Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Itt a ragyogó alkalom, hogy kedves olvasómmal együtt elbúsongjunk rajta: a költő és a szöveg hogy eltávolodott egymástól, elidegenedett, személytelen korunkban csak a nyomdai termékkel, az élettelen, holt könyvlapokkal van találkozásunk, bezzeg mennyire más élményben lehetett része elődeinknek annak idején, amikor az irodalom élete éppen a szerzői felolvasásokon, a szóbeli közvetítésen múlott.

Hát igen. Akkor tényleg minden más lehetett. A nagy szerző-előadók közül Orpheuson kívül hirtelenjében Pilinszky, Weöres, Nemes Nagy jut eszembe. Pilinszky minden ragot, minden kötőszót felizzít, minden csendje tömör és súlyos; Weöres gyermeki kappanhangon kántál, tetteti, hogy mindez csak játék, egyszerű, dallamos bűvészkedés; Nemes Nagy pedig értelmez, kiemel, magyaráz, a szerkezetet mutatja fel. De ők a hangrögzítés korának gyermekei, közvetlen megszólalásuk voltaképpen éppannyi közvetítésen át jut el hozzánk, mint egy könyv. Hol akkor a nagy különbség? Ráadásul a mai cinikus, kiégett és szkeptikus olvasó nem átall azon tűnődni: vajon tényleg a szerző tudja a legjobban elmondani a művét? Az a kis nyiszlett, fura fogazatú emberke hogyan öblögette a Nemzeti dalt a Múzeum lépcsein? (Nem is mondta ott el.) A sokáig haldokló, ivós Ady nyelve is sokszor belebicsaklott, gondolom, a felolvasásba. És ha még jól is mondja – tényleg ő tudja a legjobban, hogy miről szól a műve? S ezért volna ő a legjobb előadója annak, amit írt?

Nyugodjunk bele: mint minden felolvasás, elmondás, előadás vagy szavallat, a szerzőé is csak egy értelmezés a sok közül. Nagyon fontos, nagyon izgalmas, de nem perdöntő. Nincs is perdöntés: a per ugyanis folyamatos.

Nagyjából mindezt, jobban is, megírta már Margócsy István az ugyancsak idén megjelent Tandori-kazettáról szóló bírálatában (2000, augusztus). Másik kiadónál, a Vox Libris sorozatban öt kazetta jelent meg eddig: méltatlan volna rövid tiszteletköröket róni a vállalkozás előtt, rendkívüli színvonalát, a szerkesztés érzékenységét és a technikai munka gondosságát maguk a termékek dicsérik. A Mészöly- és a Kertész–Esterházy-szalagokról most nem szólok (külön elemzést érdemelnének), csak Parti Nagy Lajos, Szilágyi Ákos és Kornis „kötetét” emelem ki.

Három szerzői előadás, három válasz.

Parti Nagy „sedobok”-kötetéről írtam annak idején ezeken a hasábokon. A Kis brutáliák című kazetta – egy hosszabb írás kivételével – ezekből válogat (nyolc, körülbelül egyforma szöveget). Ahogyan Parti Nagy hangját halljuk, úgy ritkán hallunk bárkit is: halk és intim, közel hajol a mikrofonhoz, szinte hallani, ahogy nyílik a szája vagy csapódik a nyelve. Előadása csendes, igen visszafogott, elégikus, szomorkás; dinamikája nincs, a hang alig halkul vagy erősödik. A felolvasásban olyan réteg válik érzékelhetővé, amely jelen volt, persze, mindig is a négyflekkes (8–9 perces) írásokban, de – legalábbis számomra – az olvasásban inkább fedett, bujkáló szín volt csak. Ez az interpretáció a szövegek költőiségét emeli ki; a szövegek páratlan humora, vitriolos nyelvkritikája háttérbe szorul.

Parti Nagy jókorát csavar tehát az értelmezésen. A sárbogárdi-mondatokban – a dilettantizmussal, műveletlenséggel, szókincshiánnyal, köznyelvi katyvasszal és átgondolatlansággal átitatott nyelvi produktumokban – annyi finom hülyeség van, hogy csak sok-sok ízlelgetéssel, gondos ismételgetéssel, boncolgatással tárhatjuk fel valamennyit. Ezt meg, ugye, olvasva megtehetjük, de a felolvasás nem vállalhatja: Parti Nagy ezért egyenletes tempóban, kiemelés nélkül siklik végig rajtuk. Innen az interpretáció hangsúlyváltása: Parti Nagyot (ezúttal? vagy mindig is?) nem a nyelvi megformálás idiotizmusa érdekli, hanem a sors, az ember, aki mögötte van. Szánalom és szeretet van ebben a felolvasásban, ahol harsányan röhögnénk, ott csendre int.

