erővel akár azt is kijelenthetnénk, hogy a zsiráf számára rossz, hogy a fák koronáját legeli le. Attól, hogy egyetlen más növényevőnek sincs olyan hosszú nyaka, mint neki, ez még nem természetellenes. Vagy mondjuk azt is állíthatnánk, hogy az élet hibát követett el, amikor kimászott a vízből, hiszen egy addig példa nélkül álló dolgot hajtott végre.”
(T. H. White: Merlin könyve)

A csillagász és gondolkodó Christian Huygens 1698-ban, posztumusz megjelent Kosmoteoros című könyvében azt a kérdést teszi fel, hogy vajon milyenek is lehetnek a más égitestek lakosai,[1] majd rögtön ezután egy óvatos kitétel következik. Bárha „nem nélkülözi a valószínűséget [a filozófusok azon feltételezése], hogy a bolygólakók szeme fölfelé néz – mondja Huygens –, akárcsak a miénk, mert ez megfelelőbb, és így könnyebb a csillagokat megfigyelni… de azért számtalan elképzelhető életforma van… és ezek meglehetősen eltérhetnek a miénktől”.

Tehát végső soron azt kellene kideríteni, hogy milyen törvények szabják meg a lehetséges variációkat, illetve, hogy ezen törvények függvényében milyennek kell lennie egy értelmes földönkívülinek, és ez nemhogy a XVII. század végi tudósoknak, de nekünk is fontos kérdés. Amikor azonban Huygens próbál meg válaszolni, akkor mai szemmel nézve igencsak meghökkentő eredményre jut. Ma már senki nem tételezné fel a többé-kevésbé véletlen genetikai sodródások eredményeként létrejött ember, illetve az általa felépített civilizáció példájából általánosítva, hogy bármilyen civilizáció tagjai szükségképpen ugyanúgy felegyenesedve járnak, házakban laknak, a miénkhez hasonló matematikával, írással, geometriával és zenével stb. rendelkeznek, mint mi.

Huygens azonban igenis így gondolja. Az időről időre bekövetkező nap- és holdfogyatkozások szerinte szükségképpen rémülettel és csodálattal töltenek el minden értelmes lényt, tehát csak mindenképpen foglalkozniuk kell a csillagászattal. Ezt viszont nem tehetnék meg, amennyiben nem állnának a rendelkezésükre megfelelő műszerek, melyek megalkotásához persze a szükséges anyagok mellett a megfelelő geometriai ismeretekre is szükségük van – és persze társadalomban is kell élniük, mert egyedül ez biztosíthatja az ilyesfajta vizsgálatokhoz szükséges hátteret; és kéz nélkül nem volnának képesek rögzíteni az eredményeket, és így tovább egészen addig a pontig, ahonnét már az is bizonyosra vehető, hogy még a földönkívüliek igazságfogalma meg az erkölcseik is ugyanolyanok, mint a mieink. Hiszen a Teremtőnek mindenütt és minden körülmények között az a célja, hogy védje teremtményeit, és egy olyan társadalom, ahol a bibliai „ne ölj!” parancs nem volna érvényes, nyilvánvalóan nem lenne valami hosszú életű.

A Huygens által elkövetett logikai hibák persze több mint árulkodók. Az egészen a XVI. század végéig, XVII. század elejéig egyértelműen uralkodó arisztotelészi fizika két részre: Hold alattira és Hold fölöttire osztotta a világot, és míg az előbbire az egyenes vonalú, nem örökké tartó mozgás meg a végesség és a romlandóság volt a jellemző, addig a Holdon túli, éterrel kitöltött világegyetemre az örökké tartó körforgás és a romolhatatlanság. Az új természettudomány azonban azt hirdette, hogy mindenütt ugyanazok a természeti törvények érvényesek, és ennek megfelelően „odafent” is ugyanúgy történnek a dolgok, mint idelent, a Föld felszínén.[2] Tehát az elvet általánosítva akár azt is állíthatjuk, hogy a bolygók ugyanolyan égitestek, mint a Nap körül keringő Föld – és az már tényleg az adott tudományos paradigmába beleépülő megállapodás kérdése, hogy az „ugyanolyan” alatt milyen fokú hasonlóságot értsünk.

