Fertő Imre

Nyomtatóbarát változat

„Az agrárpolitikáról vitatkozva az emberek gyakran elfelejtik, hogy a farm és a probléma két külön szó” (Brian D. Wright)

A kiskőrösi gazdák tüntetése nyomán ismét a figyelem középpontjába került egy rövid időre a mezőgazdaság helyzete. A nyolcvanas évek közepe óta az állampolgárok többsége már hozzászokhatott, hogy a mezőgazdaságban mindig bajok vannak. A kilencvenes évek fordulójára a laikus érdeklődők azt is megtudhatták, hogy a szocialista „sikerágazat” komoly gondokkal küszködik, amelyet a konzervatív kormány helytelen agrárpolitikája olyan súlyos válsággá mélyített, hogy Horn Gyula szakértői kormánya a mai napig sem tudott úrrá lenni rajta. Az átlagemberek a mindennapi életben a mezőgazdasággal kapcsolatos problémákat úgy fordíthatták le maguk számára, hogy hol áruhiányokkal, hol árufeleslegekkel találkoztak, amelyeket publicisztikai nyelven különféle háborúknak szoktak nevezni, például málna-, tojás-, krumpliháborúk. Emellett időnként hallhatott és láthatott híradásokat a tejet a csatornába öntő és naposcsirkéket a Kossuth téren ingyen osztogató termelőkről. Aratás környékén a hírek többnyire arról szóltak, hogy vagy túl nagy a termés, és ezért alacsonyak az árak, vagy túl kicsi a várható termés, és veszélyben az ország kenyere.

Miközben új politikai és gazdasági rendszer jött, kormányok és agrárminiszterek mentek (1989 óta a hatodik), a hagyományos agrárius panaszok semmit nem változtak. Az agrárbajokat alátámasztó és emiatt többleterőforrásokért kiáltó érvkészlet látszólag kiállta az idő és a változások próbáját. Ezzel az optimista értékeléssel szemben ebben a rövid írásban azt igyekszem bemutatni, hogy a jelenlegi problémák megértését, illetve a különböző lehetséges megoldásokról folytatott racionális politikai és szakmai vitát jelentősen akadályozza az elmúlt évtizedekben kialakult agrárpolitikai és agrárgazdaságtani nyelvezet, valamint azok meglehetős állandósága. A mezőgazdasággal kapcsolatos álláspontokat mindenhol inkább a túlfűtött érzelmek, a különféle képzetek, ideológiák és tévhitek befolyásolják inkább, mint a valóság. A cikkben megkísérlem bemutatni a hazai agrár-gazdaságtani gondolkodás alapköveinek számító tételeket, végül illusztrálom, hogyan akadályozzák az agrárius tévhitek az agrárpolitikáról folytatott racionális vitát.

Agrárideológiák – itthon

Az Egyesült Államokban elterjedt mezőgazdasággal kapcsolatos nézeteknek (ld. keretes anyagunkat) Magyarországon is megtalálhatjuk a sajátos leképeződéseit. Ezek a vélemények azonban alapvetően különböznek az eredeti verziótól. A szocializmusban természetszerűleg nem volt érték a családi gazdaság megőrzése vagy a szabad versenyen alapuló piacgazdaság. A többnyire felszín alatt folyó viták elsősorban a különböző ágazati lobbik modernizációs erőforrásokért folytatott küzdelméről szóltak, nem pedig morális eszményekről. Az álláspontok rekonstruálását tovább nehezíti, hogy a nyílt színen sosem ütköztek meg a különböző vélemények. A gyér számú vitában, amely a mezőgazdaság fejlesztéséről folyt, egyik tábor sem fedte fel azokat az előfeltevéseket, amelyeken érvelése nyugodott. Eddig mindössze Lányi Kamilla (1985) tett kísérletet, hogy elkülönítse a két eltérő nézetrendszer főbb elemeit.

A hazai agráriusok érvei a mezőgazdasági termelésnek mint olyannak, illetve az ott dolgozók (a szocializmusban a szövetkezeti parasztság és az állami gazdaságban dolgozók) érdekeinek védelmére szolgáltak. Ezek szerint Magyarország földrajzi és éghajlati adottságai, valamint történelmi hagyományai miatt a mezőgazdaság mindig a nemzetgazdaság egyik meghatározó ágazata volt és lesz. A termőföld olyan egyedülálló kincse az országnak, amelynek elsősorban a mezőgazdasági termelésben kell hasznosulnia. A falusi lakosság foglalkoztatásához szükséges különböző ráfordítások a mezőgazdaságban kisebbek, mint az iparban vagy a szolgáltatásokban. A munkanélküliség megjelenésével a lakosság mezőgazdasági tevékenységét támogatni kell, mivel az még mindig olcsóbb, mint munkanélküli segélyeket fizetni. Az ország történelmi hagyományai miatt elképzelhetetlen, hogy a jelenlegi helyzetben vagy akár a távolabbi jövőben a lakosság élelmiszer-szükségletének nagyobb hányadát importból kelljen fedezni. Az ország mai gazdasági állapotában kell lennie legalább egy olyan ágazatnak, amelynek tartós exporttöbblete van. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk azt követeli meg, hogy ne az átmenetben legyöngült mezőgazdasággal, hanem a nyolcvanas évek termelési szintjét produkáló agrárágazattal vegyenek fel bennünket. A fentiek következtében óvni kell a termőföldeket, és minden termőterületet művelés alá kell vonni, helyre kell állítani az ágazat jövedelmezőségét, folytatni kell az élelmiszer-gazdaság korszerűsítését, valamint ösztönözni kell a termelés növekedését.

Az antiagráriusok véleménye szerint a mezőgazdaság szerepének csökkenése feltartóztathatatlan folyamat, ezt támasztják alá a fejlett ipari országok tapasztalatai is. Ennek a folyamatnak a lassítása ezért gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt irracionális, mert elvonja az erőforrásokat a gazdaság más területeiről, ahol azok jobban megtérülnének. A mezőgazdasági termelés növekedése a múltban is elsősorban a bőkezű állami támogatásokon alapult. A termelés modernizálása sokszor öncélú volt, nem ösztönzött a takarékos technológiák elterjesztésére, a hozamok növekedése nem ellensúlyozta a költségek csökkentését. A mezőgazdasági termelők egy részének a jövedelme kiugróan magas, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy nő a szegénység az országban. A mezőgazdasági kistermelők adóterhei megengedhetetlenül alacsonyak, főképp a bérből és fizetésből élők közterheivel összehasonlítva. A lakosság élelmiszer-szükségleteinek kielégítése sok termék esetében importból olcsóbb lenne. A mezőgazdasági exportot nem szabad más, jövedelmezőbb tevékenységek kárára támogatni.

A jelenlegi hazai agrárius közgondolkodásnak két olyan alappillére van, amelyek, noha a szocialista agrárgazdaságtan hittételein alapulnak, még mindig széles körű elfogadottságnak örvendenek. Az első, tartósan tovább élő elem az állam mezőgazdasági szerepvállalásának természetes igenlése, amely többnyire a mezőgazdaságnak juttatott költségvetési támogatásokkal összefüggésben merül fel. Ebben önmagában nincs semmi természetellenes, de az már korántsem nyilvánvaló, hogy egyenlőségjelet tegyenek az állam szerepe és az agrártámogatások közé.

A hazai agrárius körökben számos mítosz él mind a mai napig a mezőgazdaság támogatottsági szintjével kapcsolatban, amelyet kitartóan terjesztenek a laikus közvéleményben is. Az első és leggyakoribb agrárpanasz, hogy a mezőgazdaság támogatása folyamatosan csökken a nyolcvanas évek óta, sőt – horribile dictu – 1982 óta az ágazat nettó befizetője a költségvetésnek. A költségvetési adok-kapok egyenlegét vizsgáló számítások azonban módszertanilag olyannyira problematikusak, hogy nemcsak helyességük kérdőjelezhető meg, hanem az is, hogy egyáltalán kedvezőtlen-e ez az arány az ágazat számára. Egyrészt kétségtelen tény, hogy a mezőgazdasági támogatások 1986–1992 között jelentősen csökkentek, de a támogatások és az elvonások megtisztított egyenlege valószínűsíthetően inkább pozitív. Másrészt az élelmiszer-gazdaság támogatottságának helyzete az átmenet időszakában relatíve korántsem olyan rossz, ahogy azt a mezőgazdasági érdekképviseletek szószólói és a hozzájuk kapcsolódó kutatók hangoztatják. 1992-1993-ban más iparágakkal összehasonlítva a mezőgazdaság és az élelmiszeripar kapta a legtöbb központi támogatást, ha az összes támogatást a nettó árbevételhez hasonlítjuk. 1993-ban a mezőgazdaság exportárbevételével csaknem megegyező nagyságú, míg az élelmiszeripar exportárbevételének csaknem egynegyedét elérő költségvetési támogatást kapott. A vállalkozásoknak nyújtott összes nemzetgazdasági támogatáson belül a legnagyobb tételt az előbb említett exporttámogatások, valamint az agráripari és agrárpiaci támogatások adják. A magyar mezőgazdaság alkupozíciója a költségvetésen belül még a legkritikusabb években sem volt rossznak tekinthető a többi iparághoz képest, bár 1992-ig a korábbi időszakhoz viszonyítva egyértelműen romlott.

Az agrárprotekcionizmusról szóló viták második szintje arról szól, miképpen alakul a magyar mezőgazdaság támogatottsága nemzetközi összehasonlításban. A közkeletű agrárius vélekedés szerint „a világon mindenütt támogatják a mezőgazdaságot, kivéve hazánkat, Ausztráliát és Új-Zélandot”. Ezt az állítást azonban több szempontból is árnyalni kell. A mezőgazdasági támogatásokat az úgynevezett PSE-mutató segítségével hasonlíthatjuk össze a fejlett országokéval. Az OECD (1993) számításai szerint 1987–1992 között a fejlett országokban a mezőgazdasági támogatások mértéke 43–49 százalék között mozgott. Az egyes országok között jelentős eltérés van, a PSE-mutató értéke 1992-ben 3–71 százalék között szóródott. Magyarországon a vizsgált időszakban a PSE-mutató 44 százalékról 8 százalékra csökkent, amely igazolja a támogatások jelentős csökkentéséről fent írtakat. A korábbi, OECD-átlaghoz közelítő érték tehát Ausztrália és Új-Zéland szintje közé esett vissza. A nyolcvanas évek értékeit a hazai agrárkörökben vitatják, Mészáros–Spitálszky (1993) számításai erre az időszakra alacsonyabb számokat mutattak, 1987-re 32 százalékot, míg 1992-re 5 százalékot. Az eltérések módszertani különbségekre vezethetők vissza. A támogatásleépítési stratégia a szomszédos országokban, ha némi eltéréssel is, de megfigyelhető. Lengyelországban és hazánkban 1992-ig jelentősen csökkentették az agrártámogatásokat, majd utána azok ismét növekedésnek indultak. Ezzel szemben Csehországban egy folyamatos támogatásleépítési programot hajtottak végre. A fentiek eredményeképpen 1994-re mindegyik országban 20 százalék körül volt a PSE-mutató értéke (OECD 1996).

A mezőgazdaság támogatottságát más módszerrel is mérhetjük, összevethetjük az összes mezőgazdasági támogatást a GDP-vel. A fejlett országok esetében 1988–1992 között a mezőgazdasági támogatások aránya a GDP-hez képest csak kis mértékben változott. Az egyes országok támogatottsági szintje ebben az esetben is jelentősen különbözik egymástól, 0,1–2,7 százalék között szóródott. A magyar adatok némi meglepetést keltenek az előzőekhez képest, ugyanis 1988-ban a fenti mutató értéke 5,8 százalék volt, amely több mint 2,5 százalékkal haladta meg az OECD-átlagot. A támogatásleépítési program hatására 1992-ben a támogatottsági mutató értéke 1,6 százalék volt, szemben az OECD-átlaggal, amely 2,1 százalékot mutatott. Meg kell jegyezni azonban, hogy az OECD-országok között is jelentős szóródást lehetett tapasztalni, például az Egyesült Államokban ez az érték 1,5, míg Kanadában 2,3 százalék volt. A Nemzeti Agrárprogramban előirányzott 2,5 százalék láthatóan meghaladja az OECD-országok szintjét. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezek a vizsgálatok csak a fejlett országokra vonatkoznak. Ha a fejlettség szempontjából hasonló fokon álló országokkal vagy akár a fejlődő országokkal vetjük össze magunkat, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy ott általában adóztatják a mezőgazdaságot (Schiff–Valdes 1992). A támogatások megfelelő vagy kívánatos szintjéről szóló elmélkedések azonban nem sokat mondanak, illetve elfeledkeznek arról, hogy mire is érdemes fordítani a mezőgazdaság támogatására szánt összeget.

A szocialista agrárgazdaságtanból örökölt másik tévhit szerint a mezőgazdasági nagyüzemek hatékonyabbak, mint a családi gazdaságok. A kárpótlási és szövetkezeti törvények vitája kapcsán számos újság hozott le olyan képeket, amelyeken egy idős parasztember lóval és faekével szántotta visszakapott kicsinyke földjét. Ezek a képek jól jelképezik a hazai szakmai és laikus közvéleményben kialakult képet a lehetséges mezőgazdasági struktúrákról. Az egyik oldalon állnak tehát a modern mezőgazdasági nagyüzemek, amelyek a modernizáció, a haladás jelképei. A másik pólust, a kicsiny, törpeparcellákon, kőkorszaki technikával dolgozó gazdaságok képviselik, amelyek egy letűnt világ kihalóban lévő zárványai. Ez a meglehetősen leegyszerűsített és hamis kép elrejti a szocialista agrárfejlődés védelmezői, a nagyüzemek primátusát hirdetők számára a hazai és a fejlett országok agrárfejlődése közötti különbségek által felvetett kényelmetlen kérdéseket. Miért maradtak fenn és váltak meghatározóvá a családi gazdaságok a fejlett országok mezőgazdaságában a neoklasszikus és marxista próféciák ellenére? A kérdést általánosabban megfogalmazva: miért kicsik a farmok az ipari vállalkozásokhoz képest; illetve miért nem jellemzőek a hierarchizált üzemszervezeti formák a mezőgazdaságban?

Az optimális üzemnagyság és a növekvő skálahozadék ki nem mondott fogalmainak egyoldalú bűvkörében élő szakemberek számára nem túl érdekesek az üzemnagyság és a hatékonyság közötti kapcsolatot vizsgáló tanulmányok. Pedig már a szocializmusban is kiderült, hogy ez a feltételezett pozitív összefüggés nem áll fenn. Donáth (1978) vizsgálatai például rámutattak arra, hogy a hetvenes évek termelőszövetkezet-összevonási kampányai – a korabeli döntéshozók szándékaival ellentétesen – nem járultak hozzá a hatékonyság növekedéséhez a mezőgazdasági nagyüzemekben. Az üzemnagyság és a hatékonyság közötti kapcsolatokkal foglalkozó empirikus vizsgálatokat összegző tanulmányok, a hazai közhiedelemmel ellentétben, nem támasztották alá a két változó közötti lineáris kapcsolatot. A fejlődő országok esetében inkább fordított (Binswanger–Deninger–Feder 1995), míg a fejlett országokban csak az állattenyésztés bizonyos ágazataiban találtak pozitív kapcsolatot az üzemméret és a hatékonyság között (Hallam 1993). Másképpen fogalmazva a területnagyság és a hatékonyság közötti kapcsolat nem bizonyított, sőt a magyarhoz hasonló duális agrárszerkezettel rendelkező fejlődő országok esetében inkább inverz kapcsolat áll fenn. Ugyanakkor a vizsgálatok rámutattak arra, hogy a hatékonyságot az adott üzem területnagyságánál lényegesen jobban befolyásolja a farmerek szaktudása, a mezőgazdasági árupiacokhoz, illetve a tőkepiacokhoz való hozzáférés.

Az agrárpolitikai nyelv mint a racionális viták fő akadálya

A szocializmusban kialakult agrárpolitikai nyelvezet elsősorban arra volt jó, hogy az ágazat számára pótlólagos modernizációs erőforrásokat teremtsen. Ehhez kiváló elméleti alapot adott a kor agrárgazdaságtana, amely rugalmasan alkalmazta a marxizmus klasszikusainak vélt vagy valós tételeit a hazai körülményekre. A szocialista agrárelmélet így könnyedén megválaszolta az olyan ideológiai problémákat, mint például, hogy egyenrangú forma-e a szövetkezeti tulajdon és az állami tulajdon, vagy vállalkozásnak lehet-e tekinteni a termelőszövetkezeteket. Az ilyen vitákban – ha szükség volt rá – egyszer a termelőszövetkezetek kellően szocialisták voltak, mikor az állami gazdaságokkal vagy a háztájival hasonlították őket össze, majd később komoly szocialista vállalkozásokká lettek, ha az iparvállalatokról volt szó (a VGMK az ipar háztájija). Bár a tudomány sikeresnek bizonyult politikai szinten az ideológiai kérdések megválaszolásában, de már nem volt ilyen eredményes a szocialista agrárvilág jelenségeinek a leírásában. A szocialista ideológia kényszerzubbonyába zárt tudományos nyelv és fogalmi apparátus alkalmatlannak bizonyult bárminek is a megértésére.

A fent vázolt szellemi örökséggel köszöntöttek rá a politikai és gazdasági változások az agráriusokra. Az új körülmények között a korábban sikeres, alapvetően ideologikus agrárpolitikai nyelv egyre anakronisztikusabbá vált. Bár a szocialista agrárgazdaságtan hittételeit sikerrel alkalmazta a hagyományos nagyüzemi lobbi az Antall–Boross kormánnyal szemben, de az inkább csak a kormányzati elképzelések kritikájában volt eredményes. A korábbi nyelvezet ugyanis tökéletesen alkalmatlannak bizonyult arra, hogy megfogalmazza pozitív javaslatait, vagy értelmezni tudja az átmenet során felmerült problémákat. A korábbi évtizedekben sikeresnek bizonyult fogalmi rendszer egyre inkább nevetségessé vált. Közgazdaságilag például értelmezhetetlenek az olyan felvetések, hogy az agrárolló miatt létrejött, a mezőgazdasági termelők kárára történt több százmilliárdos jövedelemátcsoportosítás miatt az állam kompenzálja a termelőket. Az agrárolló nyílása, vagy másképpen fogalmazva a mezőgazdaság és a gazdaság egyéb ágazatai közötti cserearány-romlás nem sajátos agrárpanasz. Ugyanis nemcsak a mezőgazdaságban felhasznált inputok árai emelkedtek meg az élelmiszerárakhoz képest, hanem például a tudományos könyvek és folyóiratok árai a kutatói fizetésekhez viszonyítva, de a gazdaság más területeiről is lehetne számtalan példát hozni. Az árviszonyok abszolút vagy relatív változásai a gazdasági fejlődés természetes velejárói, ezért oktalanság azt gondolni, hogy ha egyszer valamikor kialakultak valamilyen árarányok, akkor azoknak örökre meg kell maradniuk.

A nagyüzem–kisüzem vagy a nagyüzem–családi gazdaság primitív dichotómiái hasonlóképpen alkalmatlanok a mezőgazdasági struktúrák megértésére. Elméleti szempontból ugyanis teljesen érdektelen, hogy egy üzem kicsi vagy nagy, hiszen ez nem mond semmit az adott szervezeti forma természetéről, egyéb tulajdonságairól vagy hatékonyságáról. Az üzemnagyság mérésénél egyébként is már komoly problémákba ütközhetünk. Mi legyen a nagyság kritériuma: a mezőgazdaságilag hasznosított terület, a haszonállatok száma, a munkaerő száma, a tényleges vagyon, a ráfordítások összege, az árbevétel, a nyereség stb.? Előfordulhat könnyen az, hogy az egyik kritérium szerint egy üzem kicsi, a másik szerint nagy, akkor hová lehet sorolni? Ha tipológiát akarunk készíteni, akkor elsősorban a következő kérdéseket kell megválaszolni. Ki birtokolja a termelési tényezőket? Ki ellenőrzi a termelési tényezők és az output felhasználását? Ki viseli a beruházások kockázatát? Hogyan szerveződnek a termelési tényezők (saját munka, bérmunka, bérlet)? Mi a vállalat jogi formája? Mennyi termelési tényezőt használnak fel? Mi történik, ha a bérlő vagy menedzser elhagyja a vállalatot? A családi gazdaságoknak a fenti jellemzők alapján számos típusát különböztethetjük meg, miközben nem mondunk semmit nagyságukról vagy hatékonyságukról.

Az a felfogás, amely az állami szerepvállalást a költségvetési támogatásokkal azonosítja, semmit nem tud mondani az agrárpolitika valóban létező feladatairól, hiszen megkerül két alapproblémát. Miért is van egyáltalán szükség állami beavatkozásra az agrárágazatban, illetve milyen célok érdekében és hogyan költsük el a költségvetési támogatásokat? Az agrárpolitika két fajtáját különböztethetjük meg: a ragadozó és termelő típusú politikát (Rausser 1982). A ragadozó politika azt jelenti, hogy az állam újraelosztja a jövedelmeket a társadalom különböző csoportjai között, és ezekhez nem kapcsol hatékonysági követelményeket. Az ilyen állami beavatkozások rendszerint nem érik el céljukat, sőt azzal gyakran ellentétes hatásokat váltanak ki, ezért újabb állami intézkedésekre kerül sor, amelyek újabbakhoz vezetnek. Ide sorolhatjuk például az exporttámogatásokat, a különböző kereskedelmi korlátozásokat és az ártámogatásokat. Ezzel szemben a termelő jellegű politika célja, hogy korrigálja a piac működésének a kudarcait, biztosítsa bizonyos közjószágok előállítását, csökkentse a piaci cserefolyamatok tranzakciós költségeit. Ilyenek lehetnek például a piaci információs rendszerek, a piac átláthatóságának a javítása, a kutatások és fejlesztések támogatása. Az ilyen politikának általában semleges elosztási hatásai vannak. Ha azonban megvizsgáljuk a magyar agrártámogatások szerkezetét, akkor láthatjuk, hogy azok többsége ragadozó jellegű, nyílt redisztribúciós transzfer.

Az Egyesült Államokban az agrárpolitikai viták a szakértők szintjén racionálisan folynak. A politikai küzdelmek során az agrárfundamentalista érvek egyre védtelenebbek a kritikákkal szemben. Jó példa erre az Amerikai Agrárgazdasági Társaság Choices című folyóirata, ahol az egyetemi körök, a minisztérium munkatársai és a politikusok meglehetősen kíméletlen hangnemben vitatkoznak egymással. Ezzel szemben nálunk az úgynevezett szakmai viták továbbra is a szocialista agrárgazdaságtan hittételeinek ismételgetésébe fulladnak.

Hivatkozások

Binswanger, H. P.–Deninger, K.–Feder, G. [1995]: Power, Distortion, Revolt and Reform in Agricultural Land Relations. Megjelent: Behrman, J.–Srinivasan, T. N. (szerk.): Handbook of Development Economics Vol. 3B. 2659–2772. o. North–Holland, Amsterdam.

Browne, W. P.–Skees, J. R.–Swanson, L. E.–Thompson, P. B.–Unnevehr, L. J. [1992]: Sacred Cows and Hot Potatoes. Agrarian Myths in Agricultural Policy. Westview Press, Boulder.

Donáth Ferenc [1978]: Tulajdon és hatékonyság. Szövetkezeti Kutató Intézet, Közlemények 144. Budapest.

Emerson. R. W. [1965]: Selected Writings of Ralph Waldo Emerson. Szerkesztette William H. Gilman. Ontario, The New American Library.

Friedman, M. [1962]: Capitalism and Freedom. Chicago, Chicago University Press.

Gardner, B. L. [1996]: Why Experts on the Economics of Agriculture Have Changed Their Policy Tune. Megjelent: Antle, J. M.–Sumner, D. A. (szerk.): The Economics of Agriculture. Volume 2. Papers in Honor of D. Gale Johnson. 225–243. o. University of Chicago Press.

Hallam, A. [1993]: Emipirical Studies of Size, Structure and Efficiency in Agriculture. Megjelent: Hallam, A. (szerk.): Size, Structure, and Changing Face of American Agriculture. 204–231. o. Westview Press, Boulder.

Jefferson, Th. [1984]: Writings. Szerkesztette Merril D. Peterson. New York, Literary Classics of the United States.

Lányi Kamilla [1985]: Magyar mezőgazdaság: exportfölösleg vagy fölösleges növekedés? Külgazdaság XXIX. évf. 3. sz. 3–16. o.

National Issues Forum [1986]: America looks at agriculture: An analysis of contemporary attitudes on some basic issues. Briefing Book No.1. Helena Montana: AgfFocus, Office of the Governor

OECD [1993]: Magyarország agrárpolitikájának áttekintése. Paris. OECD [1996]: Agricultural Policies, Markets and Trade. Monitoring and Outlook 1996. In the Central and Eastern Eurpean Countries, The New Independent States and China . Paris.

Paarlberg, D. [1980]: Farm and Food Policy. Issues of the 1980s. University of Nebraska Press.

Pope, R. D.–Hallam, A. [1986]: A Confusion of Agricultural Economists? – A Professional Interest Survey an Essay. American Journal of Agricultural Economics 68. évf. 572–594. o.

Rausser. G. C. [1982]: Political Economic Markets: PERST and PESTS in Food and Agriculture. American Journal of Agricultural Economics 64. évf. 3. sz. 821–833. o.

Schiff, M.–Valdes, A. [1992]: A Synthesis of the Economics in Developing Countries. The Political Economy of Agricultural Pricing Policy. Volume 4. Johns Hopkins University Press, Baltimore.

Tweeten, L. [1989]: Farm Policy Analysis. Westview Press, Boulder.

• Játéktér