Parti Nagy Lajos írásait így kell elmondani.

Szilágyi Ákos még erőteljesebben átgyúrja mindazt az elképzelést, amit a Szilágyi Ákos-versek ismerői a leírt-olvasott szövegekről kialakíthattak. Bár az mindig is világos lehetett, hogy ezek a versek erősen ritmikusak, olykor már a groteszkségig skandálhatók, hogy telis-tele vannak szójátékkal, alliterációval, tiszta és kancsal rímmel (s ezek váratlan váltogatásaival), anagrammával, intarziával, homonima-játékkal, azért aki olvasta őket, talált bennük elég bogarásznivalót, igazán komoly versekként elemezhette a szövegeket, mélységüket méltathatta, a frivolitás és a viccelődés afféle álarcnak tetszhetett.

Mármost Szilágyi Ákos énekli verseit, és ez nem afféle túlzás vagy metafora: Szilágyi szabályosan énekel, dallamokat eszel ki vagy vesz át. Ahol meg nem énekel, ott keményen, feszesen dobol és tapsol a verssel, tempo giusto, kis accelerandókkal és ritartandókkal. Ez volna ezeknek a szövegeknek az igazi eleme? Vagy csupán egy változata az írott szövegnek, ami még „belefér”? Szilágyi mintha azt sugallná, hogy ezek a művek igenis éneklésre, gajdolásra, ritmikus előadásra születtek, ahol a szavak értelme már-már elvész, csak a hangzás, a váltás és ismétlődés, a zengés-bongás és dobogás számít. Ne törődj azzal, miről van szó – jelzi a költő-énekes –; eljátszunk egy-egy jellel, legyen az a „hab”, a „habár” vagy akár az oly gyakran előforduló „halál” szó: add át magad hangzásának-hangulatának, míg el nem felejted, mit is jelent. Ebben a megvalósulásban sok vers afféle etűd, mulatságos, szellemesen megírt, de könnyű czerny – s ezek előadásmódja-értelmezése vetül rá a többire is: mindegyik viccnek, jópofa nótázásnak tetszik. Nincs mélyebb értelem, vagy ha van, az magában az anyagban rejlik, a felszín és a mélység ugyanaz.

Szilágyi Ákos verseit így kell elénekelni.

Kornis négy novellát (kettőt a Végre élsz kötetből, a Dunasiratót és egy Napkönyv-részletet) ad elő; vérbeli színész, megjelenít minden hangot, széles gesztusokkal él, elhalkul és felkiált. Szerepekbe bújik: kisgyerekes hangsúlyok, kamaszos mutálás, pesti vagány hanglejtés és még annyi más van a repertoárján, bizalmaskodik és higgadtan elbeszél, morfondírozik és kitör, nyűgös gyerek, öreg zsidó és ügyeskedő kishivatalnok.

Kornis ugyanakkor gátlástalanul érzelmes, és vadászik is az érzelmekre, igenis hatni akar ránk, meg akar ragadni, s ha megragadott, nem enged a szorításból, pimaszul tart hatásszüneteket, nem enged egy-egy kínálkozó poén csábításának. És mi tagadás: magával ragadó és megrázó is. Egyúttal azt is megmutatja – vagyis úgy érezzük: bebizonyítja –, hogy a Kornis-novellák éppen előadásra termettek, hogy nincs bennük semmi, ami ne állná az élőszó próbáját, ami ne volna mondható. A lidérces vízió és az abszurd monológ egyaránt áttekinthető formába rendeződik: elbeszélőt és szereplőket hallunk meg benne, követjük a tér- és időváltásokat. Úgy érezzük: igen, ez az, így gondolhatta a szerző.

Kornis Mihály novelláit így kell előadni.

Szóval – akkor hogy is van ez? Csak ahogy a szerzők, úgy…? Mégiscsak elismerem az egyetlen autentikus értelmezés lehetőségét?

Inkább azt mondanám: sok egyetlen van. Azt, hogy: „így kell”, akkor mondjuk, ha az értelmezés meggyőz. Mindhárom szerző ilyen értelmezéssel állt elő. Sikerült meggyőzniük. Felsőfokon.

• Kultúra