Vincze János

Nyomtatóbarát változat

A tények madártávlatból


A fejlett ipari országok árszínvonal-alakulásának tendenciái érdekes képet mutatnak. A nagy francia forradalom és a II. világháború között 20-30 éves deflációs és inflációs periódusok váltogatták egymást. Konkrét példaként vehetjük Nagy Britanniáét, mivel az összes többi fejlett ipari ország esete nagyon hasonló ehhez.[1] 1790 és 1815 között az árak átlagosan évi 2,8 százalékkal nőttek, majd 1815 és 1850 között 2,2 százalékkal csökkentek. Egy hasonló infláció-defláció perióduspár jellemezte a XIX. század második felét is; 1850 és 1873 között 0,9 százalékos átlagos árnövekedés, 1873 és 1896 között 1,8 százalékos csökkenés. Az ingadozás mértéke még nagyobb az időszak végén, 1896 és 1920 között 4,7 százalékos átlagos éves infláció volt, míg 1920 és 1935 között 4,1 százalékos defláció.

Közelebbről megnézve az adatokat azt látnánk, hogy ezeken a hosszabb periódusokon belül is gyakran voltak évek, amelyek a lokális inflációs vagy deflációs trenddel ellentétes ármozgást mutattak. Az 1945 utáni időszak azonban jóval unalmasabb. Az árak szinte minden évben nőttek, vagyis az utóbbi fél évszázadban töretlen volt az infláció, semmilyen jelét nem lehetett annak tapasztalni, hogy az árváltozás iránya megfordult volna, és biztosak lehetünk abban, hogy a múltbeli árszinteket sohasem fogjuk viszontlátni.[2] Az inflációs ütemek azonban ezen a perióduson belül érdekes eltéréseket mutattak. (Lásd az 1. táblázatot.) Azt mondhatjuk, hogy 1972 előtt a fejlett országok inflációja nagyon hasonlóan alakult, majd 1972 után az inflációs ráták divergáltak és megnőttek, ám a 90-es években az infláció újra lecsökkent valamennyi fejlett ipari országban.

Ebben a cikkben ezeknek a jelenségeknek az általános magyarázatát keresem. Igyekszem a leglényegesebb közös elemeket kiemelni, tehát a kép elnagyolt lesz, nem fogom hangsúlyozni sem a rövidebb távú időbeli változatosságot, sem pedig az országok egyediségét. Mielőtt azonban a történeti elemzéshez fognék, igyekszem tisztázni egy fontos kérdést: mit tekintünk az infláció (defláció) legfontosabb költségeinek?[3]

1. táblázat

Az infláció költségei

Miért is nem szeretjük az inflációt vagy a deflációt? Az árszintváltozás költségeinek problémáit durván két csoportba sorolhatjuk: 1. Miért rossz az, ha az árszínvonal váratlanul változik meg? 2. Vannak-e az árszínvonal változásának költségei abban az esetben is, ha tudjuk előre?

Kezdjük először a váratlan infláció költségeivel. Ezek első látásra szimmetrikusan elemezhetők defláció és infláció esetén. A váratlan infláció (defláció) egyik legfontosabb költsége az, hogy a hitelezők és adósok között utólagosan jövedelemátrendeződés jön létre, amennyiben a hitelek nincsenek tökéletesen indexálva az inflációhoz.[4] Ha az infláció nagyobb lesz, mint amit a szerződéskötéskor vártak, akkor az adós „nyer”, míg ellenkező esetben a hitelező. Ez az átrendeződés első látásra „zérus összegű játéknak” tűnik, ahol a nyereményt ellentételezi egy azonos nagyságú veszteség a másik fél számára. Igen ám, de képzeljünk el egy nem várt deflációs periódust, amely ugyanolyan gyakori volt a II. világháború előtt, mint az inflációs periódus. A hiteláramlás jelentős részben, jóllehet nem szükségképpen, a vagyonosabbaktól a kevésbé gazdagok felé történik. Deflációban viszont a fix kamatra hitelt felvevők járnak rosszul. Amennyiben ezek viszonylag szegényebb emberek, akkor számukra a deflációból származó veszteség a megélhetésüket veszélyeztetheti. Inflációs periódusban persze a hitelezők veszítenek, de amennyiben ezek gazdagabbak, akkor a kockázatviselési képességük is jobb, hiszen sokkal „messzebb” vannak attól, hogy valamely átmeneti vagyonveszteség hatására a fogyasztásukat is vissza kelljen fogniuk. Azt mondhatjuk, hogy ugyanakkora váratlan defláció súlyosabb össztársadalmi költségekkel jár, mint a váratlan infláció, amiatt, hogy az előbbi növeli, míg az utóbbi csökkenti az egyenlőtlenségeket.

Az inflációnak (deflációnak) azonban lehet fordított jövedelemátcsoportosító hatása is. A legtöbb munkaszerződés nominálisan határozza meg a foglalkoztatottak bérét valamilyen időtartamra előre, s így azt tekinthetjük úgy, mintha a foglalkoztatott „hitelezné” a munkáltatót. A váratlan infláció itt is a „hitelezőt” sújtja, akiről azonban most joggal tehetjük fel azt, hogy a kevésbé vagyonos partner a szerződő felek között.[5] A váratlan árszintváltozás azonban nemcsak osztályok között, hanem osztályokon belül is szülhet egyenlőtlenséget. Amennyiben a munkások egy részének jobb az érdekérvényesítési lehetősége, például képes ellenállni a bércsökkentésnek, miközben állását is meg tudja védeni, akkor egy váratlan defláció okozta reálbéremelkedés terhét növekvő munkanélküliség formájában elsősorban a kevésbé „szervezett” munkások fogják viselni.

Az előre látott infláció költségeit elsősorban úgy érthetjük meg, ha meggondoljuk, hogy miért tartunk pénzt a zsebünkben. Lényegesen megkönnyíti vásárlásainkat, ha bizonyos mennyiségű készpénzt tartunk magunknál, és nem kell mindennap betérnünk a bankba, vagy eladni valamilyen vagyontárgyat, mielőtt a boltba mennénk. Pozitív infláció esetén azonban a zsebünkben levő készpénz folyamatosan veszít az értékéből. Fizethetünk átutalási betétszámláról is, de ennek felhasználási köre korlátozott, és ennek is van „költsége”, hiszen az átutalási betétszámla kamata kisebb, mint a lekötött bankbetéteké. A készpénzt persze ma már helyettesíthetjük hitelkártyákkal. Az utóbbi nagyobb kényelmet biztosít, viszont jól tudjuk, hogy a hitelkártyák használatának pénzben is pontosan számszerűsíthető költségei vannak. Így tehát a pozitív inflációból mindenképpen adódik számunkra veszteség, még akkor is, ha az inflációt pontosan látjuk előre.[6]

Az inflációnak, akár előre látott, akár váratlan, vannak olyan költségei is, amelyek a politikai rendszer tehetetlenségén alapulnak, és amelyek elsősorban az adórendszeren keresztül érvényesülnek. Az adórendszerekben a tőkenyereséget nominálisan értelmezik, azaz, ha valaki vesz egy vagyontárgyat, majd évek múlva magasabb áron eladja, akkor az alapelv az, hogy a különbözetet tekintik nyereségnek és adóztatják, annak ellenére, hogy az eladási ár lehet, hogy csak azért nagyobb, mert közben infláció volt. Egy másik adózási költség abból fakad, hogy a legtöbb országban a személyi jövedelemadó progresszív. Nagyobb nominális jövedelem magasabb marginális adókulcsot von maga után, és így az infláció egyre nagyobb adóterhet ró az adózókra, még akkor is, ha reáljövedelmük közben nem változott. Ez biztosan így van a váratlan infláció esetében, hiszen az adókulcsokat előre rögzítik, ám az országok nagy része csak ritkán változtatja az adósávokat, tehát az előre látott infláció is automatikusan adónövekedéshez vezet.

Láthatjuk tehát, hogy különböző árváltozási jelenségek különböző társadalmi csoportokat differenciáltan érintenek. Ahhoz, hogy valakinek a készpénztartás infláció esetén költséges legyen, kell hogy legyen valamekkora készpénztartaléka, nincstelen napszámosok számára ez a költség elhanyagolható. Egy hosszú távú nominális bérmegállapodást kötött szervezett munkás nem fogja szeretni a váratlan inflációt, de egy szakszervezeten kívüli munkanélkülinek ez esetleg a munkához jutás lehetőségét jelenti. A defláció fájni fog annak, aki hitelt vett fel, míg az infláció megugrása kellemetlen lesz a hitelezőnek, vagy például annak, akinek bankbetéte van. Az adózási torzulás azokat érinti, akiknek van mit veszteniük, vagy akik „könnyen” a legmagasabb adókulccsal rendelkező jövedelemkategóriákba kerülnek. Van tehát esély arra, hogy az infláció történetét „szociológiailag” értelmezzük.

Inflációstációk. Mammon


A XIX. század második felétől a II. világháborúig eltelt időszakot az aranyvaluta rendszer (aranysztenderd) korának szokás nevezni. Ugyan a nemzetközi aranysztenderd kiteljesedése csak a XIX. század végére tehető, de a fejlődés már azt megelőzően is ebbe az irányba mutatott. Ezt a rendszert az jellemezte, hogy az egyes országok központi bankjai saját pénzükhöz rögzített aranyparitást állapítottak meg, és biztosították valutájuk gyakorlatilag korlátlan aranyra való konvertálhatóságát ezen az árfolyamon a magánszektor számára is. A központi bankok tevékenységének sarokköve a rögzített paritás fenntartása volt, szinte mindent ennek rendeltek alá. Egy ilyenfajta árrögzítéshez persze jelentős aranykészletekkel kellett rendelkezniük, de korántsem volt igaz az, hogy aranykészleteik teljes fedezetet jelentettek, tartalékként más jegybankok valutáit felhasználták, és az egész rendszerben több volt a „pénz”, mint az annak megfelelő értékű arany. Mégis az árfolyamok aranyhoz való rögzítése általában sikerrel járt. Biztosította azt, hogy a nemzeti valuták egymáshoz viszonyított cserearánya is rögzített maradt. A német márka, az angol font és a francia frank egymáshoz viszonyított árfolyama például egyszer sem változott 1860 és 1914 között, és az amerikai dollár esetében is csak a periódus elején (polgárháború!) került sor „leértékelésre”. Az árfolyamrögzítést egyre több ország vállalta és vitte sikerre, ami azt jelentette, hogy a XX. század elejére szinte az egész világ rögzített árfolyamokkal működött.

Mivel a nemzeti pénzek árát egy áruhoz, az aranyhoz rögzítették, ez azt jelentette, hogy a többi áru pénzben kifejezett ára – vagyis az árszínvonal – együtt mozgott az arany többi áruhoz viszonyított relatív árával. Az arany természeti erőforrás, amelynek összkínálata változik a lelőhelyek gazdagsága, kitermelési költsége, illetve általában a termelők döntése alapján. Ugyanakkor az arany iránti keresletnek volt ipari felhasználási része is, amihez jött még a jegybankok „monetáris” kereslete, vagyis az az igény, hogy az árfolyamrögzítést lehetővé tevő készleteket halmozzanak fel. Ha egy kormány valamely okból az olaj vagy éppen a búza pénzbeli árát igyekezne stabilizálni, hasonló helyzet alakulna ki. Az arany fizikai tulajdonságai könnyebbé teszik az árstabilizációs mechanizmus kivitelezését. Világos ugyanakkor, hogy az arany nem funkcionálhat mint univerzális forgalmi eszköz, hiszen kis értékű tranzakciók lebonyolításához túlságosan értékes még a legkisebb aranyérme is. Az első szakaszban leírt ártrendek jelentős részben magyarázhatók az arany relatív árának ingadozásaival, merőben kínálati okokból. Mind az 1850, mind pedig az 1895 utáni inflációs periódusokat megelőzte új aranylelőhelyek feltárása és az arany kínálatának megnövekedése. Mint láthatjuk, az aranyvaluta-rendszer nem vezetett az árszint stabilitásához rövid távon. Ugyanakkor lényeges az is, hogy hosszabb távon az árszínvonal nem mutatott sem pozitív, sem negatív trendet.

Az aranypénzrendszert az I. világháborúban felfüggesztették, a 20-as években újraélesztették, majd a nagy gazdasági válság a kimúlásához vezetett. A legfontosabb oka ennek a változásnak politikai volt. Az aranysztenderd korának szinte tökéletes árfolyamstabilitása mindkét irányban bizonytalan árszínvonallal párosult. Az árfolyamstabilitás legfőbb támogatói a befektetői rétegek, a pénzügyi „körök” voltak. Az aranypénzrendszer kora egyben a tőke szabad, adminisztratív korlátozottságoktól mentes áramlásának kora is volt. Kevéssé közismert tény, hogy a nemzetközi tőkeáramlás intenzitása csupán nemrég érte el – globalizálódó jelenünkben – azt a szintet, amit az I. világháború előtt. A kor befektetője kényelmesen választhatott brit, német, amerikai, orosz vagy netán argentin kötvények vagy más befektetési formák között, abban a tudatban, hogy a kalkuláció pénzneme szinte irreleváns, nem kellett árfolyamváltozástól tartania. Ugyanez a „biztonság” jellemezte a nemzetközi árukereskedelem tranzakcióit is, nem kellett félni attól, hogy a cserearányok változásának hatására a különböző országokban történő eladások haszna kiismerhetetlenül ingadozna. Ehhez a biztonsághoz képest az árszínvonal rövid távú bizonytalansága jóval kevésbé volt zavaró, hiszen a mai korból is jól ismerjük, hogy az árak ingadozása jóval kisebb, mint az árfolyamoké.

Ez a helyzet azonban nem volt minden rétegnek egyformán jó. Ezt az érzést fejezte ki William Jennings Bryan demokrata elnökjelölt 1896-ben egy híres beszédében: „az emberiséget nem szabad egy aranykereszten feláldozni”. Az aranyparitáshoz mindenáron való ragaszkodás okozta árszint-bizonytalanság ugyanis jelentős károkat okozott bizonyos rétegek számára. A beszéd apropóját az 1870 utáni hosszú deflációs periódus, és annak végén egy súlyos recesszió adta. Mint láttuk, a defláció jelentős veszteségeket tud okozni a (nem gazdag) adósoknak, akik az egyik olyan társadalmi réteg voltak, akikhez Bryan „populizmusa” szólt. Ugyanakkor az aranypénzrendszer mások számára is bűnbakká vált. A monetáris politika egyik fontos hasznának szokás tartani azt, hogy képes stabilizálni a gazdasági ciklusokat, adott esetben a likviditás növelésével serkenteni a keresletet, és így kivezetni a gazdaságot a recesszióból. Az aranypénzrendszerben a monetáris politika passzív volt a gazdasági ciklusok szempontjából, amennyiben nem igyekezett kihasználni ezt a lehetőséget. Ily módon a recessziók teljes súllyal nehezedtek a munkavállalókra, akik a ciklikus ingadozásokat csekély vagyonuk miatt jóval kevésbé voltak képesek elviselni, mint a vagyonosabb rétegek.

Ezt a helyzetet rontotta a kor költségvetési politikai stílusa is, amely a konzervatív „ne nyújtózkodj tovább, mint ameddig a takaród ér” elve alapján a költségvetési deficitet szinte bűnnek tartotta, kivéve persze háború idején, és amely nem hitt abban, hogy állami költekezéssel növelni lehet a foglalkoztatást. Ez a politika is a vagyonos, befektetői rétegek érdekeinek felelt meg. A tulajdonosi osztály fizette az adók túlnyomó részét, és természetesen nem szerette, ha azok magasak, illetve nem örült volna az állami költekezésen alapuló újraelosztásnak sem. Úgy érzékelte, hogy a deficit valójában csak az adózás elhalasztását jelenti, a mai deficitet holnapi adókkal kell fedezniük. Jóllehet a választójog fokozatosan kiszélesedett, szociáldemokrata típusú vagy munkáspártok sehol sem voltak képesek az I. világháború előtt kormányra kerülni.[7] A gazdag országok jómódú polgárságának rétege hosszú távra tervezett, és jelentősen profitált a nem újraelosztó államból, illetve a stabil pénzügyi környezetből. A fennálló monetáris-fiskális rendszer azonban nem törődött a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségekkel, és nem javított a kockázatok megosztásának hatékonyságán. A gazdasági kockázatok túlságosan nagy részét viselték a szegényebb rétegek, munkások vagy kistulajdonosok, akik ezt a legkevésbé tudták elviselni. A munkanélküliség a gazdasági ciklusokkal párhuzamosan jelentősen ingadozott, és nem volt biztos, hogy a fellendülésnél félretett vagyon elegendő a recesszióbeli munkanélküliség elviseléséhez.

A tömegek lázadása


Valóban, az aranypénzrendszer végét a nagy gazdasági válság jelentette, illetve az a tény, hogy a választójog kiterjedése, a szakszervezeti mozgalmak terjedése, a munkás (szociáldemokrata) vagy a hagyományosan a kisemberek érdekeit képviselő pártok térnyerése komoly politikai tényezővé tette a gazdaságilag hátrányos helyzetű rétegeket. A II. világháború után az új nemzetközi pénzügyi rendet létrehozó Bretton Woods-i konferencia gyökeresen más elvek alapján képzelte el a világ jövőjét, mint a megelőző kor központi bankárai. Míg az aranypénzrendszer nem alapult explicit nemzetközi egyezményeken, hanem a befektetői rétegek érdekeinek hallgatólagos koordinációján, addig a Bretton Woods-i egyezmények az aláíró országok körében szerződéses nemzetközi pénzügyi rendszert kreáltak. Ebben a rendszerben az aranyparitás központi szerepét a dollárparitás vette át, a dollár de jure kulcsvalutává vált. A rendszer tagjainak igyekezniük kellett valutájuk dollárparitását fenntartani, azonban indokolt esetben az árfolyamok változhattak. Az új pénzügyi rendszer, bár célul tűzte ki a tőkemozgások liberalizálását, ezt csak mintegy 45-50 év alatt valósította meg, és a konvertibilitás szentsége helyett elismerte az egyes államok jogát a tőkemozgások adminisztratív korlátozására. A privát szféra aranyra való konvertálási joga megszűnt. Jóllehet a dollár aranyparitása megmaradt, a konvertálhatóság csupán a központi bankok privilégiuma maradt. A rendszer gyökeresen új ideológiáját fejezte ki az, hogy az egyezményt aláíró amerikai pénzügyminiszter, Henry Morgenthau, valóságos krisztusi szerepet jövendölt az új intézményeknek, a Világbanknak és a Nemzetközi Valutaalapnak, amennyiben ezek „kiűzik az uzsorásokat a nemzetközi pénzügyi élet szentélyéből”. Utóda, Fred Vinson pedig az új intézmények székhelyét New Yorkból Washingtonba helyezte át, mivel attól félt, hogy az amerikai közvéleményben a New York-i székhelyű intézményekkel szemben előítéletek alakulnának ki.[8]

A Bretton Woods-i rendszer, amely 1973-ig állt fenn, szintén megőrzött egy bizonyos árfolyamstabilitást a dollárral szemben. Így tehát joggal mondhatjuk, hogy míg a nemzetközi árszínvonal az aranypénzrendszerben főként egy áru, az arany, addig a Bretton Woods-i rendszerben a dollár vásárlóértékétől függött, vagyis végső soron az amerikai inflációtól. Valóban, a fontosabb ipari országok árszintjei ebben a korban nem nagyon távolodtak el egymástól. (Lásd 1. táblázat.) Azt, hogy miért volt szerény, de állandó infláció ebben a korban, annak alapján érthetjük meg, hogy miért volt infláció az USA-ban. Visszatekintve úgy gondolhatjuk, hogy az adott körülmények között valószínűleg bármely nagyobb ipari ország önmagában is inflatorikus gazdaságpolitikát követett volna, azonban kétségtelen, hogy ehhez az USA esetében olyan sajátos okok is hozzáadódtak, mint a koreai, illetve a vietnami háború. Nem valószínű azonban, hogy ezek lettek volna a folytonos áremelkedés egyedüli kiváltói. Az igazi okok az inflációval szembeni társadalmi preferenciák megváltozásában keresendők.

A társadalmi-politikai változások nemcsak a pénzügyi rendszerben manifesztálódtak. Az ipari országokban kiépült a jóléti háló (egészség- és nyugdíjbiztosítás, munkanélküli segély stb.). Eközben a gazdaságpolitikák, különösen az I. világháború előtti korszakkal összevetve, nacionalistábbá váltak. A világ kisemberei gazdasági téren inkább versenytársnak bizonyultak, mint a kapitalisták, akik annak idején igyekeztek a tőkeáramlás és a kereskedelem előtti akadályokat lebontani. A társadalmi védőháló kiépítésének szükségessége mellett az aktív fiskális politika is létjogosultságot kapott, és a deficiteket már nem nézték ferde szemmel. Másfelől uralkodóvá vált az a nézet, hogy a monetáris politika képes enyhíteni a gazdasági fluktuációkat, sőt, hogy az enyhén inflatorikus politika még hosszú távon is emeli a gazdaság teljesítményét. Az infláció jótékony hatásaiban való hit fejeződött ki az úgynevezett Phillips-görbe elméletben is, amely egy statisztikai összefüggés alapján úgy vélte, hogy magasabb inflációs periódusok általában magasabb kibocsátást, illetve alacsonyabb munkanélküliségi rátákat jelentenek. Az infláció elfogadhatósága melletti legfőbb érv azonban inkább negatív volt, a deflációtól való félelemből táplálkozott. Sokan a deflációt tették felelőssé a nagy válság okozta recesszió mélységéért és hosszúságáért. E szerint a nézet szerint a defláció és a nominálbérek alsó határának merevsége a munkanélküliség soha nem látott növekedéshez vezetett.

A Bretton Woods-i rendszer felbomlásának történetét ebben a cikkben nem részletezhetem. Tény az, hogy a rendszerrel való elégedetlenség egyik, ha nem is kizárólagos oka az USA „gyenge” inflációs teljesítménye volt, amely több résztvevő számára egyre kevésbé tűnt elfogadhatónak. 1973-tól új pénzügyi rendszer jött létre, amelyben a legfontosabb valuták árfolyammozgását lényegében sem hallgatólagos, sem explicit szerződések nem szabályozzák. A fontosabb valuták egymással szemben lebegnek, kialakult a háromcentrumú pénzvilág (dollár, márka, jen, ahol mára a márka szerepét az euro örökölte). Első látásra ez a rendszerváltás nem tett jót az inflációnak, hiszen az inflációs ráták mindenhol megugrottak, jóllehet különböző mértékben. (Lásd az 1. táblázatot.) Ennek oka azonban az olajárrobbanásban keresendő, amely a rendszer számára külsődleges volt, és csak véletlen egybeesésről beszélhetünk. Az olajárrobbanásra adott válaszokban viszont tükröződtek, országonként differenciáltan, a régi beidegződések. Az olajár-növekedésből adódó munkapiaci feszültségeket mindenhol igyekeztek a monetáris politika lazításával ellensúlyozni. Azonban a meglepő az volt, hogy az infláció megugrott ugyan, de a munkanélküliség nem csökkent (stagfláció). A második olajárrobbanás csak rontott ezen a helyzeten, és a 80-as évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy változtatásra van szükség.

A józan ész diadala?


A közgazdászok hajlamosak a jelen korra és a makrogazdasági politikáira úgy tekinteni, mint az elmélet és a józan ész diadalára. Kétségkívül ma a világon az infláció olyan alacsony, amilyen már évtizedek óta nem volt, és a gazdasági növekedés évek óta szinte töretlen. Kezdjük először egy elmélettörténeti áttekintéssel, amely megvilágítja, hogy hogyan is jött létre a jelenlegi (relatív) konszenzus a helyes makroökonómiai politikáról.

A XX. században nemcsak proliferálódott az áralakulással kapcsolatos tapasztalat, de az elméleti közgazdászok nézetei is több szakaszban változtak. Jóllehet az inflációval kapcsolatos nézetek sohasem voltak homogének, az alábbiakban ismét az egyszerűsítés eszközével élek, és három nézetrendszert különböztetek meg: a keynesit, a monetárist és a modern szintézist. Különösen a keynesi felfogások között számos alcsoportot lehetne megkülönböztetni (ortodox-, neo-, új-, valamint poszt-keynesianizmus). Jelen írásban keynesianizmus alatt az úgynevezett neoklasszikus szintézist fogom érteni, amely elismerten sokat tanult Keynestől, és amely az 50-es és 60-as években domináns nézetrendszernek számított. Az alábbiakban az első két nézetrendszert írom le annak alapján, hogy milyen válaszokat adnak néhány alapvető kérdésre. Ezután határozom meg a „modern szintézis” eszmevilágát, mint a keynesizmus és a monetáris szemlélet keverékét. Erre a nézetrendszerre nem létezik általánosan bevett elnevezés. Egyesek új keynesianizmusnak hívják, mások neomonetarizmusról beszélnek, de már megalkották az új neoklasszikus szintézis terminust is.[9]

Van-e reálhatása a monetáris politikának rövid távon, azaz hat-e a monetáris politika a konjunktúrára? Mind a keynesista, mind a monetarista nézet szerint vannak reálhatások. A két elmélet közötti különbség az, hogy eltérő mechanizmusokat tartanak „felelősnek” a reálhatásokért, illetve hogy a keynesisták szerint ez a hatás deflációban, vagy nagyon alacsony inflációban nagyon gyenge lehet. A monetarizmusra jellemző, hogy a monetáris politikának kiemelkedő szerepet tulajdonít a gazdasági fluktuációkban.

Milyen az optimális monetáris politika? A keynesista felfogás szerint az optimális inflációról nem sokat lehet tudni. Annyi biztos, hogy nem lehet nagyon kicsi, mert ha ilyenre törekednénk, akkor mindig fennállna a defláció veszélye. Másfelől a pozitív inflációnak van termelésserkentő hatása a Phillips-görbe összefüggés alapján. Fenn kell tehát tartani valamilyen enyhe inflációt (nem fontos, hogy pontosan mennyit), egyébként lehetőség szerint anticiklikusan kell gerjeszteni a keresletet a kamatlábak mozgatásával annak érdekében, hogy a reálgazdaság ingadozását mérsékeljük. Ezzel szemben a klasszikus friedmani monetarizmus szerint az optimális monetáris politika az, amely a nominális kamatlábat a lehető legjobban közelíti 0-hoz. Az optimális infláció ekkor a 0 nominális kamatlábnak megfelelő negatív infláció, azaz defláció lesz.[10] Ennek eléréséhez a monetarizmus szerint a pénzmennyiséget kell szabályozni úgy, hogy a hosszú távú inflációs, azaz deflációs cél teljesüljön. Ezt mindenfajta aktív gazdaság befolyásolási szándék nélkül kell tenni, mivel a monetáris politika reálhatásairól leginkább csak azt tudjuk, hogy erősek, de hogy pontosan hogyan működnek, azt nem.

A modern szintézis nézet az első kérdésre adott válaszban elsősorban a monetarista nézetnek ad igazat, de elfogadja a keynesista mechanizmusok létezését is. A második kérdésben a modern álláspont a keynesi és a monetarista nézet között van. Optimálisnak az 1-2 százalékos éves inflációt tartja, mivel ezzel elkerülhetjük a defláció veszélyét, és ugyanakkor ezzel elismeri az infláció felülbecslésének lehetőségét is. Fontos, hogy a cél az inflációra és nem az árszint stabilitására vonatkozik, mert az utóbbi esetben a defláció szükségszerűen megjelenne mintegy kétévenként. Az aktív infláció a stabilizálást tűzi ki a monetáris politika céljául, de a lehető legvilágosabb szabályok alapján. Fontos, hogy az aktivitást nemcsak célszerűnek, hanem elengedhetetlennek tartja. A monetáris politikai szabályozás eszköze a kamatláb, és nem pedig a pénzmennyiség kell legyen.

Érdekes végigkövetni azt, ahogyan a fenti nézetrendszerekre hatott a „valóság”. A keynesizmus alapvető inflációs tapasztalata a nagy válságot kísérő defláció volt. Ezután azonban „új gazdaságpolitikai stílus” vált dominánssá, amelynek sikere lemérhető például azon, hogy míg 1900-ban a gazdag Anglia York városában a létfenntartási küszöb alatt élők arányát 43 százalékra becsülték, 1938-ban 36 százalékra, addig 1961-ben már csak 3 százalékra.[11] A fejlett országokban a szegénység és a létbizonytalanság a társadalmi védőháló és a gyors háború utáni növekedés következményeként soha nem látott mértékben csökkent. A 70-es évekre tehát a világ megváltozott. Az olajválságok most hasonló katalizáló szerepet játszottak, mint a nagy válság 1929–33-ban. Az olajár-emelkedés hatása eredendően kettős volt. Az ipari országok számára ez egyrészt növelte az árakat, másrészt a termelés költségesebbé válásával csökkentette a foglalkoztatást. A monetáris politikai válasz, országonként eltérő mértékben, az inflációval szemben a foglalkoztatásnak adott preferenciát, és ez utóbbit igyekezett stabilizálni, miközben az előbbivel kevesebbet törődött. Az eredmény azonban sokak számára váratlanul kedvezőtlenül alakult: az infláció felgyorsult, miközben a gazdaság stagnált és a munkanélküliség még inkább növekedett is. Mindehhez járult még az is, hogy az államadósság békeidőben soha nem látott mértékben felduzzadt.[12] A gazdaságpolitikusok egyre nehezebb helyzetben találták magukat, amikor az inflációt már szerették volna leszorítani. Az infláció felgyorsulása és a stagfláció ideiglenesen tehát uralomra juttatta a monetarizmust, és monetarista receptként a pénzmennyiség növekedésének korlátozásával próbáltak meg eredményeket elérni. Viszont ekkor azt tapasztalták, hogy ennek további negatív hatása van a munkanélküliségre. A monetarista receptek szerint végrehajtott 80-as évekbeli dezinflációk okozta recesszió – valamint az a tény, hogy a pénzmennyiség szabályozása technikailag majdnem megoldhatatlan feladatnak bizonyult – vezetett a modern szintézishez. A monetarista gondolkodás győzelme egyszerre játszódott le a módosítása iránti igény jelentkezésével.[13]

Mi indokolta, hogy végül egyre több és több ország „döntött” úgy, leegyszerűsítve a politikai folyamatot, hogy az infláció leszorítása prioritást kap, és a monetáris politika feladatait újradefiniálják, lényegében kihagyva a foglalkoztatás előmozdítását, és elsődleges célként kitűzve az árstabilitás fenntartását? Az infláció ma már sokkal szélesebb rétegeknek jelent problémát, mint 60-70 évvel ezelőtt. A lakosság egyre nagyobb része rendelkezik valamekkora vagyonnal, amely jelentős része, különösen a kevésbé gazdag rétegek esetében, fix kamatozású bankbetétekben, illetve értékpapírokban testesül meg. Az infláció költségeit elemezve láttuk, hogy az ilyen emberek nem szeretik sem a magas állandó inflációt (a készpénz értékének eróziója), sem a meglepetés-inflációt (a hitelező vesztesége). Az infláció felgyorsulása a 70-es években megváltoztatta a lakosság percepcióját is, hiszen addig csak a hiperinflációt átélt országok lakossága ismerte az infláció legsötétebb oldalait. Az infláció ugyanakkor az adórendszer torzításán keresztül jelentős többletadóval sújtotta a vagyonosabb rétegeket is. A 70-es évek tapasztalatai megingatták a hitet nemcsak abban, hogy az infláció hosszabb távon jövedelemnövelő hatású, de abban is, hogy a rövid távon serkenti a növekedést és a foglalkoztatást. Egyre inkább elfogadottá vált, hogy a munkanélküliség strukturális probléma, amit nem lehet rövid távú konjunktúrapolitikával hatékonyan szabályozni. A felduzzadt államadósság megkérdőjelezte a jóléti államok újraelosztási mechanizmusának hatékonyságát, egyre többen beszéltek igazságtalan, generációk közötti újraelosztást megvalósító transzferekről, és a védőháló kedvezőtlen, „lógást” ösztönző hatásairól. A feltételek tehát adva voltak egy inflációval szembeni szemléletváltozáshoz.

Az infláció elleni küzdelem két fronton zajlott. Egyrészt közvetlenül a monetáris politika eszközeivel, másrészt pedig közvetve és stratégiailag az intézményrendszer változtatásával. Ez utóbbi részben intézményesíteni kívánta a társadalmi preferenciákban bekövetkezett változásokat, másrészt pedig igyekezett meggátolni azt, hogy a preferenciák esetleges ideiglenes megfordulása újabb inflációs ugrást okozhasson. Fontos az ideiglenes jelző. Ha a társadalom preferenciái tartósan megváltoznak, akkor valószínűleg a jelenlegi intézmények sem élik azt túl. A cél inkább az, hogy az opportunista, rövidlátó változtatások lehetőségét kizárják. Ennek módszerei sokfélék, de lényegük visszavezethető néhány alapelvre. 1. Törvényesen a fiskális politika ne finanszíroztathassa kiadásait pénzkibocsátással. 2. A monetáris politika egyetlen célja az alacsony infláció lehetőleg folytonos realizálása legyen. 3. A monetáris politika irányítóin semmi mást ne lehessen számon kérni, de ennek a célnak az elérését igen. A központi bankok gyakran új alapokmányokat kaptak (például Franciaország, Nagy-Britannia), tevékenységükben egyre nagyobb szerepet kap a függetlenség hangsúlyozása, de ugyanakkor a társadalmi kontroll szükségessége is. A modern szemléletben a központi bankok szerepe közelebb került a legfelsőbb bíróság szerepéhez. A központi banknak is jól elhatárolható feladata van, amit politikai befolyástól mentesen kell teljesítenie.

A történelmi tapasztalat summázata

A következő általános történet rajzolódik ki a fent leírtakból. A klasszikus globális kapitalizmus kora még a fejlett országokban sem volt képes megoldani egy sor összefüggő problémát. Ezek a szegénység, a társadalmi igazságosság és létbiztonság voltak. Nem működtek kielégítően azok a biztosítási piacok, amelyek szükségesek lettek volna a gazdasági kockázatok hatékony társadalmi megosztásához, amennyiben túlságosan nagy bizonytalanság terhelte azokat, akik ezt a legkevésbé voltak képesek eltűrni. A kor gazdaságpolitikájának egésze, beleértve a monetáris politikát is, hajlamos volt gyakran súlyosbítani ezt a problémát. A klasszikus aranypénzrendszer célja az általános közös ármérce megteremtése volt olyan korban, amikor az árupénz fizikailag képtelenné vált a gazdaság szükségleteinek kielégítésére, ám nyilvánvaló okoknál fogva a világ bankjegykibocsátása nem volt centralizálható. Az árszint alakulása szinte melléktermék volt, lehetett időlegesen infláció vagy defláció, a rendszer „működtetőit” ez nem különösebben érdekelte. Az aranypénzrendszerben az árak változása másodlagos kérdés volt az árfolyamok stabilitása, és ezáltal a nemzetközi kereskedelem és tőkeáramlás előmozdítása mögött. Sokak szemében viszont úgy tűnt, hogy a monetáris politika igenis részt vállalhatna a ciklusok csillapításában, és a „biztosítási probléma” megoldásában.

A világháborúk és a nagy gazdasági válság olyan társadalmi-politikai változásokat idézett elő végérvényesen, amelyek következtében a biztosítási probléma megoldása került a gazdaságpolitika középpontjába. Az új rendszerben a monetáris politika funkcióját az előző érában betöltött szerepéhez képest negatívan definiálták. Nem feltétlenül kellett elősegítenie a nemzetközi tőkeáramlást az árfolyamok stabilizálásával,[14] de fenn kellett tartania, illetve növelnie kellett a foglalkoztatást elsősorban azáltal, hogy el kellett kerülnie a deflációt. Az infláció hosszú távon is „serkentő” hatásába vetett hit inkább kiegészítője volt ennek a gondolatkörnek. Míg az előző rendszerben az árszint változása másodlagos jelentőségű kérdés volt, addig most az infláció nagysága megmaradt másodlagosnak, de elsődleges fontosságúvá lépett elő a defláció elkerülése.

