Skip to main content

A „meggyőződés” rabja

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Mink András


1964. június 28-án a Népszabadság rövid tudósításban számolt be arról, hogy Nagy Sándor írót három év börtönre ítélték izgatás és illegális szervezkedés vádjával. Az 1922-ben Nagybaracskán, szegényparaszti-kubikos családban született író eszmei értelemben meghökkentően kurta utat bejárva lett a hatalom kedvencéből a hatalom börtönének lakója.

Nagy Sándor 1952-ben kapott Sztálin-díjat a Megbékélés című elbeszéléséért. A korabeli kritikák szerint a magyar faluról, a szegényparasztokról, illetve a szövetkezetért folytatott küzdelmükről szóló elbeszélései tették méltóvá a magas „irodalmi” kitüntetésre. „A mai magyar falu életéről fest meggyőző, igaz képet, művészien ábrázolva a szövetkezeti parasztok harcát a szocialista gazdaság megteremtéséért” – így a Szabad Nép méltatása. „Csak a Szovjetunióban, hadifogságomban kaptam vissza emberségemet, s itt kaptam kulcsot a leninizmusban a világ, az élet értelmének, szépségének megismeréséhez… Iskolám volt a hadifogság! Ott kezdett formát kapni bennem az az anyag, amit a nagybaracskai kubikosok között kanális munkákon apám elbeszéléseiből magamba szívtam” – nyilatkozta az író a díj átvétele alkalmából. „Én édesanyámnak érzem a hazai föld mellett a Szovjetunió földjét is, mely járni tanított, betegségeimből kigyógyított, és édesanyámnak a szovjet népet, és aki a legdicsőbben megtestesíti: Sztálin elvtársat, aki nevelt, nevel, aki írni tanított!…[1]

Nagy Sándor, a helyzetet tökéletesen félreértve, lelkesen fogadta az 1956. október 23-i tüntetést. Még 1957 februárjában is „népfölkelésről” ír a Népakaratban: „Miért harcoltak a kommunista írók? Azért, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa által megfogalmazott hibákat kiküszöböljük a mi pártunk életéből is, ezért akartuk leváltani a politikai erkölcsében züllött hatalmi klikket.” Nagy Sándor a Nagy Imre-csoport tevékenységével kapcsolatban az ekkor már politikailag idejétmúltnak számító „jóindulatú” értelmezést hangoztatta: „…a Nagy Imre csoport kommunistái objektíve, jó szándékuk ellenére az ellenforradalom győzelmét készítették elő”.[2] Az alternatív verzió szerint az október 23-i tüntetés nem a proletárdiktatúrát akarta megsemmisíteni, hanem azt megerősíteni úgy, „hogy a munkások, parasztok, becsületes kisemberek szabad aktivitását s a pártbeli demokráciát fejlesszük. Ez volt a népfölkelés követeléseinek valóságos politikai tartalma is – csak a nemzetközi és hazai reakció igyekszik másnak feltüntetni. Nem forradalom volt ez tehát (marxista–leninista fogalmak szerint a társadalmi minőségi változásokat létrehozó népmozgalmakat nevezzük annak), hanem a rossz elleni lázadás, amelyet végül is az ellenforradalom fogott a szekerébe.[3] Az ekkor már eretneknek számító nézeteket a párt felső vezetése nevében Köböl József – nyilvános önkritikának és hűségnyilatkozatnak is beillő – válasza tette helyre a Népszabadság március 5-i számában.[4]

