Fertő Imre

Vissza a főcikkhez →

Az agrárkérdések kapcsán hagyományosan két különböző, többnyire egymással szöges ellentétben lévő álláspontot lehet megkülönböztetni. Az egyik véleményt az amerikai agrárpolitikai irodalom agrárius fundamentalizmusnak, illetve farm romanticizmusnak, a másik nézetrendszert pedig demokratikus kapitalizmusnak hívja (lásd például Tweeten 1989). A nézetkülönbségek hátterében álló eltérő értékek azonban a valóságban nem válnak el mereven egymástól az egyes emberekben. Hiszen könnyen előfordulhat, hogy valaki ugyanúgy elfogadja az agrárius fundamentalizmus bizonyos értékeit, mint a demokratikus kapitalizmus meghatározott elveit.

Az agrárius fundamentalizmus szerint a mezőgazdaságot, illetve a gazdálkodással foglalkozó embereket az alábbi sajátosságok jellemzik, amely miatt különleges elbánásban kell részesíteni ezt az ágazatot. A mezőgazdaság a legalapvetőbb foglalkozás az emberi társadalomban, minden más foglalkozás tőle függ. Ha a mezőgazdaság fejlődik, akkor a nemzetgazdaság is prosperál. A farmerek jobb polgárok, akik magasabb erkölcsi színvonalon állnak, és jobban kötődnek a hagyományos amerikai értékekhez, mint más emberek, ezért a nemzet erkölcsi és társadalmi karaktere elsősorban a farmerektől függ. A családi farmokat meg kell őrizni, mert azok a nemzeti örökség alapvető részei. A mezőgazdálkodás nem csupán egy foglalkozás a sok közül, hanem egyben életforma is. A föld tulajdona azé legyen, aki azt megműveli. Aki farmer akar lenni, akadály nélkül meg tudja tenni. A farmer egyben saját főnöke is legyen. A családi farm egyben a legalapvetőbb családi egység, ahol a család dolgozik, játszik, imádkozik, illetve ahol a család tagjai teljes harmóniában élnek.

Az agrárius fundamentalizmus fontosabb elemeit Thomas Jefferson néhány, a mezőgazdaságról szóló népszerűvé vált aforizmájából szokták származtatni (Browne és társai 1992). A leggyakrabban idézett passzus Jefferson 1785-ben John Jayhez írott levelében található: „A földművelők a legértékesebb polgárok. Ők a legéleterősebbek, a legfüggetlenebbek, a legerényesebbek, és ők kapcsolódnak a legtartósabb kötelékkel hazájukhoz, és ragaszkodnak annak szabadságához és érdekeihez” (Jefferson 1984, 818). Számtalan politikus és politikai kommentátor idézte ezt a passzust a farmok megőrzésének és védelmének érdekében.

A jeffersoni gondolatok hagyományos és ma is élő interpretációja a következő. Mivel a farmereknek egy helyben kell élniük, ezért meg kell tanulniuk kijönni szomszédaikkal, és tekintetbe venni a hosszú távú társadalmi stabilitás szempontjait is. Az őszinteség, az integritás és a vallásosság értékei, amelyek elősegítik egy közösség fejlődését, megegyeznek azokkal az értékekkel, amelyek a farmerok saját érdekeit is előremozdítják. Ezért a farmerek nemzete erősebb, mint a kereskedők vagy a gyárosok nemzete, mivel azok nem kötődnek olyan erősen a közösséghez. Az üzletemberek ugyanis szennyezik a levegőt, kizsákmányolják a helyi munkaerőt, mérgezik a kutakat, és ha ellenségessé válik az üzleti környezet, akkor fogják a felszereléseiket, eszközeiket, és továbbállnak.

A XIX. század során a polgár-farmer szerepe gazdagabb és romantikusabbá vált, mint Jefferson idejében. Az agrárius értékek romantikus oldalának két fontos eleme van. Az egyik szerint a természetnek az amerikai karaktert formáló szerepe van. A második megfontolás ahhoz kapcsolódik, hogy a kemény fizikai munka szükséges előfeltétele az önmegvalósítás erényének. Mindkét felfogást széleskörűen támogatták a 19. századi Amerikában. Ralph Waldo Emerson és Henry David Thoreau voltak a szellemi vezetői annak a mozgalomnak, amely újrafogalmazta az emberi élet célját a természettel való közösségben. Emerson A természet című esszéjében például azt hangsúlyozta, hogy a mezőgazdálkodás különösen jó példája az erkölcsileg sikeres életnek. Emerson gondolatai szoros kapcsolatban állnak Jefferson és a mai agráriusok elképzeléseivel. Azonban míg Emerson a gazdálkodás és az erkölcsi karakter közötti kapcsolatot hangsúlyozta, addig Jefferson a farmer és a jó polgár közötti összefüggést.

A mai agráriusok érvelésében egyaránt fel lehet ismerni Jefferson gondolatainak, illetve annak romanticizált változatainak elemeit. Azonban van egy alapvető jelentésbeli változás a mai szerzők esetében. Jefferson és Emerson a farmereket elsősorban egy meghatározott morális és politikai ideál megtestesítőinek látták, amely minden más állampolgár számára követendő például szolgál. A mai agráriusok viszont ezeket az érveket arra használják fel, hogy a farmerek a többiektől eltérő elbánásban részesüljenek. A mai agrárpolitikai vitákban tehát a hagyományos értékek alapvetően a futó támogatási programok védelmét, illetve azok kiterjesztését szolgálják.

