Murányi Gábor

Nyomtatóbarát változat

Az esztendőről, bárhogy erőltetem is, szinte nincsenek emlékeim. Az általános iskola negyedik osztályát végeztem, szüleim az előző évben váltak el, egy munkával ünnepelt március 15-én. Anyámmal a Szemere utcába költöztünk, abba a házba, ahol egy Lenin-díjas veterán lett a szomszédunk. Talán már az első alkalommal azzal riogatott, hogy vigyázzak, az első emeleten egy veszedelmes ember él, nemrég szabadult, 1956-ban géppisztollyal grasszált a házban, s a lakókat kinyírással fenyegette. Tízéves kölyökként úgy gondoltam, ha félelmemet legyőzve, minden alkalommal hangos csókolommal köszönök az ellenforradalmár bácsinak, nem eshet bajom. A rémmese hőse, Eörsi István talán még csodálkozott is: akkoriban nem gyakorta lehetett része efféle megkülönböztetett udvariasságban. 1964 májusában „csapatom zászlaja és úttörőtársaim előtt” ünnepélyes fogadalmat tettem, hogy „az úttörőélet törvényeit minden körülmények között megtartom, s hogy tetteimmel szocialista hazámat, a dolgozó népet szolgálom”. Hogy ezt mennyire komolyan gondoltam, arra a ’64-es évből talán egyedül fennmaradt levelem sorai szolgálnak bizonysággal. A parádi táborból jelentettem anyunak, hogy „éjszaka is éberen” (bár az a gyanúm, valójában csupán annyit akartam közölni, hogy éjszaka is ébren) őrizzük a csapatzászlót, mert a helyiek – gondolom: egy számháború keretében – el akarták rabolni. Ugyanebből a levelemből tudtam meg magamról azt is, hogy 1964-ben „már udvarlok a lányoknak és már elég jól megy”. Ki és miért tetszett? Fogalmam sincs. Mint ez idő tájból szinte mindent, szüleim válásával, válásunkkal együtt ezt is emlékezetem ködös múltjába rekesztettem. Nincsenek hát, vagyis még nem akarom, hogy legyenek személyes emlékeim.


1964 nekem nem felidézhető emlék – mozaikos történelem.

---

„Volt két-három olyan hét a múlt év őszén, amikor az a kép állt előttünk, hogy 1964. január 20-ig van kenyere az országnak, ha nagyon jól számoljuk. Azt is tudtuk, hogy a Szovjetuniótól most nem kérhetünk segítséget, de a lengyelektől és a csehektől sem. Kicsit taktikázni kellett, kicsit politizálni, s végül az Egyesült Államoktól kellett megvenni a gabonát, mert itt nem lehet tréfálni. Rossz útra vezetne, ha egy országnak fél esztendeig nem lenne kenyere. 60 millió dollárba került a kenyér. Most már itt van Magyarországon. A reakciósok pedig hencegnek, hogy micsoda kommunizmus ez. Én erre azt mondom: micsoda nagyhatalom, meg világnagyság, [hogy] a dollárdeficitjét mi segítjük javítani? Itt nincs szerelem egyik oldalról sem. Pontosan érvényesül a kölcsönös előny. Ha az amerikai tőkésnek, meg az USA kormányának nem lett volna szüksége erre, akkor megragadta volna az alkalmat, hogy megfojtsa a magyar kommunistákat…” Kádár János avatta be ekképp jól megválasztott hallgatóságát a felelősségvállaló vezetés gondolkodásába 1964. február 7-én. A szegedi pártaktíván – úgymond bizalmas körben – elhangzott szónoklata akár a hatvanas évekbeli ars poeticája is lehetne: kis osztályharcos demagógia, kis pragmatista taktikázás, kis – „értik az elvtársak, ugye?!” – szemhunyorítás.

---

1964 az előző esztendőben meghirdetett, s általánosnak hazudott amnesztiát követő lélegzetvétel első, igen rövidnek bizonyult éve. A korábbiakhoz képest szinte békebeli (majdnem) 12 hónap.

1964 elsősorban is az utazás éve. Másfélmillió turista lépheti és lépi is át az országhatárt, kilencszázezerrel többen, mint az előző esztendőben. Noha a kapitalista országokba vágyók féléves procedúra elé néztek, mégis több mint másfélszázezren jutottak el Nyugatra, főleg Ausztriába és az NSZK-ba. A növekedés az előző évhez képest félszázezres. A közszükségleti cikkek árát éppen ötödével csökkentő Csehszlovákiába az év elejétől, Lengyelországba júliustól, Bulgáriába szeptembertől lehetett viszonylag zökkenőmentesen, személyi igazolványba tett – s az útlevélnél sokkalta könnyebben kiadott – betétlappal utazni. Az útlevél beszerzéséhez változatlanul egy sokoldalas formanyomtatvány büntetőjogi felelősséggel való kitöltése, a munkahelyi állami, párt- (fiatalok esetében még a KISZ-), valamint a szakszervezeti vezető ajánlása, a rendőrségnél külön is láttamoztatott fénykép, részletes, mindenre kiterjedő önéletrajz szükségeltetett. Ezt követően már csak egy ígérvényt kellett megszerezni a Magyar Nemzeti Banktól, hogy lesz valuta, ha lesz útlevél. S ha lett, akkor kezdődhetett a sorállás a vízumért. A világlátás reménye, de még inkább a hosszú esztendők óta nem látott rokonokkal való találkozás lehetősége, de akár csak kurrensnek számító nejlonharisnyák és orkánkabátok, márkás órák, zsebrádiók beszerezhetősége sokaknak megérte a fáradságot.

1964 a kulturális virágzás éve, melyet Déry novelláskötete, Fejes Rozsdatemetőjének színházi premierje, Sánta Ferenc Húsz órája, Lengyel József Igézője, Kovács András Nehéz emberekje, Weöres Sándor Antik eclogája fémjelez. Az év márciusában Peter Brook társulata a Lear királlyal vendégeskedik Budapesten. Kiadják Salinger Zabhegyezőjét, s Fellini egy évvel korábban forgatott Nyolc és fél című filmjét is vetítik a mozikban.

1964 a tokiói olimpia éve. A XVIII. nyári játékokon 16 sportágban induló magyar csapat 274 fős küldöttséggel vett részt s a nem hivatalos pontversenyben 94 nemzet közül 180 pont megszerzésével a 6. helyet érte el. A diadalittas sportvezetés a 10 arany, 7 ezüst és 5 bronz érem mellett bizalmas jelentésében kiemelkedő sikerként értékelte, hogy csak két sportoló, Törő András és Balla Gábor disszidált.

1964 az IKKA-csomagok éve. Az emigráns lapok majd mindegyikében hirdetések: „A vámmentes szeretetcsomagok ellenértéke magasabb minden pénzátutalásánál”. S érkeztek a rokoni szeretetcsomagok. A fellazító irományokért átkutatott küldemények a vámnál ugyan kissé megcsappantak, olykor negyed kiló kávénak, máskor egy ananászkonzervnek kelt lába, de a csomagból még így is jól ki lehetett árusítani.


1964-ben a nemzetközi helyzet ismét bonyolultabbá vált. Február 15-én az Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága a nemzetközi kommunista mozgalom egységéért folytatott harc jegyében elítélte a Kínai Kommunista Párt vezetőinek a lenini útról való letérését, szakadárságát, kispolgári kalandorságát, amely nagyhatalmi sovinizmussal párosult. Egy héttel később az MSZMP KB is határozatban bélyegezte meg ugyanezt. A határozatok közzététele azonban váratott magára: 1964. április 3-án az MSZMP, 4-én pedig az SZKP határozata jelent meg a Népszabadságban. Az év közepén egy kis „balra figyelmeztető” gesztusként három évre ítélték az 1952-ben Sztálin-díjjal meglepett, azóta viszont már a kínaiak és albánok felé orientálódott, s városszerte „igazi kommunistaságát” hangsúlyozó írót, Nagy Sándort, akinek még a foglalkozását sem említette az MTI-re hivatkozó, néhány soros mínuszos hír.

1964 a kádári konszolidáció jelképévé magasztosított Erzsébet-híd átadásának éve. A szimbólum avatására az eredeti tervek szerint augusztus 20-án, majd a nem várt műszaki problémák miatt az év még kiemelkedőbbnek tekintett ünnepén, november 7-én került volna sor. Hogy végül is újabb nem várt műszaki problémák vagy netán politikai bölcsesség okán tolódott-e még két héttel későbbre ez az időpont, ez a rendelkezésre álló dokumentumok alapján nem állapítható meg egyértelműen, ám a halasztás legvalószínűbb oka az volt, hogy a Szovjetunió időközben hatalomra puccsolt új vezetője, Leonyid Iljics Brezsnyev a soron lévő nagyoktóberi alkalmából – a testvéri országok vezetőivel együtt – elvtársi audenciára magához rendelte a hídavatásra politikai bizottsági határozattal kijelölt Kádár Jánost.

1964 októbere a boldogabb békeidőkbe vetett hitet ingatta meg. A „békeév” tíz „békehónappá” rövidült. 1964 az össznépi megremegés éve: a szovjet pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov leváltása összekuszálta a tisztulni látszó helyzetet.

---

A hatvanas évek elejétől a Magyar Rádió és Televízió levelezési rovata negyedévenként bizalmas tájékoztatót készített a pártvezetés, közelebbről az Orbán László vezette agitációs és propagandaosztály részére. „Nem állítjuk, hogy az ország közvéleménye vagyunk, mégis a hozzánk forduló munkások, parasztok, alkalmazottak észrevételeinek számbavétele alkalmat ad bizonyos áttekintésre: mire és hogyan reagálnak az emberek – így az egyik 1964-es jelentés öntudatos bevezetője. A decemberi összesítésből kiderül, hogy az akkor még közös irányítású MRTV említett apparátusa három hónap alatt 10 700 levelet iktatott és dolgozott fel. Az akkurátus statisztika alapján tudható, hogy a legtöbb levélíró „szociális” (1355) illetve „lakás” ügyben (1348) kért-remélt segítséget. „Névtelen (40 366. sorszámon) levélíró kéri, hogy riporter és filmes menjen ki a helyszínre a Közlekedési Építőipari Vállalat pestlőrinci helyiségeit megnézni, ahol nincs mosdótál, veder, ruhaszekrény…” A 12 oldalas sűrítményből az is kiderül, hogy e sajátos lakossági hangulatfigyelők szerint „hosszú ideje nem volt annyi reklamáció a televíziós készülékek miatt, mint az elmúlt 3 hónap alatt (127 db). Azok között is az Alba Regia vezet. Az olimpia előtti propaganda hatására sokan vásároltak tv-t. Biztosították a tulajdonosokat, hogy meghibásodás esetén a GELKA rendkívüli szolgálata azonnal intézkedik és elhárítja a hibát.”

„Mi történt a valóságban?” – tette föl a költői kérdést a jelentés névtelen összeállítója, s prózai módon így felelt: „A meghibásodott néhány napos, vagy hetes készülékeket alkatrészhiány miatt nem tudták megcsinálni …, de előfordult az is, hogy a szerviz többszöri hívás ellenére sem ment ki, illetve 10-20 napos előjegyzés után vették munkába a gépet.”

1964-ben tehát vásárolható tévékészülék, az olimpia idején még választani is lehet az említett Alba Regia mellett az Orion és a Tisza típusokból, ám a mennyiség nem nagyon akart átcsapni minőségbe. A Madison zsebrádiók, a Tesla magnetofonok, a Hajdu mosógépek és centrifugák a vásárlás után néhány nappal rendre felmondják a szolgálatot. A Csepel kerékpárok, a Pannónia motorok meg az endékás Wartburgok legfőképp abban hasonlítanak, hogy „nikkelezett részeiken 2-3 hónapos használat után átüt a rozsda”, a csehszlovák elektromos gitárok ráznak és leégnek, a gyermekcipők talpa fél nap után leválik. Viszont hiányzik az építkezéshez a tetőcserép, a fürdőkád és a cement, a rendkívül gyorsan kopó autógumi, traktorékszíj, a zsebrádióba 9 voltos elem, a kerékpárlámpába izzó. És az első magyar füstszűrös cigaretta, a Fecske is többnyire csak árukapcsolással, de még inkább – hasonlatosan a jó erős presszókávéhoz – kisebb borravalóval csalogatható elő a pult alól.

Az elharapódzó – akkortájt szocialista összeköttetésnek nevezett – protekcióról és a munkaerőhiányból fakadó vállalati visszaélésekről, a téeszelnökök kiskirálykodásáról, a párttagkönyvük lobogtatásával előnyöket kikövetelőkről is jelzést adó hangulatjelentők azért rendre leszögezik: „Pártunk és Kormányunk politikáját” természetesen még a panaszos levelek írói is „helyesnek, végrehajthatónak tartják. A közvetlen környezetükben, vagy másutt tapasztalt hibákat, vagy a rendelkezések be nem tartását az ország felső vezetésétől határozottan elszigetelik és kijelentik…: tudják azt, hogy a mi becsületes kormányunk nem tud arról, amit ezek [értsd: a helyi vezetők] csinálnak.”

---

1964-ben a „felső vezetés” a 13 tagú politikai bizottságot jelentette, mely grémium legfőbb meghatározó személyei az 1956 novemberében hatalomra ültetett forradalmi munkás-paraszt kormány tagjai voltak. A kisebb fluktuáció ellenére is elmondható, lényeges személyi változás csupán 1962-ben történt, amikor a párt politikájából az eszmei és világnézeti harcot egyre inkább hiányoló Marosán György lemondott minden párt- és állami tisztségéről. Más, s nem jelentéktelen kérdés, hogy mivel Kádár akkori felfogása szerint „a kommunista pártokban nem szokás tisztségekről lemondani”, Marosánt a központi bizottság pártszerűtlensége megbélyegzésével nyugdíjazta.

A 13 tagú politikai bizottságban a következők foglaltak helyet: Apró Antal (a Minisztertanács elnökhelyettese), Biszku Béla (pártszervező kb-titkár), Fehér Lajos (a Minisztertanács elnökhelyettese, a kb államgazdasági bizottságának is tagja), Fock Jenő (a Minisztertanács elnökhelyettese), Gáspár Sándor (a budapesti pártbizottság első titkára), Kádár János (az MSZMP első titkára, s mellette a következő esztendőig a Minisztertanács elnöke), Kállai Gyula (a Minisztertanács elnökhelyettese és a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke), Komócsin Zoltán (a Népszabadság szerkesztőbizottságának elnöke), Münnich Ferenc (államminiszter), Nemes Dezső (külügyi kb-titkár), Rónai Sándor (az egyetlen „nyugdíjas”), Somogyi Miklós (a Szakszervezetek Országos Tanácsának elnöke), Szirmai István (ideológiai kb-titkár, s egyben a KB Agitációs és Propaganda Bizottságának elnöke). A 13 tagú pb átlagéletkora 1964-ben 55,5 esztendő, a legidősebb, a 78 esztendős sokszoros veterán, Münnich Ferenc, a legfiatalabb a KISZ éléről a párt napilapjának vezetőjévé kinevezett 41 éves Komócsin. Úgy látszik, hogy még 1964-ben is az illegális mozgalmi múlt jelentette a belépőt a pb-tagsághoz, mivel a testületben mindenki az illegális munkásmozgalom résztvevője volt 1945 előtt. Nyolcan (Apró, Fock, Kádár, Kállai, Nemes, Rónai, Somogyi, Szirmai) a Horthy-rendszer börtönét vagy fogházát, illetve internálótáborát is megjárták, hárman (Kádár, Kállai, Szirmai) Rákosi alatt is megtapasztalták a börtönviszonyokat. A pb 1964-ben általában kéthetenként, olykor gyakrabban, az év folyamán összesen 32 alkalommal ülésezett, kétszer rendelt el önmagának zárt ülést (ami az általános titkolódzás közepette csak azt jelentette, hogy november 10-én és 17-én, vagyis Hruscsov leváltása és Kádár Szovjetunióbeli látogatása után jegyzőkönyv sem készült az elhangzottakról). A pb-ülésein szavazati jog nélkül vettek részt a testület póttagjai: Ajtai Miklós (az Országos Tervhivatal elnöke), Brutyó János (a Szakszervezetek Országos Tanácsának főtitkára), Czinege Lajos vezérezredes (honvédelmi miniszter), Cseterki Lajos (kulturális kb-titkár), Ilku Pál (művelődésügyi miniszter), Nyers Rezső (gazdaságpolitikai kb-titkár, a KB Államgazdasági Bizottságának elnöke).