1961-ben megjelent A szabadulás napja című elbeszéléskötete, amelyről a Kortárs és a Tiszatáj is méltató kritikát közölt B. Nagy László, illetve Kovács Sándor Iván tollából. 1962 elején bekapcsolódott az Élet és Irodalom hasábjain folyó „vitába” a „parasztábrázolásról”. A vita kiindulópontja Tóth Dezsőnek a népi írók, elsősorban Veres Péter ismételt megregulázására szánt iránymutató vezérfonala volt a Kortárs 1961. novemberi számában. Nagy Sándor Korszakhatár és parasztábrázolás[5] című írásában viszont azt kifogásolta, hogy Tóth túlságosan „irodalmiasan” közelítette meg (pontosabban: kerülte meg) a fő problémát. „Tolsztojt lehet a művészetéből, esztétikájából kiindulva is magyarázni, de sokkal jobb úgy, ahogy Lenin tette, a valóság, a forradalomhoz való viszonya szempontjából.” A marxizmus törvényszerűségeinek felismerése óta értelmét vesztette objektíve haladónak nevezni Balzac vagy Tolsztoj realizmusát – folytatódott a gondolatmenet –, hiszen ma már mindenki számára világos kell legyen az, ami őelőttük még homályban volt. Fölösleges tehát a mellébeszélés. A pártos irodalom számonkérése nem elvont esztétikai kérdés volt. A „paraszti végcél”, a parasztság „emberré” válása nem más, mint a „parasztság nagyüzemi mezőgazdasági munkássá” válása. A parasztság ugyan általában uralkodó osztály – írja a parasztíró –, „de csak az ipari munkásosztállyal szövetségben az.” Furcsa helyzet: miközben a hatalom az író által is számon kért régi kommunista doktrína szerint eljárva éppen a szövetkezetesítés befejezésén fáradozik, az író szemére veti, hogy nem vallja meg nyíltan, miért is teszi azt, amit tesz. Az „elvi engedmény mézesmadzagja”: szemérmes hallgatás a végcélról. „Pedig ma már nincs szükség a régi értelemben vett »népfrontos« hozzáállásokra, hiszen a pártonkívüliek legtöbbje is marxista igénnyel szól a kérdésekhez, s a párt ideológusaitól ugyanezt várja” – dorgálja meg Nagy Tóthot.

Néhány passzussal odébb világossá teszi, mit is várt és remélt volna az '56 utáni rendszertől. „Az új életérzés azokban a fiatalokban jelentkezik, akik ugyan nem terheltek az öregek avatag problémáival, de ugyanakkor el akarják sajátítani a valóságos forradalmi tapasztalatokat, hogy a burzsoá maradványokat eltakarítva, a jórészt ezekből származó terheltségektől (szektásság, revizionizmus, élősdiség stb.) a forradalmat megszabadítva, szocializmusunkat értelmesebben építhessék. Ez az új életérzés tehát nincs távol az igazi forradalmárok örök-fiatal életérzésétől, és igazi táptalaja most azok az eszmék, amelyek a XX. és a XXII. kongresszuson meghatározták a nemzetközi munkásmozgalom útját.”

A sztálini diktatúrával nem az volt a baj, hogy diktatúra volt, hanem hogy a diktatúra fegyverét méltatlan célokra, egy szűk csoport önnön hatalma érdekében alkalmazta. A „szektásság” és az „élősdiség”, azaz a hatalmi önzés, polgári csökevény, hiszen egy idejétmúlt, és a kommunizmus által meghaladni ígért társadalmi állapot tipikus magatartásformái. Figyelemre méltó, hogy Nagy Sándor kerüli a kor közkeletű, de számára teljesen értelmetlen szóösszetételének („szektás-dogmatikus”) alkalmazását. A „szektás” az ő értelmezésében éppen a dogmák (értsd: az eredeti eszme) tagadása volt, a kommunisták közösségének megtagadása, a mozgalmon belüli demokrácia megcsúfolása. Így lehetett a „bolsevik” Nagy Sándor egy ideig híve az „elképzelt” sztálinizmusnak, majd egyszerre ellenfele a „létező sztálinizmusnak” és a sztálinista hatalomgyakorlást revideáló, azt felváltó „létező szocializmusnak”. Látta, hogy a diktatúra keménysége nem mindig és nem feltétlenül az eszme iránti következetes hűség jele, de úgy vélte, hogy a diktatúra puhulása mindig az eszmék feladását is jelenti. Ezért azt sem volt hajlandó elfogadni, hogy a győztes rezsimnek mindenre inkább szüksége van, mint forradalomra. Kiutat a zsákutcából – mint néhányaknak Keleten és sokaknak Nyugaton – Mao Kínája kínált, ami elég távoli volt ahhoz, hogy ne válhasson rögvest „létezővé”.

1964. március 17-én Nagy Sándort izgatás bűntettének alapos gyanúja miatt előzetes letartóztatásba helyezték. A magyar sajtó nem sietett a beszámolóval, külföldön azonban érthető okokból csemegének számított, hogy a rendszer ezúttal azt kénytelen dutyiba dugni, aki, szemben a sok-sok tányérnyalóval és gyáva megalkuvóval, bátran és teljes meggyőződésből támogatná, ha hagynák. A Die Presse tíz nappal később már tudósítást közölt arról, hogy az író szűkebb pátriájában, azaz Csongrád megyében kisebb összeesküvő csoportot szervezett, amelyet az albán követség látott el Kína-barát és szovjetellenes propagandaanyaggal, sőt, a lap szerint a szervezkedőknek még titkos nyomdájuk is volt.[6] A Szabad Európa Rádió londoni irodája által 1964 áprilisában rögzített interjúban a névtelen forrás arról számolt be, hogy „Nagy Sándort albán kapcsolatai miatt tartóztatták le, és egy készülő antisztálinista perben akarják bíróság elé állítani. Hogy a pert mikor hozzák ki, az a kínai–szovjet viszonytól függ. Budapesti hírek szerint a pártvezetés egyik magas rangú tagja is bele van keveredve a Kína-barát, Hruscsov-ellenes, sztálinista szervezkedésbe.” A bécsi iroda által felvett, ugyancsak áprilisi beszámoló pedig arról ad hírt, hogy Nagy Sándor Békéscsabán „Kína-barát kommunista pártot akart alapítani”. A párizsi iroda szintén névtelen informátora szerint Nagy Sándor memorandumot szerkesztett, amelynek támogatására aláírásgyűjtésbe kezdett. Az emlékirat „arra hívta volna föl az illetékeseket, nyújtsanak lehetőséget arra, hogy a párt hagyományaihoz ragaszkodó pártellenzék valamilyen formában nyilvánosságot kapjon”. A forrás úgy tudta, hogy letartóztatása előtt a hatóságok többször figyelmeztették az írót, hogy hagyjon föl pártellenes tevékenységével.[7]

Mivel Nagy Sándor peranyagát nem sikerült előkeríteni, nem tudjuk, pontosan mi is volt a vád által előadott tényállás. Tény viszont, hogy a Pesti Központi Kerületi Bíróság három év börtönt szabott ki rá. Nagy Sándort a magyar „hruscsovisták” nem sokkal azelőtt csukták börtönbe „Hruscsov-ellenes”, „sztálinista” szervezkedésért, hogy a moszkvai neo-sztálinisták megbuktatták volna magát Hruscsovot. De Kádárnak nem kellett aggódnia. Kínával Brezsnyevék sem békültek ki. Nagy Sándort az eszméi vitték a tilosba, de túlzás lenne azt állítani, hogy eszmei következetessége juttatta börtönbe. Nem az volt tilos, amit gondolt, még csak nem is az, amit leírt, hanem az, amit tett. A főbenjáró bűnt követte el: „frakciózott”, azaz szervezkedést kezdeményezett. Akik ezt nem az „eszme” iránti elkötelezettségből tették, többet kaptak érte.

Jegyzetek

[1] Szabad Nép, 1952. március 16.

[2] Nagy Sándor: „Sztrájkolnak az írók? Válasz Siklós János barátomnak.” Népakarat, 1957. február 24. AZ MSZMP IKB nemrég közzétett jegyzőkönyveinek tanúsága szerint ez a kérdés akkorra már eldőlt. A hivatalos álláspont szerint Nagy Imréék nem jóhiszemű tévedés áldozatai voltak, hanem tudatos összeesküvést szőttek a néphatalom megdöntésére.

[3] A tézis olykor a kádárista történészek munkáiban is fölbukkan, annak magyarázatául, miért is nem állt ki a nép október véres napjaiban a „néphatalom” mellett (l. még Nagy Sándor alant idézett 1962-es cikkét).

[4] L. bővebben: Standeisky Éva: Az írók és a hatalom, 1956–63. 1956-os Intézet, Budapest, 1996. 241–244. l.

[5] Nagy Sándor: Korszakhatár és parasztábrázolás. Élet és Irodalom, 1962. január 13. Az alant következő idézetek a cikkből valók.

[6] Die Presse, 1964. március 27.

[7] Nyílt Társadalom Archívum, Budapest. Magyar életrajzi kártyák, Nagy Sándor, 6. l. A SZER helyi irodáinak jelentései a Nagy Sándor-ügyről sajnos teljes szövegükben nem maradtak fenn, csak azok a részek, amelyeket a kártyára is rávezettek. Ezért az idézett források hiányosak és bizonyítóerejük vitatható.
































Megjelent: Beszélő folyóirat, 6. szám, Évfolyam 2, Szám 6


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon