Skip to main content

Agrárideológiák Amerikában

Vissza a főcikkhez →


Az agrárkérdések kapcsán hagyományosan két különböző, többnyire egymással szöges ellentétben lévő álláspontot lehet megkülönböztetni. Az egyik véleményt az amerikai agrárpolitikai irodalom agrárius fundamentalizmusnak, illetve farm romanticizmusnak, a másik nézetrendszert pedig demokratikus kapitalizmusnak hívja (lásd például Tweeten 1989). A nézetkülönbségek hátterében álló eltérő értékek azonban a valóságban nem válnak el mereven egymástól az egyes emberekben. Hiszen könnyen előfordulhat, hogy valaki ugyanúgy elfogadja az agrárius fundamentalizmus bizonyos értékeit, mint a demokratikus kapitalizmus meghatározott elveit.

Az agrárius fundamentalizmus szerint a mezőgazdaságot, illetve a gazdálkodással foglalkozó embereket az alábbi sajátosságok jellemzik, amely miatt különleges elbánásban kell részesíteni ezt az ágazatot. A mezőgazdaság a legalapvetőbb foglalkozás az emberi társadalomban, minden más foglalkozás tőle függ. Ha a mezőgazdaság fejlődik, akkor a nemzetgazdaság is prosperál. A farmerek jobb polgárok, akik magasabb erkölcsi színvonalon állnak, és jobban kötődnek a hagyományos amerikai értékekhez, mint más emberek, ezért a nemzet erkölcsi és társadalmi karaktere elsősorban a farmerektől függ. A családi farmokat meg kell őrizni, mert azok a nemzeti örökség alapvető részei. A mezőgazdálkodás nem csupán egy foglalkozás a sok közül, hanem egyben életforma is. A föld tulajdona azé legyen, aki azt megműveli. Aki farmer akar lenni, akadály nélkül meg tudja tenni. A farmer egyben saját főnöke is legyen. A családi farm egyben a legalapvetőbb családi egység, ahol a család dolgozik, játszik, imádkozik, illetve ahol a család tagjai teljes harmóniában élnek.

Az agrárius fundamentalizmus fontosabb elemeit Thomas Jefferson néhány, a mezőgazdaságról szóló népszerűvé vált aforizmájából szokták származtatni (Browne és társai 1992). A leggyakrabban idézett passzus Jefferson 1785-ben John Jayhez írott levelében található: „A földművelők a legértékesebb polgárok. Ők a legéleterősebbek, a legfüggetlenebbek, a legerényesebbek, és ők kapcsolódnak a legtartósabb kötelékkel hazájukhoz, és ragaszkodnak annak szabadságához és érdekeihez” (Jefferson 1984, 818). Számtalan politikus és politikai kommentátor idézte ezt a passzust a farmok megőrzésének és védelmének érdekében.

A jeffersoni gondolatok hagyományos és ma is élő interpretációja a következő. Mivel a farmereknek egy helyben kell élniük, ezért meg kell tanulniuk kijönni szomszédaikkal, és tekintetbe venni a hosszú távú társadalmi stabilitás szempontjait is. Az őszinteség, az integritás és a vallásosság értékei, amelyek elősegítik egy közösség fejlődését, megegyeznek azokkal az értékekkel, amelyek a farmerok saját érdekeit is előremozdítják. Ezért a farmerek nemzete erősebb, mint a kereskedők vagy a gyárosok nemzete, mivel azok nem kötődnek olyan erősen a közösséghez. Az üzletemberek ugyanis szennyezik a levegőt, kizsákmányolják a helyi munkaerőt, mérgezik a kutakat, és ha ellenségessé válik az üzleti környezet, akkor fogják a felszereléseiket, eszközeiket, és továbbállnak.

A XIX. század során a polgár-farmer szerepe gazdagabb és romantikusabbá vált, mint Jefferson idejében. Az agrárius értékek romantikus oldalának két fontos eleme van. Az egyik szerint a természetnek az amerikai karaktert formáló szerepe van. A második megfontolás ahhoz kapcsolódik, hogy a kemény fizikai munka szükséges előfeltétele az önmegvalósítás erényének. Mindkét felfogást széleskörűen támogatták a 19. századi Amerikában. Ralph Waldo Emerson és Henry David Thoreau voltak a szellemi vezetői annak a mozgalomnak, amely újrafogalmazta az emberi élet célját a természettel való közösségben. Emerson A természet című esszéjében például azt hangsúlyozta, hogy a mezőgazdálkodás különösen jó példája az erkölcsileg sikeres életnek. Emerson gondolatai szoros kapcsolatban állnak Jefferson és a mai agráriusok elképzeléseivel. Azonban míg Emerson a gazdálkodás és az erkölcsi karakter közötti kapcsolatot hangsúlyozta, addig Jefferson a farmer és a jó polgár közötti összefüggést.

A mai agráriusok érvelésében egyaránt fel lehet ismerni Jefferson gondolatainak, illetve annak romanticizált változatainak elemeit. Azonban van egy alapvető jelentésbeli változás a mai szerzők esetében. Jefferson és Emerson a farmereket elsősorban egy meghatározott morális és politikai ideál megtestesítőinek látták, amely minden más állampolgár számára követendő például szolgál. A mai agráriusok viszont ezeket az érveket arra használják fel, hogy a farmerek a többiektől eltérő elbánásban részesüljenek. A mai agrárpolitikai vitákban tehát a hagyományos értékek alapvetően a futó támogatási programok védelmét, illetve azok kiterjesztését szolgálják.

Az agrárius értékek alátámasztásául szóló kijelentéseket az agrárpolitikai vitákban ritkán szokták megkérdőjelezni. Vajon fennállnak-e azok a sajátosságok, amelyek a mezőgazdaság különleges helyzetét igazolják. Itt eltekintek a különböző állításokra vonatkozó empirikus vizsgálatok ismertetésétől. A kérdésre a frappáns választ – amely egyébként egybecseng az évtizedek alatt felhalmozódott több tízezer oldalnyi kutatás eredményeivel – Don Paarlberg, az amerikai agrárközgazdászok egyik doyenje adta meg. Egy barátja egyszer megkérdezte tőle, hogy élete során mi volt a legfontosabb változás az amerikai mezőgazdaságban. Erre ő azt felelte: „az, hogy a mezőgazdaság elveszítette különlegességét” (Paarlberg 1980).

A demokratikus kapitalizmus mezőgazdasággal kapcsolatos legfontosabb állításai a következők. A farm ugyanolyan üzlet, mint bármilyen más tevékenység a gazdaságban. A szabad piac képes a leghatékonyabban allokálni az erőforrásokat és az árukat, ezért a piacnak kell eldöntenie, hogy mekkora szerepe legyen a mezőgazdaságnak egy ország nemzetgazdaságában. A családi farm lehet ugyan a leghatékonyabb módja a termelésnek a mezőgazdaságban, de ez nem jelenti azt, hogy más, esetleg hatékonyabb szervezeti formákat ki kell szorítania, ha azok jobban képesek alkalmazkodni a változó gazdasági körülményekhez. Mindenki, legyen az farmer vagy más foglalkozású, egyenlő belső értékkel bír a társadalom szempontjából, azaz nem lehet kijelenteni, hogy az egyik tevékenység értékesebb valamilyen magasztos szempontból, mint a másik. Az egyes individuumoknak, illetve közvetlen családjuknak felelősnek kell lenniük saját maguk gazdasági biztonságáért egész életük során. Ezért az olyan adókat, amelyek a jövedelmek újraelosztását szolgálják, nem lehet másnak tekinteni, mint az intézményesített lopás eszközeinek. Mindenkinek joga van megválasztani saját foglalkozását. De hogy valaki mennyire sikeres vagy sikertelen a saját szakmájában, annak nem a különböző címen juttatott állami támogatásoktól kell függnie. A demokratikus kapitalizmus mezőgazdaságra vonatkozó állításait a Nobel-díjas Milton Friedman foglalta össze a legtömörebben: a farmereket nem azért kell támogatni, mert farmerek, hanem azért, mert szegények (Friedman 1962).

Az agrárius fundamentalizmus ma is nagyon élő jelenség az amerikai társadalomban. A lakosság mezőgazdaságról alkotott képét döntően nem a tények határozzák meg, hanem azok a hitek és értékek, amelyeket a nemzet sajátosságainak tartanak. Ezt támasztják alá a közvélemény-kutatások is. A Gallup közvélemény-kutatói például arra a következtetésre jutottak, hogy az emberek mezőgazdasággal kapcsolatos nézeteit és attitűdjeit nem annyira a mezőgazdaságról rendelkezésükre álló speciális tudás, hanem a személyes beállítódásuk és politikai filozófiájuk határozza meg (National Issues Forum 1986). A válaszadók 80 százaléka egyetértett abban, hogy a mezőgazdaság a legalapvetőbb foglalkozás, valamivel többen pedig azt mondták, hogy meg kell őrizni a családi farmokat. Ugyanakkor az agrárius fundamentalizmus értékeinek elfogadása nem fordítható le közvetlenül a farmerek politikai támogatására. A megkérdezettek 63 százaléka értett egyet azzal, hogy a kormánynak ugyanúgy kell kezelnie a mezőgazdálkodást, mint más gazdasági tevékenységeket.

Az agrárközgazdászok is megosztottak az amerikai agrárpolitika megítélésében. Egy vizsgálat szerint a nyolcvanas évek közepén az amerikai agrárközgazdászok 50 százaléka gondolta úgy, hogy az akkor érvényben lévő támogatási programok társadalmilag inkább preferálhatóak, mint a laissez-faire politika (Pope–Hallam 1986). Ugyanakkor az is kiderült, hogy a megkérdezettek véleményét erősen befolyásolta, hogy hol dolgoztak. Az atlanti régióban foglalkoztatott agrárközgazdászok lényegesen nagyobb arányban támogatták az akkor futó dohányprogramot, mint más régiókban dolgozó társaik. Hasonló összefüggést találtak a közép-nyugaton dolgozók és a gabonatámogatási programokat illetően. Ugyanakkor jól kitapintható trendje van az amerikai agrárközgazdászok véleménye megváltozásának. Az ötvenes években a többség azt gondolta, hogy a kormányzatnak be kell avatkoznia a piacok működésébe, hogy javítsa annak eredményességét. A kilencvenes évekre azonban egyre inkább elterjedt az a vélemény, hogy jobb, ha az állam távol tartja magát a mezőgazdasági piacok szabályozásától, és csökkenti a grandiózus támogatási programok kiadásait. A véleményváltozás oka elsősorban abban rejlik, hogy az agrárközgazdászok egyre szkeptikusabbá váltak a tekintetben, hogy az agrárpolitika mennyiben tudja teljesíteni kitűzött céljait. Az egyre bonyolultabbá váló támogatási rendszerek mind látványosabbá váló kudarcai vezettek arra a meggyőződésre, hogy az államnak lehetőleg minél kisebb szerepet kell vállalnia a mezőgazdaság irányításában (Gardner 1996).




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon