Skip to main content

Sajnálatos újraközlés

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A tehetetlen düh kerülgetett, amikor kezembe vettem a Beszélő évek című kötetet. Az előzetes és kimerítő egyeztetések után az 1964 című év-esszémnek a Kádár János arculatváltásával foglalkozó részlete, a megkérdezésem és beleegyezésem nélkül végrehajtott húzások, valamint a slendrián beavatkozás következtében zavarossá és értelmezhetetlenné, nyelvtanilag is érthetetlenné vált.


Nem marad más lehetőségem, mint hogy a Beszélő szerkesztőségétől követeljem a tönkretett részlet csonkítatlan másodközlését s azt, hogy a kötet esetleges újranyomásánál korrigálja a hibát. Az Olvasót persze csak szelíden kérhetem, hogy az alábbi helyrezökkentett szöveget kivágva vagy xeroxolva csúsztassa be a kötet 363–364. oldalára.

Murányi Gábor




A párt vezetői ekkoriban – a személyi kultusz tanulságait levonva többnyire arctalanok. A hatalom titokzatos fellegvárából csak olykor-olykor ereszkednek le, útjaikat ilyenkor sem kíséri nagyobb visszhang. Az év folyamán az MSZMP politikai akadémiáján – a párt belső nyilvánossága előtt – persze majd mindegyikük tart előadást, Apró, Nyers, Kállai és Nemes egyhangúvá csiszolt beszédeit pedig a párt napilapja, a 750 ezres példányszámú Népszabadság mint jelentős elvi állásfoglalásokat közli. A korszak etikettje szerint a kollektív vezetésű, harcban összeforrott, megbonthatatlan egységű pártot kizárólag Kádár személyesíti meg, aki az év folyamán jó, ha tízszer lép ki a nagyobb nyilvánosság elé. (Ilyen kivételes alkalmak voltak a testvérpártok vezetőinek – Zsivkovnak, Hruscsovnak, Ulbrichtnak, Titónak, Novotnynak – magyarországi látogatásai alkalmából rendezett nagygyűlések.) Közszerepléseiről a lapok kolumnákon keresztül tudósítanak, közreadják nagygyűlési beszédeinek – Szirmai István által megszerkesztett – változatát. „Emberközeli” arcát azonban csak két alkalommal próbálja a sajtó felvillantani. A februári, Csongrád megyében tett háromnapos látogatás során, amikor is a nevezetes esemény szinte minden órájáról hírt ad a Népszabadság, ám az mégis csak a négy újságoldalnyi tudósítás egy elbújtatott bekezdéséből tudható, hogy „a szegedi pártaktíva-értekezleten Kádár János a megye pártmunkásait tájékoztatta az időszerű hazai és nemzetközi kérdésekről”. Ebben – az MSZMP belügyének tekintett, titkosított – beszédben mondta el Kádár a fentebb már idézett, az ország kenyerével kapcsolatos eszmefuttatását, és ugyanitt, az osztályharcos szegedi pártklán hívei előtt jelentette ki azt is, hogy a proletárdiktatúra ereje immár „nem azon múlik, hogy mennyi ember van börtönben és mennyi nincs, hanem azon, hogy a nép igazságérzete” ki mellett áll. „Én értékelem a rendőrséget, a hadsereget, nagyon nagy híve vagyok a munkásőrségnek. De az igazi erő nem ebben van. Államunk, rendszerünk igazi ereje a nép megértésében, megbecsülésében és támogatásában van. Mi így látjuk a proletárdiktatúrát, s aki erre azt mondja, hogy revizionizmus, arról majd mi megmondjuk, hogy mi a vélemény róla.”

A másik alkalom, amikor a sajtó emberközelbe hozza az első titkárt: 1964. április 4-e. Ekkor a szovjet és a magyar pártvezetés együtt ünnepelt Budapesten. Hruscsov, aki 1956 után pártfőnökként ez alkalomból negyedszer (akkor aligha sejtette, hogy utoljára) járt Magyarországon, a nevezetes esemény alkalmából Lenin-renddel, a Szovjetunió Hőse, valamint az Arany Csillag érdemrenddel tüntette ki Kádár Jánost. Az operaházi díszbeszédében a szovjet párt első titkára egyebek mellett azzal indokolta a valóságos kitüntetésesőt, hogy Kádár „a népi Magyarország nehéz napjaiban, a párt és a nép akaratából a párt és az ország vezetésének élére állt, bátorságot és politikai előrelátást tanúsított a magyar forradalom ellenségeivel folytatott harcban”.

A kitüntetésről volt persze véleménye az utca emberének is. Ezt az április 13-i hangulatjelentés úgy tolmácsolta: a széles tömegek „a magas kitüntetést jóleső érzéssel fogadták”. Ám: „egyes helyeken rosszindulatú, ellenséges megjegyzések” is elhangzottak, így például: „Drága árat fogunk fizetni ezért a kitüntetésért!”, valamint: „Hogyan lehet magyar állampolgár a Szovjetunió Hőse?”

Júniusban az új arcélét formáló Kádár részt vett, s beszédet mondott a pártfőiskola évzáró ünnepségén. Ideológiai eligazítása megint csak a belső körnek szólt: „…Nos, hol is az osztályharc? Ennek a megállapításához meg kell nézni, hol tartunk az osztályharcban jelenleg. Jelenleg Magyarországon az osztályharc ott tart, hogy a munkásosztály szövetségeseivel együtt megsemmisítette a burzsoázia politikai hatalmát, gazdasági hatalmát, műveltségi monopóliumát és jelenleg folytatja a harcot a burzsoázia ideológiai hagyatéka, maradványai ellen, amelyek az emberek gondolkodásában még megvannak… Teljesen fel akarjuk építeni a szocialista társadalmat, s utána megkezdjük a kommunizmus felépítését. Itt az osztályharc, ez az osztályharcos cél ma. S hogy ki van mellettünk, ki van ellenünk, azt ehhez a célhoz kell mérnünk. Ha valaki rendszerünk ellen támad, szocialista társadalmunk céljai ellen, az ellenünk van, az ellen harcolni kell, az ellenségünk. Aki a rendszert tudomásul veszi, a Népköztársaság törvényeit tiszteletben tartja, dolgozik, segíti a szocializmus építését, az velünk van, az a mi szövetségesünk és barátunk.”

Hasonló gondolatokkal a nyilvánosság elé is kiáll. Március 19-én, a Hazafias Népfront III. kongresszusán (ahol az elnök ismét Kállai Gyula, a főtitkár pedig Erdei Ferenc lett), ugyancsak „balra” üt: „A mi szemünkben nem bűn – jelenti ki –, ha az emberek a szocialista társadalom építése közben is keresik a boldogulásukat… Közismert, hogy vannak emberek, akik szerint a diktatúra annyi, mint odacsapni. A diktatúra azonban nem csak annyiból áll, hogy csapjunk oda. Mert az igazság az, hogy amikor ezeket a primitív jelszavakat hirdették, még oda sem tudtak csapni, ahova kellett volna, sőt az ellenkező oldalra csaptak oda ezzel a »csapjunk oda« jelszóval.”












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon