Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Napról napra egyre többen vannak, akik nem olvassák a Húsz órát.

A természetes népszaporulatnak ez nem kellene, hogy törvényszerű következménye legyen. Bizonyára vannak könyvek, amelyeket egyre többen olvasnak. A Sántáé nem ezek közé tartozik.

Ami azt illeti, valószínűleg eddig sem olvasta el mindenki, akitől ez elvárható lett volna. Szűkebb ismeretségi körömben, egyetemi oktatók, egyetemisták, irodalmárok berkeiben érdeklődtem, és sokak vallották be (hát még, akik nem!), hogy, bizony, nem tették magukévá a hatvanas évek egyik leghíresebb magyar regényét.

A kérdés mármost az, hogy el kell-e olvasni, és hogy olvasható-e egyáltalán.

Számos publicisztikus és mélységesen tudományos válasz kínálkozik. Egyrészt: persze hogy el kell olvasni, mindazoknak kötelező, akiket érdekel a magyar próza újabb története, vagy akik érdeklődnek a '45 utáni magyar történelem és mentalitástörténet iránt. Másrészt: persze hogy másoknak nem kell elolvasni; ez a regény, úgy tetszik, kihullott a (legtöbb) hagyományból, mai (dokumentált) befogadása jószerivel nincs, még csak kellemes esti szórakozásnak sem tekinthető, szóval: minek kéne egyáltalán kézbe venni? Arra a kérdésre, hogy olvasható-e, mondhatnám, hogy hogyne, miért ne volna olvasható, a kicsit is tájékozott olvasó bizonyára megbirkózott már sokkal összetettebb, történetmondásukban szaggatottabb, nyelvileg kifinomultabb, nézőpontjukban játékosabb szövegekkel is; de azt is mondhatnám, hogy á, dehogy, olvashatatlan könyv, iszonyú fárasztó, lassú, bonyodalmas írás, a szereplők nehezen áttekinthető rendszerével, elképesztő tájnyelveskedéssel, hivatali és pártzsargonnal, s egy olyan világ képével, amely minden ízében idegen és idegesítő a mai olvasó számára.

A kérdések azonban nem (vagy nem csak) ezek; szerintem a Húsz órát el kell olvasni, most is, mert érdemes; csak nem mindegy, hogy hogyan.

Egyszerűen fogalmazva: felületesen. Távolról vagy a részletekbe veszve. Nem törődve mindazzal, amivel hagyományos regény-olvasásainkkor (ez szép kétértelmű!) törődni szoktunk. Mintha egy nem igazán kvalitásos festményt messziről, félig lehunyt szemmel néznénk meg, és ekkor megállapíthatnánk, hogy szép az összhatás, jó a színharmónia, elegáns a kompozíció, van atmoszféra. Vagy mintha – ezután – egészen közel hajolnánk hozzá, szemügyre vennénk egy-két apró részletet, és csettintenénk: szépen rakja föl a festéket, biztonságosan húzza az ecsetet, jé, milyen furcsa ez a szín.

Olvassuk a Húsz órát nagyon gyorsan; olvassuk el húsz perc alatt.

Száguldjunk végig a könyvön, és ne próbáljuk kibogozni, mi is az a konfliktus, amely körül a történet örvénylik, milyen bonyolult viszonyok fűzik össze a szereplőket. Mindegy, hogy ki kicsoda; fortyogó indulatokat látunk, csendes beletörődést, szenvedélyes és mániákus szónoklatokat, elkeseredettséget és józannak tetsző, higgadt érvelést. Ne kíméljük: szedjük darabokra, rakjuk össze megint, facsarjuk ki, rázzuk szét. Azért is, mert dühösek vagyunk rá: micsoda nagy regény lehetett volna. Talán. Szívjuk magunkba a kaparós cigaretták bűzét, a savanyú borok kipárolgását, csillog a szalonna és a politúrozott Varia bútor, pöfögnek, ugatnak a zetorok, és ragad a sár, Lenin-kép, piros kókuszszőnyeg és ólomkristály váza, összetorlódnak a szavak, kitágulnak a pórusok, kavarog a gyűlölködés, a páni félelem és a vakhit, az akolmeleg, a közös származás mítosza és a munka glorifikálása, a feloldhatatlan szégyen és a kibogozhatatlan múlt. A korai 60-as évek atmoszférája.

Lehet, persze, ennél kevésbé metaforikusan is fogalmazni. A Húsz óra beszélői a kerülgetés, az elhallgatás, a célozgatás, a köntörfalazás, a gyávaság, a sarokbaszorítottság és az indulat nyelvét beszélik. Ha valamit az elbeszélő-rezonőr-riporter előtt kimondanak vagy majdnem kimondanak, rögtön szabadkoznak, hogy ilyen egyenesen fogalmaztak; egymással pedig úgy értenek szót (?), hogy azt a kívülálló alig értheti. Párbeszédeik ezért olykor tökéletesen abszurddá válnak: csak azt érezni, hogy nagy problémákról, súlyos etikai döntésekről, szörnyű bűnökről lehet szó.

„– Elment a te szépeszed, Sándor?

– El? Úgy gondolod? – felemelte az ujját. – De akkor nem én vagyok egyedül, akinek elment. Elment akkor az enyémmel a fél járásnak meg a fél megyének. Még azt is megmondom neked, hogy nem is a fél megyének ment el először!

– Hanem kinek?

– Annak, pajtás, aki elvette az enyémet is meg a többiét is – ha egyáltalán elment az eszünk! Annak ment el, aki elvette a fél megyéét!

A tanácselnök – fél szeme a titkáron – megjegyezte:

– Azért… nehéz ám a géppisztoly, Máté elvtárs!

– Nehéz a nyavalya! – mondta Máté. – Nehéz annak, aki elindított valamit, aztán nem tudja, hogy mi lesz a vége! Annak nehéz – nem a géppisztoly! Futottam én már azzal gyakorlaton három kilométert is, aztán mégsem volt nehéz…

– Hát ott valóban könnyebb… – mondta a járási titkár.” (X.)

Mi ez? Ki mit akar mondani? Mit kerülgetnek? Értik egymást? Mit kellene megértenünk? Ki emelkedik és miféle erkölcsi magaslatokba itt? Milyen erkölcsöt, milyen politikát, milyen hatalmat, milyen emberi konfliktusokat rejtjeleznek itt? Hogyan bugyolálódik a kimondás félelme a ki nem mondás étoszába?

Az elbeszélő kérdez, végighallgatja az embereket, jegyzőkönyvet olvas, sétál a faluban. Rokona a korabeli magyar filmek hallgatag értelmiségi hősének, aki cigarettája füstje mögé bújva, csendesen bólogatva mélázik, megmerül az életben, és kívül marad, aki felmér, a tényeket gyűjti, az igazságra vágyik. Elkötelezett, ki tudja, mihez; de nyíltan nem, vagy csak ritkán értelmez, nem ad igazat senkinek, vonzódásai legföljebb kommunikációjából sejthetők. Van, akinek nem is válaszol; van, akinek monológját sűrű „perszékkel” kíséri; van, akivel valódi párbeszédet folytat (jelesen a Tábornok, a falu egyik mániákusa, csakhogy ez a dialógus maga a tökéletes értelmetlenség). Ez az elbeszélő gyűjtöget, s azt várja, hogy olvasója maga rakosgassa össze a darabokból az összefüggéseket, a történetet, a viszonylagos igazságokat s végül a Nagy Igazságot. Azt játssza tehát, hogy az életet magát állítja elénk a maga bonyolultságában, be nem avatkozásával tiszta marad, nem sulykol tanulságot, mentes az ideologikusságtól; holott persze maga ez a szerep is menthetetlenül ideologikus, nem is szólva az elbeszélő magatartásának módosulásairól, a finoman adagolt elbeszélői kommentárokról, a szolidaritás és a távolságtartás érezhető jelzéseiről. Az elbeszélő ugyanazt testesíti meg, mint hősei: a kimondástól való tartózkodást, a virágnyelven való közlés biztonságát, a magas erkölcsiséget. Ő is, szereplői is, a regény is azt sugallják: valami nagy baj (bűn, tragédia, felfordulás) történt; ne beszéljünk róla, nem tudunk beszélni róla, nem akarunk beszélni róla, nem hagynak beszélni róla; fel kell dolgozni, nem tudjuk feldolgozni, nem merjük feldolgozni; hát igen, ilyen bonyolult és gyalázatos az élet, nem ismerjük ki magunkat, „a polgári liberális istenit”. Neked is igazad van, elvtárs, neked is, Jóska, neked is Anti, neked is, Kiskovács. Rohadt egy világ ez. Erre iszunk.

• Beszélő évek – 1964