Mint minden esztendőben, 1964-ben is megszámlálhatatlanul sok ügyet tekintett át a politikai bizottság. Az olyan átfogó kérdéskörök, mint például: A pártiskolai rendszer helyzete és továbbfejlesztésének feladatai, vagy: A pártapparátus felépítése, munkamódszere és munkarendje, vagy: A nemzetközi kommunista mozgalom helyzete, vagy: A vízumkiadás rendszerének módosítása, és: A munkásifjúság ideológiai és kulturális nevelésének kérdései témákhoz készített előterjesztések, illetve a vita során elhangzottakat megörökítő jegyzőkönyvek többsége jószerével emészthetetlen papírheggyé állt össze a Magyar Országos Levéltárban. Az „egyebek” címszó alatt azonban számos apró jellemző, korfestő adalék található. Januárban a testület például ismét dönt a kb-titkárok fizetéséről. Hogy e kérdéskört milyen vita előzte meg (vagy egyáltalán: megelőzte-e bármifajta vita), nem tudni, az viszont tény, hogy a határozat szerint – „egyéni” elbírálás – vagyis Kádár János elbírálása alapján – 9500 és 11 000 forint között mozgott a havi járandóságuk, ami az előterjesztésből tudhatóan a miniszterelnök-helyettesek fizetésénél – „a pártban meglévő gyakorlat szerint” – néhány százalékkal volt kevesebb. (Összehasonlításként: egy – ugyancsak a pb-nek készült jelentés szerint – „a rendezett körülmények között élő budapesti munkásifjúság” 1400–1700 forintot keresett.)

A politikai bizottság februárban javaslatot tett (vagyis utasítást adott) az Agit-prop. Bizottságnak, hogy az közölje a Táncsics Kiadóval: korábbi pb-társukkal, „Marosán Györggyel életrajzi kötetéről csak a 2. és a 3. kötet tartalmának ismeretében tárgyaljon”. Az egész éven áthúzódó problémára a grémium határozati szinten csak szeptember 8-án tért vissza, amikor is Korom Mihály adminisztratív titkár ismertette azt a 2 órás beszélgetést, melyet beosztottja, Rácz Sándor, a kb osztályvezetője – nem sokkal későbbi belügyminiszter-helyettes – folytatott Marosánnal. (l. 79–80. oldal) Az osztályvezetői szintre süllyesztett beszélgetést a szigorúan bizalmas jelzetű feljegyzés szerint Rácz azzal kezdte, hogy közölte a párt nem is oly rég még második emberével: „tudomásunkra jutott, hogy önéletrajzi regényével kapcsolatosan olyan lépéseket tett…, hogy azt kiadás céljából Nyugatra juttassa.” Marosán cáfolta a vádat, még magyarázatot is adott a esetleges félreértésre, de legfőbb mondandója az volt: „ragaszkodik ahhoz, hogy könyve idehaza jelenhessen meg, mert a magyar szervezett munkásoknak van mondanivalója”. Egyben kifogásolta azt is, hogy őt immár „másodrendű állampolgárként” kezelik, hiszen „ha ő kiküldene is egy kötetet nyugatra, egy másik kötetet ugyanabban az időben a Központi Bizottsághoz is beküldene…” A pb-t nem nyugtatta meg Marosán magatartása, „megelőző intézkedésként” határozatban mondta ki tehát: „a BM illetékes szervei utasítsák el Marosán Györgyné elvtársnő ausztriai kiutazására vonatkozó kérelmét…”

A pb november 10-én „hatályon kívül helyezte” – az igen kalandos, de főleg: homályos múltú, s 1971-ben öngyilkossá lett – „Tömpe András elvtárs kitüntetésére hozott állásfoglalását”. A részletes, ám e kérdésben szűkszavú jegyzőkönyvből aztán kiderült, hogy az 1968-ban a csehszlovák bevonulás ellen tiltakozó Tömpe András négy évvel korábban még nem volt rossz elvtárs, ám „50. születésnapját egy évvel ezelőtt töltötte be…”, s ha a félszázadik születésnapra járó Munka Érdemrend arany fokozat a megfelelő évben elmaradt is, az 51. születésnapra már nem dukál… Hasonló félreértés az év során máskor is történt: Biszku Béla a pb első márciusi ülésén – szem előtt tartva a pártfegyelmet – engedélyt kért arra, hogy fogadhassa Kovács Istvánt, aki levélben kért tőle lehetőséget rövid találkozóra. A testület rábólintott a találkozásra, talán még kíváncsi is volt: mit akarhat tőlük az 1962-es párthatározatban sztálinistának minősített egykori pb-tag. A soron következő ülésen Biszku aztán bejelenti: ez a tőle lakásügyben segítséget kérő Kovács István nem az a Kovács István. A pb ezt is határozatilag veszi tudomásul.

---

A párt vezetői ekkoriban – a személyi kultusz tanulságait levonva – a nyilvánosság előtt mindenképp, de maguk között is többnyire arctalanok. A hatalom titokzatos fellegvárából csak olykor-olykor ereszkednek le, útjaikat ilyenkor sem kíséri nagyobb visszhang. Az év folyamán az MSZMP politikai akadémiáján – a párt belső nyilvánossága előtt – persze majd mindegyikük tart előadást, Apró, Nyers, Németh, Kállai és Nemes egyhangúvá csiszolt beszédeit pedig a párt napilapja, a 750 ezres példányszámú Népszabadság mint jelentős elvi állásfoglalásokat közli. A frazeológiát ismerő, szavakra vadászó újságolvasó ezekből a kolumnás szótengerekből próbálta kiszűrni azt a pici utalást, ami netán alapvető eltérést jelezhet az addigi politikától. A korszak etikettje szerint a kollektív vezetésű, harcban összeforrott, megbonthatatlan egységű pártot kizárólag Kádár személyesíti meg, aki az év folyamán jó, ha tízszer lép ki a nagyobb nyilvánosság elé. (Ilyen kivételes alkalmak voltak a testvérpártok vezetőinek – Todor Zsivkov, Hruscsov, Walter Ulbricht, Joszip Broz Tito, Antonín Novotny – magyarországi látogatásai alkalmából rendezett nagygyűlések.) Közszerepléseiről a lapok kolumnákon keresztül tudósítanak, közreadják nagygyűlési beszédeinek – Szirmai István által megszerkesztett – változatát. „Emberközeli” arcát azonban csak két alkalommal próbálja a sajtó felvillantani. A februári, Csongrád megyében tett háromnapos látogatás során, amikor is a nevezetes esemény szinte minden órájáról hírt ad a Népszabadság, ám az mégis csak a négy újságoldalnyi tudósítás egy elbújtatott bekezdéséből tudható, hogy „a szegedi pártaktíva értekezleten Kádár János a megye pártmunkásait tájékoztatta az időszerű hazai és nemzetközi kérdésekről”. Ebben – az MSZMP belügyének tekintett, titkosított – beszédben mondta el Kádár a fentebb már idézett, az ország kenyerével kapcsolatos eszmefuttatását, és ugyanitt, az osztályharcos szegedi pártklán hívei előtt jelentette ki azt is, hogy a proletárdiktatúra ereje immár „ nem azon múlik, hogy mennyi ember van börtönben és mennyi nincs, hanem azon, hogy a nép igazságérzete” ki mellett áll. „Én értékelem a rendőrséget, a hadsereget, nagyon nagy híve vagyok a munkásőrségnek. De az igazi erő nem ebben van. Államunk, rendszerünk igazi ereje a nép megértésében, megbecsülésében és támogatásában van. Mi így látjuk a proletárdiktatúrát, s aki erre azt mondja, hogy revizionizmus, arról majd mi megmondjuk, hogy mi a vélemény róla.” A másik részletező alkalom, amikor a sajtó emberközelbe hozta az első titkárt, 1964. április 4-e. Ekkor a szovjet és a magyar pártvezetés együtt ünnepelt Budapesten. Hruscsov, aki 1956 után pártfőnökként ez alkalomból negyedszer (akkor aligha sejtette, hogy utoljára) járt Magyarországon, a nevezetes esemény alkalmából Lenin-renddel, a Szovjetunió Hőse, valamint az Arany Csillag érdemrenddel tüntette ki Kádár Jánost. Operaházi díszbeszédében a szovjet párt első titkára egyebek mellett azzal indokolta a valóságos kitüntetésesőt, hogy Kádár „a népi Magyarország nehéz napjaiban, a párt és a nép akaratából a párt és az ország vezetésének élére állt, bátorságot és politikai előrelátást tanúsított a magyar forradalom ellenségeivel folytatott harcban”

A kitüntetésről volt persze véleménye az utca emberének is. Ezt az április 13-i hangulatjelentés így tolmácsolta: a széles tömegek „a magas kitüntetést jóleső érzéssel fogadták”. Ám „egyes helyeken rosszindulatú, ellenséges megjegyzések” is elhangzottak: így például: „drága árat fogunk fizetni ezért a kitüntetésért”, valamint: „Hogyan lehet magyar állampolgár a Szovjetunió Hőse?”

Júniusban az új arcélét formáló Kádár részt vett, s beszédet mondott a pártfőiskola évzáró ünnepségén. Ideológiai eligazítása megint csak a belső körnek szólt: „…Nos, hol is az osztályharc? Ennek a megállapításához meg kell nézni, hol tartunk az osztályharcban jelenleg. Jelenleg Magyarországon az osztályharc ott tart, hogy a munkásosztály szövetségeseivel együtt megsemmisítette a burzsoázia politikai hatalmát, gazdasági hatalmát, műveltségi monopóliumát és jelenleg folytatja a harcot a burzsoázia ideológiai hagyatéka, maradványai ellen, amelyek az emberek gondolkodásában még megvannak… Teljesen fel akarjuk építeni a szocialista társadalmat, s utána megkezdjük a kommunizmus felépítését. Itt az osztályharc, ez az osztályharcos cél ma. S hogy ki van mellettünk, ki van ellenünk, azt ehhez a célhoz kell mérnünk. Ha valaki rendszerünk ellen támad, szocialista társadalmunk céljai ellen, az ellenünk van, az ellen harcolni kell, az ellenségünk. Aki a rendszert tudomásul veszi, a Népköztársaság törvényeit tiszteletben tartja, dolgozik, segíti a szocializmus építését, az velünk van, az a mi szövetségesünk és barátunk.”

Hasonló gondolatokkal a nyilvánosság elé is kiáll. Március 19-én, a Hazafias Népfront III. kongresszusán (ahol az elnök ismét Kállai Gyula, a főtitkár pedig Erdei Ferenc lett), ugyancsak „balra” üt: „A mi szemünkben nem bűn – jelenti ki –, ha az emberek a szocialista társadalom építése közben is keresik a boldogulásukat…. Közismert, hogy vannak emberek, akik szerint a diktatúra annyi, mint odacsapni. A diktatúra azonban nemcsak annyiból áll, hogy csapjunk oda. Mert az igazság az, hogy amikor ezeket a primitív jelszavakat hirdették, még oda sem tudtak csapni, ahova kellett volna, sőt, az ellenkező oldalra csaptak oda ezzel a »csapjunk oda« jelszóval.”

---

Hogy mikor, miért, hova s milyen nagyot kell csapni, ez állandó kérdése a hatalomnak. Az 1964-es esztendő „ügyeiből”, hatalmi, ideológiai intermezzóiból szép kis bokréta állítható össze. Az alábbi mustra – ha úgy tetszik: tendenciózus – válogatás a szellemi élet „eseményeiből”

1963 decemberében Kodály Zoltán látogatást tett a Szovjetunióban, s a Háry János bemutatója alkalmából átvette a moszkvai konzervatórium díszdoktori oklevelét. „A Magyar Zeneművészek Szövetsége negatívan értékelte, hogy a szovjet és a mi delegációnk közös vitaülésein Kodály Zoltánnak a népiség kérdésével kapcsolatos konzervatív álláspontját a szovjet delegáció elfogadta és helyeselte…” – számol be kissé kései, ’64 márciusi igazoló jelentésében Aczél György (még mindig csak a művelődésügyi miniszter első felettese), aki a perpatvar elsimításában azzal is érvelt, hogy „Kodály hazaérkezése után – velünk nem barátságosan érző emberek előtt is – dicsérte a Szovjetuniót, műveinek előadását magasabb színvonalúnak értékelte mint az itthonit és még Illyés Gyula és hasonló emberek előtt is hangsúlyozta, hogy van mit tanulnunk a Szovjetuniótól…”

Egy március 17-i, a Kertészeti Főiskolán megtartott író-olvasó találkozóról a buzgó eszmeőr, Révész Ferenc – nem mellesleg a központi bizottság tagja – feljegyzése adott elfoglaltságot a párt Köpeczi Béla vezette kulturális osztálya munkatársainak. A pártkörökben amúgy botránykőnek számító Rozsdatemető című regény, majd a műből készített színmű szerzője, Fejes Endre a feljegyzés, talán mondhatjuk: feljelentés szerint „a diákok becsületes, minden józanul gondolkodót foglalkoztató kérdéseire – »Miért nem ír a munkásosztály másik oldaláról?« »Így látja a munkásosztályt?« »Mi a kommunista erkölcs?« – botrányos válaszokat adott”. Kijelentette például, hogy „Tessék eljönni a VIII. kerületbe, ott megláthatják, hogy csak ilyen van”, vagy: „Magyarországon nincs is munkásosztály, Magyarországon nincs is proletárdiktatúra”. Az egyetem marxista tanszékének és pártszerveinek véleményét is tolmácsoló iromány azzal fejeződik be: „lehet, hogy vannak negatív tendenciák a munkásosztály fejlődésében is, de azért az alapvető a pozitív tendencia, és azzal már semmiképp se lehet egyetérteni, hogy valaki, egy író úgy állítsa be a dolgot, hogy nincs más, csak hábetlerizmus van”. A pártközpontnak a szíve bánatát kiöntő levélíró verdiktet is mond: „Ilyen nézetekkel írót nem szabad emberek közé engedni!” Az ügy kivizsgálása hetekig tart, Fejest raportra rendelik, ott, a feljegyzések szerint elismeri, hogy „a hozzá érkezett számtalan kérdésre adhatott félreérthető választ is”. Az alapos munkát végző apparátus meg(ki)hallgat számos, a találkozón jelen volt tanút, így a ment(eget)ő vallomást tevő Keres Emilt, a Thália direktorát is, aztán a vizsgálat lezárul, s a friss József Attila-díjas Fejest 1975-ig hiába emlegetik Kossuth-díjnál. Igaz, később már szokás volt az egy-két esztendős kihagyás, de 1956 után 1964 volt az első olyan év, amikor nem osztottak Kossuth-díjat.

1964. április 11-én ünnepelték meg először a költészet napját. Az élő magyar költők népszerűsítésére kitalált jeles nap egyetemi színpadi nyitórendezvényét, melyre felvonultatott számos jegyzett s kevésbé jegyzett poéta, a televízió is közvetítette. Nem volt hivatalos az ünnepségre Weöres Sándor, kinek neve a szóbeszéd szerint a Nobel-díj bizottságnál lehetséges díjazottjaként is felmerült, ám akinek éppen akkortájt támadt ügye: „Meglepetéssel és megdöbbenéssel értesültem, hogy a párizsi és hollandiai fiatal magyar írók társasága, a Magyar Műhely kiadta új versem gyűjteményét, anélkül, hogy szerződést kötöttünk volna…” – olvasható a költőnek az Élet és Irodalom 1964. március 21-i, Tiltakozás egy kalózkiadás ellen című rövid, üzenetértékű cikkében. Domokos Mátyás Leletmentés című könyvéből tudható a történet háttere: Weöres valójában szorgalmazta ezt a „kalózkiadást”, mert azt remélte, ezzel a Tűzkút magyarországi megjelentetése elől elgördíti az akadályokat. A külföldi megjelenés után már csak e nyilatkozat volt a feltétele, hogy az esztendők óta hányódó kézirat végül is nyomdafestékhez jusson idehaza is. Aztán az Élet és Irodalom május 23-i számában az Antik eclogájáért az év elején még olvasói levelekkel, kritikákkal kiátkozott „pornográf” költőről Szabolcsi Miklós írt igen elismerő, mondhatni majdnem fenntartás nélküli kritikát, amelynek végén – sajátos vörös farokként – igyekszik eloszlatni azt az „itthon is, az emigrációban is” ápolt legendát, miszerint Weöres lenne „a mi legeurópaibb költőnk, sőt az egyedül igazi európai, aki lépést tart az európai áramlatokkal, s akit felmutathatunk a világnak szűk-provinciális irodalmunkból… nem gondolataiért, hanem gondolatai ellenére tartjuk nagy költőnek, azért, ami benne játékosság és életszeretet, nyelvművészet és ritmusteremtés, elevenség és emberség…”

Az elismerő szavak jelentőségét persze az adja, ha tudjuk, hogy az Antik ecloga Új Írás-beli közlése – és egyéb, meg nem nevezett szerkesztésbeli hibák miatt – az addig megbízhatónak tekintett Illés Lajost felállították főszerkesztői székéből.

Az élő magyar irodalom kiadásában tapasztalt néhány ideológiai problémáról (1961–64) címmel állított össze 1964 szeptemberében egy leltárt a Művelődésügyi Minisztérium cenzúrahivatala, a Kiadói Főigazgatóság. „Szinte divattá vált – írják –, hogy az elmúlt időszak legjobb műveiben is a konfliktus végső feloldását csak a halálban találja meg az írója (Galgóczi Erzsébet: Félúton, Galambos Lajos: Isten őszi csillaga…)” Ugyanitt olvasható az is, hogy irodalmunk egy részének jellemzője „az erkölcsi kérdések boncolgatása. E témakörben születik – néha a jószándék ellenére is – helytelen ideológiai szemlélet miatt hamis, periferikus művek sokasága… s az erkölcs moralizáló felfogása eredményezi a hatalomról és az erkölcsről általában időtlenül beszélő műveket (Illyés Gyula: Másokért egyedül, Sánta Ferenc: Ötödik pecsét, Németh László: Az áruló, Déry Tibor: G. A. úr X-ben.)”

A középutas politika jegyében a börtönből Péter Gáborral és Farkas Mihállyal egy időben kieengedett író – egyébként a hatalom által szorgalmazott – visszaszivárgása is különféle zavarok forrásává lett. Az Agitációs és Propaganda Bizottság 1964. szeptember 16-i ülésén a jelenlévők tudomásul vették, hogy „Déry Tibor 70. születésnapja alkalmából Lukács György cikket ír a Kortársnak”. A bizottság, amely rutinszerűen foglalt állást, adott kötelezőnek tekintett iránymutatást az ilyen és hasonló ügyekben, azzal is egyetértett, hogy „az Új Írás és az Élet és Irodalom is emlékezzen meg az évfordulóról, de a napilapok ne foglalkozzanak azzal”. A kulturális osztálynak az előző két hónap „kulturális életének lényegesebb jelenségeiről” szóló novemberi tájékoztatójában viszont már (a „nem tudja a jobb kéz…” elvének látványos igazolásaként) az olvasható, hogy „az objektív nehézségek mellett közrejátszik a szerkesztőségeknek – főként a Kortársnak – az adott helyzettel szembeni passzivitása… (pl. Lukács György Déry-méltatásának közlési szándéka esetében)”.

Az, hogy Lukács – az utókori olvasatban ideológiailag is teljességgel ártalmatlan – köszöntő cikke 1964-ben csak a Frankfurter Allgemeine Zeitungban jelent meg, az az „adott helyzetnek”, vagyis Hruscsov megbuktatásának a legkisebb következménye volt. Hogy az októberi fordulat utáni pártapparátusi óvatosság miként hódított tért, azt szeizmográfként tükrözi egy (ugyancsak a Kiadói Főigazgatóság iratanyagából származó) belső elemzés. A könyvkiadók 1965-ös tervei alapján az „élő magyar irodalom kiadásának fő vonásait” felvázoló Simó Jenő, a KF vezetője így aggódik: „Nem megnyugtató, hogy a 71 új regényből csak 16 munkástárgyú, 35 pedig az értelmiség, továbbá a kispolgárság életének köréből meríti témáját, sőt szinte új kategóriaként jelentkezik a »kisember«, akinek életét, legtöbbször vergődését – 6 új regény kívánja ábrázolni…”

---

1964 a sajtóterjeszkedés éve. A 750 ezres példányszámú Népszabadság 1964 januárjától 16 helyett 20, a másik két országos napilap, a Népszava és a Magyar Nemzet 12 helyett 16 oldalon jelent meg. A Tájékoztatási Hivatal (elnöke: Naményi Géza) egy márciusi összefoglalójában azt állítja, hogy a Népszabadság háromnegyedmilliós példányszáma „kissé túlzott, a jelenleg reálisnak látszó kb. 740 ezer példányban kellene megjelennie”, mivelhogy „sok helyen még késő este is van lap, ha más lapot – Népszavát – kérnek az olvasók, s [az árusok] a Népszabadságot ajánlják, rosszízű megjegyzések is elhangzanak…” A számmisztika bűvölete a józan belátásnál erősebb volt, a határozattal megállapított példányszám maradt, mint ahogy pusztába kiáltott szó maradt, amit az említett összefoglaló más ügyben is jelzett: „A Magyar Ifjúság előfizetői számának gyarapítására a múlt év végén a KISZ országos akciót indított, ennek során az előfizetők száma kereken 200 ezerre (azaz kb. 110 ezerrel) nőtt. Ez év három hónapjában viszont 52 503 előfizető lemondott… Több hasonló tény ellenére egyes illetékes elvtársaknak az a véleménye, hogy a kampányok »végső soron« így is eredménnyel járnak. A mi nézetünk viszont az, hogy az ilyen »mozgósítások« és »szervezések« lényegüket tekintve ellentétesek a párt általános politikájával, mivel különböző nem kívánatos módszerek alkalmazásával járnak. (Kirívó példaként megemlíthetjük: egyes postás kézbesítők több lemondott előfizető helyett szerény keresetükből egy darabig maguk fizetik a lap előfizetési árát, mert különben bírálatot kapnak amiatt, hogy »rosszul tettek eleget pártmegbízatásuknak«.).”

1964. február 1-jén diadalútjára indul a – mindenre, csak külpolitikai lapra nem utaló – Magyarország című hetilap. A példányonként 2 forintos újságnak az előzetesen tervezett 60 ezernél rövidesen 10 ezerrel több lett az engedélyezett átlagpéldányszáma. Talán a külpolitikai lap sikerén felbuzdulva április 7-én megjelenik az olvasmányos, még pártberkekben is szocialista bulvárként emlegetett Tükör. A hatékony, kollektív agitátornak szánt tömeglap tervezett példányszáma: 150 ezer. E példányszám elérésének útjába csupán az az apróság állt, hogy „az olvasóközönség egyelőre a már ismert, megszokott képeslapokat (Ország Világ, Nők Lapja, Képes Újság, Film Színház, Muzsika) vásárolja – írta az agit-prop. osztály vezetője a titkárságnak készített beszámolójában, május 20-án. A lap példányszáma – a Magyar Ifjúság előfizetési akciójához hasonlatos praktikákkal – 96 ezer körül stabilizálódott. Ezt az „olvasói érdektelenséget” egy hírlapkiadói elemzés annak tulajdonítja, hogy a már említett képeslapokkal való összehasonlításban „az egyforintos ártöbblet túlzott”, vagyis a tömegeknek 4 forintot már nem ér meg a Tükör.

Pedig az ország és a világ eseményeit a hétköznapokkal ötvözni kívánó képes hetilap 2. száma közli az évre talán legjellemzőbb színes cikket. A Népszabadságban az olvasókat kémhistóriákkal, a rendszer elleni összeesküvésekkel és visszaélésekkel riogató Szabó László a Kié legyen a kapukulcs? című, riportnak álcázott publicisztikában állt ki az állampolgárok nagykorúsítása mellett. „Eléggé megbízható-e a lakó, hogy kezébe adják a kapukulcsot, és éjszakánként házfelügyelői ellenőrzés nélkül juthasson be a lépcsőházba, majd a lakásába”, avagy sem? – teszi fel a szerző az álnaiv kérdést, s nagy bátran megbírálja a fővárosi tanácsot, amely „esztendők óta nem tud dűlőre jutni” ebben a fontos kérdésben. Bizonyítandó viszont, hogy az ügy immár jó kézben van, megszólaltatja az Építésügyi Minisztérium lakáspolitikai főosztályának vezetőjét: „Elképzelésünk az – mondja a megszólaltatott –, hogy kapukulcsot kaphat minden 18 éven felüli lakó. A kulcsot számozzák, s ha egy család csak egyet igényel, akkor is használhatja bármelyik tagja. Az átalány darabonként öt forint lenne, de a lakó nem köteles kiváltani a kulcsot…”

---

A zsurnálköznyelvben „apónak” becézett agitációs és propagandaosztály 31 politikai és 8 adminisztratív munkatárssal 4 (agitációs, propaganda, elméleti és sajtó) alosztályra „tagozódva” tartotta a társadalmi kommunikáció ütőerén a (párt) kezét. Az APO feladatkörével foglalkozó szeptemberi titkársági ülésen jelentette ki Orbán László osztályvezető, hogy „operatív módon nem szoktunk a lapok munkájába beavatkozni, talán abban a formában csak, hogy kéthetenként szerkesztőségi értekezleten adunk valamilyen útmutatást, azonkívül megbíráljuk az elmúlt két hét sajtóanyagát, itt persze már konkrétan…”

Ehhez képest – a már említetten túl – a Jelenkor éléről Tüskés Tibort, az Alföld éléről pedig Mocsár Gábort mozdították el az esztendő folyamán. A kulturális osztálynak az Agitációs és Propaganda Bizottság november 11-i ülésére készített előterjesztésében Köpeczi Béla a szükséges változtatásokat utólag azzal indokolta, hogy miközben a Jelenkor „eredményeket ért el egy frissebb szemléletű, kísérletezőbb jellegű irodalom támogatásában, egész sor epigonista, a mi valóságunktól idegen életérzést sugárzó munkát közölt, és egyfajta irracionalista esztétika irányába tett engedményeket. Az Alföld a közéleti igényű, realista szándékú irodalom jelszavát írta zászlajára, ez a szándék azonban több vonatkozásban a 30-as évek korabeli »népi irodalom« és ideológia retrográd vonásaival együtt jelentkezett.”

A problémák azonban Köpeczi novemberi summázata szerint nem oldódtak meg, hiszen „mind a négy vidéki folyóiratnál” – az említetteken túl a szegedi Tiszatájnál és a debreceni Napjainknál – „változatlanul hiányzik a szerkesztők elméleti, ideológiai biztonsága… ezért néha megjelentetnek olyan írásokat is, amelyeknek nem értik problematikájukat sem (pl. a Tiszatájban Illyés: Babits szemébe nézni című írása, amely a Babits-pert melegíti fel, számon kérő hangsúllyal a mai értékrenddel szemben, a Napjaink – nyilván hasonló okokból – teljesen elhibázott kritikát közölt Mészöly Miklós: Ablakmosó című drámájáról, figyelmen kívül hagyva a darab általánosító tendenciájában rejlő ellenséges ideológiát…)”

---

1964 októbere Magyarországon is az év politikai vízválasztója lett. Addig akár okvetetlenkedésnek is lehetett volna olvasni – már ha lehetett volna olvasni – , amit az emigrációs lét 15. évfordulóját „ünneplő” Irodalmi Újság Újévi számvetés című vezércikkében Méray Tibor írt: „Azok a nyugati újságírók, akik manapság szinte elárasztják a lapokat magyarországi beszámolóikkal, és azok az emigránsok, akik mostanában hazalátogatnak, egybehangzóan állítják, hogy az emberek otthon szabadabban beszélnek, nyugodtabban élnek, jobban esznek, választékosabban öltözködnek, többet szórakoznak, kevesebb gonddal küszködnek, mint a közelmúltban. … [ám] A mai Magyarország legmélyebb aggodalma és legégetőbb kérdése – kimondva vagy kimondatlanul –: mi a garancia? Mi a garancia arra, hogy amit eddig elért az ország, megmarad? … Milyen biztosítékokat adhat az a hatalom, amely maga is egy idegen hatalom függvénye?”

A Brezsnyev-puccs az egész világot váratlanul érte. Két nappal előtte még az első hármas űrutazás áll a hírek elején. A Voszhod fellövésének hazai visszhangját ismerteti az október 13-i hangulatjelentés is. „Az újabb szovjet űrhajó tegnapi felbocsátása egycsapásra a közvélemény figyelmének középpontjába került, háttérbe szorítva még az olimpia iránti érdeklődést is” – jelenti a magas szintű lengyelországi látogatás miatt igencsak megfogyatkozott pb-nek a két osztályvezető, Pullai Árpád és Orbán László. – „A lakosság, főleg vidéken a déli és a délutáni órákban értesült az eseményről és estéről estére szinte mindenütt pártházakban, kultúrotthonokban és magánházakban csoportosan nézték a televízió közvetítését. Az újságokat szétkapkodták. Mindenki szurkolt a kísérlet sikeréért… Nagyon kedves emberi gesztusnak tartják, hogy az űrhajósok üdvözölték az olimpia résztvevőit. Budapesten várták még két űrhajó fellövését, hogy az olimpia emblémájának mind az öt karikájába jusson egy-egy szovjet űrhajós.” Ebbe az idillbe robban be a hír, hogy 14-én a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága minden funkciójától megfosztotta Nyikita Hruscsovot. Ezt a magyar lapok 16-án, pénteken – a hivatalos TASSZ-kommüniké nyomán – közlik. A Népszabadság első oldalán három hasábon, három azonos betűfokozatú sorban ez olvasható: Nyikita Hruscsov lemondott – Első titkár: Leonyid Brezsnyev – Miniszterelnök: Alekszej Koszigin. S az alcím: Hruscsov elvtársat korára és egészségügyi állapotára való tekintettel, saját kérésére felmentették első titkári és miniszterelnöki tiszte alól. A harmadik oldalon rövid életrajz Brezsnyevről és Kosziginről. Az esemény horderejét korántsem tükröző tényhír – amely szó szerinti átvétele a szovjet hírügynökség szövegének – után sem egyetlen értékelő szó, sem az ilyenkor szokásos protokolláris üdvözlet nincs a lapban. (Ugyanezen a napon viszont a Népszabadság apró MTI-hírben rója meg a kínai „Renmin Ribaót”, hogy „elfelejtette közölni”: a Voszhod utasai a Szovjetunió állampolgárai, ráadásul – sajátos elszólásként – nehezményezi, hogy „a többi kínai lap egyáltalán nem kapott engedélyt a hír közlésére”.)

A világpolitikai fordulat lehetőségét is magában rejtő szovjet vezércsere miatti izgatottság Magyarországon, ha nem is a nyilvánosság előtt, a korábban emlegetett arctalanok arcát – legalább is az utókor számára – egy röpke pillanatra élesen megvilágította. A leváltást követő napok és hetek történései ugyanis – más alkalmakkal ellentétben – meglepően jól dokumentáltak. A Magyar Országos Levéltárban őrzött jegyzőkönyvekből, levéltervezetekből jól nyomon követhető, hogy mi is zajlott a magyar kulisszák mögött. Tudható például, hogy Hruscsov leváltásáról még aznap, vagyis október 14-én értesült a Lengyelországban tárgyaló Kádár Jánost helyettesítő Biszku Béla. Őt Jurij Andropov – akkor épp a szocialista országokkal való kapcsolatért felelős kb-titkár – értesítette telefonon. A hírt véve Biszku a belügyi szerveknél és a munkásőrségnél azonnal riadókészültséget rendelt el. Erre – két nappal későbbi indoklása szerint – azért volt szükség, mert „vannak ellenséges elemek, akik ilyenkor megpróbálnak a zavarosban halászni… volt olyan eset, hogy valaki a Szabad Európa Rádió adását felerősítve kitette készülékét az ablakba”.

A Lengyelországban testvéri látogatáson vendégeskedő pártdelegáció vezetője, Kádár ugyan szintén október 14-én szerzett tudomást az SZKP döntéséről, ám érdemi információval nem rendelkezett, ezért aztán telefonon rábólintott Biszku előbb említett reflexszerű intézkedésére, s konkrét utasítás helyett a mielőbbi viszontlátásig „üdvözölte a pb otthonmaradt tagjait”.

Az elárvult vezetői testület zavarodottságát csak fokozta, hogy a párt- és tömegszervezetek osztálya – a központot részletes tájékoztatásért bombázó kéréseket – immár félnaponta közvetítette. A világsajtó ekkor már tele volt a történtek elemzésével, a Szabad Európa amúgy sem alacsony hallgatottsága ugrásszerűen nőtt, a pb előtt tehát az a halaszthatatlan feladat állt, hogy másnapra olyan „megfelelő vezércikket, illetve sajtókommentárt” készítsen elő, amely – az irányítást kézbe vevő Biszku megfogalmazásával „segíti a párttagok és a dolgozó nép bonyolult helyzetben való eligazodását”.

Az október 16-i rendkívüli pb-ülésre még nem érkezett vissza a Lengyelországban vendégeskedő pártküldöttség, következésképp szolgálati okból nem volt jelen Apró, Kádár, Kállai, Brutyó és Nyers, Münnich pedig betegség miatt maradt távol. Az említett bejelentéseket követően Biszku Nemes Dezsővel felváltva osztotta meg pb-társaival mindazt, amit szovjet kollégájuktól, a külügyi titkár Grisintől több telefonváltással tudtak meg. A legfontosabb, napi jelentőséggel bíró értesülésük az volt, hogy a Pravda másnapi, vagyis október 17-i száma – az SZKP PB döntése alapján – nem kommentálja a leváltást.

