Rév lstván

Nyomtatóbarát változat

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 1994. november 28-án megtartott nyilvános ülésén egy hetvenhárom éve kezdődött jogi folyamatot zárt le. A Legfelsőbb Bíróság a háborús és egyéb bűncselekmények miatt Francia Kiss Mihályra a Fővárosi Bíróság által 1957-ben kiszabott halálos ítéletet hatályában fenntartotta. A Legfelsőbb Bíróság a terhelt lánya által benyújtott felülvizsgálati indítvány ügyében járt el. Mivel a perjogi rendelkezések következtében minden jogosult csak egyetlenegyszer nyújthat be felülvizsgálati kérelmet, és az ilyen esetekben hozott legfelsőbb bírósági végzés ellen fellebbezésnek helye nincs, az 1921 nyarán kezdődött és hosszabb megszakításokkal egészen 1994 végéig zajló jogi folyamat ezzel a végzéssel befejeződött.[1]

1921 augusztusában az igazságügyi miniszter megbízta Vári Albert koronaügyész-helyettest és Kovács Péter ügyészt, hogy az 1919 és 1920 folyamán a Duna-Tisza közén elkövetett gyilkosságok és más atrocitások ügyében nyomozást folytasson. Az eljárás azonban idő előtt véget ért, minthogy az 1921. november 3-án kelt kormányzói amnesztia büntetlenséget biztosított az 1919 és 1921 között „hazafiúi felbuzdulásból” elkövetett törvénysértések tetteseinek. A kegyelem elsősorban a különítményesek, mindenekelőtt Héjjas Iván úgynevezett pótcsendőrsége által elkövetett gyilkosságokra vonatkozott. Az 1921. évi ügyészi vizsgálat során – bár Francia Kiss Mihály neve néhány bűncselekménnyel kapcsolatban felmerült – csak egy esetben, Kalmár Vilmos pusztamérgesi kereskedőnek 1920. június 6-án az orgoványi erdőben való meggyilkolása miatt indult bírósági eljárás ellene. Ekkor az áldozat hozzátartozói tettek feljelentést, és bár Francia Kiss Mihály nem tagadta tettét, a tényállás pedig nem annyira „hazafiúi felbuzdulásra”, mintsem rablógyilkosságra utalt, a kormányzói kegyelem véget vetett a bírósági eljárásnak.[2] (Ekkor esett meg az az emlékezetes eset, hogy a tárgyalást vezető bíró „isten vele, Mihállyal” köszönt el a tárgyalóteremből távozó vádlottól, aki halálosan megfenyegette a feljelentést tévő hozzátartozókat.[3])

1947. május 13-án a Budapesti Népbíróság gyilkosság bűntette ügyében ítéletet hirdetett Héjjas Iván és társai (valójában Héjjas Iván távollétében Babiczki Zoltán elsőrendű vádlott és társai) ügyében. A per LXII. rendű vádlottját, Francia Kiss Mihályt a bíróság távollétében kötél általi halálra ítélte.[4]

A per nyolc vádlottjának képviselője, Dr. Nagy László ügyvéd beadványában a cselekmény politikai jellegét vitatta. Az ügyvéd értelmezésében „(h)a feltörekvő erők annyira feszültek, hogy a cél elérését erőszak, terror, harc bevetésével elérhetőnek látják, megszületik a forradalom. Ennek a forradalomnak a megvalósítása érdekében elkövetett, leginkább erőszakos cselekmények azok, amelyek politikai jellegű cselekvéseknek tekinthetők…”[5] A védő érvelése szerint csak forradalmi cselekményeknek lehet politikai jellege. „Az erőszak árán hatalomra jutott és hatalmát csak rövid ideig erőszak és terror által fenntart, proletár diktatúra már 1919. év augusztus hó 1. napján megbukott, 1919. év őszén és 1920. években már nem volt szükség olyan politikai jellegű cselekvésekre, amelyek a fennálló állami, társadalmi és gazdasági rend megbuktatására irányultak. Az ellenforradalom akkor már megvalósult, és az a rendszer, amelyet az orgoványi bűnper vádlottai kiszolgáltak, már uralmon volt. Az orgoványi cselekvések motívumai, indító okai már nem politikai célok megvalósításának a vágya, törekvése, hanem a bosszú!”[6]

Az 1921. novemberi kormányzói amnesztia a „hazafiúi felbuzdulásból” elkövetett, vagyis politikai indítékú cselekményekre vonatkozott, és – legalábbis papíron – a köztörvényes bűntetteket kizárta a kegyelem köréből. Dr. Nagy észrevételei azonban éppen azt célozták, hogy bebizonyítsa, a vádlottak terhére rótt cselekedetek „közönséges bűncselekmények, amit megerősít az elkövetés módja…, de megerősít az is…, hogy az atrocitásokkal együttesen lopás, rablás és a pénzszerzés egyéb módjai párosultak”.[7]

A Népbíróság illetékességét eredetileg az 1945. évi VII. te. rendelkezése alapján indokolta, amely „büntetni rendeli azon cselekményeket, amelyeknek az 1919. évi és azt követő időkben emberélet esett áldozatul, és a bűncselekmények üldözhetését a Btk. szerinti elévülés alól oly indoklással veszi ki, hogy a megtorlás az ellenforradalom 25 éve alatt az 59 391/1921,1, M. sz. rendelettel végrehajtott 1921. november 3-i kormányzói kegyelmi elhatározás és a bűncselekmények üldözésére hivatott hatóságoknak a kegyelmi tény korlátait is túllépő szimpátiája miatt elmaradt”.[8] (A hivatkozott törvényhely logikája megegyezik az ún. Zétényi–Takács-törvénytervezet gondolatmenetével, amely bizonyos bűncselekménytípusok üldözésének politikai okokból történő elmaradása miatt az elévülési idő kezdetét a kommunista rendszer összeomlása után javasolta számítani.)

A különítményesek ügye fellebbezés folytán a Népbíróságok Országos Tanácsa elé került, amely 1948. november 25-én hirdetett jogerős ítéletet. A NŐT a bűnper tárgyául szolgáló eseteket azonban már úgy fogta föl, hogy azok a Nbr. 11. & 5., illetőleg a Nbr. 13. & 2. pontjában meghatározott háborús bűntetteknek minősítendők, ezért és ekképpen nem vonatkozik rájuk az elévülési idő. Az Országos Tanács felhívta a figyelmet arra, hogy a később törvényerőre emelt népbírósági rendelet azért került megalkotásra, „hogy mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, mielőbb elnyerjék büntetésüket”.[9]

A népbírósági törvény hivatkozott passzusa történelmi katasztrófán a II. világháborút, illetve az 1944. évi nyilas uralmat érti. Az Országos Tanács indoklása azonban a különítményesek huszonöt évvel korábbi cselekedetei és Szálasi uralma között rövid úton közvetlen kapcsolatot teremtett: „Köztudomású történelmi tény, hogy a magyarországi elnyomott dolgozó osztályok, illetve néprétegek felszabadítására s a szocialista gazdasági és politikai rendszer megteremtésére irányuló hősies, forradalmi kísérletnek, az 1919. évi proletárdiktatúrának… elbukása után hazánk az ellenforradalom, a fehérterror sötét korszakába zuhant, mely után a Horthy-féle reakciós rendszerben folytatódott s konszolidálódott, amely utóbbi viszont logikusan, azaz kikerülhetetlen következetességgel s törvényszerűséggel a fasiszta imperialista olasz-német politikához való szolgai csatlakozásra, majd a második világháborúba való gonosz, ostoba beavatkozásra vezetett, végül pedig 1944-ben rázúdította szerencsétlen népünkre és országunkra a nyilas uralom szennyes, gyilkos áradatát, melynek rémtettei, pusztításai emberéletekben s anyagiakban egyaránt ijesztő mérvűek s arányaiban, módszereikben minden emberi képzeletet felülmúlóak voltak… Kétségtelen történelmi tény tehát, hogy a jelen bűnper tárgyát tevő cselekmények, mint a Héjjas különítmény által vagy annak vezetése, égisze alatt elkövetett sorozatos és tipikus bűntettek az ellenforradalom piszkos, dögletes mocsarában csíráztak, abból merítették bestiális erejüket, illetve vakmerőségüket, szóval egy politikai-átmeneti korszaknak bár torz és elfajult, de mindenképp szerves, következetes fejleményei vagy függvényei voltak.”[10]

A Népügyészség már 1947-ben, vádindítványának indoklásában megállapította, hogy a vádbeli események a „keresztény nemzeti eszméből”, a szegedi gondolatból sarjadtak. „Ez a szegedi gondolat volt az, amelyet 1943-ban Kállay Miklós miniszterelnök egyik szerencsétlen beszédében hivalkodva jelölt meg, mint a nemzetiszocialista eszmét több mint egy évtizeddel megelőző, de lényegében azonos ideológiát. Ez a szegedi gondolat volt az, amelytől Hitler Adolf sem tudta megtagadni a rangsorbeli elsőbbséget, ez a szegedi gondolat volt a fasizmus terebélyessé nőtt fájának legelső hajtása.”[11] Az indoklás megelőlegezi Hitlert és Szálasit, mintha 1919 után nem létezett volna többé történeti alternatíva; az eseményeknek a történelem logikáját követve el kellett vezetniük 1944-hez, majd 1947-hez, egészen a bírósági tárgyalóteremig. A hóhér Francia Kiss valójában a nyilasok embere volt már 1919-ben, s talán már tudott is Hitlerről, szemben azokkal, akik 1889-ben nem figyeltek föl arra, hogy Hitler a világra jött. Hiszen a bíróság indoklásának történeti és stiláris iránya nem áll messze George S. Berkeley hangjától és szemléletétől, aki Vienna and Its Jews című könyvében Rudolf trónörökös és Vetsera Mária öngyilkosságáról írva jegyzi meg, hogy „(a)z 1889. évnek a bécsi zsidóság számára másik jelentős eseménye szinte észrevétlen maradt a zsidók és a keresztények számára egyaránt. Három hónappal Rudolf halála után a határ menti faluban, Braunauban fia született Alois és Klára Hitlernek.”[12]

Az ügyészség nem csupán Szálasi és Héjjas Iván (illetve Francia Kiss 1919-ben elkövetett tettei) között talált közvetlen kapcsolatot. Érvelése szerint a különítményesek tettei nemcsak előzményként, de modellként is szolgáltak Hitler és a nemzetiszocialisták számára. Az ügyészség Gömbös Gyula későbbi miniszterelnök élettörténetének és tevékenységének bemutatásával a különítményesek történelmi gyökereit és az európai fasizmus kialakulásában játszott meghatározó szerepét is bizonyítva látta: „A [horthysta] nemzeti hadsereg megszervezője tulajdonképpen Gömbös Gyula vezérkari százados volt, aki huzamosabb ideig szolgált Horvátországban, jól ismerte a délszláv nacionalisták titkos harci szervezetét, a »fekete kezet«, valamint ennek fedőszervét, a »Narodna Obrana«-t. Ennek mintájára alapította meg titkos társaságát, az Etelközi Szövetséget… A szövetség célkitűzése a szegedi gondolat szentháromságának valóra váltása volt. Az EKSZ, élén a később kormányzóvá lett fővezérrel, a negyedszázados Horthy-uralom alatt a háttérből titokban teljhatalmúlag intézte az ország sorsát. Minisztériumok, parlament, társadalmi, politikai és gazdasági egyesületek mind csak kulisszák voltak az EKSZ számára…”[13]

A Népügyészség érvelése szerint a különítményesek tettei nem egyszerűen előjátékát, előtörténetét képezték a hitlerizmusnak és Szálasi rémuralmának, de valójában 1919-től kezdve a különítményesek, Héjjas, Francia Kiss Mihály, Gömbös, az Etelközi Szövetség uralta az országot, „mert Magyarországon csak az játszhatott a politikában komoly szerepet, aki az EKSZ-nek tagja volt, illetve tagja lett”.[14] A proletárdiktatúra leverésétől kezdve Magyarországot – a bábokat a kulisszák mögül mozgatva – a fasizmus tartotta kezében.

Ítéletének indoklását a másodfokon eljáró Népbíróságok Országos Tanácsa is erre a szálra fűzte fel: „Az »orgoványi módszer«, a szögesdróttal való összekötözés, a szemkivájás, a skalpolás, az élve eltemetés és a többi, európai ember számára szinte elképzelhetetlen bestialitás, ha arányaiban nem is, de tartalmilag méltó előde lehetne a koncentrációs táboroknak és a gázkamráknak. A különítményesek vezetőinek embertelen felelőtlensége szintén csak az SS-bandák és a pártszolgálatosok vezetőivel hasonlítható össze. (…) a Héjjas-különítmény tette lehetővé az ország számára azt a kétes dicsőséget, hogy 25 év múltán Sztójay és Szálasi sajtója Európa első fasiszta rendszerének nevezhesse az ellenforradalmat, és Magyarországnak a második világháború után ezzel is több tehertétellel kellett a nemzetek ítélőszéke elé állania.”[15]

Ez apokaliptikus történetírás, amelynek jellegzetes műfaja a vádirat. A bíróság szövege módszertanilag közeli rokona, ha formailag ellentéte is a filmművészetben és az irodalomban alkalmazott flashbacknek. Michael Andre Bernstein, amerikai irodalomtörténész ezt a technikát nevezi „sejtetésnek” (foreshadowing), „amely sohasem önmagáért szán kitüntetett szerepet a jelennek, hanem kizárólag mint az előre meghatározott, megváltoztathatatlan jövő forrásának”.[16] Mintha az Ótestamentum próféciái az Újszövetség történéseire vonatkoznának, mintha az előbbiek csupán csak a későbbiek prefigurációi volnának, mintha az Újtestamentum magasabb szinten, a maga teljességében, tökéletesen valósítaná meg a praeparatio evangelica ígéretét.[17]

1957 elején a dunavecsei rendőrség bejelentést kapott arról, hogy – amint a Főváros Bíróság ítéletében megállapította „az ellenforradalom alatt egy »Pobeda« autón Francia Kiss Mihály megjelent Szabadszállás környékén, és ön a nemzeti bizottság elnökével érintkezett. A megindult nyomozás azután alaposan feltételezhetővé tette, hogy a Boda-kúton élő Kovács József és Francia Kiss Mihály ugyanazon személy.”[18] 1957. március 8-án Francia Kis Mihályt elfogták és letartóztatásba helyezték. 1957. március 22-én a BM Csongrád megyei Rendőrkapitányság Kérelmek, Panaszok, Bejelentések irodájában Rácz Jenőné, született Kalmár Erzsébet, a Pusztamérgesen 1920 nyarán elhurcolt és meggyilkolt Kalmár Vilmos testvére bejelentést tett Francia Kiss Mihály ügyében. A Francia Kiss által elhurcolt kereskedő, Kalmár Vilmos megcsonkított felsőtestét, több megcsonkított tetemmel együtt, az orgoványi erdőben találták meg. Ebben az ügyben indult a húszas évek elején Francia Kiss Mihály ellen eljárás, de a bírósági szakaszban a kormányzói kegyelem folytán az eljárást akkor megszüntették.

A Budapesti Fővárosi Bíróság hatályon kívül helyezte a budapesti népbíróság 1947. évi ítéletét, és új eljárást rendelt el Francia Kiss Mihály ügyében. Az 1947. évi ítélettel szemben a Főváros Bíróság nemcsak „emberek törvénytelen megkínzása és kivégzése által elkövetett bűntettben”, de emellett „l db hamis személyi igazolvány kiállítása, illetve személyi igazolványba hamis adatok felvétele által elkövetett bűntettben, továbbá l db hamis személyi igazolvány felhasználása által elkövetett bűntett kísérletében, továbbá 1 db fegyver- és lőszerrejtegetés bűntettében” találta bűnösnek, s ezért összbüntetésképpen halálra ítélte.[19] A bíróság a perújítási eljárás során megállapította, hogy a vádlott 12 esetben 66 áldozat elhurcolásában, megkínzásában és megölésében vett részt.

A bíróság a hamis személyi igazolvány megszerzésében, a háború után talált pisztoly rejtegetésében annak bizonyítékát látta, hogy a vádlott a háború után sem hagyott fel bűnöző életmódjával; 1919 és 1956 közötti cselekedeteiben folyamatosság figyelhető meg: „Francia Kiss Mihály az 1919. és 1920. években elkövetett bűncselekményein kívül a felszabadulás utáni időkben is követett el bűncselekményeket… Francia Kiss Mihály kétségtelenül fasiszta beállítottságú személy volt és maradt egészen a mai napig is” – állapította meg a bíróság.[20]

Az indoklás 1957-ben a korábbinál is nagyobb nyomatékkal hangsúlyozta a fasizmus magyarországi történetének folyamatosságát, az 1919. évi fehérterrornak a nemzetközi fasizmus kialakulásában játszott meghatározó szereptét: „[Francia Kiss egyike volt azoknak], akik azt a katasztrofális irányzatot képviselték, amely a konkrét fasizmushoz, a nácizmushoz, a második világháborúhoz, a nyilasok rémtetteihez és a dolgozó emberek százezreinek halálához vezetett.”[21]

A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa – amely elé fellebbezés folytán került Francia Kiss ügye, és melyben 1957. augusztus 9-én született az elsőfokú végzést helybenhagyó ítélet – a történeti kronológia megfordításával oda nyilatkozott, hogy a különítmény „méltán hirdette magáról, hogy a hitlerfasizmusnak és Szálasi rémuralmának volt az őse és előhírnöke… [E] fasiszta jellegű terrorcselekmények és az országnak nyílt fasiszta rémuralomba, a második világháborúba kergetése olyan történelmi láncolat, melynek láncszemei egymásba fonódnak, mint ahogy a terrorcselekmények, a nyilashordák 1944-es gaztettei és az 1956. októberi vandalizmus nemcsak megjelenési formáikban rokonok, hanem a letűnt uralkodó osztályok legelkeseredettebb harcának részei… A Francia Kiss Mihály által elkövetett bűncselekmények tehát nem azért háborús bűntettek, mert elkövetésük idején nem lehetett az országot békeállapotban lévőnek tekinteni, mint azt az első bíróság kifejtette, hanem mert részese, másokkal együtt egyik okozója volt annak a történelmi katasztrófának, mely a magyar népet az 1919-es dicső Tanácsköztársaság megdöntésével, a 25 éves horthyfasizmussal érte, és melynek egyenes következménye, betetőzése volt a második világháborúban elfoglalt nemzetközi szerepünk és a Szálasi-uralom.”[22] Az olyan fordulatok, mint „méltán hirdette magáról, hogy a hitlerfasizmusnak és Szálasi rémuralmának volt őse és előhírnöke”, úgy hangzanak, mintha egy német burger 1618-ban azt találta volna mondani okkal csodálkozó családjának: „Kitört a harmincéves háború.”[23]

1957-ben azonban a bíróság feladatának érezte azt is, hogy megtalálja és bizonyítsa az 1919. évi fehérterror és a fehérterror úgynevezett második kiadása, az 1956-os ellenforradalom összefüggését Az idős fehérterrorista tömeggyilkos kapocsként szolgált 1919, 1944 és 1956 között, és mint kapocs egyúttal az 1956. évi ellenforradalomra konstruált magyarázat egyik legfontosabb elemévé is vált: A „Héjjas Iván és Francia Kiss Mihály által elindított és mind nagyobb méreteket öltő fasiszta jellegű terrorcselekmények magjává váltak annak a világméreteket öltő mozgalomnak, amelyet a világ »fasizmus« néven ismert meg, s amely előbb az emberek százezreinek és millióinak üldözésében, elpusztításában, majd a második világháború katasztrófájába (sic) taszították az egész világot. A magyar ellenforradalom bölcsőjévé vált a fasizmusnak, s egyenes vonalban vezetett az emberi lelkek megmételyezésén keresztül az 1956. október 23-án kirobbant magyarországi eseményekhez… A részletes tényállásban megállapított cselekmények maradéktalanul felismerhetők az 1944. évben a nyilasok által végrehajtott terrorcselekményekben és a tömeges emberpusztításban, de kétségtelenül feltalálható azokban a megmozdulásokban is, amelyet az ellenforradalom 1956. október 23. után a Magyar Népköztársaság hű fiai ellen követett el. Az orgoványi és izsáki, valamint Kecskemét környéki szadista gyilkosságok, embernyúzások, nemi szervek levágása és hasonló cselekmények nem ismeretlenek a budapesti nyilas pártházakban hasonló gyilkosságokat elkövető pártszolgálatosok előtt, és a Köztársaság téren kivégzett és meggyalázott mártírjaink gyilkosai, a miskolci rendőrség előtti gyilkosságok tettesei ugyanazokkal a módszerekkel dolgoztak, és ugyanolyan szadista kegyetlenséggel hajtották végre tetteiket, mint Francia Kiss Mihály és terrorista társai. Mindezekből nyilvánvaló, hogy Francia Kiss Mihály és Héjjas Iván által ezelőtt 38 évvel elkövetett bűncselekmények szoros összefüggésben állnak Magyarország legújabb kori történelmén végigvonuló vandál fasiszta támadásokkal.”[24]

„Francia Kiss Mihály minden idők egyik legkegyetlenebb ellenforradalmára” – mutatott rá a bíróság az eredendő bűnre és egyúttal annak összes következményére is. „Cselekményei maradandó utat mutattak a később elkövetkezendő szörnyűségeknek, s bölcsőjét képezték annak a torzszülöttnek, amit a későbbi idők során fasizmusnak neveztek el. Az ő magatartásuk (sic) rányomta bélyegét a Horthy fasizmus negyedszázados történelmére, végigkísérte a szocialista építés korszakában az ellenforradalmi földalatti szervezkedés minden fázisát, s majd elementáris erővel robbant ki ugyanez a szellem az 1956. október 23-án újjáéledő ellenforradalom borzalmas napjaiban. Amit Francia Kiss Mihály és társai 1919-ben elvetettek, az borzalmas aratássá terebélyesedett az 1956-os ellenforradalom napjaiban. A gyilkolásnak és vérnek orgiája egyformán tombolt mind a két korszakban, s ennek összekötő kapcsa Francia Kiss Mihály és annak szelleme.”[25]

A szöveg mélyebb elemzése nélkül is nyilvánvaló, hogy a fehérterror megidézése 1956 kapcsán nem stiláris fordulat csupán. A történeti kontinuitás a bíróság indoklásában nemcsak negatív folyamatként kapott helyet, de mint azt a Fővárosi Bíróság 1957-ben megállapította, a történelem a szemben álló oldalon is folyamatos volt: „… 1918 októberében Magyarországon is kitört a polgári forradalom, az osztrák–magyar monarchia imperialista alakulata összeomlott, részeire bomlott, és megindult az a folyamat, amely végeredményben, ha évtizedek múlva is, de a népek felszabadulásához és a népi demokratikus államok megalakulásához vezetett. Ez az út azonban nem volt könnyű…”[26]

A vádiratban megfogalmazott történelmi összefoglaló szerint a történelem mozgását először az 1919-es fehérterror akasztotta meg, amely illegalitásba kényszerítette a haladás erőit. A Szovjetunió és a munkásosztály 1945-ös győzelme után azután a fasizmus erői voltak azok, amelyek a föld alatt rejtőztek és működtek tovább (mint annak idején a horvát „fekete kéz”), várva a pillanatot, amikor újra megjelenhetnek a felszínen. 1956 októbere ezt az alkalmat hozta el. „Október 23. valóságos tartalmát, lényegét október 30. [a budapesti pártbizottság Köztársaság téri ostroma] fejezte ki. Amit 23. még leplezni próbált, az napfényre került október 30-án. Október 30-án a Köztársaság téren a fekete karnevál órája érkezett el. Tanúi lehettünk annak, amint az ellenforradalom levette maszkját” – írta Hollós Ervin és Lajtai Vera Köztársaság tér 1956 című művében.[27]

Berkesi András és Kardos György Kopjások című tézisregénye a bíróság érvelésének illusztrálására és népszerűsítésére született. A sok kiadást megért (1990 után is rendkívül népszerű), majd megfilmesített könyv 1919-től 1956-ig követi végig Rajnay (valóságos nevén Korponay István) történetét, a fehérterrortól az 1944-ben hibernált állapotban Magyarországon hagyott kopjások 1956-os feléledéséig. A kopjásoknak a Horthy-rendszert a háttérből működtető illegális félkatonai szervezetét a szerzők az Etelközi Szövetségről mintázták, Rajnay Ákos modelljeként részben Héjjas Iván szolgált. A regény nem születhetett volna meg a Belügyminisztérium, a titkosszolgálatok és a párt agitációs és propagandaosztályának aktív közreműködése nélkül, hiszen írói nyilvánvalóan felhasználták a kopjás dokumentumokat őrző dossziékat a Belügyminisztérium irattárában.[28] Ezt annál könnyebben tehették, mivel a két társszerző irodalmi pályafutását megelőzően a Katonapolitikai Osztályon teljesített szolgálatot.[29]

Az 1956 utáni kommunista restauráció értelmezésében az 1956-os ellenforradalom az 1919-es ellenforradalom folytatása, illetve második kiadása volt. Az 1919-es fehérterror pedig – amint ezt már a népügyészség vádiratában, illetve a népbíróság 1947-es ítéletének indoklásában megfogalmazta – a fasizmus előtörténete, illetve első jelentkezési formája. Az 1956-os ellenforradalom így kötődött a fasizmushoz, ennek a történeti érvelésnek a segítségével lehetett közvetlen kapcsolatot találni 1919, 1944 és 1956 között. Francia Kiss Mihály személyében is megjelenítette a történeti kontinuitást. Bár egyesek látni vélték az egykori fehérterroristát 1956 késő októberében Pobeda gépkocsival tárgyalásra hajtatni a nemzeti bizottság elnökéhez, a csőszkunyhóban rejtőző agg tömeggyilkosról mégsem lehetett meggyőzően állítani, hogy aktív részese lett volna az ellenforradalom rémtetteinek.

Nyolc nappal Francia Kiss Mihály letartóztatása és két nappal a letartóztatás hírét bejelentő sajtóközlemény után, 1957. március 14-én a Népszabadság vastag betűs cím alatt megjelent tudósításban adta hírül, hogy „elfogták Francia Kiss Mihály ivadékát”. A feltűnő cím alatt megjelenő tudósítás beszámolt arról, hogy letartóztatták Francia Bélát, a hírhedt fehérterrorista ivadékát (a rokonsági kapcsolat pontos megjelölését az archaizálás szolgált helyettesíteni), aki az ellenforradalom napjaiban, köztörvényes bűnözőkkel együtt részt vett egy Közért-üzlet feltörésében. Francia Bélát a későbbiekben négy év börtönre ítélte a bíróság. (1963 után Francia Bélát rehabilitálták, mivel megdönthetetlen alibivel bizonyította, hogy nem vehetett részt a boltbetörésben, ráadásul Francia Kiss Mihályhoz sem fűzte semmiféle rokoni kapcsolat. Még ivadéka sem volt, csupán – szerencsétlenségére – majdnem névrokona.) Francia Béla letartóztatása, az arról szóló tudósítás, tárgyalása és elítélése a még hiányzó láncszemet jelentette az 1919-ben kezdődött történetben. Ha a fehérterrorista közvetlenül nem is, de ivadékán keresztül folytatta a rémségek hosszú történetét: a vér nem (a gyilkos kezéhez tapadó sem) válik vízzé.

Francia Kiss a tárgyalások során a fasiszta archetípusává vált: a fasisztáé, aki ott volt a kezdetek kezdetén, megbújt, túlélt a föld alatt (mint a Narodna Obrana fedőneve alatt a fekete kéz), mit sem változott, csak a pillanatra várt, hogy tegye azt, amit az első pillanatban is cselekedett, amellyel a világnak először mutatta meg igazi arcát a fasizmus. Francia Kiss Mihály korai tettei a későbbi szörnyűségek kontextusában – különösen 1956 után – nyerik el csak valódi értelmüket.[30] A bíróság indoklása szerint az antikommunista elkerülhetetlenül, a definícióból szükségszerűen következően fasiszta.

A fasizmus mindenekelőtt és kiváltképpen antikommunista. Az első világháború utáni történelem a kommunizmus és a fasizmus állandó küzdelme; a fasiszták igazi ellenségei, még akkor is, ha az áldozatok látszólag netán mások is lennének, a kommunisták. A fasizmus egyetlen valóságos célja a kommunizmus megsemmisítése. A kommunizmus pedig a fasizmussal szembeszálló egyetlen megalkuvás nélküli, aktív erő.

„Horthy Miklós és a köréje sereglett tisztek fennen hirdették, hogy Magyarország romlásának, a forradalomnak, az ország megcsonkításának a marxista szocialisták, vagyis bolsevisták és a zsidók, ami szerintük végeredményben egy és ugyanaz, az okozói. Horthy maga, akárcsak barátja Ludendorff német tábornok és utóbbinak protezsáltja, Hitler Adolf, kétkedés nélkül elhitték a »Cion bölcseinek jegyzőkönyve« című antiszemita és szocialistaellenes tákolmányt, amelyet még 1903-ban szerkesztett a cári Ohrana főnökének megbízásából Nilus orosz tanár. Az orosz forradalom után ez az irat orosz ellenforradalmi tisztek révén Európában is ismertté vált, és mondhatni bibliája len Horthynak és a köréje sereglett kalandor politikusoknak és katonatiszteknek. Ennek nyomán Szegeden Gömbös Gyula, Zadravetz István és társai irányításával a legféktelenebb propaganda és gyűlölködés, uszítás indult meg minden ellen, ami baloldalinak vagy ezzel egyenértékűleg zsidónak volt nevezhető.”[31] A Népügyészség fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a szegedi ellenforradalmi erők antiszemitizmusa a bolsevikok ádáz ellenségének, a cári titkosrendőrségnek, az Ohranának a művében gyökerezett, amelyet azután a bolsevik forradalommal szemben álló orosz ellenforradalmi tisztek terjesztettek el Európában. Horthy barátjának protezsáltja, Hitler Adolf is ebből a forrásból merített, habár később, mint a szegedi ellenforradalmi erők vezetői, köztük Gömbös, az Etelközi Szövetség valódi irányítója. (Hitler így maga is Horthy protezsáltjává, kreatúrájává vált.)

A Fővárosi Bíróság 1957-ben még egyértelműbben határozta meg a fasizmus antiszemitizmusának lényegét: „Az imperialista erők minden országban felismerték azt a veszélyt, amely a proletár hatalom megerősödése esetén a kapitalizmusra és az imperialisták további céljaira háramlik, és ezért nem tartottak semmiféle eszközt elmellőzhetőnek abban a tekintetben, hogy a néptömegeknek demokratikus átalakulására (sic) irányuló mozgalmait elnyomják és a kiváltságos osztályok hatalmát minden eszközzel fenntartsák. Ennek a célnak érdekében különösen magyarországi viszonylatban az akkori időkben legalkalmasabbnak látszott az osztályellentéteknek a vallási ellentétek útján történő levezetése, s már az osztrák-magyar monarchia területén éppen az akkori osztrák politika következményeképpen mindjobban kiéleződött a nemzetiségi ellentétek mellett a vallásfelekezetek közötti ellentét és különös mértékben az ún. zsidókérdés, amelynek állandó szőnyegen tartásáról az akkori kormányzat bőségesen gondoskodott. Ez a vallási ellentét volt azután az, amelyet a későbbi idők során leghathatósabban tudtak felhasználni a munkásosztály mindenféle demokratikus megmozdulása ellen, mert az elvesztett háborút és az ezt követő eseményeket egyszerűen a hazai zsidóság számlájára írták, és a főként baloldali személyek ellen irányzott támadásokat felhasználták a zsidóság elleni gyűlölet táplálására is.”[32]

Ebben az érvrendszerben nem a zsidóság a tulajdonképpeni áldozat. Ellenkezőleg, az őket ért sérelmek arra szolgáltak, hogy „az osztályellentéteket vallási ellentétek útján vezessék le”, hogy megtévesszék a „néptömegeket”, „…a Szegeden gyülekezett kétes elemek… nyíltan hirdették, hogy Magyarország széthullásának és a háború elvesztésének a kommunisták az okai, s a kommunizmust a zsidóság találta ki, így az egész szegedi ellenforradalomnak alappolitikája lett a proletár hatalomnak tűzzel, vassal való kiirtása.”[33] Az ellenforradalom, vagyis a fasizmus – a bíróság, a kommunista történetírás elbeszélésében – azért azonosította a zsidóságot a bolsevizmussal, hogy valódi szándékát, az antikommunizmust, a dolgozó tömegek védelmezői elleni harcot, illetve a dolgozók elnyomását félre, más irányba vezesse. „Az antiszemitizmus, mely a keresztény ideológiával elméletileg sem egyeztethető össze, a Héjjas-különítmény gyakorlatában a prefasizmus kegyetlenkedéseinek oly tobzódásában jelentkezett, mely méltó párja volt az 1940-es évek fasiszta vandalizmusának. A zsidó és a bolsevik fogalmának azonosítása miatt minden zsidó ellenség és így elpusztítandó volt szemükben.”[34]

Míg Nyugat-Európában a második világháború befejeződése után rövid idő alatt összeállt a háború időszakának új története, a nemzeti méretű ellenállás mítosza, Európa szovjet felén a fasizmussal szembeni ellenállást visszamenőleg is kisajátította a kommunista mozgalom. Nyugaton csak körülhatárolható és marginalizálható egyének és csoportok kollaboráltak azokkal a nácikkal, a németekkel, akik – ebben a nem sokkal 1945 után megszülető történetben – elsősorban és szinte kizárólag voltak felelősek a második világháború rémtetteiért.[35] A nürnbergi perben németek álltak a bíróság előtt, a vád a németek felelősségét bizonyította, az ítélet jogerővel támasztotta alá ezt a történetet. („A nürnbergi Nemzetközi Katonai Bíróság célja a »legfőbb« német háborús bűnösök ügyének tárgyalása volt.”[36]) A második világháborút a németek kezdték, robbantották ki, ők rabolták, gyilkolták végig Európát; a tetteseket e lassan nem létező ország nem létező állampolgárainak körében kell keresni. Abban az országban, amely már nem létezik, csak megszállási övezetek vannak, majd nemsokára Németországból két ország, két külön világhoz tartozó, addig sosem létezett formáció jön létre, és a megosztott, feldarabolt Berlinre sem ismer rá még a megmaradt őslakos sem.

A nyugat-európai kommunista pártok is tevőleges szerepet vállaltak a nemzeti ellenállás retrospektív fikciójának létrehozásában. A kommunista antifasiszták így a nemzeti többség részévé, sőt avantgárdjává válhattak Franciaországban és Olaszországban; nem egyszerű történeti véletlen tehát, hogy az olasz amnesztiatörvény vázlatát az olasz kommunista párt főtitkára, Palmiro Togliatti fogalmazta 1946-ban. Egészen a hetvenes évek végéig, sok helyen a nyolcvanas évek végéig, a kommunista rendszerek megroggyanásáig, majd összeomlásáig alig történtek komoly kísérletek a második világháború korszakának kritikus és önkritikus elemzésére, a nemzeti ellenállás toposzának vizsgálatára Európa nyugati felén.[37]

Európa keleti felén, a kommunista történetírásban kizárólag a kommunisták voltak, csak ők lehettek antifasiszták, hiszen a fasizmus a kommunizmus ellen szerveződött, és csak látszat, a megtévesztésre irányuló átlátszó erőfeszítés volt a fasizmus részéről, hogy a valódi ellenség, a kommunisták helyett mást (is) állítson az áldozat szerepébe. (A Molotov–Ribbentrop-paktumot zavaros, ködös magyarázatba burkolták az 1945 utáni történelemkönyvekben, amelyek a szovjetek naiv jóhiszeműségét, békeszerető karakterét hangsúlyozták, a titkos záradékról pedig mélyen hallgattak; kommunizmus és fasizmus nemcsak történetileg, de definíció szerint sem lehettek egymás szövetségesei.) Ezért is kellett eltűnnie a zsidóságnak a háború, a fasizmus igazi áldozatai közül; ezért került a politikai foglyok megkülönböztetésére szolgáló háromszög a birkenaui emlékműre, a politikai foglyok elpusztítására emlékeztető szöveg Auschwitz sírköveire.[38] Ezért kellett az Új Élet című újságnak Auschwitz felszabadulásának huszonötödik évfordulóján kiemelnie: „A delegációk az auschwitzi tábor bejáratánál várták Jozef Czyrankievicz [lengyel] miniszterelnököt, akinek kabarjára volt rabtársai tűzték fel a politikai foglyok jelvényét, a p-betűs vörös háromszöget.”[39] A Magyar Izraeliták Országos Intézőbizottsága is ezért kényszerült 1951-ben a következő nyilatkozatra: „A most folyamatban lévő kitelepítések során egyetlen zsidó vallású egyén sincs, aki azért került volna a kitelepítenek közé, mert felekezetünk tagja. A híresztelésekkel szemben a kitelepítenek mind volt dúsgazdag nagykereskedők, gyárosok, földbirtokosok, valamint azok, akik ezekkel együtt részesei és haszonélvezői voltak annak a Horthy-rendszernek, melynek zsidóüldözése az egész világon közismert, és amely rendszert a kitelepítettek annak idején anyagi és erkölcsi támogatásban részesítették.”[40]

A Szabad Európa Rádió különtudósítója jelentette az Eichmann-per idején Tel-Avivból: „Kelet-Európa kormányai hajlandóak az Eichmann-perre való felkészülésben segíteni az izraeli kormányt, de csak abban az esetben, ha a per többre vállalkozik, mint az egykori nácik zsidók ellen elkövetett bűneinek föltárása… A tudósítónak nyilatkozó kelet-európai diplomata elmondta, hogy a »népi demokratikus« államok azt remélik, az Eichmann-per fényt derít majd minden fasiszta és azok minden elvbarátja minden cselekedetére, beleértve a nyugatnémet neonácik tetteit is…”[41] A jeruzsálemi per idején Szabó László és Pintér István hatrészes, folytatásban közölt cikksorozatban leplezte le: miképpen váltak a háború után Eichmann magyarországi segítőtársai a nyugatnémet titkosszolgálat és a CIA ügynökeivé, illetve miben áll a folyamatosság egyrészt az Endlösung, másrészt a Nyugat háború utáni antikommunista mesterkedései között.[42]

A második világháború idején a nem kommunisták irányítása alatt működő magyar fegyveres antifasiszta katonai egységek tagjai egészen a nyolcvanas évekig nem lehettek tagjai a Partizánszövetségnek, nem kaphatták meg az ellenállásért járó Szabadság-érdemrendet, a Görgey Zászlóalj, a KISKA, a Budai Önkéntes Ezred tevékenysége alig kapott nyilvánosságot. A kommunista antifasiszta harc magyar kommunista historiográfiája nem kivétel volt Kelet-Európában. Jugoszláviában a tankönyvek a »forradalmárok« (a kommunista partizánok) és az »ellenforradalmárok« (akiket a »horvát usztasák«, a »szerb csetnikek«, a »quislingek«, az emigrációban tevékenykedő »burzsoá kormány emberei« személyesítettek meg) dogmatikus, szimplifikáló dichotómiájáról meséltek… A második világháború jugoszláv történetét a történelemkönyvek »de-etnicizálták«, az eseményeket az »osztályharc perspektívájából« mutatva be, mint a kommunista partizánok harcát mindenfajta tőkés és kizsákmányoló ellen… Az osztályharcos szemléletben a burzsoáziát – a szerb, horvát, szlovén tőkéseket – terhelte a felelősség az etnikai alapú gyilkosságokért és minden háborús bűntettért.”[43] Az NDK, a Német Szocialista Egységpárt legitimációja is az antikommunista fasizmus („az imperializmus legfelsőbb foka”) és az antifasiszta német kommunizmus harcához kötődött, amelyben a személyes felelősség is feloldozást nyert a kollektív kommunista áldozat segítségével. A fasizmus áldozatai elsősorban kommunisták voltak Kelet-Németországban is.[44] Bulgáriában, a Népfront kezdeményezte háborús bűnperekben, nem tettek különbséget a németekkel kollaborálok, az úgynevezett „Nyugat-barátok” és az antikommunisták között.[45]

A II. világháború után a tettesek, de az áldozatok is felejteni akartak, megszabadulni szörnyű emlékű múltjuktól. A kommunista párt – amely saját antifasiszta szerepvállalásának fölnagyítása érdekében amúgy is visszamenőleg kitessékelte a zsidókat a lágerekből – lehetőséget kínált arra, hogy a zsidóság úgy hagyja maga mögött zsidó identitását, hogy eközben antifasiszta maradhasson. A népirtás tetteseinek és szemtanúinak többsége pedig abban reménykedhetett, hogy amíg az új rendszer iránti lojalitásának látszatát fönntartja, elkerülheti a felelősségre vonást. „Hitler utolsó csatlósának,” a „fasiszta nemzetnek” a stigmája (a címzettek köre a volt uralkodó osztályok tagjaitól, ha a politikai helyzet éppen úgy kívánta, a társadalom teljes spektrumáig terjedt) a magyar kommunista vezetés retorikájában állandó emlékeztetőül és figyelmeztetésül szolgált arra, hogy az emberek emlékezetébe idézze: van mire emlékezni, ha ideje lesz a felelősségre vonásnak. Az 1946. évi kunmadarasi pogrom bírósági eljárása során az ügyész és a bíróság is demokráciaellenes és (ami ugyanaz) antikommunista fasiszta összeesküvéssé formálta a középkori vérvád huszadik századi mutációjából sarjadt gyilkosságot.[46]

Érthető, hogy a bíróság, különösen a háborús bűnöket tárgyaló népbíróság felfogásában in extremis veritas. A legalább hatvanhat ember megkínzásáért és meggyilkolásáért felelős tömeggyilkos, Francia Kiss Mihály rémtettei megmagyarázható módon késztették a bíróságot arra, hogy olyan történed állításokra ragadtassa magát, amelyek azt sugallták: a vádlott még azelőtt követte el bűntetteit, mielőtt elkövette volna azokat, hogy valami azelőtt történt, mielőtt megtörtént volna, s minden, ami később történt, már előzőleg is múlt volt.[47] A történeti kontinuitás bizonyításának kényszere, e történelemszemlélet súlyos veszélyei már Francia Kiss Mihály perének első ítéletében, illetve az ítélet indoklásában nyilvánvalóak. A folyamatosság bemutatásának ambíciója azonban 1956 után előre nem látott veszélyeket rejtő kényszerpályára vitte a bíróságot és az 1956. évi eseményekre magyarázatot kereső hivatalos történetírást.

Valószínűleg bizonyítható, hogy az 1956-os ellenforradalom konstrukciója a Kádár-korszak történetének kulcskérdése, amelynek perspektívájából az 1956 előtti és utáni időszak is sajátos, a korszak hivatalos történetírói számára is meglepő összefüggésben látható. Az események ellenforradalomként való értékelése – az 1956 utáni első szándékoktól eltérő módon – folyamatosságot teremtett a Rákosi-korszak és az 1956-ot követő időszak között. A probléma hasonlatos volt ahhoz, amivel a korai keresztény apologéták találták szemközt magukat akkor, amikor bizonyítani igyekeztek az Újszövetség különösségét és különleges státusát, de az eretnekekkel szemben a szent szövegek folyamatossága mellett érveltek, hiszen mindkettőt ugyanaz a pásztor adta.[48]

Az ellenforradalom egyik hivatalos oka a Rákosi-rendszerben volt keresendő, de az eseményekben meghatározó szerepet játszott az állandóan jelen lévő, a föld alatt is aktív, 1919-től folyamatosan szervezkedő fasiszta ellenforradalom. A Kádár-rendszer így folytatta Rákosiék harcát: ugyanazokat az értékeket védelmezte ugyanazzal az ellenséggel szemben, amely most már három alkalommal, 1919-ben, 1944-ben és 1956-ban követte el embertelen bűneit a kommunizmussal szemben.

Ahhoz, hogy 1956-ot mint az 1919. évi fehérterror második kiadását lehessen bemutatni, rehabilitálni kellett a Tanácsköztársaságot, melyet 1956 előtt csak vázlatos és zavaros formában lehetett a serdületlen ifjúság és a nem eléggé tudatos felnőtt korosztályok elé tárni, hiszen nem eshetett szó a bécsi kommunista emigráció frakciós harcairól, a szovjet koncepciós perekről, a szovjet börtönökben és börtönudvarokon elpusztult magyar kommunistákról, köztük a tanácskormány népbiztosairól sem. Az 1957-ben zászlót bontó KISZ lobogójára azonban az „1956-os ellenforradalom és fehérterror” után rákerült 1919–1957 két évszáma. A Forradalmi Ifjúsági Napokkal (FIN) azután egyenes vonalban vezetett a történelem 1848-tól 1919-en és 1945-ön keresztül a Kádár-rendszerig.

Paradox módon ez a kontinuitás képezte az 1956 utáni restauráció legitimációs alapját: a lakosság, különösen 1963 után, úgy találta, hogy bár a hatalmon lévők ugyanazok, a rendszer nem tagadja meg az 1956 előtti korszakkal való közeli kapcsolatát, az élet mégis élhetőbb, tervezhetőbb, hiszen kevésbé kiszámíthatatlan és ijesztő, mint annak előtte volt. Más, pedig mégis ugyanaz. Önmagával összehasonlítva a Kádár-rendszer jobbnak látszott önmagánál; kevésbé kellett félni tőle, mint amennyire lehetett volna. A folyamatosság és diszkontinuitás egyensúlya, amiben az ellenforradalom konstrukciójának kulcsszerep jutott, stabilizáló tényezőnek bizonyult, talán az eredeti történészi és ideológiai szándékok ellenére is.

A folyamatosságnak ez a története azonban 1988–1989 táján lehetőséget teremtett arra, hogy a nagycenki Széchenyi-kastély szállóvá alakításának alkalmából Pozsgay Imre arról beszéljen, hogy „véget ért a rontás és rombolás korszaka”, hogy egyetlen mondattal differenciálatlanul összemosható legyen az 1956 és 1963 utáni világ az azt megelőzővel, hogy nemsokára a „bolsevizmus rémuralmáról” lehessen szónokolni még az 1980-as évekről beszélve is, hogy minden különbség eltűnjön az 1956 előtti és a forradalmat követő terror utáni világ között. A folyamatosság története, ami 1956 után a Kádár-rendszer legitimációját biztosította, 1989-ben a delegitimáció legfontosabb elemének bizonyult. A kommunizmus részben önmaga történeti konstrukciójának esett áldozatul.

A kelet-európai háborús bűnperek egyik fontos célja volt, hogy bizonyítsa: az antikommunistákból lettek a fasiszták, aki antikommunista, az fasiszta. De ezeknek a pereknek, a kommunista korszak történetírásának másik célja is volt: bizonyítani a történeti trivialitás igazságát: aki fasiszta, az antikommunista. Ennek a két állításnak – véleményem szerint – komoly szerepe volt a kommunizmusról alkotott 1989 utáni nézetek alakulásában és abban is, hogy megtalálhatatlannak bizonyult az a kontextus, amely keretként szolgálhatott volna a kommunizmus komoly értelmezéséhez, értékeléséhez, a huszadik század második felével való tisztességes szembenézéshez.

Úgy gondolom: a kommunizmus által írt történet a kommunizmus bukása után komoly akadályát képezte annak, hogy a kommunizmusról értelmes és egyenes vita alakulhasson ki 1989 után.

„Francia Kiss Mihály lánya, Mészár Gyuláné képviseletében a Pofosz jogsegélyszolgálatának jogtanácsosa által (sic) fellebbezést jelentett be a Fővárosi Bíróság [1957. évi] végzése ellen, mert álláspontja szerint Francia Kiss Mihály jogerős elítélése során az emberek megkínzása és kivégzése egyértelműen nem volt bizonyítva.”[49] A Politikai Foglyok Szövetségének jogtanácsosa azért fellebbezett a Legfelsőbb Bírósághoz, mert megítélése szerint Francia Kiss Mihályt koncepciós eljárás során ítélték kötél általi halálra, azért vádolták háborús bűntettekkel, azért végeztette ki az 1956 utáni kommunista bíróság mint fasisztát, mert antikommunista volt. Bűne az volt, hogy harcolt a kommunizmus ellen, ahogyan később a Donnál is a bolsevizmust igyekezett a magyar hadsereg megállítani, amelynek háborús bűntettekért elítélt egyes vezetőit 1990 után a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága rehabilitálta. A háborús bűnösök 1989 utáni magyar felmentése nem kirívó kivétel a térség kommunizmus utáni történetében. Felmentették, vagy komoly kísérletek történtek arra, hogy rehabilitálják a horvát Ante Pavelicset, a szerb Draza Mihailovicsot, Zágráb érsekét, Stepanicsot, a román Antonescut, ahogyan (fél)hivatalosan újratemették Horthy Miklóst is, és ahogyan a Politikai Foglyok Szövetsége igyekezett elemi Francia Kiss Mihály rehabilitációját is. Közös bűnük, amiért a rehabilitációt kérők érvelése szerint a kommunisták áldozatául estek, csak annyi volt, hogy mindahányan antikommunisták voltak, ahogyan erre az 1945 utáni bíróságok és történészek is rámutattak. Az antikommunistákból a kommunista bírók csináltak fasisztát, akik számára az antikommunizmus a fasizmussal volt egyenlő. Aki 1989 után fasisztákat akart rehabilitálni, az nem tett mást, csak a kommunista érvelést vette komolyan, hogy azután a felmentési indítvány alapjául használhassa.

„Az első, tömegmészárlást követő nyílt, formális, precedenst teremtő nemzetközi jogi aktus a nürnbergi per volt… A nyugati demokráciák háború utáni legitimációja mindinkább ehhez az ítélethez kötődött. Auschwitz egy új nemzetközi rend fundamentumává vált, melynek elvi alapja a totalitarizmussal szemben álló szabadság volt.”[50] A Nyugat számára a fasizmust 1958–1959 után fokozatosan, majd az Eichmann-per után egyértelműen a holocaust és Auschwitz jelentette. A bűn, amelyre emlékezni és emlékeztetni kellett, hogy vissza ne térhessen; ami, míg az emlékezet kitart, kontroll alatt tartható. Az emlékeztetés – ebben a történetírói és politikai gyakorlatban – a bűntől, az emberiség elleni bűntől való távolságtartás kényszere. A Nyugat akkor szánta rá magát a boszniai beavatkozásra, amikor a nyugati sajtó „a boszniai genocídiumról” kezdett írni, amikor a holocaust egyszeriségének, különlegességének megtagadásával igyekezett rámutatni a muszlimok helyzetének tarthatatlanságára, egyedülálló mivoltára. Ez a történetírói, logikai paradoxon ismétlődött meg Ruanda esetében, ezért jöhettek létre Nürnberg utódjaként a volt Jugoszláviában, illetve Ruandában elkövetett háborús bűnök fölött ítélkező nemzetközi bíróságok. Auschwitz emléke és következménye, Nürnberg a nyugati demokráciák önmeghatározásának egyik fontos elemévé, a nemzetközileg elfogadott emberi jogok egyik legfontosabb forrásává vált.

A kommunizmus történetét 1989 után körülfogó furcsa hallgatás azonban mintha azt a meggyőződést sugallná, hogy a kommunizmusnak végérvényesen vége van, szembenézni vele, beszélni róla nem szükséges és nem időszerű. Végérvényesen vége van annak, amit amúgy sem mi tettünk, hanem amiképpen a fasizmust a németek, ennek a nem létező országnak nem létező állampolgárai, azonképpen a kommunizmust a szovjetek, a nem létező Szovjetunió nem létező alattvalói csinálták. Míg 1989 előtt a megszálló orosz csapatokról folyt a szó, ma csak bolsevikokat emlegetnek, és szovjeteket, akik már meg nem találhatóak.

Keleten a zsidóság, a holocaust, Auschwitz, sőt Nürnberg is a kommunisták és az antikommunista fasiszták harcának esett historiográfiai és ideológiai áldozatául. Az 1945 utáni rendszert nem Auschwitz, az abszolút bűnnel szembeni kiállás legitimálta, hanem az antikommunista fasizmus elleni küzdelem mitizált retorikája. Nürnberg, az emberiség ellen elkövetett és háborús bűnökért járó igazságszolgáltatás 1989 előtt legfeljebb lábjegyzet lehetett a II. világháború utáni idők eseménytörténetében. 1989 után Nürnberget a győztesek igazságszolgáltatása; a koncepciós perek ügyészéből lett szovjet vádló; Katyn, amelyet Pokrovszkij, a szovjet ügyész a németek nyakába akart varrni; a tu quoque érve, hogy a szovjetek még a németeknél is több, nagyobb bűnt követtek el, delegitimálta. Nürnberg, a modern nemzetközi emberi jogok alapja a kommunizmus bukása után éppúgy gyanússá vált a kommunizmus volt országaiban, mint minden más, amihez a szovjeteknek, a kommunizmusnak valaha köze lehetett.[51]

A kommunizmussal való szembenézést azonban a kommunista historiográfia és bírósági érvelés másik eleme is nehezíti. Az indoklásban nemcsak az állt, hogy minden antikommunista fasiszta, de az érvelés az előbbi állítás fordítottját is használta: minden fasiszta antikommunista. A vallási, faji, etnikai uszítás a kommunizmus bukása után kevesebb komplikációval jár, kevesebb politikai veszélyt rejt, mint a kommunizmus alapos elemzésen nyugvó bírálata. Aki nem akarja, hogy fasisztának titulálják, az a „kunszemrésű párttitkárokból derék magyar embert” farag, miközben a kommunizmus demokratikus ellenzékét azzal vádolja, hogy bolsevik tradícióból kölcsönzött módszereikkel, miközben támadták, valójában komolyan vették és ezzel legitimálták a kommunista rendszert.

Nyugaton az Auschwitz romjain emelt, egyre masszívabb fal védi az emberiséget önmagától: az emberi jogok nemzetközi rendszere igyekszik kétségbeesetten távol tartani a katasztrófát (Koszovóban is). Keleten azonban a kommunizmus gyatra, mállékony építménye ígért hamis védelmet – mielőtt maga is romhalmazzá lett – az antikommunizmussá egyszerűsített fasizmussal szemben. A kommunizmus történetében az antiszemitizmus, a fajgyűlölet csak álca volt a fasizmus képén, aminek nem volt köze annak lényegéhez. A fajgyűlölet, a nemzeti, vallási uszítás ebben az elbeszélésben nem meghatározó eleme a fasizmusnak, ezért is lehet ma olyan könnyű szívvel uszítani Európa keletibb felén. „Aki antikommunista, az fasiszta”, tartották a kommunisták. Aki ma nem akar nyíltan fasisztának látszani, nehezen néz szembe a kommunizmussal, ezért könnyebb szívvel fajgyűlölő.

Az agitációnak, a propagandának, a történelem tanításának nyomán sokak szemében fasisztának tűnik föl a kommunizmus bármely oldalról jövő kritikája, bármilyen cél, meggyőződés munkál is a kommunizmus elítélése mögött. A gyanakvást – s ez mind kevésbé észrevehető – post mortem is a kommunizmus szüli, amely halála után is megnehezíti, hogy bárki nyíltan, egyenesen szembenézhessen vele, hogy a szavak önmagukat jelenthessék, ne pedig azt, amit a Francia Kiss Mihály pereiben ítélkező Olti, Vida és Tutsek tanácsai értettek rajtuk.

1996. június 4-én, 16 óra 20 perckor Sándorffy Ottó, a Független Kisgazdapárt képviselője emelkedett szólásra a „Nagy Imre mártírhalált halt magyar miniszterelnök emlékének törvénybe iktatásáról” benyújtott törvény vitájában. „Nem valószínű, hogy a miniszterelnök úr, aki küzdött a személyi kultusz és annak minden megnyilvánulása ellen, valaha is el akart volna különülni mártírtársaitól. (Taps a Független Kisgazdapárt soraiban.) Ugyanazt az igazságtalanságot szenvedték el értünk mindnyájan. Ezért úgy méltó és igazságos, hogy neveiket együtt olvassam fel a Tisztelt Ház előtt. A 301-esben nyugvó kommunista diktatúra (sic) és az 1956-os forradalmat követő megtorlás kivégzett áldozatainak névsora: Adamsky Géza (A képviselők felállnak.)… Földesi Tibor, Francia Kiss Mihály, Franyó Ferenc...[52]

Jegyzetek

[1] Természetesen ennél hosszadalmasabb jogi esetek is előfordulnak: „Amikor Izrael állam megalakult és a Legfelsőbb Bíróságot Jeruzsálemben beiktatták, keresztény klerikusok tucatjai fordultak Smoirához, a bíróság elnökéhez, kérvényezve, hogy a Legfelsőbb Bíróság mint a Nagy Sanhedrin (a római uralom korának legfőbb zsidó bírósága) utódja, tárgyalja újra Jézus Krisztus ügyét, hogy orvosolhassa mindazokat az igazságtalanságokat, melyeket elszenvedni kényszerült.” Asher Maoz: Historical Adjudication; The Kastner Trial and the Commission of Inquiry into the Murder of Arlosoroff. Kézirat, 1998. Ezeknek a beadványoknak a nyomán kezdett Haim Cohn, Izrael állam ügyésze azokba a kutatásokba, melyek alapját képezték The Trial and Death of Jesus című könyvének (New York, 1967).

[2] Lásd: B. XI. 1798/1957-9. szám. Budapest Főváros Levéltára (BFL) – VII. 5. e/20630/111/49. 17. o.

[3] Budapest Főváros Ügyészsége, Határozat a nyomozás elrendeléséről. Melléklet. BÜL 638/1957 (BFL 1798/57/1)

[4] Tette ezt a bíróság annak ellenére, hogy „enyhítő körülményként tekintette, méghozzá igen nyomatékos módon a cselekmény elkövetése óta eltelt rendkívüli és a bíráskodásban nemcsak szokatlan, hanem teljesen egyedülálló hosszú idő elteltét… Ebben a bűnügyben a cselekmény elkövetése óta közel három évtized telt el. Ez az idő messze túlhaladja a legsúlyosabb bűncselekményre meghat, leghosszabb elévülési időt is. Minthogy az 1945. évi VII. t. c.-kel törvényerőre emelt Nbr. az eltelt időt elévülés szempontjából figyelembe venni nem engedte, a bíróság ezt az igen hosszú időt mint nyomatékos enyhítő körülményt vette figyelembe, melynek súlyát olyan nagyra értékelte, hogy ennek következtében csak a lehető legsúlyosabb két esetben alkalmazta a törvény teljes szigorát. Nb. IV. 131/1947-5. szám. (BFL-VII. 5e/20630/I/49) 58. o. (Francia Kiss Mihály mellett Héjjas Ivánt ítélte távollétében kötél általi halálra a népbíróság.]

[5] Nb. IV. 131/1947. számú ítéletre (BFL-VII. 5e/20630/I/49) 6. o.

[6] Uo. 6–7. o.

[7] Uo. 7. o.

[8] NÜ/13672/5. sz. 1946 (BFL-VII. 5e/20630/III/49) 1. o.

[9] NŐT. II. 727/1947/9. 4. o. (BFL-VII. 5e/20630/1/49)

[10] Uo. 4. o. A Népbíróságok Országos Tanácsa, az első fokon eljárt bírósággal szemben, nem tekintette enyhítő körülménynek a vádbeli események óta eltelt hosszú időt. Az Országos Tanács éppen ellenkezőleg érvelt: „Az Nbr. azon intézkedéséből, mely szerint a szóban forgó bűncselekményeknél az elévülési idő 1944. december 21-én kezdődik, az Országos Tanács szerint feltétlenül következik, hogy az Nbr. a vádbeli események óta eltelt hosszú időnek nemcsak a büntethetőséget kizáró, illetve elévülést lehetővé tevő, hanem enyhítő körülményként érvényesülő hatását is kirekeszteni kívánta. E két jogi jelenség az Országos Tanács megítélése szerint különben is azonos jellegű, az időmúlás azért enyhítő körülmény, mert az elévülés előfeltételeinek részleges megvalósulását jelenti, elévülés lehetősége nélkül az időmúlás enyhítő körülménynek alig fogható fel… Az Országos Tanács megítélése szerint vádlottak az időmúlás folytán már úgyis szinte alig felmérhető, de méltánytalan előnyhöz jutottak, amikor az uralmon volt rendszer jóvoltából közel három évtizeden át éppen bűncselekményük színhelyén életben maradhattak, dolgozhattak, családot alapíthattak, gazdagodhattak és a hatalom s a rendszer támogatóinak kijáró tekintélyt élvezhették. Nem lehet kétséges ugyanis, hogy a bűncselekmények számára, súlyára, a kegyetlen elkövetési módra s az akkor még rendelkezésre álló teljes értékű bizonyítékokra tekintettel még egy kevésbé demokratikus, de csupán a törvény szavait alkalmazó bármilyen bíróság jelen bűnügy legtöbb vádlottjával szemben feltétlenül halálos ítéletet szabott volna ki.” 10. o.

[11] Nü. 13672/5sz/1947. (BFL-VII. 5e/20630/49) 1. o.

[12] George S. Berkeley: Vienna and Its jews: The Tragedy of Success. Madison Books, Cambr. Mass., 1987, 87. o. Idézi: Michael Andre Bernstein: Foregone Conclusions. Against Apocalyptic History. University of California Press, Berkeley, 1994, 18. o.

[13] NÜ. 13672/5sz. 1947. (BFL-VII. 5e/20630/49) 2. o.

[14] Uo. 2. o.

[15] NOT. II. 727/1947/9. 6-7. o. (BFL-VII. 5e/20630/l/49)

[16] Michael Andre Bernstein, i. m. 2. o.

[17] Lásd erről: Amos Funkenstein, Collective Memory and Historical Consciousness. In. History and Memory vol. 1. no. 1. 1989, 14. o. Erich Auerbach, a mimézis historiográfiáját elemezve így ír erről: „Mintha Izsák áldozatát Krisztus önfeláldozása prefigurációjaként értelmeznénk. Mintha az előbbi az utóbbi eljövetelét ígérné, és mintha az utóbbi »beteljesítené« – a megfelelő technikai kifejezés itt figuram implere – az előbbit.” Mimesis. The Representation of Reality in Western Literature. Princeton, New Jersey, 1953, 73. o.

[18] B. XI. 1798/1957-9 (BFL-VII. 5e/20630/III/49) 19. o. Az idézett szöveg a következőképpen folytatódik: „A dunavecsei rendőrség azután huzamosabb ideig tartó nyomozás során… eljutott Francia Kiss Mihály új lakhelyéig. Megállapítást nyert akkor, hogy Francia Kiss Mihály Bodakút pusztára költözött, ott veje segítségével egy csőszkunyhót épített magának, és ott szándékozott a továbbiakban tartózkodni. A nyomozó hatóság ezután megfelelő karhatalommal megerősítve 1957. március 8-án megjelent Francia Kiss Mihály új lakhelyén. Nevezettet a reggeli órákban kunyhója előtt találták, amikor a nyomozó közeg megkérdezte, hogy hogy hívják, közölte, hogy »Kovács József a nevem*. Ekkor igazolványt kértek tőle, mire azt válaszolta, hogy bent van a kunyhójában. Ezzel beugrott a kunyhóba, és gyors mozdulattal az ágyához akart sietni, a nyomozó közegek azonban karját megragadták, és most már arra szólították föl, hogy mutassa meg, hol van a fegyvere. Francia Kiss ekkor közölte, hogy fegyvere az ágyában a feje alatt lévő bőrtarisznyában van.

A fegyvert ekkor meg is találták, megállapították, hogy csőre van töltve… A nyomozó közeg újból megkérdezte, hogy mi a neve, mire ismételten Kovács Józsefet mondott, majd arra a kérdésre, hogy hol van akkor Francia Kiss Mihály, közölte, hogy Francia Kiss Mihály és Kovács József azonos személy, így azután Francia Kiss Mihály letartóztatásba került.” Uo. 20. o.

[19] Uo. 1. o.

[20] Uo. 18–19., illetve 3. o.

[21] Uo. 5. o.

[22] Nbf.n.5123/1957/14 (BFL-VII. 5e/20630/49) 2., illetve 8–9. o.

[23] Michael Andre Bernstein, i. m. 26. o. Lásd még: Jürgen Habermas, Review of Gadamer’s Truth and Method. In. Fred R. Dallymayr és Thomas A. McCarthy (szerk.): Understanding and Social Inquiry. Univ. of Notre Dame Press, Notre Dame, 1977, 346. o. „A mondat, miszerint »1618-ban megkezdődött a harmincéves háború«, feltételezi mindazoknak az eseményeknek az ismeretét, amelyek elvezettek a westfáliai békéhez. Ezekről az eseményekről természetesen egyetlen szemtanú sem tudósíthatott a háború kitörésének pillanatában.”

[24] B. XI. 1798/1957-9. (BFL-V1I. 5e/20630/III/49) 8. o.

[25] Uo. 32. o.

[26] Uo. 3. o.

[27] Kossuth, Budapest, 1974, 318., illetve 197. o.

[28] 1996-ban a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár VIII. kerületi fiókkönyvtárában a Kopjások mind a hat példánya az olvasóknál volt. (Mink András közlése.)

[29] Király Béla vezérezredes szíves szóbeli közlése szerint 1944 végén őt kérték föl a Magyarországon illegálisan telepíteni tervezett kopjás erők vezérkari főnökéül, de a helyzet reménytelenségét látva ő a felkérést visszautasította. A kopjás szervezetről lásd a BM Adatfeldolgozó Hivatal Dokumentációs Osztályán őrzött „objektum dossziékat”: O-14851 és O-13766.

[30] „A vég teljes tudása a korábbi cselekedeteket mintegy szükségszerűen a későbbiek fényében kontextualizálja.” James E. Young: Writing and Remiting the Holocaust: Narrative Consequences of Interpretation. Indiana Univ. Press, Bloomington, 1988, 30. o.

[31] NÜ. 13672/5. sz./1946 (BFL-VII. 5e/20630/49/III) 2. o.

[32] B. XI. 1798/1957-9 (BFL-VII. 5e/20630/III/49) 4. o.

[33] Uo. 5. o.

[34] NÜ. 13672/5. SZ./1946 (BFL-VII. 5e/20630/III/49) 6. o.

[35] A nemzeti méretű ellenállás mítoszáról, többek között lásd: Tony Judt: The Past is Another Country: Myth, Memory in Postwar Europe. Daedalus, 1992. ősz, 83–118. o. Különösen 90–108. o.

[36] M. cherif Bassiouni: Crimes Against Humanity in International Law. Martins Nijhoff Publishers, Dordrecht, 1992, 245. o.

[37] Lásd, többek között: Robert O. Paxton, Vichy France: Old Guard and New Order. Columbia U. P., New York, 1972; Henry Rousso: Le Syndrome de Vichy. 1990, Seuil, Paris; Luisa Passerini: Mussolini imaginario. Laterza, Bari, 1991. A német Historikerstreitról: James Knowlton (szerk.): Forever in the Shadow of Hitler: Original Documents of the Historikerstreit.

[38] Lásd: James E. Young: The Texture of Memory. Holocaust Memorials and Meaning. Yale University Press, New Haven, 1993, 141. o.

[39] Új Élet, 1960. februári., 1. o.

[40] Magyar Nemzet, 1951. július 17., 2. o.

[41] Open Society Archives (OSA) 300/40/12371.

[42] Dr. Höttl, a túlélés bajnoka. Népszabadság, 1961. június 25.

[43] Wolfgang Höpken: War, Memory and Education in a Fragmented Society: The Case of Yugoslavia. Előadás-kézirat a Remembering, Adapting, Overcoming: The Legacy of World War Two Europe című konferenciára. New York, 1997, 14. o. Lásd még: W. Höpken: History-Education and Yugoslav (Dis)-Integration. In. M. K. Bokovoy–J. A. Irvine–C. S. Lilly (szerk.): State-Society Relations in Yugoslavia 1945–1992. New York, 1997, 79–104. o.

[44] Lásd, többek között: Ádám Katz: The Closure of Auschwitz but not its End. History and Memory, vol. 10. No. 1. 1998. tavasz, 59–98. o.

[45] Tony Judt, i. m. 91. o.

[46] Lásd: Apor Péter M. A. disszertációját a Közép-európai Egyetemen. The Lost Deportations: Kunmadaras 1946. Kézirat, Budapest, 1996.

[47] Lásd erről a logikáról: Arthur C. Danto: Analytical Philosopby of History. Cambridge Univ. Press, Cambridge, 1965, 13. o.

[48] Amos Funkenstein, i. m. 14. o.

[49] NTF. III. 33./1993/2., 2. o.

[50] Adam Katz, i. m. 62. o.

[51] Katyn és Nürnberg kapcsolatáról lásd: Telford Taylor: The Anatomy of the Nurenberg Trials. Knopf, New York, 1992, különösen 466–472. o.

[52] http://www.mkogy.hu/naplo/183/18300046.htm

• Játéktér