Huygensnek és legtöbb kortársának ez például annyit jelentett, hogy a Vénuszon vagy a Marson is (vagy bármelyik más bolygón, kivéve a Holdon) hegyek, völgyek és tengerek találhatók – meg persze olyan értelmes lények, akik viszont ismét csak ennek a „hasonlósági elvnek” az értelmében olyanok, mint mi: távcsöveket építenek, az euklideszi geometria segítségével írják le a fénytörés jelenségét, stb. Ez tehát a magyarázat arra, hogy miközben már a XVII. században is pontosan tudták (vagy legalábbis tudniuk kellett volna), hogy egy nap- vagy holdfogyatkozás létrejöttéhez milyen specifikus, minden bizonnyal csak a Föld esetében meglévő feltételek szükségesek, Huygens mégis úgy vélte, hogy ezek jellemzők minden más lakott égitestre is.

Evolúció, élet, fizika

A Kosmoteoros feltételezései közül elsőre talán az hangozhat a mai olvasó számára a legkülönösebbnek, hogy az erkölcs bizonyos alapjai ugyanolyan egyetemesek és a világmindenség minden távoli szegletében is szigorúan érvényesek, mint a fizikai törvények a Newton utáni korok felfogása szerint.[3] Azaz (és ez egészen biztosan nem igaz), mintha az egzaktnak számító természettudományok mellett mondjuk az erkölcsöt is ugyanolyan kikezdhetetlen törvények irányíthatnák, akár a zuhanó kő mozgását, és ennek megfelelően látatlanban is megmondhatnánk, hogy miként működik egy idegen bolygó társadalma.

De ha ez nem is igaz, azért az eredeti kérdést átfogalmazva megpróbálhatunk arra választ kapni, hogy mi az, ami mindenképpen jellemző kell legyen minden értelmes lényre (illetve ezek minden elképzelhető társadalmára).

Ami rögtön további problémákat vet fel. Egyfelől azt, hogy milyen kapcsolat van a természeti törvények és az élet között (illetve mennyire áll módunkban az egyik alapján a másikra következtetni); másfelől, hogy milyen következtetéseket vonhatunk le az egyetlen ismert és esetleg egyedül létező civilizáció, a földi működéséből.

Végül pedig ott van az utolsó és legfontosabb kérdés is, hogy ezt miként terjeszthetjük ki a feltételezett földönkívüli civilizációkra, idegen társadalmakra. Stanislaw Lem, az ismert science fiction író és teoretikus Summa Technologiae című művében odáig merészkedik, hogy kijelenti: „Lehet… elégtelennek minősíteni… a »milyen legyen az értelmes lény?« kérdésnek természet adta konstrukciós megoldását”, és az eleve adott paraméterek változtatása helyett kiindulhatunk önkényesen megválasztott, új paraméterekből is. Erre azonban Huygens biztosan azt mondaná, hogy azért csak kell maradnia legalább néhány alapvető összetevőnek, bármennyire is átalakítunk mindent, mi pedig azt tehetjük hozzá, hogy senki, még Lem sem gondolhatja komolyan, hogy tényleg bármilyen kiindulási feltételt választhatunk.[4]