A vita ezen a ponton kezdődött. Abban mindenki egyetértett, hogy „a párt és általában a közvélemény orientálására…” elengedhetetlen egy Népszabadságban publikálandó „megfelelő vezércikk”. Az is vita nélkül elfogadtatott, hogy „a cikket Szirmai István, Komócsin Zoltán és Nemes Dezső konzultálják”. Ezek után csupán azt az apróságot kellett eldönteni, hogy mi is a „megfelelő”. A Kádár felfogásához akkortájt igen közel álló ideológiai kb-titkár, Szirmai István azt a véleményét fejtette ki, hogy noha „a szovjet hivatalos közlemény nem tartalmaz egyetlen szó elismerést sem” a leváltott pártvezérről, „különös tekintettel saját közvéleményünkre… a mi kommentárjainkban kell néhány méltató szó” Hruscsovról, akinek „elévülhetetlen érdemei vannak a szörnyű sztálini korszak felszámolásában valamint a békés egymás mellett élés politikájának megvalósításában”. Szirmai még azt is hozzátette, hogy talán „boldog, hosszú öregkort és jó egészséget” kellene kívánni Hruscsovnak. A pb jelen lévő tagjai azonban óvatosságra, fokozott körültekintésre intették Szirmait. A későbbi miniszterelnök, Fock Jenő – a keményvonalasként számon tartott külügyi kb-titkárral, Nemes Dezsővel együtt – a Szirmai által tervezett méltatást a „kelleténél többnek” érezte, helyette inkább „a szovjet elvtársakéhoz hasonló megfogalmazást” – vagyis a Hruscsov érdemeiről való hallgatást – javasolta. „Már csak azért is – tette hozzá –, mert vigyázni kell az olyan megfogalmazással, hogy az MSZMP politikáját nem érinti a változás. De érinti… mert, mint ahogy ők mondják, még következetesebben, még határozottabban viszik a vonalat, s nálunk is még következetesebben, még határozottabban kell vinni azt a vonalat, amit eddig vittünk.” Hozzájuk csatlakozott Komócsin Zoltán is, aki amondó volt: „semmiképp se kívánjunk neki semmit…, mert ha azok után, ami ott történt, hosszú, boldog életet kívánunk neki, Pesten ebből viccet csinálnak. Gáspár Sándor pedig a kommunista mozgalom etikettjére hivatkozva fejtette ki: „Ha az SZKP nem tartja fontosnak nyilvánosságra hozni Hruscsov elvtárs érdemeit, mi nem vagyunk hivatottak azt méltatni.” Ezt az álláspontot kívánta erősíteni a kegyvesztettség állapotát éppen megtapasztaló, nemrégiben még központi ellenőrző bizottsági elnök, a pb egyetlen nyugdíjasa, Rónai Sándor, aki így érvelt: „feleslegesen ne okozzunk nehézséget a Szovjetuniónak” , majd, biztos, ami biztos, talán sejtve, hogy pb-társa, Szirmai esetleg nem csak a saját szakállára bátor, hozzátette: „Első pillanatra úgy néz ki, hogy ez a vezetés, különösen, akik itt együtt ülünk, Hruscsov elvtárs mellett áll, de talán rosszat tennénk még neki személy szerint is.”

A legélesebben a pb póttagja, az Országos Tervhivatal elnöke, a későbbi új gazdasági mechanizmust szorgalmazó reformer csapat tagja, Ajtai Miklós exponálta a problémát: „A Pravda cikkében éles kritika van Hruscsov elvtárssal szemben – ha nincs is ott a neve –, csak kritika, semmi elismerő szó. A magyar cikkben viszont semmi kritika, s bár nagyon röviden, de elismerés van… Ha ezt valaki összerakja, nem jut-e arra a következtetésre, hogy megálljunk, nincs itt mégis nézeteltérés, politikai differencia?” A vitában egyedül maradt Szirmai ellenvetése „merjünk önállóan írni!” – végül is fennakadt a sokat tapasztaltak óvatosságán, s ez tükröződött a Népszabadság másnapi, legfelsőbb helyről instruált írásában. A Szirmai által eredetileg javasolt hruscsovi „elévülhetetlen érdemek” a Népszabadság Tovább a lenini úton című „szerkesztőségi cikkében” például „az SZKP és Hruscsov nagy érdemeivé” redukálódtak, a „szörnyű sztálini korszak felszámolásáról” nem esett már szó, s a cikkben ugyancsak nem szerepelt az a Szirmai szorgalmazta kitétel sem, hogy a magyar nép hosszú öregkort s jó egészséget kíván Hruscsovnak.

A Népszava hasonlóan visszafogottan fogalmazott, míg a harmadik napilap, noha annak főszerkesztője, Mihályfi Ernő ugyancsak be volt rendelve a soronkívüli eligazításra, nem közölt 17-én semmifajta kommentárt.

A Hruscsov lemondásának további visszhangjáról október 17-én este összeállított hangulatjelentés rögvest vissza is igazolja a pb döntését, mondván, hogy a Népszabadság belső cikke „némileg megnyugtatóan hatott” az ország népére, bár az Ikarusban azért „röpgyűlést akartak szervezni Hruscsov mellett”, s Pest megyében olyan „rémhírek is elterjedtek, hogy a kommunizmus az utolsó napjait éli, a termelőszövetkezeteket feloszlatják…”

Október 18-án, vasárnap aztán begördült a Nyugati pályaudvarra az a vonat, amelyik a magyar pártküldöttséget hozta vissza Lengyelországból. A rögtönzöttnek aligha nevezhető nagygyűlésen – melyet a Magyar Rádió egyenes adásban közvetített – Kádár először is azt közölte az ország népével: „Küldöttségünk valamennyi tagja egészséges és munkaképes állapotban hazaérkezett.” A részletes, mondhatni ásítanivalóan részletező úti beszámolót követően belekezdett mondandójába: „Az elmúlt héten sok és különböző esemény történt. Voltak olyan hírek, amelyeknek nagyon örültünk, és volt olyan hír, amely meglepett bennünket – s aminek nem tudtunk örülni”. Ez utóbbi félmondat azonban csak a pályaudvaron és a rádió egyenes adásában hangzott el, a másnapi Népszabadság tudósításából gondos kezek e kitételt már kigyomlálták. Mint ahogy „helyesbítették” Kádár azon elszólását is, miszerint Hruscsov helyére „Brezsnyevet és Koszigint nevezték ki”. A Népszabadságban már a pontosított kifejezés jelent meg, vagyis: „választották meg”.

Mindazonáltal Kádár, ha az ominózus „elévülhetetlen” szót nem használta is, kifejtette, hogy Hruscsovnak „nagyon nagy érdemei voltak a sztálini személyi kultusz elleni harcban”, valamint „azok a magyar százezrek, akik a közelmúltban és még az idén is, itt, a mi hazánkban üdvözölhették és szívből üdvözölhették” őt, „a Szovjetunió pártjának, államának, népének reprezentánsát, a béke fáradhatatlan harcosát”, nos „azoknak nincs utólag mit megbánniok”. A nagy tapssal fogadott beszéd végén a párt első titkára még biztosította hallgatóságát: a Magyar Szocialista Munkáspárt politikája „egy hajszálnyit sem változott, és nem is fog változni ezután sem.”

Kádár pályaudvari állásfoglalása kész helyzet elé állította a távollétében óvatoskodókat, ám jó néhány hét telt el addig, míg minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Voltaképp Kádár magatartásában az a korábban nem tapasztalt – igaz, látványosan csak november elejéig tartó – elszántság a meglepő, amellyel kiállt egykori, éppen trónfosztott patrónusa mellett. A pályaudvaron elmondott beszédénél is továbbment abban a Brezsnyevhez címzett, ám nem a nyilvánosságnak szánt levélben, amit október 20-án a titkárság ülésén terjesztett elő. „Nyugtalanít bennünket, hogy a felmentés indokai között Hruscsov elvtárs hibáit is személyi kultusznak minősítik… s ha (őt) ezek elleni vétségben ítélnénk el, jelentős társadalmi rétegek hite rendülne meg a szocializmusban. Kárt okozna, ha a Hruscsov elvtársat ért bírálat kompromittálná mindazt a jót, amit… mondott és tett” – áll abban a szövegtervezetben, amit a párt első titkára elképzelése szerint a magyar kommunista vezetők írnának az új szovjet vezetőknek „az őszinte baráti viszony és bizalom” jegyében.

A levéltervezet ismertetése utáni vitában Kádár még azt is mondta: „A közvélemény megnyugtatása és helyes orientálása érdekében el kellene azon is gondolkozni, hogy a nyilvánosságra szánt állásfoglalásban miként lehetne óvatosan arra is utalni, hogy a magyar pártvezetés az SZKP-nak bizalmasan leszögezte az egyet nem értő álláspontját.” Ezzel a „letámadással” Kádár egyértelművé tette, hogy legfeljebb az óvatosabb megfogalmazásról hajlandó vitát nyitni, amely aztán több napon keresztül a Kádár által kijelölt mederben zajlott. Szokatlan helyzet, a pb tagjai – sajátos, Kádár elleni egységben – szavak törlését, sarkos megfogalmazások enyhítését próbálták elérni. Akkor még nem nagy sikerrel. Ingerültségében ugyanis – legalábbis az első titkár, Biszku 1989-es visszaemlékezése szerint – az első titkár még azt is kijelentette: „soha többé nem fog csókolózni a szovjet vezetőkkel”. A kádári indulatokat talán érthetőbbé teszik azok az érvek, melyeket Kádár ezúttal elsősorban pb-társaival szemben sorakoztat fel. „Mi nem tudjuk itt Magyarországon azt propagálni, hogy Hruscsov személyi kultusza… Keservesen sikerült meggyőzni az embereket, hogy van garancia a személyi kultusz ellen: a pártdemokrácia, a kollektív vezetés és a törvényesség.” A titkárságon kezdődött s 21-én a politikai bizottságban folytatódott vitában Gáspár Sándornak még az a más esetekben mindent elsöprő érve sem használt, hogy a „félreértéseket abban a tekintetben, hogy az MSZMP és az SZKP között valami új dolog kezdődik és mi szembehelyezkedünk az SZKP-vel… mindenképp el kellene oszlatnunk”. Kállai Gyula is hiába hívta fel a figyelmet arra, hogy feltétlenül elejét kellene venni azoknak „a tömegekben és külföldön is keletkező híreszteléseknek, hogy Magyarországon is eltávolodási törekvés van…” A hosszadalmas disputa gyöngyszemének is mondható Komócsin Zoltánnak a „menteni a menthetőt” ötlete: „a 3. bekezdés végén, ahol Hruscsov elvtárs érdemeit méltatjuk, kellene egy mondat, mely érinti a negatívumokat…”

Miután azonban Kádár elfogadtatta, hogy a pb a szovjet elvtársakhoz címzett levél végső formába öntésével őt, a mögé ismét felsorakozó helyettesét, Biszku Bélát, valamint a kezdettől fogva az ő álláspontját hangoztató Szirmait bízza meg, a továbbiakban ügyes manőverrel kikerüli az ellene szólókat. Az október 23-i, ugyancsak rendkívülinek mondott kb-ülésen egy háromórás beszédben tapasztalt taktikusként és bevált szokása szerint magát és álláspontját, középre kormányozta be. Egyebek közt azzal érvelt a Hruscsov mellett kiálló s főleg a leváltás módját szóvá tevő levél elküldése mellett, hogy a norvégok (mármint: a norvég kommunista párt) hivatalos állásfoglalásában – amivel persze a magyar párt már nem érthet egyet – az a szó is szerepel: gyalázatos. Miután pedig az elviekben legnagyobb hatalmú testület támogatását is megnyerte, zárószavaival már a „vitapartnereinek” üzent: „Megfigyeltem már taggyűlésen is, ha dadog is egy ember, ha jót mond, megértjük akkor is. Körülbelül világos, hogy mit akarunk mondani. Hogyan győzzük le a kapitalizmust, ha napszámban ilyen fél nüansznyi szavakon lovaglunk, ahelyett, hogy odamennénk már, ahol termelni kell és a termelékenységet emelni.”

A kb-ülésen elmondott záróbeszédében Kádár, mondhatni őszinteségi rohamba esve vallotta meg, miért is emel szót Hruscsovért: „1956-ban az SZKP elnökségében napirendre került a magyar ellenforradalom és hogy mi itt a Szovjetunió teendője, segítsen, ne segítsen, beavatkozzon, vagy ne avatkozzon. A vita kezdetén kisebbségben volt az a vélemény, hogy igenis nyújtsanak segítséget. És ennek a kisebbségnek az élén Hruscsov állt… Nem kultuszt akarok űzni, de ez történelmi tény, amit mi nem fogunk az újságban sohasem megírni. Ott olyan vita volt elvtársak, hogy azt mondta az egyik elnökségi tag: inkább főbelövi magát, minthogy megszavazza azt, hogy csapatokat adjanak Magyarországra.” Mindezek mellett is feloldást igénylő talány, hogy – a „hála nem politikai kategória” elvét valló és gyakorlatát megtestesítő – Kádár, miközben fogadalmával ellentétben már a november 7-i moszkvai audiencián – békülékenységét bizonyítandó – összecsókolódzott Brezsnyevvel, miért tartott ki Hruscsov mellett a későbbiekben is, ráadásul olyan, nem a nyilvánosságnak szánt gesztusokkal, mint a pártfőtitkárnak küldött ládányi jonatánalmával.

Az éppen hatalomra került, s az elvtársi kritikát (még) meglepően jól viselő Leonyid Brezsnyev novemberben azonmód levette a lábáról a magyar küldöttséget. Kádár moszkvai útja után a pb-nek készített jelentésében már úgy fogalmaz: a magyar pártküldöttségben a moszkvai tartózkodása idején „a különféle helyről szerzett értesülés alapján” megerősödött az a meggyőződés, hogy „Hruscsov leváltása szükséges volt”, ezenkívül pedig írásba adja azt is, hogy: „a Hruscsov-kérdéssel mi többet nem foglalkozunk”.

S hogy a háttérben ott volt Moszkva régi – egyébként már Hruscsov által is fel-felmutatott – ütőkártyája, Rákosi Mátyás, azt mi sem bizonyítja jobban más, mint hogy a kádári önkritika után Brezsnyev a búcsútalálkozón kijelentette, véleménye szerint „jobb, ha Rákosi Mátyás a Szovjetunióban él, az SZKP számára nem terhes az ő ottani tartózkodása”.

---

Kádár a tervezettnél két héttel később, november 21-én avatja fel tehát az Erzsébet-hidat. A hirtelenjében aktívabbá lett (tett) Belügyminisztérium fokozza az 1964-es év második felétől „egyre élénkebb tevékenységet folytató belső ellenséges erők” elleni küzdelmet. Izgatás miatt 112 személyt vonnak felelősségre. A „politikánk változatlan”-elv jegyében az év utolsó két hónapjában sorra leplezik le a nyugati útjaik alkalmával kémnek beszervezett magyar turistákat, a csempészárusokat, s kipattan a máig tisztázatlan Onódy Lajos-ügy. Az Étterem és Büfé Vállalat igazgatóját a társadalmi tulajdon nagy arányú megkárosításával vádolták. A pesti (egyáltalán nem kizárt, hogy pártberkekből is gerjesztett) pletykák szerint a sikkasztás fölött szemet húnyó pártkorifeusok, s az Onódy üzelmeiben részt vevők hatalmas tivornyákat rendeztek: folyt a francia pezsgő, országos hírű színésznők omlottak az orgiát kedvelők karjaiba. Bármi történt is a valóságban, egy befolyásos vállalatigazgató elítélése a gazdasági vezetőknek szóló üzenet volt. Az újonnan meghirdetett rend nevében az újságok bűnügyi rovatai naponta tudtul adják, hogy kik és mivel sértik meg a szocialista törvényességet: „Sikkasztó főellenőrt ítélt el a bíróság”, „Maszek vállalkozás a tsz leple alatt”, „Holt lelkek a bérelszámolásban”, „Súlyos visszaélések két kulturális intézményben”, „Félmilliós deviza-bűncselekménnyel vádolt operaénekes a bíróság előtt”. A Legfelsőbb Bíróság pedig december 11-én – „a kapitalista társadalmi rend visszaállítása céljából szőtt államellenes összeesküvés” vádjával – az 50 esztendős, volt demokrata néppárti képviselőt, dr. Matheovics Ferencet tíz esztendei, társait ennél valamivel rövidebb ideig tartó szabadságvesztésre ítélte. A szigorú és jogerős ítéletnél talán még baljóslatúbb volt a hangnem, amit nem a Népszabadság, hanem a népfront lapja, a Magyar Nemzet ütött meg december 17-én, a szerkesztőségi állásfoglalást jelző vezércikkében: „Matheovitsék államunk humánumát gyengeségnek vélték, kezet emeltek – immár nem először! – a népi demokratikus rendre. A büntető kéz lesújtott!… A megbocsátás szelleméről már sokszor tanúbizonyságot tettünk – egyebek mellett a tavalyi amnesztiával –, s a megbotlott emberek tetteit továbbra is ennek a humánumnak a jegyében ítélik meg igazságszolgáltatási szerveink… De a nép állama ellen kezet emelő ellenségeink ne számítsanak elnézésre, megbocsátásra, még kevésbé gyengeségre!”

• Beszélő évek – 1964