Galántai Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Amikor Kepler a prágai udvarhoz tartozó Matthaeus Wackhertől 1610 márciusában arról értesült, hogy egy bizonyos Galileus nevű páduai matematikus a „hollandus kémlelőüveget” a mennybolt felé fordítva újabb égitesteket fedezett fel, biztosra vette, hogy nem újabb bolygókról, hanem a Vénusz, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz körül keringő másodlagos égitestekről: holdakról lehet szó. Az pedig, hogy valójában mind a négy a Jupiter körül kering, számos későbbi interpretátora számára lényegtelen eltérés ahhoz képest, hogy képes volt legalább ilyen pontosan meghatározni, milyen természetűek lesznek ezek a most megtalált égitestek.

És annyiban igazat is kell adnunk nekik, hogy első megközelítésben legalábbis tűnhet úgy, mintha a kezdetben hozzávetőleg helyes megállapítást az újabb ismeretek fényében egy kissé korrigálni kellett volna, hogy pontosan illeszkedjen a valósághoz, de mindössze ennyi történt. Hiszen a régi és közkeletű hasonlat szerint a természetkutatás tanulási folyamat: az ismeretek felhalmozása és a tudás folyamatos tökéletesítése, és ha ez így van az egyén, akkor miért ne lenne így az emberi faj esetében is. Fontenelle, a neves francia ismeretterjesztő valamikor az 1600-as évek végén arról beszélt, hogy „a legkésőbbi fizikusok és matematikusok szükségképpen a legügyesebbek”, Pascal pedig a metaforát kiteljesítve arról, hogy „az évszázadok során élt emberek egymásutániságát úgy kell felfogni, mintha egyetlen ember létezne, aki örökké él, és szakadatlanul tanul.”

Valójában azonban Kepler sem járt közelebb az ún. tudományos igazsághoz,* mint azok, akik azt állítják, hogy némi módosítás után nyugodtan beilleszthetjük mai világképünk kereteibe akár az ő, akár a XVII. század elején élt tudósok elképzeléseit, és ha valaki azzal a riasztóan mély szakadékkal akar szembesülni, ami a múlt és a múltról alkotott köznapi elképzeléseink között húzódik, akkor nyugodtan kezdheti Koestler könyvével, az először 1959-ben megjelent Alvajárókkal. Hamarosan rá fog döbbenni, hogy az a hagyományosan a „józan észen” és a tudás kumulatív felhalmozódásán alapuló modell, amely szerint a tudomány folyamatos előrehaladás (sőt, diadalmenet) egyre távolabbi és egyre kifinomultabb célok felé, és a késői huszadik század kutatója annyiban különbözik Keplertől vagy Kopernikusztól, hogy többet tud náluk (mivel birtokában vannak az 1600-as évek óta felhalmozott ismeretek is), nos ez a modell tökéletesen hamis: olyan téves és félrevivő, amennyire csak lehet. A valóságban szó sincsen arról, hogy Kepler akár csak hozzávetőleg ugyanazokat a tudományos módszereket használta volna, mint a maiak, és az sem igaz, hogy Kopernikusz, a frauenburgi kanonok akár csak nagyjából ugyanazt értette volna a tudomány és az asztronómia alatt, amit a mostani csillagászok. Kissé közelebbről szemügyre véve a dolgokat, az eddig általánosan elfogadott és alapvetőnek tartott hiedelmek is alapvetően hamisnak bizonyulhatnak.

Ha ugyanis foglalkozunk azzal is, hogy egy tudós miért, illetve, hogy milyen elméleti megfontolások alapján, milyen kontextusban mondta ezt vagy azt, akkor rögtön megkérdőjeleződik a linearitásba és a folyamatos előrehaladásba vetett hitünk. A fentebbiekben említett történet a Galilei megfigyeléseit nagyjából helyesen interpretáló Keplerről például csak addig tűnik elfogadhatónak, amíg el nem olvassuk Koestler magyarázatát, mely szerint mivel Kepler számára „csupán öt szabályos test létezik, csak hat bolygónak lehet helye – amint ezt saját teljes megelégedésére a Mysterium Cosmographicum ban annak idején be is bizonyította.” Tehát az öt szabályos test létéből a priori „következett”, hogy azok a bizonyos égitestek nem lehetnek bolygók. Vagyis ha léteznek, akkor holdaknak kell lenniük.

