Dénes Iván

Nyomtatóbarát változat

A fegyintézetben már jó fél éve nem történt zárkacsere. Nagyon messze, valahol a főváros névtelen távolában volt egy hivatalnok, aki – kideríthetetlen okból – megtiltott mindenféle mozgást a cellák között. A cellák állományának ilyenfajta befagyasztását nyilván büntetőintézkedésnek szánták, hiszen az általános emberi tapasztalat alapján előre lehetett látni, hogy ha egy három és félszer két és fél méteres szobába összezárnak tizenkét férfit, akkor azok mindenképpen egymásnak esnek.

A hetvenkettes cellában ez a büntető intézkedés nem érte el célját: a tizenkét fős csapat egy kivétellel túlságosan emelkedett szellemű volt ahhoz, hogy viszály vagy épp csak vita robbanhasson ki közöttük.

Egy műszaki főiskola geometriaprofesszora, a nem-euklidészi terek specialistája aludt együtt lábtól az „antik és elfogadott skót rítus” harmincharmadrangú szabadkőművesével. Egy időközben rég államosított olajkonszern ősz vezérigazgatója egy lovassági tábornokkal osztotta meg szállását, aki szolgálati idejéből a legtöbbet a katonai diplomácia terén töltötte. Az egykori királyi udvari pilóta egy pápai prelátussal használt közös fekhelyet. Az évekkel korábban felbomlott eszperantista szövetség egykori főtitkára a fővárosi telefonközpont volt műszaki igazgatójával feküdt egy ágyban. Az utoljára behozott s egyben legfiatalabb cellatárs, egy pszichológushallgató, természetesen a legerősebb is volt közöttük; egészségét még nem viselték meg a börtönévek. Valószínűleg ezért fektették őt a cella egyetlen problémás esete, a kézművesből magas rangú politikussá lett rab mellé. Ezt a férfit életfogytiglanra ítélték, mert – bár meggyőződéses kommunista volt, a magyarok szövetségének elnöke és parlamenti frakciójának vezetője – a „nemzeti érdekeket” állítólag fölébe helyezte az „osztályérdekeknek”, s így hazaárulást követett el.

Nem mintha nem lett volna udvarias, figyelmes és szolgálatkész. A túlélés ebben az összezsúfolt létben másképp nem is volt lehetséges: az embernek tekintettel kellett lennie a többiekre. Ám világosan látszott, hogy ő nem csupán a körülmények külső kényszere miatt, hanem elsősorban valamilyen sajátos belső tapintatból tartotta be az együttlét kimondatlan szabályait. Tudományos fokozat nélkül is úr volt, gentleman, nem kevésbé, mint tudós cellatársai. Ők pedig egészen különös gonddal bántak vele, mert a férfi gyógyíthatatlan beteg volt: értelme megbomlott, megőrült.

Ha az ember nincs többé szellemi képességei birtokában, akkor természetesen alkalmatlanná válik a börtönre, és így is kell kezelni – nem csupán humanitárius okokból, hanem a büntető államhatalom szemszögéből tekintve is, mert ilyenkor elvész a büntetés vélt erkölcsi jelentése. Ezért az ilyen esetekben felfüggesztik a büntetés végrehajtását, és a fogolyból lett beteget zárt pszichiátriai intézetbe helyezik át. Ez történik szellemileg normális történelmi és társadalmi körülmények között. Felmerül azonban a kérdés, hogy mi a normális: az, ami sokáig fennmarad, vagy az, ami megfelel az általánosan elfogadott mértéknek vagy a józan emberi észnek? Mi az érvényes: a lassacskán hagyománnyá váló gyakorlat vagy az idők próbáját kiálló, lehetőleg örök érvényű jogi elvek?

Sem a kor, sem ez a börtön nem volt normális, a benne őrzött háromszázhatvan fogoly pedig a legkevésbé sem. Mindannyiukat hazaárulásért ítélték el ugyanis, egy rezsim elárulásáért, melyet ők árulónak éreztek és értelmeztek. Ezért aztán a döntő mérték – hogy mi a „normális” – a tárgyiasság köréből átkerült a teljes szubjektivitás szférájába: az lett „normális”, ami az állam saját politikai célját szolgálta, és nem az, ami megfelelt az emberi jogoknak vagy a büntetőjognak. A férfit tehát, bár a skizofrénia előrehaladott állapotában volt, nem helyezték át sem zárt, sem nyitott pszichiátriai intézetbe, hanem hazaárulóként továbbra is tölthette életfogytiglani, számára már értelmetlen börtönbüntetését – megháborodott árulója egy megháborodott hazának.

Voltak olyan hetek, amikor agresszívvá vált önmagával szemben – többek között ugyanis az volt a rögeszméje, hogy teste kitörni készülő „atomgázok” belső nyomása alatt áll. Ilyen időszakokban körmével egész bőrcsíkokat hámozott le a karjáról és a lábáról, hogy nyílások keletkezzenek, amelyeken át a gázok eltávozhatnak. Emiatt egész rövidre vágták a körmét; szükség esetén megbilincselték, míg a krízis éppen olyan érthetetlenül el nem múlt, mint ahogyan elkezdődött.

Akadtak olyan hetek, amikor éjszakára biztonságba kellett helyezni előle a zománckannákat. A cellában két kanna volt – az egyik arra szolgált, hogy a víztartályból merítsenek és igyanak belőle, a másik pedig arra, hogy a fenekükről lemoshassák a székletmaradványokat. Mert papír semmilyen körülmények között és semmilyen formában nem kerülhetett az „árulók” kezébe. Mármost a férfi atomgázokról való kényszerképzetének csillapodását többnyire nagyfokú nemi izgalmi állapot váltotta fel, és ilyenkor mindkét kannát óvni kellett tőle, nehogy egyikbe vagy másikba ürítse spermáját, miközben cellatársai alszanak.

A legbékésebben akkor jelentkezett a betegség, amikor politikai telefonbeszélgetéseket folytatott.

Közvetlenül a cella ajtaja előtt szabadon maradt körülbelül egy négyzetméternyi hely. Ezt sorban egymás után egy-egy félórára korzónak használta a tizenkét férfi. Két apró lépés balra, hátra arc, két apró lépés jobbra, hátra arc, megint két lépés balra, hátra arc, két lépés jobbra, hátra arc, és így tovább, fél órán keresztül, olyasformán, ahogyan Rainer Maria Rilke párduca jár fel-alá a párizsi Jardin des Plantes rácsai mögött.

Ezen kívül nem adódott más mozgáslehetőség, csak a félórás kinti séta: hetenként háromszor-négyszer az egyik kicsi, szögletes betonudvarban, ahol libasorban lépkedtek egymás mögött, lehajtott fejjel, miközben tilos volt beszélni, az őr türelmetlen pillantásától kísérve, aki töltött géppisztollyal állt a csövekből épített őrtorony emelvényén, és tekintetével gyanakodva követte az ideiglenesen gondjaira bízott árulók lassú lépteit – amint hajdanán egy arab rabszolgahajcsár a falu közepére összezsúfolt, élő, fekete zsákmányát.

Az egyetemista kivételével, akit csak néhány hónapja helyeztek át ide, és ezért még megőrzött egy leheletnyi rózsaszín árnyalatot az arcán, mindenki természetellenesen sápadt volt, mintha krétával kenték volna be az arcát. Fény alig hatolt be kintről a cellába, a kis ablakot zsaluszerűen felerősített falécek takarták. Még ha nyitva hagyták, akkor is kevés fény vagy friss levegő jutott be a zárkába, másrészt a régi, tapasztalt foglyok gyűlölték a nyitott ablakot. A bűztől még nem halt meg senki, hangzott az empirikus bölcsesség, de a huzattól és a hidegtől bizony meg lehet halni: a fegyházban a tüdőgyulladás vagy már egy egyszerű megfázás is a halált jelenthette. Zöldségekről vagy vitaminokról legfeljebb csak álmodni lehetett itt. A régebbi foglyok ugyan emlékeztek egy néhány évvel korábbi időszakra, amikor valamilyen nagy nemzetközi válság következtében egész télen naponta háromszor fagyott, forrázott sárgarépát kaptak enni. Ennek az időszaknak a végén olyan volt a börtön, mintha valamilyen egzotikus törzs lakná – a répa sárgásvörös festékanyaga a bőr felszínén is kiütött.

Az őrültnek azonban olyan volt a bőre, mint a régi pergamen. Teljesen kiaszott; úgy tűnt, vékony, átlátszóvá vált arcbőre szabályosan odaragad a koponyacsontjához, feketéslilán karikás szeme mélyen beesett, és már csak három foga volt jobb felső állkapcsában; hegyes, mongolos arccsontja kiugrott, a feje séta közben egy pogány körmeneten körbehordozott halálszimbólum benyomását keltette.

Voltak napok, amikor a férfi ketrecbeli járkálása közben – két lépés balra, hátra arc, két lépés jobbra – különös, lárvaszerű, mégis hamiskás vigyor tűnt fel az arcán, hevesen bólogatott vagy rosszallóan csóválta a fejét, és közben hol erőteljesebben, hol enyhébben gesztikulált. Ilyenkor fontos politikai telefonbeszélgetéseket folytatott a legfelsőbb helyekkel.

Sztálin már régen meghalt, eltemették a Kreml falában, Magyarországon évekkel korábban népfelkelés zajlott le, a hírhedt Rákosi Mátyás több éve megbukott és száműzetésbe vonult, Romániában Ana Pauker elveszítette egykori hatalmát. A mi emberünk számára azonban sok-sok éve megállt a történelem órája, a múlt ködéből felsejlő homályos, valaha teljhatalmú alakok még most is oly elevenen éltek benne, akár egykor, letartóztatása napján.

A börtönben mindenki tudott betegségéről, ezért téveszméit minden cellában régóta jóindulatú iróniával kezelték. A legkomolyabb kérdéseket tették fel az új és új politikai fejleményekre vonatkozóan, és ő készségesen adott felvilágosítást, beszédmodora ilyenkor némileg fölényes lett és leereszkedő, ahogy azt a hatalom embereként az értelmiségiekkel szemben megszokta.

Azután eljött a kubai Disznó-öbölbeli válságot követő kemény tél. Az államhatalom az itt fogva tartott embereket nemcsak „árulóknak”, hanem egyúttal túszoknak is tekintette, az általuk állítólag szolgált ellenség képviselőinek, hiszen bizonyos, hogy mindannyiuknak voltak külföldi kapcsolatai. John F. Kennedy ellen természetesen nem sokat lehetett tenni, és az Egyesült Államoknak sem lehetett megfizetni a múlt tavasszal lezajlott alattomos inváziós kísérletért. Így hát az állam a bosszú érzésének az ellenség szellemi társaival szemben engedett szabad utat.

Először nagyszabású cellavizsgálatot hajtottak végre, és minden egyes mégoly szakadozott vagy elnyűtt ruhadarabot is lefoglaltak, ami a személyes holmikat tartalmazó kis batyukban volt. Egyetlen pulóver, egyetlen alsónadrág, egyetlen zokni vagy zsebkendő sem maradhatott a cellában, csak a fegyintézet raktárából származó felszerelés: a csíkos, durva, hulladék anyagból készült kabát, zubbony, nadrág és sapka, két gallér nélküli ing, két alsónadrág, két zsebkendő, két törülköző, két pár kapca és a kőkemény, nehéz bakancs.

Kevésbé szigorú időszakokban megengedték, hogy a rabok megtartsák a saját ruhadarabjaikat. Ha valaki meghalt, közeli barátai örökölték a nyomorúságos javakat, ugyanúgy, mint abban a ritka esetben, ha valaki enyhébb – nyolc vagy tíz évre szóló – ítélet lejártával szabadult.

Na most ennek vége szakadt. Semmit, egyáltalán semmit nem volt szabad megtartani.

És ezután jött a következő csapás a már rég tehetetlen osztályellenségre.

Viszonylag modern börtön volt, ahol ebben az évben a „hazaárulókat” őrizték; nem sokkal a háború előtt épült, központi fűtéssel. Ám a Disznó-öböl utáni télen annyira lecsökkentették a fűtést, hogy a csövekben és a fűtőtestekben majdnem megfagyott a víz.

Az őrök hangneme még a szokásosnál is durvább lett, a sárgarépa- vagy savanyúkáposzta-leves még hígabb, mint korábban, a kéthetenkéni zuhanyozás idejét ötről négy percre csökkentették; a zuhanyzó vize már nem volt forró, csak langyos. Az „árulók” egyharmada kapta meg tél végéig a tbc-t.

A szigorított cellák – magánzárka, megláncolt láb – zsúfolásig megteltek. Betiltották az idegen nyelvű beszédet, főleg a nyelvtanítást; tilos volt a hangos ima vagy az istentisztelet – még kenyér és bor nélkül is –, valamint az írás: fapálcikákkal a havi szappanadag félig nedves darabjából gyúrt és megszárított táblácskákra. A legsúlyosabban azonban azt torolták meg, ha valaki a falon vagy a fűtőtesteken és a csöveken kopogott. Mert a beszélő falak és csövek információt hordoztak, és az állam nagyon is tisztában volt az információ veszélyeivel, bár ebben a korban az információelmélet még nem jutott el a világnak ebbe a sarkába. Az elnyomott tudása az elnyomó számára néha halálos veszélyt jelent.

Nem fagyott a cellában, de sokáig olyan hideg uralkodott, hogy a férfiak rászoktak arra, hogy napközben – heteken át – mozdulatlanul gubbasszanak az ágy szélén. Napközben még az elnyűtt, az átlátszóságig elvékonyodott lópokrócokat sem teríthették a vállukra. Csak párduckeringésükről nem mondtak le – két lépés jobbra, hátra arc, két lépés balra, hátra arc –, mert a mozgás, amíg tartott, hozzásegítette őket ahhoz, hogy a kényszerű áttelelésben a hidegtől eltompult létből visszataláljanak a szívverés, a vérkeringés és a lélek normális ritmusába, amelyben ismét szabadon szárnyal a gondolat, a cellaajtó és a rácsok szétrobbannak és elenyésznek, és az emlékek csodálatos, színes, árnyalt világa ismét életre kel – ha mégoly rövidke időre is.

A cellában tilos volt a hangos beszéd. Ritkán tört ki veszekedés, mert mindig ügyeltek az udvariasságra, már csak azért is, hogy hangsúlyozzák a vasajtó által elválasztott két világ közti különbséget. Ezen a télen azonban még halkabban beszélgettek, és a megszokottnál is kevesebbet. A reggeli tanórák lassanként elmaradtak, és el a vak sakkjátszmák is. Megmaradtak viszont az esti mesék. Kicsit élettelenül, vérszegényen hangzottak ugyan, és akár valódi történeteket, akár korábban olvasott regényeket idéztek fel, furcsamód többnyire a nyári forróságban játszódtak. Ám egyre kevesebb eszköz maradt a lehetséges szellemi menekülésre, és azok hatása is egyre csökkent. A szűnni nem akaró hideg annyira könyörtelen volt, hogy néha már látomásokat okozott.

Az ország összes magyarjának egykori politikai vezetője, minden szempontból emberi roncs, sétált. Két lépés jobbra, hátra arc, két lépés balra, hátra arc. A férfi gesztikulált és vigyorgott, három félig elrothadt, sárgásfekete foga hátborzongatóan és undorítóan meredt előre.

Vasárnap volt, késő délután, mindenki tudta, hogy ebben az órában nem történhet semmi. Nem volt ilyenkor cellavizsgálat, nem volt új beszállítás, nem volt szennyesgyűjtés, nem volt zuhanyozás, nem volt kinti séta. Csak a hétvégi őrség volt szolgálatban. A fegyintézet a végletekig lecsökkentett létezés óráit élte, a cella hidegében azonban már alig lehetett észrevenni a hétköznapok és a vasárnapok közti különbséget. A cellaajtó mögött az élet már régóta csak lassított felvételként volt érzékelhető.

– Mik a legújabb hírek, Képviselő Úr? – kérdezte az ősz, hajdani olajmágnás lilára fagyott ajakkal suttogva, hangjában mégis a beteg iránti tisztelettel. – Mit mesélt ma Sztálin úr?

– Ma csak Rákosi Mátyás elvtárssal beszéltem! – felelte a férfi azzal az utánozhatatlan akcentussal, amely minden magyarra jellemző, ha idegen nyelven beszél. – Rákosi elvtárs azt mondja, hogy mindjárt kapok egy pulóvert! – tette hozzá vihogva, majd a középső ágy szélén ülve elkezdte elégedetten dörzsölni a kezét.

A földszintről vacsoraosztásra utaló zajok hallatszottak fel.

Az olajmágnás a vele szemben ülő geometriaprofesszor szemébe nézett, a két úr egymásra mosolygott, és cinkosan, teljes egyetértésben bólintottak. A megjegyzés az adott körülmények között annyira helytelen, annyira valószínűtlen, annyira abszurd volt, hogy csakis a legmélyebben megzavarodott elme terméke lehetett.

– Szép! – mondta az olajmágnás, hogy továbbra is megfeleljen az érintkezés szabályainak. – Gratulálok!

– Hát igen – hallatszott fölötte. A Rend Nagymestere volt. – Mit is lehet még erre mondani?

Nem kerülhetett sor arra, hogy bármit is mondjanak. Az ajtó két nehéz reteszét nagy robajjal elhúzták, aztán elfordult a kulcs a zárban, és a szolgálatvezető főtörzsőrmester ismert, nyers hangján felhangzott az egyszerű kérdés: – Van itt Kurkó Gyárfás?

Az őrült leugrott, és vigyázzba állt az ágyak között:

– Parancs!

– Nesze! – hallatszott, és egy rongyos pulóver repült át a levegőn a férfi kezébe.

Azután becsukódott az ajtó, megfordult a kulcs a zárban, és nagy robajjal visszatolták a reteszt.

Azon az estén a rémület miatt elmaradt az esti mese a hetvenkettes cellában.

Fordította Sarankó Márta

• Beszélő évek – 1964