Nyomtatóbarát változat
A tehetetlen düh kerülgetett, amikor kezembe vettem a Beszélő évek című kötetet. Az előzetes és kimerítő egyeztetések után az 1964 című év-esszémnek a Kádár János arculatváltásával foglalkozó részlete, a megkérdezésem és beleegyezésem nélkül végrehajtott húzások, valamint a slendrián beavatkozás következtében zavarossá és értelmezhetetlenné, nyelvtanilag is érthetetlenné vált.
Nem marad más lehetőségem, mint hogy a Beszélő szerkesztőségétől követeljem a tönkretett részlet csonkítatlan másodközlését s azt, hogy a kötet esetleges újranyomásánál korrigálja a hibát. Az Olvasót persze csak szelíden kérhetem, hogy az alábbi helyrezökkentett szöveget kivágva vagy xeroxolva csúsztassa be a kötet 363–364. oldalára.
Murányi Gábor
A párt vezetői ekkoriban – a személyi kultusz tanulságait levonva többnyire arctalanok. A hatalom titokzatos fellegvárából csak olykor-olykor ereszkednek le, útjaikat ilyenkor sem kíséri nagyobb visszhang. Az év folyamán az MSZMP politikai akadémiáján – a párt belső nyilvánossága előtt – persze majd mindegyikük tart előadást, Apró, Nyers, Kállai és Nemes egyhangúvá csiszolt beszédeit pedig a párt napilapja, a 750 ezres példányszámú Népszabadság mint jelentős elvi állásfoglalásokat közli. A korszak etikettje szerint a kollektív vezetésű, harcban összeforrott, megbonthatatlan egységű pártot kizárólag Kádár személyesíti meg, aki az év folyamán jó, ha tízszer lép ki a nagyobb nyilvánosság elé. (Ilyen kivételes alkalmak voltak a testvérpártok vezetőinek – Zsivkovnak, Hruscsovnak, Ulbrichtnak, Titónak, Novotnynak – magyarországi látogatásai alkalmából rendezett nagygyűlések.) Közszerepléseiről a lapok kolumnákon keresztül tudósítanak, közreadják nagygyűlési beszédeinek – Szirmai István által megszerkesztett – változatát. „Emberközeli” arcát azonban csak két alkalommal próbálja a sajtó felvillantani. A februári, Csongrád megyében tett háromnapos látogatás során, amikor is a nevezetes esemény szinte minden órájáról hírt ad a Népszabadság, ám az mégis csak a négy újságoldalnyi tudósítás egy elbújtatott bekezdéséből tudható, hogy „a szegedi pártaktíva-értekezleten Kádár János a megye pártmunkásait tájékoztatta az időszerű hazai és nemzetközi kérdésekről”. Ebben – az MSZMP belügyének tekintett, titkosított – beszédben mondta el Kádár a fentebb már idézett, az ország kenyerével kapcsolatos eszmefuttatását, és ugyanitt, az osztályharcos szegedi pártklán hívei előtt jelentette ki azt is, hogy a proletárdiktatúra ereje immár „nem azon múlik, hogy mennyi ember van börtönben és mennyi nincs, hanem azon, hogy a nép igazságérzete” ki mellett áll. „Én értékelem a rendőrséget, a hadsereget, nagyon nagy híve vagyok a munkásőrségnek. De az igazi erő nem ebben van. Államunk, rendszerünk igazi ereje a nép megértésében, megbecsülésében és támogatásában van. Mi így látjuk a proletárdiktatúrát, s aki erre azt mondja, hogy revizionizmus, arról majd mi megmondjuk, hogy mi a vélemény róla.”
A másik alkalom, amikor a sajtó emberközelbe hozza az első titkárt: 1964. április 4-e. Ekkor a szovjet és a magyar pártvezetés együtt ünnepelt Budapesten. Hruscsov, aki 1956 után pártfőnökként ez alkalomból negyedszer (akkor aligha sejtette, hogy utoljára) járt Magyarországon, a nevezetes esemény alkalmából Lenin-renddel, a Szovjetunió Hőse, valamint az Arany Csillag érdemrenddel tüntette ki Kádár Jánost. Az operaházi díszbeszédében a szovjet párt első titkára egyebek mellett azzal indokolta a valóságos kitüntetésesőt, hogy Kádár „a népi Magyarország nehéz napjaiban, a párt és a nép akaratából a párt és az ország vezetésének élére állt, bátorságot és politikai előrelátást tanúsított a magyar forradalom ellenségeivel folytatott harcban”.
A kitüntetésről volt persze véleménye az utca emberének is. Ezt az április 13-i hangulatjelentés úgy tolmácsolta: a széles tömegek „a magas kitüntetést jóleső érzéssel fogadták”. Ám: „egyes helyeken rosszindulatú, ellenséges megjegyzések” is elhangzottak, így például: „Drága árat fogunk fizetni ezért a kitüntetésért!”, valamint: „Hogyan lehet magyar állampolgár a Szovjetunió Hőse?”
Júniusban az új arcélét formáló Kádár részt vett, s beszédet mondott a pártfőiskola évzáró ünnepségén. Ideológiai eligazítása megint csak a belső körnek szólt: „…Nos, hol is az osztályharc? Ennek a megállapításához meg kell nézni, hol tartunk az osztályharcban jelenleg. Jelenleg Magyarországon az osztályharc ott tart, hogy a munkásosztály szövetségeseivel együtt megsemmisítette a burzsoázia politikai hatalmát, gazdasági hatalmát, műveltségi monopóliumát és jelenleg folytatja a harcot a burzsoázia ideológiai hagyatéka, maradványai ellen, amelyek az emberek gondolkodásában még megvannak… Teljesen fel akarjuk építeni a szocialista társadalmat, s utána megkezdjük a kommunizmus felépítését. Itt az osztályharc, ez az osztályharcos cél ma. S hogy ki van mellettünk, ki van ellenünk, azt ehhez a célhoz kell mérnünk. Ha valaki rendszerünk ellen támad, szocialista társadalmunk céljai ellen, az ellenünk van, az ellen harcolni kell, az ellenségünk. Aki a rendszert tudomásul veszi, a Népköztársaság törvényeit tiszteletben tartja, dolgozik, segíti a szocializmus építését, az velünk van, az a mi szövetségesünk és barátunk.”
Hasonló gondolatokkal a nyilvánosság elé is kiáll. Március 19-én, a Hazafias Népfront III. kongresszusán (ahol az elnök ismét Kállai Gyula, a főtitkár pedig Erdei Ferenc lett), ugyancsak „balra” üt: „A mi szemünkben nem bűn – jelenti ki –, ha az emberek a szocialista társadalom építése közben is keresik a boldogulásukat… Közismert, hogy vannak emberek, akik szerint a diktatúra annyi, mint odacsapni. A diktatúra azonban nem csak annyiból áll, hogy csapjunk oda. Mert az igazság az, hogy amikor ezeket a primitív jelszavakat hirdették, még oda sem tudtak csapni, ahova kellett volna, sőt az ellenkező oldalra csaptak oda ezzel a »csapjunk oda« jelszóval.”
Friss hozzászólások
6 év 9 hét
8 év 35 hét
8 év 38 hét
8 év 38 hét
8 év 40 hét
8 év 40 hét
8 év 40 hét
8 év 42 hét
8 év 43 hét
8 év 43 hét