Kezdjük tehát az elején. A fizikai valóság nyilvánvalóan meghatároz minket, és itt most nem is csak arra kell gondolni, hogy egy nagyobb tömegű bolygón például csontjaink erősebbek, végtagjaink pedig aránytalanul vaskosabbak lennének, hanem inkább arra, amit John D. Barrow, a világhírű kozmológus így fogalmazott meg: „Agyunk és szervezetünk – ha tetszik, ha nem – információt hordoz a környezetről, amelyben kialakult. Szemünk a fény felfogásához alkalmazkodott érzékszervünk. Szerkezete sok mindent elárul a fény valódi természetéről. Nincs helye többé annak a vélekedésnek, miszerint minden, a fényre vonatkozó vélekedésünk nem egyéb puszta agyszüleménynél… A tény, hogy van szemünk, önmagában is tanúskodik annak a valaminek a valóságosságáról, amit fénynek nevezünk” – ezek szerint a szem létéből, illetve anatómiájából magára a minket körülvevő fizikai valóságra is következtethetünk. Ha egy földön kívüli civilizációnak módjában állna az emberi szemet tanulmányozni, akkor nagyon is fontos következtetéseket tudna levonni, kezdve azzal, hogy milyen hullámhosszon látunk és milyenen nem, és befejezve azzal, hogy hozzávetőleg mekkora jeleket tudhatunk még elolvasni.

A fizikai körülmények tehát nyilvánvalóan afféle keretül szolgálnak az evolúció számára a megfelelő szervek kifejlesztéséhez, és bár hiba lenne azt képzelnünk, hogy mindig az ideális megoldás valósul meg (ahogyan Huygens gondoskodó Istenének világában történne), annyit azért biztosan állíthatunk, hogy az életképtelen megoldások kiszelektálódnak.[5] És bár ez nem különösebben meglepő megállapítás, azért kiterjeszthető eggyel magasabb szintre, az élet után az értelmes életre is.

Amikor ugyanis Barrow azt írja, hogy „az az agy, amely hamis képzetekkel születik, kihullik a rostán. Ezek a képzetek a tapasztalattal szembesülve nem állják meg a helyüket”, akkor mintha arra utalna, hogy biológiai felépítésünkhöz hasonlóan gondolkodásunk is alá van vetve valamiféle evolúciós folyamatnak, és a hibás megoldások képviselőikkel együtt eltűnnek – például amennyiben nem vagyunk képesek elsajátítani az ok-okozati gondolkodást. És itt nem az a kérdés, hogy valóban léteznek-e az ok-okozati összefüggések, hanem az, hogy nagyobb esélyünk van-e a túlélésre, ha legalább a mindennapok gyakorlatában úgy teszünk, mintha elfogadnánk létezésüket, és a válasz – legalábbis az ember esetében – egyértelműen igen.[6]

Vérfertőzés a világegyetemben

Az értelem vizsgálata közben persze figyelembe kell vennünk az ember kialakulásának utóbbi évmilliói folyamán jelen lévő környezet szerepét is. Ugyanúgy, ahogyan a rádióhullámok érzékelésére nem volt szüksége fajunknak, elvileg azt sincsen okunk feltételezni, hogy gondolkodásunk (és a gondolkodás által kifejlesztett eszközök, mint amilyen például a matematika) feltétlenül alkalmas arra, hogy a mindennapi tapasztalatoktól végtelenül távol eső területekkel, mondjuk a fekete lyukakkal vagy a kvantummechanika jelenségeivel megbirkózzon. Mivel mind szemünk, mind testünk felépítése visszatükrözi fizikai környezetünket, miért ne tételeznénk fel, hogy ugyanez a helyzet elménkkel is. „Elménk és szervezetünk összetettsége kozmikus környezetünk összetettségét tükrözi”, ahogyan megint csak Barrow fogalmaz.

Ismét hangsúlyozni kell azonban, hogy keretekről lehet szó csupán: a Földön nem élne meg egy két mérföld magas állat, mert a saját súlya alatt összemorzsolódnának a csontjai, arra nézve viszont nem létezik előírás, hogy egy halnak vagy egy emlősnek a lehetséges határokon belül pontosan mekkorának kell lennie. Egy ilyen kérdésnek ugyanúgy nem volna értelme, mint ahogy annak sem, hogy pontosan milyen társadalmi viszonyok uralkodnak egy idegen civilizációban – jobb esetben is csak a lehetséges határokat tudhatjuk kijelölni.

Egy földi társadalom esetében viszonylag könnyű dolgunk lenne: ott van ugyanis kapaszkodónak a szociobiológia. Edward O. Wilson, a(z egyik) megalapító úgy fogalmaz, hogy „a szociobiológia, definíciója szerint, mindenféle organizmus mindenféle társas viselkedésének biológiai alapját szisztematikusan vizsgálja”, és lényegében azt keresi, hogy melyek a különböző állatfajok társas viselkedésének vizsgálatából levonható általános következtetések, és ezekből aztán mit lehet általánosítani – például az emberre is. A szociáldarwinizmus a XIX. század végén, a XX. század elején meglehetősen lejáratta a társadalom és a biológia összekapcsolásának gondolatát, abból kiindulva, hogy minden képességünk velünk született, illetve, hogy a képességek eltérései közvetlenül vezetnek a társadalmi egyenlőtlenségekhez: 1887-ben az USA elnöke, Grover Cleveland arra hivatkozva nem szavazta meg a támogatást a szárazsággal küszködő texasi farmereknek, hogy az „gyengítené nemzeti karakterünk szilárdságát”, hiszen nem csak a „legalkalmasabb” maradna fenn.

Ám miként súlyos hiba egyenlőségjelet tenni a közvetlen biológiai mechanizmusok és a társadalom működése közé, ugyanígy nem szabad a szociobiológiát sem összetéveszteni a szociáldarwinizmussal. A szociobiológia szerint ugyanis nem azt kell vizsgálni, hogy milyen következtetések vonhatók le a hangyák „rabszolgatartási szokásai” alapján a rabszolgatartás intézményére vonatkozóan, hanem azt, hogy milyen mértékben határozza meg a társadalmat genetikai örökségünk.

És ez alapvető különbség. Ennél is fontosabb azonban, hogy amennyiben az embernél kimutatható mondjuk a törzsi háborúzásra való hajlam, ebből azon kívül, hogy létezik egy ilyen beépített késztetés, még semmi nem következik – az pedig különösen nem, hogy ezek szerint rendjén való és helyes volna rátámadni az idegenekre. Az egyik esetben ugyanis egy biológiai hajlam felismeréséről van szó, a másikban pedig egy erkölcsi ítéletről, és a kettőnek semmi köze nincsen egymáshoz. Egy utólag megalkotott ideológia alapján vagy elvetem a biológiai késztetés által sugallt megoldást (gondoljunk csak az önkéntes cölibátusban élőkre), vagy elfogadom, de mindenképpen az adott ideológiától függ, hogy miként döntök. Már csak azért is, mert a társadalomban is ható biológiai késztetések meglehetősen hosszú „genetikai pórázon” hagynak minket, és miközben nem határozhatom meg, hogy a gravitáció törvényei érvényesek legyenek-e rám, igenis határozhatok úgy, hogy figyelmen kívül hagyom például a vérfertőzés tilalmát.[7]

Az emberek 99 százaléka persze nem teszi ezt, és evolúciós szempontból ez helyes is, hiszen a beltenyésztés hamar súlyos genetikai torzulásokhoz vezetne. Valószínűleg egyfajta „negatív imprinting” működik: a vizsgálatok szerint az izraeli kibucokban kiskoruktól együtt nevelt, különböző nemű gyerekek ugyanúgy nem éreznek szexuális vonzalmat egymás iránt, mintha testvérek volnának.

Az általánosításokkal azonban óvatosan kell bánni. Feltételezhetnénk például, hogy az incesztustilalom szükségképpen az egész élővilágra jellemző, de, mint az evolúcióbiológus John Mayard Smith figyelmeztet, az ivarosság és a szaporodás között még akkor sincsen közvetlen kapcsolat, ha nekünk ez így tűnne természetesnek: az evolúciónak ugyanis a szaporodás az előfeltétele, nem pedig az ivarosság. Tehát egy idegen bolygó feltételezett élővilágában egyáltalán nem biztos, hogy hatni fog, hiszen az sem biztos, hogy az ottani teremtmények ivarosan szaporodnak. Vagyis amennyiben arra keresünk választ, hogy miként történnek a dolgok „ott”, úgy legfeljebb annyit mondhatunk, hogy az evolúciósan előnyösebb stratégia csökkenti a „beltenyészetből”, a túlzottan egyforma génekből fakadó hátrányokat. Elvileg ugyan könnyű lenne azzal érvelni, hogy mivel az ivaros szaporodás kétségkívül előnyös a Földön, valószínűleg mindenütt annak kell lennie, ám egyfelől azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Földön is vannak nem ivarosan szaporodó fajok,[8] másfelől pedig, bármilyen meglepő is, ez nem mindig a legjobb megoldás.[9]

Denevérek altruizmusa

Az anarchista gondolkodó, Pjotr Kropotkin azt írja A kölcsönös segítség mint természettörvény című, 1902-es könyvében, hogy az állatok túlnyomó többsége társulásban él, mivel ez a leghatékonyabb megoldás a túlélésért folytatott küzdelemben, és „azok az állatfajok, melyeknél az egyén küzdelme a legszűkebb körre szorul, és amelyeknél a kölcsönös segítség a legtágabb teret öleli át, azok a legszámosabbak, azok élnek a legjobb viszonyok között, és azok a legalkalmasabbak leginkább a haladásra [sic!]”. Ez fokozottan igaz az emberre: „Erkölcsi fogalmaink pozitív és kétségtelen eredetét… a kölcsönös segítség működésében találjuk meg… az emberiség etikai fejlődésében a kölcsönös segítségnek volt oroszlánrésze, nem pedig a kölcsönös küzdelemnek”, ami, miközben persze ellentmond az evolúcióelméletnek, a korai darwinizmus egyik gyenge pontjára tapint rá, nevezetesen arra, hogy a túlélésért folytatott kíméletlen harcban miként jöhetnek létre azok a hangya-, termesz- vagy méhkolóniák, ahol az egyedek nagy része „önzetlenül” tevékenykedik másokért és mások utódaiért, ahelyett hogy „a saját érdekeit nézné”. De említhetnénk az állati „altruizmus” számtalan más példáját is: az egészen a XX. századig anekdotikus módszerekkel dolgozó biológia legalább Brehmig és Darwinig teli van ilyenekkel.

A magyarázatot csak a genetikai megalapozottságú evolúcióbiológia fogja megadni:[10] az egyik legismertebb mai evolúcióbiológus, Richard Dawkins megfogalmazása szerint „a gén a kromoszóma anyagának olyan része, amely potenciálisan elég sok nemzedékig fennmarad ahhoz, hogy a természetes szelekció egységeként szolgáljon”, tehát nem az a kérdés, hogy az egyeddel mi lesz, hanem az, hogy mi fog történni az általa továbbadott génekkel. Hiszen ezekre hat a természetes szelekció, nem pedig az egyedekre, amelyek a különböző, többé vagy kevésbé életképessé tevő génkombinációk hordozói csupán. Egy genetikailag közelálló testvérekkel körülvett, szaporodásra képtelen (!) dolgozó méh számára például az az egyetlen esély, hogy támogatja a szaporodásra képeseket. Sehogy máshogy nem tudja előremozdítani saját génjeinek (valószínű) továbbélését: ebben az esetben az „önzetlen viselkedésre” hajlamosító gének valójában nem önzetlenségre, hanem saját génjeik továbbélésének elősegítésére hajlamosítanak.

És ugyanez a mechanizmus működik a szülő-utód viszony esetén is. A hagyományos (egyedszelekciós) felfogás szerint a szülő mintegy lemond a leszármazottai javára, a génszelekció elmélete viszont azt állítja, hogy a valóságban a szülő maximalizálja a génjei továbbélésének valószínűségét, és ez történhet önmaga érdekei ellenében is. Amennyiben elképzelünk egy olyan gént, ami önmagának az utódban történő továbbélését segíti elő, illetve egy olyat, ami kizárólag a szülőt (és a szülői önzést) részesíti előnyben, úgy ez utóbbi evolúciós értelemben pillanatokon belül el fog tűnni.[11]

Ez azonban még mindig nem tekinthető magyarázatnak az emberi viselkedésre: mi ugyanis gyakran önzetlenek vagyunk azokkal is, akik nem vérrokonaink – tehát a közvetlen genetikai magyarázat ez esetben nem alkalmazható. Érdemesebb a biológus Gerald Wilkinsonnak a megfigyeléséből kiindulnunk, aki a 80-as évek elején Costa Ricában a vérszívó denevéreket tanulmányozva azt tapasztalta, hogy ezek az állatok mintegy a „reciprok altruizmust” valósítják meg, a „ha te adsz nekem enni, akkor én is adok neked” elvét. Ez azért előnyös, mert csak ritkán sikerül zsákmányállatot találniuk.

Az a közösség tehát, ahol a fajtársak még akkor is kisegítik egymást, ha nem rokonok, nyilvánvalóan életképesebb lesz az egymás iránt közömbös tagokból felépülő denevérkolóniánál. A modell persze csak akkor működik, ha ki lehet zárni a csalókat, akik mindig csak kérnek, ám sosem adnak – ez pedig jelen esetben nem jelent problémát, mivel a denevérek hasa a megivott vértől kikerekedik. És amennyiben azt is hozzátesszük, hogy a denevérek képesek felismerni egymást, akkor összeáll a kép: az „önző” módon viselkedők legfeljebb néhányszor tudják becsapni a többieket, aztán éhen pusztulnak.

Az emberi önzetlenség, illetve reciprok altruizmus esetében természetesen éppen annyival bonyolultabb a helyzet, mint amennyivel összetettebb társadalomban élünk a denevérekénél, de egyes kutatók (pl. Matt Ridley) szerint azért nálunk is valami hasonló lehetett az „erények” felé vezető első lépés. A korai ember olyan, kis létszámú hordákban élt, ahol az egyedek egymást személyesen is ismerhették, fejlett agyuk pedig lehetővé tette, hogy emlékezzenek rá, ki, mikor, mennyire viselkedett segítőkészen, és így az önzetlen segítségnyújtás később megtérülő befektetésnek bizonyult – növelve ezzel az egész csoport stabilitását is. A többiek iránt reciprok módon önzetlen, ám a csalókat megbüntető egyedekből álló csoportok, közösségek tehát nyilvánvalóan sikeresebbek voltak a többinél: „A moralitást olyan, különlegesen hatékony biológiai adaptációnak tartjuk – írta Wilson egy cikkében –, ami képessé tette az embereket arra, hogy saját biológiai előnyeik érdekében kapcsolatra lépjenek egymással.”

És ezzel mintha vissza is jutottunk volna Kropotkinhoz, ám a szociobiológia modellje szerint az ember nem azért viselkedik önzetlenül, mintha önzetlen volna, hanem azért, mert eközben a saját érdekeit tartja szem előtt. Nem nehéz belátni, hogy amennyiben tényleg altruizmusból tenne jót, akkor az így vagy úgy, de mindenképpen feltűnő önző egyedek kihasználhatnák a mások segítőkészségét, és hamarosan teljesen kiszorítanák a többieket – a „jóságon” alapuló rendszer hosszú távon nem volna működőképes.

Mindent egybevetve tehát azt mondhatjuk, hogy erkölcsi rendszereink alapjai a körülményekhez való alkalmazkodás során alakultak ki, nem pedig önkényes döntések eredményei. Őseink nyilvánvalóan olyan képességekre, érzelmekre és motivációkra szelektálódtak, melyek segítették őket a túlélésben,[12] és miként többek között a szociobiológusok kedvenc példája, a vérfertőzés tilalma utalni látszik rá, ezek máig jelen vannak a jóról és rosszról alkotott fogalmainkban is.