Ami tudományos magyarázatként nyilvánvalóan nem fogadható el, és valójában még nem is a leglátványosabb példa arra, hogy milyen mérhetetlen távolság választja el gondolkodásunkat az 1600-as évek vezető tudósaiétól: mondjuk éppen a bolygómozgások három, manapság az általános iskolákban is tanított alaptörvényét felfedező Keplerétől, akinél „a Nap Isten jelképe és metaforája, a fény és a hő forrása, belőle származik a bolygókat pályájukon tartó erő, s a heliocentrikus világmodell geometriailag egyszerűbb és használhatóbb, mint a földközéppontú elképzelés”, hogy ismét Koestlert idézzük, aki rögtön azt is hozzáteszi, hogy ez a négy, számunkra összefüggéstelennek tetsző érv „Kepler gondolataiban megbonthatatlan egységet alkotott: a miszticizmus és a tudomány új, püthagoreus szintézisét”.

Márpedig a mai ember meggyőződése szerint mi sem áll távolabb a tudománytól a miszticizmusnál, és ennek tükrében nem is olyan meglepő, hogy Kepler éppen azoknak a matematikai összefüggéseknek nem tulajdonított jelentőséget, amiknek a jóvoltából nem csak az 1600-as évek különös és zavaros eszméinek újkori kutatói ismerik a nevét. Ugyanúgy, ahogy nekünk sem mondanak valami sokat az isteni mivoltról és hasonlóan misztikus, a fizikához távolról sem kapcsolódó fejtegetései, és nem gondoljuk azt, hogy ott volna a helyük egy alapfokú fizikakönyv lapjain a Szentlélekkel kapcsolatos megállapításoknak (vagy például annak, mely szerint a tér három dimenziójának léte a Szentháromságra utal), ugyanígy az is furcsa lett volna, ha Kepler fontosnak tartja ezeket a törvényeket, hiszen egészen a gravitáció szabályszerűségeit leíró Newtonig a „fizika felől” nézve nem voltak sokkal többek összefüggés nélküli és egymással semmilyen kapcsolatban nem lévő, mintegy a semmiben lebegő matematikai formuláknál. Kepler szemszögéből nézve pedig egyszerűen a világmindenség pütagoreánus számmisztikáján alapuló harmóniáinak feltárásához vezető út melléktermékeinek (vagy jobb esetben segédeszközeinek) tűntek.

Nem lehet hát összebékíteni a kepleri és a modern tudományt, hiszen mások a kiindulási pontjaik, a módszereik és a célkitűzéseik, és miként Koestler könyvéből kiderül, ugyanez mondható el Kopernikusz vagy Galilei munkásságáról is – és általában minden XVI–XVII. századi tudóséról. Bármilyen kényelmesnek látszik is például azt állítani, hogy a kopernikuszi modell azért jött létre, mert egyszerűbb és logikusabb volt, ez még akkor sem igaz, ha érzéseink szerint logikus volna elvárni egy tudományos elmélettől, hogy egyszerűbb és „igazabb” legyen a korábbinál. Kopernikusz viszont „Több mint ötven éven át, a tizenhetedik század elejéig – olvasható az Alvajárókban – említésre méltó ellenkezést sem váltott ki sem a tudós, sem a laikus közvéleményben; bármilyen állásponton is volt valaki a világegyetem szerkezetét illetően, pontosan látta, hogy Kopernikusz könyve a tudományos elemzés próbáját egyszerűen nem állja ki”, és amellett, hogy végső soron komplikáltabb az őt megelőző ptolemaioszi, földközéppontú modellnél, ráadásul misztikumtól, pontatlanságoktól és logikai ellentmondásoktól is hemzseg. Önmagának mond ellent azzal kapcsolatban, hogy hány kiegészítő körre van szükség az égitestek mozgásainak leírásához; A Nap azért kerül a világmindenség centrumába, mert „Ebben a mindennél szebb templomban ki tudná más vagy jobb helyre tenni ezt a lámpát, mint oda, ahonnan mindenkor megvilágíthat mindent?”; Galilei csodálattal említette, hogy Kopernikusz ki mert állni rendszere mellett, noha az szemmel láthatóan durván ellentmondott a Mars mozgásainak, és ha ez nem volna elég, akkor említsük meg azt is, hogy Koestler teljes joggal nevezi az „utolsó ortodox arisztoteliánus”-nak, aki legalábbis részben azért dolgozta ki az új világszisztémát, hogy megőrizze a körpályán való mozgásra jellemző egyenletes sebességet (ami az arisztotelészi fizikában számít a körmozgás sajátságának). Tulajdonképpen nehéz megmondani, hogy mi a döbbenetesebb: az-e, hogy mégis ilyen mérhetetlen hatást gyakorolt a tudományos gondolkodásra a későbbiekben, vagy pedig az, hogy mennyire különbözik a művei alapján kirajzolódó kép a köztudatban élőtől, mely szerint tiszta szellemű gondolkodó: az évezredes, elavult kötöttségeket felrúgó tudományos forradalmár lett volna. „Kopernikusz távolból szemlélve az emberi gondolkodás rettenthetetlen forradalmárának, hősének látszik, amint azonban közelítünk felé, fokozatosan áporodott, sótlan figurává alakul át, az eredeti géniusz holdkóros árnyalakjává”, olyan skolasztikus tudóssá, mondja Koestler, aki monoton halmozza egymásra a deferenseket, az epicikloisokat, a körön gördülő köröket.

