Fertő Imre

Nyomtatóbarát változat

Változások a mezőgazdaságban

Az elmúlt években felerősödtek az Egyesült Államokban azok a hangok, amelyek az amerikai mezőgazdaság drámai átalakulásáról beszéltek. Ez az álláspont röviden úgy összegezhető, hogy a mindinkább iparosodottá váló mezőgazdaságból egyre jobban kiszorulnak a családi gazdaságok, az egykor romlatlan vidéki táj ipari parkok tömegévé torzul. A hajdan az amerikai társadalom gerincét adó farmereket pedig mezőgazdasági bérmunkások váltják fel. A fenti víziót a különböző kommentátorok, vérmérsékletüktől függően, negatívnak illetve a haladás elkerülhetetlen jeleként értékelték.

Az amerikai mezőgazdaságról szóló statisztikai adatok is megerősíteni látszanak ezt a vélekedést. A farmok száma és a mezőgazdaságból élők száma régóta és folyamatosan csökken. Ezzel egyidejűleg a farmok által használt mezőgazdasági terület átlagos nagysága viszont emelkedett. A technikai fejlődés következtében a mezőgazdaság az egyik legtőkeintenzívebb ágazattá vált.

Az idézett vízió azonban hallgatólagosan azt feltételezi, hogy a farmok nagyságában és tőkeintenzitásában bekövetkezett változások szükségszerűen befolyásolják a farmok szervezeti rendjét is. Továbbá azzal a feltevéssel is élnek, hogy a mezőgazdaság egyik ágazatában végbement változások általánosíthatók az agrárszektor egészére. Ezeket a vélekedéseket azonban kétségessé teszik a statisztikai adatok. A legutolsó felmérések szerint 1997-ben a mezőgazdasági vállalatok (ipari farmok) az összes mezőgazdasági üzemnek mindössze 0,4 százalékát adták. Ezek a vállalatok ezzel egyidejűleg a mezőgazdasági földterület 1,3 százalékát tartották ellenőrzésük alatt, és a mezőgazdaság bevételeinek csak 9 százalékából részesültek. Az eddig elmondottakat összegezve megállapíthatjuk, hogy az amerikai mezőgazdaságban végbement jelentős változások ellenére a mezőgazdaság üzemszervezeti rendje többé-kevésbé változatlan maradt. Más szavakkal, a mezőgazdaságban – a gazdaság más ágazataival szemben – a vállalati-társasági formáknak csak elenyésző szerepük van. A mezőgazdaságra tehát nem jellemzőek a több ezer (száz) embert foglalkoztató, hierarchikus belső szervezeti renddel bíró, bonyolult kereszttulajdonlásokkal leírható gazdasági szervezetek.

Ezzel elérkeztünk az agrárközgazdászok örökzöld kérdéséhez. Miért váltak  a családi gazdaságok a fejlett országokban a mezőgazdaság domináns szervezeti formájává, és miért maradtak azok? Egy öntudatos hazai agráros egyből vágná rá a választ: mert az állam támogatta és ma is támogatja az egyébként életképtelennek bizonyuló családi gazdaságokat.

Ez az álláspont számos problémát felvet, ha el is tekintünk a hazai nagyüzemi agráriusoknak a családi gazdaság kifejezéstől való érthetetlen fóbiájától. Az első nyilvánvaló tévedés abban rejlik, hogy a fejlett országokban az agrártámogatások rendszere a mai napig is a nagyobb méretű üzemeknek kedvez. Az elmúlt évtizedekben született tanulmányok egybehangzó eredményei szerint országoktól függően a mezőgazdasági támogatások 70-80 százalékát a gazdaságoknak mindössze 20-30 százaléka élvezi. A főáramú agrárpolitikai irodalom ez ügyben úgy szokott fogalmazni, hogy az agrártámogatások a gazdag farmereket még gazdagabbá teszik, míg a szegény termelők jövedelmi gondjait képtelen orvosolni. A fentiekből az is következik, hogy az agrárpolitika szándékaival ellentétesen nemhogy fékezte volna a mezőgazdasági struktúra átalakulását (koncentrálódását), hanem inkább gyorsította azt. Az érvelés másik problémája, hogy a családi gazdaság fogalma egy leíró kategória, önmagában nem mond semmit annak nagyságáról és hatékonyságáról. Ezért tévedés azt állítani, hogy a családi gazdaság bizonyos közgazdasági aspektusokból általában ilyen vagy olyan tulajdonsággal rendelkezik.

Egy lehetséges magyarázat


Mi akkor a magyarázat a címbeli kérdésre? A lehetséges argumentáció két pilléren nyugszik: egyrészt a modern vállalatelmélet néhány megfontolásán, másrészt a mezőgazdasági termelés bizonyos sajátosságain. A modern vállalatelmélet egyik nagy hatású megújítója, a Nobel-díjas Ronald Coase arra az egyszerűnek tűnő kérdésre kereste a választ, hogy miért léteznek a vállalatok egyáltalán? Coase többek között azt vizsgálta meg, hogy milyen tényezők határozzák meg, hogy egy szolgáltatást vagy árut a piacról érdemes megvásárolni, vagy inkább egy vállalaton belül hatékonyabb előállítani. Elméletének kulcseleme, hogy a piaci csere nem költségmentes. Például mind a vevőnek, mind az eladónak tájékozódni kell a piac helyzetéről, ami időbe és pénzbe kerülhet. Hasonlóan, a felek gyakran szerződést kötnek egymással egy jószág vagy egy szolgáltatás cseréje kapcsán. A szerződések előkészítése, betartatása, a mulasztások pótlásának megoldása, illetve következményeinek kiküszöbölése szintén költségekkel jár. Hasonló szituációk fordulhatnak elő a munkaerőpiacon a megfelelő munkaerő megtalálása kapcsán. De említhetjük a vállalaton belüli ösztönzés klasszikus problémáját. Mindezek további költségekkel terhelik a piaci cserefolyamatot. Coase ezeket hívta összefoglalóan tranzakciós költségeknek. Ha nincsenek tranzakciós költségek, akkor vállalatok sincsenek. Ebben az elméleti keretben tehát a tranzakciós költségek határozzák meg, hogy egy jószágot a piacon vesznek meg, vagy azt inkább megtermelik vállalaton belül. Egy állattenyésztő farmernek például döntenie kell, hogy saját maga termelje meg a takarmányt az állatai számára, vagy inkább a piacról vásárolja meg.

A magyarázat másik fele abból indul ki, hogy a mezőgazdaság olyan sajátos környezetben működik, amelynek kereteit ma is nagyrészt a természet jelöli ki. Ez az óvatos Olvasónak rögtön gyanúsnak tűnhet, hiszen a hazai agráriusok a mezőgazdaság sajátosságait mint az agrártámogatások megalapozását szolgáló végső érvet szokták emlegetni. Korábban e lapok hasábjain is írtunk arról, hogy a mezőgazdasági termelés specialitásai önmagukban nem jelentenek semmilyen elfogadható közgazdasági érvet az agrártámogatások mellett. Ezúttal azonban az agrárstruktúrák változásainak megértésére kívánjuk használni ezeket a tulajdonságokat.

Lássuk, miről van szó közelebbről! A mezőgazdasági termelés egyik sajátossága a szezonalitás. Ez a tulajdonság nem teszi lehetővé, hogy a mezőgazdasági termelés különböző lépcsőit egyidejűleg végezzék. Emiatt például nem lehetséges olyan munkamegosztás a növénytermesztésben, amelyikben például egymással párhuzamosan az egyik ember csak szánt, a másik csak vet, a harmadik pedig arat. A szezon tehát azt jelenti, hogy a farmerek az évnek egy bizonyos szakaszában csak meghatározott tevékenységet folytathatnak (például vetés), és ezt a lehető legjobban kell elvégezniük. A szezonalitás befolyásolja a termelési ciklusok számát egy éven belül, a cikluson belüli termelési fázisok számát, az egy fázison belüli speciális tevékenységek számát, végül pedig a fázis hosszát.

A természet erői tehát megkülönböztetett szerepet játszanak a mezőgazdaságban. A véletlenszerűen előforduló természeti jelenségek különösen sok gondot okozhatnak a farmereknek, gondoljunk csak a szárazságra, a fagyra, az árvízre vagy a különböző növényi kártevőkre és állati betegségekre. A természet két szempontból is fontos hatást gyakorol a mezőgazdaságra. Egyrészt előreláthatóvá teszi a termelés szezonalitását, másrészt viszont a váratlan események tönkretehetik részben vagy egészben a termelési folyamat addigi eredményeit.

A mezőgazdasági üzemrendszer fejlődésének megértéséhez tehát az a kulcs, hogy a természet milyen módon befolyásolja a farmereket az üzemszervezeti forma megválasztásában. Két tényezőt érdemes számba venni. Először, a természet által generált termelésingadozások lehetőséget adnak a bérmunkásoknak, hogy kihúzzák magukat az esetlegesen rosszul elvégzett munkájuk következményei alól. Másodszor, a szezonalitás korlátozza a specializációból fakadó nyereségeket, és időbeli problémákat okoz a termelés egyes fázisai között.

A mezőgazdasági üzemeknek számtalan fajtájuk van. Érdemes azonban két ideáltípust megkülönböztetni. Az egyik a tiszta családi gazdaság, amikor egy farmer birtokolja a kibocsátást és gyakorolja az ellenőrzést az összes termelési eszköz fölött. A másik típust az ipari farm képviseli, ahol sok ember tulajdona az üzem, a munkaerőt nagyszámú bérmunkás biztosítja. A két ideáltípus között természetesen számos átmeneti forma létezik. A különböző üzemfajták költségei és hasznai attól függnek, hogy milyen átváltás létezik a hatékony munkára való ösztönzés és a specializációból fakadó előnyök között.

A családi gazdaságok előnyei nyilvánvalóak. Egy családi gazdaságban a farmert, mivel ő a tulajdonos, senkinek nem kell ösztönözni vagy ellenőrizni, hogy rendes munkát végezzen. A hatékony munka iránti elkötelezettsége tehát tökéletes. Másrészt a családi gazdaságoknak hátrányai is vannak. E forma költségei abból származnak, hogy specializáció hiányában a farmernek mindenhez értenie kell a termelés minden fázisában. Egy ilyen általános képzettségű ember szükségszerűen hátrányban van azokkal szemben, akik csak a termelés egyik fázisára specializálódtak. A családi farm ugyanakkor magasabb egységköltséggel működteti tőkéjét.
A családi gazdaság növekedésének ugyanis gátat szab a család mérete és vagyona. Ez a kötöttség megakadályozhatja, hogy kihasználják a termelés bővítéséből fakadó gazdasági előnyöket. A családi gazdaság által működtetett eszközök ezért csak magasabb egységköltségekkel működhetnek. Például egy nagyobb teljesítményű traktor nagyobb földterület megművelését is lehetővé tenné egy adott, optimálisnak minősülő időszak alatt. A földterület esetleges növelését azonban már nem teszik lehetővé a család rendelkezésére álló erőforrások.

Az ipari farm esetében a tulajdonosok ugyanúgy megosztják bevételeiket, mint a költségeiket. A termelésben általában nem vesznek részt közvetlenül, helyettük specializálódott bérmunkások biztosítják a munkaerőt. Az ipari farm előnyei elsősorban a magasan specializálódott bérmunkások termelékenységéből és az alacsonyabb egységköltségekből származnak. Az érem másik oldalán azonban azt találhatjuk, hogy a bérmunkásokat a hatékony munkára ösztönözni kell. Ez a feladat pedig jelentős többletköltségekkel járhat a vállalat számára.

Joggal mondhatja bárki, hogy a fentiekben a mezőgazdasági példák ellenére semmi agráros sajátosság nincs, ezek általános vállalatelméleti megfontolások. Ha viszont ezeket az érveket összevetjük a mezőgazdasági termelés korábban bemutatott sajátosságaival, akkor közelebb juthatunk az agrárstruktúrák fejlődésének megértéséhez.

A mezőgazdaság egyik fontos jellemzője, hogy élő és folyamatosan növekvő jószágokat állít elő, amelyek számos fázison mennek keresztül a termelési folyamat során. A fontosabb lépcsőfokok például a növénytermesztés esetében: a talaj-előkészítés, vetés, talajmegművelés, aratás és feldolgozás. Az állattenyésztésben is megkülönböztethetünk jó néhány lépcsőfokot a fogantatástól a vágásig bezáróan. A természet tehát a mezőgazdasági termelés mindkét főágazatának teljesítményét befolyásolja.

A farmer döntését, hogy a termelés különböző fázisait saját üzemén belül vagy a piacról kívánja-e megoldani, az határozza meg, hogy milyen átváltás létezik az adott termelési fázisra való specializálódás haszna és a piaci tranzakció költsége között. Érdemes-e például a szántóföldi növényvédelmet egy erre specializálódott vállalkozásnak kiadni, vagy inkább a farmer saját maga végezze el ezt a feladatot?

A mezőgazdaságban, éppúgy, mint a gazdaság más ágazataiban a közbenső termelési lépcsőfokok egy ösztönzési problémához vezetnek, mivel az egyes fázisok között ütemezési gondok léphetnek fel. Az ösztönzési probléma különösen komoly a mezőgazdaságban, mert a közbenső jószágokat nem lehet tárolni azok élő jellege miatt. Semmilyen növény és állat nem áll meg a növekedésben csak azért, mert a termelés következő fázisa még nem készült fel a fogadásukra. Sok esetben a termelési feladatok kis időbeni csúszása jelentősen csökkentheti a kibocsátást. A növényvédelem vagy az aratás nem megfelelő időzítése súlyos következményekkel járhat a növénytermesztésben. Az időbeliség azért okoz ösztönzési problémát, mert minden eltérés az adott termelési fázis optimális időben történő elvégzésétől károsan hat a termelés végeredményére. Másrészt nem lehet tudni, hogy az optimális időszak mikor jön el pontosan. Ez a probléma költségessé teszi az egyes termelési fázisok közötti együttműködés szerződéses alapokra való helyezését. Ha növekszik a bizonytalanság, akkor csökken annak a valószínűsége, hogy két mezőgazdasági vállalkozás szerződéses kapcsolatba lépjen egymással a termelési fázisok között.

Az időbeliség mellett a termelési ciklusok száma, az egyes fázisok hossza, az egyes fázisokon belüli feladatok száma is befolyásolja az ösztönzőket. Ha kevés termelési ciklus van, az egyes fázisok hossza rövid, ha a fázison belüli feladatok száma kevés, akkor csak kevés előny származik a specializált bérmunka alkalmazásából egy komplex vállalatban. Ezek a feltételek nemcsak a specializációból származó előnyöket korlátozzák, hanem a bérmunkások ellenőrzését is költségessé teszik. Ugyanakkor a fenti körülmények jelenléte a családi gazdaságokat vonzó alternatívává teszik a mezőgazdasági szervezetek számára.

A másik lehetséges eset, amikor a termelést sok ciklus, hosszú fázisok és sok fázison belüli feladat jellemzi. Ekkor a specializációból fakadó előnyök és az intenzív tőkefelhasználás a nagyméretű ipari farmok számára teremt kedvező környezetet. Ha a farmerek képesek enyhíteni a szezonalitás és a kibocsátás véletlenszerű ingadozásaiból fakadó problémákat, akkor a mezőgazdasági üzemszervezet a nagyméretű vállalati forma irányába fejlődik.

Itt érdemes megállni egy pillanatra, hogy egy a hazai agrárius közvéleményben nagy népszerűségnek örvendő tételt felülvizsgáljunk. Az időbeliség és a szezonalitás problémája világossá teszi, hogy miért nem igaz a fejlett országok mezőgazdaságának „túlgépesítettségéről” szóló legenda. A közszájon forgó állítás úgy szól, hogy a hazai mezőgazdaság a szocializmusban többek között azért volt magasabb rendű, mert a mezőgazdasági gépeket a nagyobb méretek miatt jobban kihasználták. Arról a tényről el szoktak feledkezni, hogy önmagában nem feltétlenül előnyös, ha egy gépet sokat használnak. Az optimális időpontban végrehajtott termelési feladatoknak, mint említettük, kitüntetett jelentősége van. Ezért egy farmernek megfelelő gépparkkal kell rendelkeznie, hogy az adott termelési fázist a megfelelő időben a lehető leggyorsabban el tudja végezni. Ez pedig azt jelenti, hogy a fejlett országok mezőgazdaságában a hazai agrárius körökben optimálisnak vélt gépsűrűségnél lényegesen magasabb aránnyal dolgoznak.

Az eddigiekből látható, hogy a családi gazdaság elsősorban a növénytermesztésben számíthat hatékony megoldásnak. A növénytermesztésben ugyanis kevés a ciklus, a fázisok viszonylag rövidek, kevés feladat van az egyes fázisokon belül, valamint a természet erőinek kiszámíthatatlan játéka jelentősen befolyásolhatja a termést. Ezek a jellemzők összhangban vannak az Egyesült Államok tapasztalataival. A statisztikai adatok tanúsága szerint 1997-ben a búzatermelő farmok bevételeinek 80 százaléka tiszta családi tulajdonú gazdaságokon alapult, a többit nagyrészt szintén családi, de társasági formában működő farmok adták. A búza értékesítésének 0,4 százaléka származott társasági formában működő nem családi farmokról.

Az állattenyésztés azonban nyilvánvaló kivételt jelent a családi gazdaságok dominanciája alól. A mezőgazdaság iparosodásának nevezett folyamat ebben az ágazatban okozott átható változásokat mindenekelőtt a baromfi- és a sertéstenyésztésben. Az állattenyésztésben a termelés feltételeit ma már közel sem befolyásolják annyira a természet erői, mint a növénytermesztésben. Másképpen fogalmazva, az állattenyésztésben ma már megteremtődtek a „gyárszerű” termelés feltételei. Ennek következtében ma már a nagyméretű ipari farmok a meghatározók a baromfi- és a sertéstenyésztésben. A termelési méretek további növelésének és fenntartásának ma már az egyre súlyosabbá váló környezetvédelmi problémák szabnak határt. Itt elég, ha csak a hígtrágya kezelésének problémájára utalunk, amely különösen akuttá vált az úgynevezett megafarmok esetében, ahol több mint 50 ezer állatot nevelnek.

Hazai implikációk

A bemutatott érvelés rávilágít a szocialista agrárfejlődés és az átmenet paradox és abszurd vonásaira. A szocialista agrárpolitika az üzemszervezeti formák természetes kiválasztódásának mesterséges korlátozásával (mindenekelőtt a föld magántulajdonának korlátozásával) a fejlett országok agrárfejlődésével ellentétes irányba terelte a hazai mezőgazdaságot. A növénytermesztésben a bérmunkán alapuló nagyméretű „gyárszerű” termelést honosította meg, míg a családi munkaerőn alapuló gazdálkodást az állattenyésztésre (elsősorban a sertésre) korlátozta. Kivételt ez alól egyrészt a baromfitenyésztés jelent, ahol az iparszerű módszerek viszonylag hamar elterjedtek. A másik kivétel a zöldség- és gyümölcstermesztés volt, amelynek problémáival ebben a cikkben nem foglalkoztunk. A részmunkaidős gazdaságok a fejlett országokban elsősorban a növénytermesztésben jellemzőek, míg nálunk a háztájizás révén a sertéstenyésztésben váltak meghatározóvá.

Így alakult ki az az abszurd helyzet, hogy a méretében amerikaias, ámde üzemszervezetében gazdaságtalan forma jött létre a növénytermesztésben. Ezzel szemben az állattenyésztésben a méretében kicsi, viszont üzemszervezetében inadekvát forma vált meghatározóvá. Hozzátehetjük még, hogy a nagyüzeminek nevezett állattartás csak üzemszervezetében volt formailag kompatibilis a fejlett országok mezőgazdaságával, azonban méretei messze alatta maradtak a versenytársakénak. Ehhez még hozzájárultak a takarmányozástechnológia fejletlenségéből és a munkaerő képzetlenségéből és túlzott létszámából fakadó problémák. Mindezeket érdemes eszünkbe vésni, amikor a szocialista agrárcsoda iránti nosztalgikus hangokat halljuk. Nem csoda volt ez, hanem egy gnóm, egy mesterségesen kitenyésztett fejlődési rendellenesség.

A hazai és a fejlett világ mezőgazdasága közötti különbségek az átmenet során is fennmaradtak. A növénytermesztésben látszólag javult a helyzet, hiszen a szántóföldi területből megnövekedett a magántermelőként számon tartott gazdák aránya a társasági, vállalati formák rovására. Az előbbi formák esetében azonban nem feltétlenül beszélhetünk tiszta családi gazdaságokról. A tulajdonos vagy családtagjai ugyanis sok esetben nem vesznek részt közvetlenül a termelésben, hanem azt bérmunkásokkal végeztetik. Az állattenyésztésben pedig az átmenet során alkalmazott privatizációs technikák nem tették lehetővé a specializált, nagyméretű ipari farmok általánossá válását.

Az elmúlt évtizedben az általánosságok kellően magas szintjén folytatott verbális „szakmai” és politikai vita a kívánatos üzemszerkezetről és az optimális üzemméretről alapvetően korszerűtlen és félrevezető volt. Nem akarjuk azt az érzést kelteni, mintha a röviden vázolt teoretikus keret mindent képes volna megmagyarázni. Biztosak vagyunk viszont abban, hogy ez a séma átláthatóbb, logikusabb és közgazdaságilag is megalapozottabb hátteret teremt hazai agrárgondjaink megértéséhez.

• Játéktér