Az agrárius értékek alátámasztásául szóló kijelentéseket az agrárpolitikai vitákban ritkán szokták megkérdőjelezni. Vajon fennállnak-e azok a sajátosságok, amelyek a mezőgazdaság különleges helyzetét igazolják. Itt eltekintek a különböző állításokra vonatkozó empirikus vizsgálatok ismertetésétől. A kérdésre a frappáns választ – amely egyébként egybecseng az évtizedek alatt felhalmozódott több tízezer oldalnyi kutatás eredményeivel – Don Paarlberg, az amerikai agrárközgazdászok egyik doyenje adta meg. Egy barátja egyszer megkérdezte tőle, hogy élete során mi volt a legfontosabb változás az amerikai mezőgazdaságban. Erre ő azt felelte: „az, hogy a mezőgazdaság elveszítette különlegességét” (Paarlberg 1980).

A demokratikus kapitalizmus mezőgazdasággal kapcsolatos legfontosabb állításai a következők. A farm ugyanolyan üzlet, mint bármilyen más tevékenység a gazdaságban. A szabad piac képes a leghatékonyabban allokálni az erőforrásokat és az árukat, ezért a piacnak kell eldöntenie, hogy mekkora szerepe legyen a mezőgazdaságnak egy ország nemzetgazdaságában. A családi farm lehet ugyan a leghatékonyabb módja a termelésnek a mezőgazdaságban, de ez nem jelenti azt, hogy más, esetleg hatékonyabb szervezeti formákat ki kell szorítania, ha azok jobban képesek alkalmazkodni a változó gazdasági körülményekhez. Mindenki, legyen az farmer vagy más foglalkozású, egyenlő belső értékkel bír a társadalom szempontjából, azaz nem lehet kijelenteni, hogy az egyik tevékenység értékesebb valamilyen magasztos szempontból, mint a másik. Az egyes individuumoknak, illetve közvetlen családjuknak felelősnek kell lenniük saját maguk gazdasági biztonságáért egész életük során. Ezért az olyan adókat, amelyek a jövedelmek újraelosztását szolgálják, nem lehet másnak tekinteni, mint az intézményesített lopás eszközeinek. Mindenkinek joga van megválasztani saját foglalkozását. De hogy valaki mennyire sikeres vagy sikertelen a saját szakmájában, annak nem a különböző címen juttatott állami támogatásoktól kell függnie. A demokratikus kapitalizmus mezőgazdaságra vonatkozó állításait a Nobel-díjas Milton Friedman foglalta össze a legtömörebben: a farmereket nem azért kell támogatni, mert farmerek, hanem azért, mert szegények (Friedman 1962).

Az agrárius fundamentalizmus ma is nagyon élő jelenség az amerikai társadalomban. A lakosság mezőgazdaságról alkotott képét döntően nem a tények határozzák meg, hanem azok a hitek és értékek, amelyeket a nemzet sajátosságainak tartanak. Ezt támasztják alá a közvélemény-kutatások is. A Gallup közvélemény-kutatói például arra a következtetésre jutottak, hogy az emberek mezőgazdasággal kapcsolatos nézeteit és attitűdjeit nem annyira a mezőgazdaságról rendelkezésükre álló speciális tudás, hanem a személyes beállítódásuk és politikai filozófiájuk határozza meg (National Issues Forum 1986). A válaszadók 80 százaléka egyetértett abban, hogy a mezőgazdaság a legalapvetőbb foglalkozás, valamivel többen pedig azt mondták, hogy meg kell őrizni a családi farmokat. Ugyanakkor az agrárius fundamentalizmus értékeinek elfogadása nem fordítható le közvetlenül a farmerek politikai támogatására. A megkérdezettek 63 százaléka értett egyet azzal, hogy a kormánynak ugyanúgy kell kezelnie a mezőgazdálkodást, mint más gazdasági tevékenységeket.

Az agrárközgazdászok is megosztottak az amerikai agrárpolitika megítélésében. Egy vizsgálat szerint a nyolcvanas évek közepén az amerikai agrárközgazdászok 50 százaléka gondolta úgy, hogy az akkor érvényben lévő támogatási programok társadalmilag inkább preferálhatóak, mint a laissez-faire politika (Pope–Hallam 1986). Ugyanakkor az is kiderült, hogy a megkérdezettek véleményét erősen befolyásolta, hogy hol dolgoztak. Az atlanti régióban foglalkoztatott agrárközgazdászok lényegesen nagyobb arányban támogatták az akkor futó dohányprogramot, mint más régiókban dolgozó társaik. Hasonló összefüggést találtak a közép-nyugaton dolgozók és a gabonatámogatási programokat illetően. Ugyanakkor jól kitapintható trendje van az amerikai agrárközgazdászok véleménye megváltozásának. Az ötvenes években a többség azt gondolta, hogy a kormányzatnak be kell avatkoznia a piacok működésébe, hogy javítsa annak eredményességét. A kilencvenes évekre azonban egyre inkább elterjedt az a vélemény, hogy jobb, ha az állam távol tartja magát a mezőgazdasági piacok szabályozásától, és csökkenti a grandiózus támogatási programok kiadásait. A véleményváltozás oka elsősorban abban rejlik, hogy az agrárközgazdászok egyre szkeptikusabbá váltak a tekintetben, hogy az agrárpolitika mennyiben tudja teljesíteni kitűzött céljait. Az egyre bonyolultabbá váló támogatási rendszerek mind látványosabbá váló kudarcai vezettek arra a meggyőződésre, hogy az államnak lehetőleg minél kisebb szerepet kell vállalnia a mezőgazdaság irányításában (Gardner 1996).

• Játéktér