Persze a Galilei-kép talán még kevésbé hasonlít az igazi Galileire: a tudomány börtönben senyvedő majdnem-mártírja, a pisai Ferde toronyban az arisztotelészi fizikát cáfoló ejtési kísérletet elvégző tudós, az első csillagászati észlelés, az első holdtérkép, a napfoltok első észlelője helyett egy, élete nagyobb részében az egyetemi katedráról az arisztotelészi fizikát oktató tudóssal van dolgunk, akinek utólag és teljesen indokolatlanul szokták tulajdonítani a fentebb felsoroltakat. Ráadásul gyakorlatilag a szó szoros értelmében kiprovokálta az egyházzal való összetűzést, amely addig nagyon is türelmesen viselkedett a kopernikuszi tanokkal – feltéve, hogy az ember hajlandó volt elismerni, hogy matematikai modellről van szó, nem pedig a valóságról. Galilei azonban ragaszkodott hozzá, hogy a frauenburgi kanonok műve nem csupán matematikai konstrukció, hanem a világmindenség felépítésének lehető leghűbb leírása (a teljesen képtelen és nyakatekert, egymáson elforduló körökkel együtt). Ez már önmagában sem tekinthető komoly tudományos álláspontnak, és Galilei csak rontott a helyzeten, amikor kijelentette, hogy „az lenne a leggyorsabb és legbiztosabb mód, ha feltárnám seregnyi bizonyítékomat, amelyek mind amellett szólnak, hogy ezen álláspont igaz, s a vele ellentétes nézet semmiképpen nem tartható”, majd pedig azzal folytatta, hogy „ámde hogyan is tehetném meg ezt anélkül, hogy csak időmet vesztegetném, hisz ezek a peripatetikusok, akiket meg kellene győznöm, oly teljességgel képtelenek még a legegyszerűbb és legvilágosabb érvek megértésére is?” És valóban nem is szolgáltatott semmilyen bizonyítékot.

Könnyű elképzelni, hogy számos kortársa számára egyáltalán nem volt rokonszenves, sőt, még védhető sem a viselkedése. Ha azonban hajlandóak vagyunk eltekinteni attól, hogy senki nem tartja fizikai realitásnak Kopernikusz konstrukcióját, illetve, hogy éppen a Galilei nevével is fémjelzett, új tudomány a tekintélyre hivatkozó, skolasztikus retorikával szemben megkövetelte volna az ellenőrizhető bizonyítékot, nos, ha mindezektől eltekintünk, akkor akár azt is lehet mondani, hogy a csillagászat és fizika további fejlődése látszólag mintha mégis őt igazolta volna. Ezért nevezi őt Koestler alvajárónak Keplerrel és Kopernikusszal együtt. Azért, mert hibás előfeltevésekből, tudományon kívüli, irracionális megfontolásokból kiindulva vagy éppenséggel öncsalás révén is olyan biztonsággal jutottak helyes eredményre, ahogy az alvajárók egyensúlyoznak végig a ház tetején. Az Alvajárók nagy érdeme, hogy felveti: a tudomány történetében olykor „talán éppen… az irracionalitás szolgáltatja a kulcsot a megoldáshoz, amikor kizökkent bennünket abból a meggyökeresedett szokásunkból, hogy a tudomány fejlődését a józan ész műveként és teljesítményeként fogalmazzuk meg. Ha a művészeknek, hódítóknak és államférfiaknak megengedjük, hogy irracionális meggondolások vezessék őket, miért nem ruházzuk fel ezzel a kiváltsággal a tudomány hőseit is?” Hiszen legalábbis különös lenne azt kívánni, hogy amikor még ki sem alakult a mai értelemben vett, racionalitást és matematikai ellenőrizhetőséget követelő tudomány, akkor a XVI–XVII. század tudósai igazodjanak ehhez a nem létező normához.

Koestlernek a modern tudomány kialakulásáról szóló, rendkívül részletgazdag és koherens víziója szerint nem is tették ezt, és tökéletesen találónak tűnik Burttnek azon, általa is idézett gondolata, mely szerint „Az egész magasztos és lenyűgöző történet egyik legkülönösebb jellegzetessége, hogy legfontosabb szereplői közül egy se volt tisztában azzal, hogy mit is csinált, és hogyan csinálta.” Azaz Burtt szerint is alvajáró volt mindegyikük, és immár az az egyetlen megválaszolandó kérdés, hogy miként is lehetséges ez: hogyan képzelhető el, hogy valaki korszakalkotó felfedezéseket tesz (mint Kepler), vagy az egész tudományos gondolkodás további sorsát befolyásoló könyvet ír (miként Kopernikusz), és valójában sejtelme sincsen róla, hogy mit tesz.

Ezen a ponton már nyilvánvalóan nem elég kijelenteni, hogy „mert alvajárók voltak”, és az sem elegendő, ha egy újabb hasonlattal élünk, és Koestlerrel együtt azt állítjuk, hogy a tudományfejlődés a matematikai sorozatok előre kiszámítható, szabályos növekedése helyett inkább az evolúció céltalan és vak tapogatózásához hasonlít. Nem is a céltalansággal meg a vaksággal van itt a baj, hanem azzal, hogy Koestler kétféle mércével mér: míg a „vízválasztó”, a XVI–XVII. század fordulója előtt megengedi a csapongást és irracionalitást, addig egy helyütt azt írja, hogy „Az utolsó néhány száz évben… a tudomány fejlődése folyamatos és töretlen volt, s ívét hajlamosak vagyunk a múlt felé is meghosszabbítani.”

Valójában azonban, mint az Thomas Kuhn 1962-es (tehát Koestler után három évvel megjelent) könyve óta tudható, az újkori tudományt ugyanúgy nem jellemzi a töretlen fejlődéshez szükséges, állandó és változatlan értékrend, mint ahogy a korábbi időszakokat sem. Newtonnál például a tér üres, abszolút értelemben vett tartály, amibe egyszerűen belepakoljuk a tárgyakat, Einsteinnél viszont mintegy a tárgyak alakítják ki a teret, határozzák meg és vannak rá befolyással: nehéz volna azt állítani, hogy sok közös vonásuk van az azonos hangalakon kívül, és a két fogalom közötti kontinuitás nagyon is nyilvánvalóan illúzió. Ami persze egyáltalán nem baj, hiszen végül majd éppen ez az összemérhetetlenség segít megérteni a koestleri „alvajáróság”-ot is: a radikális változásokat jelentő, új paradigma szemszögéből nézve át fognak értékelődni a korábbi eredmények is, és hirtelen különös jelentőséget kap egy Koppernigk nevezetű, poroszországi kanonok életműve vagy egy német származású prágai udvari csillagász néhány törvénye. Ha korábban nem csak magát Keplert, hanem kortársait sem érdekelték a bolygómozgásokat leíró szabályok, akkor most majd a fizikai paradigma megváltozásával az új törvények váratlan jelentőségre tesznek szert, noha az sem volna lehetetlen, hogy egy misztikusabb áramlat felülkerekedésével az öt szabályos testről és a hat bolygóról kialakított számmisztikus megfontolásai teszik halhatatlanná a nevét, és egy harmadik verzióban nyom nélkül süllyed el – mert az a vadul kavargó és kiszámíthatatlan folyamat, amit Koestler leír, valamiért váratlanul más irányt vesz. Mert amennyiben elfogadjuk és az elfogadáson túl hajlandóak vagyunk az Alvajárók megállapításait nem csak a XVI–XVII. századra, de a tudomány egész történetére is érvényesnek tekinteni, akkor a tudományfejlődés egésze szeszélyesen indázó, örvénylő és cél nélküli látomássá válik, ahol nincsenek egyenes utak, és végső soron nincsenek ébren lévő emberek sem. Ahol csak az alvajárók juthatnak el valahová.

* Mind itt, mind a továbbiakban a mai értelemben vett jelentést értve a tudományosság alatt. A „tudós” megnevezést pedig csak jobb híján használom a XVII. századiakkal kapcsolatban, de mint a továbbiakból remélhetőleg nyilvánvaló lesz, nem szabad a XX. századi tudóssal azonosítani őket.

• Kultúra