Dawkins egy helyütt eljátszik a gondolattal, hogy mi lenne, ha valahol máshol nem szénen, hanem szilíciumon, ammónián vagy éppen „elektronikus reverberációs körön” alapuló élet fejlődne ki, és arra a következtetésre jut, hogy „a mi bolygónkon uralkodó replikáló egység történetesen a gén, a DNS-molekula. Elképzelhetők mások is… [és] ha vannak… akkor szinte elkerülhetetlenül egy evolúciós folyamat alapjává válnak.” Nagyjából ugyanez mondható el a reciprok altruizmussal kapcsolatban is abban az értelemben, hogy valami hasonlónak az értelmes lények minden társadalmában ki kell alakulnia. Nem nagyon lehet ugyanis olyan helyzetet elképzelni, amikor ez a fajta „egoista kooperáció” ne volna előnyösebb a magányos küszködésnél. Sőt akár azt is feltételezhetjük, hogy egy differenciált munkamegosztáson alapuló civilizáció sem jöhetne létre enélkül.

A szakirodalom meg szokta említeni, hogy egy civilizációt alkotó értelmes lénynek legalább 400 grammos aggyal (és ennek megfelelően legalább 30 kg-os testtel) kell rendelkeznie, mert máskülönben a kellő bonyolultság hiányában nem alakulhat ki a gondolkodás – ehhez most azt tehetjük hozzá, hogy az adott fajnak létrejötte egy szakaszában olyan körülmények között kell élnie, hogy kialakulhasson a reciprok altruizmus, és az a mi szempontunkból teljesen mindegy, hogy kicsiny csoportokban kóborol-e, vagy pedig hatalmas telepeken él együtt, ahol csak az egymáshoz közeli szomszédok ismerik egymást.

Mindent egybevetve tehát számíthatunk rá, hogy (teljesen a huygensi magyarázatnak megfelelően, ám tökéletesen más okokból kifolyólag) amennyiben egyszer sikerülne felvennünk a kapcsolatot egy idegen civilizációval, úgy ott is ugyanúgy jelen lenne a jó és a rossz fogalma és minden más, a reciprok altruizmusra épülő erkölcsi törvény, mint nálunk. Hogy ugyanolyan önzetlenek, vagy ha úgy jobban tetszik, ugyanolyan önzők volnának, mint mi.

Jegyzetek

[1] Akiknek a létében kortársai többségével együtt feltétlenül hitt.

[2] Érdemes felfigyelni rá, hogy a földi fizika érvényességét terjeszti ki az égre is, nem pedig fordítva.

[3] A teológus William Whiston 1725-ben arról írt, hogy mivel a gravitáció a távoli égitestekre is kiterjed, az isteni gondviselés is kiterjedhet rájuk, hiszen miként egyetemes a gravitáció, a gravitációs törvény teremtőjének hatalma is egyetemes kell legyen.

[4] Az ismert logikai vicc szerint vannak dolgok, amelyek nemhogy nem lehetségesek, de még elképzelni sem lehet őket – ilyen például a kör alakú négyzet. Amúgy pedig ha azt hinnénk, hogy bármilyen körülmények között lehetséges lenne az értelmes élet kialakulása, akkor nem is volna értelme a kérdést felvetni, és bár ebből még nem következik, hogy az értelmes életre vonatkozó kérdésnek van értelme, annyit azért biztosan állíthatunk, hogy termékenyebb feltételezni, hogy van. Bizonyos szempontból ugyanaz a helyzet, mint a szolipszizmusnál: nem tudjuk ugyan bebizonyítani, hogy az egész világ nem csupán a mi szubjektumunk kreációja-e, de ezt a feltételezést egyszerűen azért érdemes elvetni, mert nem vezetne a világ megismerésével kapcsolatban eredményre. Egy ilyen kiindulási pontról nem lenne hová továbblépni.

[5] „Kifejleszthettünk volna ezerszer érzékenyebb szemeket is – mondja Barrow –, ám e képességünkért túl sokat kellett volna áldoznunk, amit másutt jobban hasznosíthattunk volna. Következésképpen érzékszerveink együttese úgy alakult ki, hogy lehetővé tegye a rendelkezésünkre álló erőforrások hatékony kihasználását.”

[6] Az ok-okozati összefüggések felismerése persze feltételez bizonyos intelligenciát. Stanislaw Lem példája szerint egy laboratóriumi patkány gyorsan megtanulja, hogy a meghatározott helyen található étel nem mérgező, ezért attól kezdve minden alkalommal behabzsolja. Butább fajtársa viszont, aki minden alkalommal óvatos kóstolgatással kezd, elkerüli majd a mérget.

Az a feltételezés, hogy bár az értelem csak egy az evolúciós stratégiák közül, ám minden körülmények között hatékony (vagy legalábbis hatékonyabb, mintha mást alkalmaznánk helyette), arra a ki nem mondott feltételezésre vezethető vissza, hogy az ok-okozati összefüggések valóban léteznek, és a világegyetem valóban mindig és mindenkor az ok-okozati összefüggések alapján működik.

[7] A történelem folyamán nem egy uralkodói család ugyanezt tette, hogy a dinasztián belül maradjon a hatalom. A legismertebb példa talán az egyiptomi fáraóké.

[8] John Maynard Smith szerint a szűznemzés ugyan megvalósulhat, ám az így szaporodó fajok „végül eltűnnek, mert evolúciójuk nem elég gyors ahhoz, hogy megfeleljen a változó körülményeknek”.

[9] 1962-ben három számítógépes szakember, Victor Vyssotsky, H. Douglas McIlroy és Robert Morris Sr. Neumann önreprodukcióra képes automatájának elméletéből kiindulva „szaporodásra” képes programokat írt – ezeknek az lett volna a feladatuk, hogy egy komputer memóriájában bizonyos szabályok mellett megküzdjenek egymással. A kutatók azt remélték, hogy ebben a digitális gladiátorjátékban (amelyet egyébként Darwinnak neveztek el) egyfajta mesterséges evolúció fog beindulni, ha mindig csak a legtökéletesebb programot hagyják „életben”. Eközben stratégiaként megpróbálkoztak a szexualitás bevezetésével is – katasztrofális eredménnyel. „A két teremtmény ideje legnagyobb részét a másik keresésével töltötte – mondja a beszámoló –, és az a program, amelyiknek nem kellett a szaporodással foglalkoznia, eközben könnyedén lemészárolta őket.”

[10] Pontosabban a modern tudományfogalom számára elfogadható magyarázatot. Brehm még tökéletesen beérte azzal a válasszal, hogy egy majom vagy farkas vagy gazella vagy bármilyen más teremtmény azért teszi kockára és adott esetben azért áldozza fel az életét fajtársaiért, mert önzetlen.

[11] A valóságban persze ennél azért bonyolultabb a helyzet: elképzelhető, hogy bizonyos esetekben a gén továbbélése szempontjából a szülő továbbélésének biztosítása az előnyösebb stratégia (pl. ha az utód fogyatékosnak születik). Egy ilyen, a körülményekre érzékenyebben „reagáló” gén nyilvánvalóan ki fogja szorítani mind a kizárólag a szülő, mind a kizárólag az utód érdekeit szem előtt tartó gént, és ha egyszer – akár egy mutáció révén – megjelenik, akkor villámgyorsan elterjed, mert ez képes a saját túlélését optimalizálni, a másik kettő pedig nem.

[12] „Elemi erkölcsi szabályaink a biológiai evolúció során alakultak ki a társas életmód követelményeihez való alkalmazkodás eredményeként”, mondja a szociobiológus Bereczkei Tamás A belénk íródott múlt című könyvében. Érdemes Bereczkeivel összhangban ismét aláhúzni, hogy ez viszont nem teszi „kötelezővé” ezeknek az erkölcsi parancsoknak a követését, és ennek megfelelően politikai hivatkozási alap sem lehet.

• Kultúra