Az olajválság és a stagfláció rá kellett, hogy döbbentse a gazdaságpolitikusokat arra, hogy a monetáris politika nem is igazán alkalmas eszköz „társadalombiztosítási” feladatokra. A probléma az, hogy egyáltalán nem világos, hogy mikor milyen termelésingadozást érdemes kisimítani a kereslet központi szabályozásával. Amennyiben a gazdaság, vagy egy ágazat dekonjunktúrája permanens forrásból származik, vagy bizonyos iparágak (munkafajták) elavulttá válnak technológiai innovációk miatt,[15] akkor a keresletszabályozás csak arra jó, hogy szőnyeg alá söpörje a problémát, és halogassa a szükséges strukturális váltást. A gazdasági biztonság megteremtésére sokkal alkalmasabbak a társadalombiztosítás különböző fajtái, legyen az nyugdíj, egészségbiztosítás vagy munkanélküliségi segély.[16] Ma az árfolyamkockázatok a modern informatika korában sokkal jobban kezelhetők, mint az aranypénzrendszer korában voltak, vagyis a nemzetközi tőkeáramlás szempontjából az árfolyamok stabilitása nem olyan lényeges, mint száz évvel ezelőtt volt. Korunkban az árstabilitás, pontosabban az infláció stabilizálása alacsony szinten, vált a monetáris politika központi céljává. Ez több szempontból is tükrözi a közbeeső időszakok tapasztalatait. A modern nézet szerint ugyanis mind a rövid távú defláció, mind a rövid távú infláció rossz dolog, de a defláció azért mégis rosszabb. Ezt fejezi ki az, hogy az optimálisnak gondolt infláció 1-2 százalék, vagyis ha nem is találnánk el pontosan a célt, a defláció esélye legyen kicsi. A modern nézet nem tagadja azonban az infláció költségeit sem. Ezért van az, hogy az inflációt stabilizálni kell, és azonnal ráncba kell szedni, hiszen ha megugrik, akkor a dezinfláció egyre nagyobb költségekkel valósítható meg. Úgyhogy a mai konszenzus szerint a központi bankoknak mindent meg kell tenniük azért, hogy az infláció állandóan egy szűk sávban maradjon. Vagyis először a történelemben az az elfogadott nézet, hogy a monetáris politikának szinte kizárólag az árstabilitásra kell koncentrálnia, amit közelítőleg 0 ütemű, és lehetőleg minél kevésbé ingadozó árszintváltozással azonosítunk. Ennek a nézetnek az uralomra jutása minden bizonnyal összefüggésben van azzal, hogy az árstabilitásra való törekvés társadalmi bázisa alaposan kiszélesedett. A középrétegesedés következtében sokan vannak, akiknek sem a pozitív infláció, sem annak variabilitása nem jó dolog.

A végtelen történet


A mai makroökonómiai elmélet szerint egy társadalom inflációs „torzulását” több ok magyarázhatja. A fejlett ipari országok szemszögéből két fontos tényező van. 1. A lakosság mennyire idegenkedik az inflációtól. 2. Milyen mértékben lehet „meglepetés”-inflációval foglalkoztatásnövekedést elérni. A jelenlegi relatív árstabilitást alapvetően az magyarázza, hogy a társadalom inflációtűrő képessége lecsökkent, és a közelmúlt tapasztalatai alapján a foglalkoztatás nem nagyon serkenthető monetáris politikai eszközökkel. Mindkét állítás módosulhat azonban a jövőben, és megjelenhetnek olyan új tényezők, amelyek új feszültségeket generálnak. A jelenlegi rendszerről nem kell azt hinnünk, hogy örök életű lesz. Kérdés azonban, hogy tudunk-e valamit mondani arról, hogy melyek azok a gyenge pontjai, amelyek miatt a belátható jövőn belül nyomás alá kerülhet. Az alábbiakban felsorolok néhány ilyen tényezőt anélkül, hogy jóslásokba bocsátkoznék.[17]

A fogyasztói árindexre koncentrálásnak van egy olyan vetülete, amely miatt már évek óta fő a központi bankárok feje. Miközben az utóbbi években a fejlett országokban a fogyasztói árak gyakorlatilag stabilak, addig a részvényárfolyamok, amelyek szintén árak, hiszen a vállalatoknak (azaz a tőkének) az értékét fejezik ki, kitartóan szárnyalnak felfelé. Van tehát tartós részvényár-infláció. Kell-e törődnie a központi bankoknak ezzel a jelenséggel, és törekedniük kell-e a részvényárfolyamok stabilizálására is? A hivatalos nézet ma az, hogy nem, de számos nyilatkozat igazolja, hogy a központi bankok nincsenek teljesen meggyőződve ennek az álláspontnak a helyességéről. Alan Greenspan, a Fed elnöke többször kifejezte aggodalmát a részvényárfolyamok „túlzott” növekedése miatt, és időről időre felmerül olyan spekuláció, hogy a Fed a részvényárfolyamok elszaladását megakadályozandó fog kamatot emelni. A kérdésben koránt sincs konszenzus, egy esetleges kiadós tőzsdeválság bizonyára arra fogja késztetni a monetáris politikusokat, a „piacot” és az elméleti közgazdászokat is, hogy újragondolják a monetáris politika és a tőzsdei árfolyamok összefüggéseit, és pillanatnyilag nem tudni, milyen konklúzióra jutnak majd.

A jelenlegi konszenzus szerint a nagy gazdasági egységek (az USA vagy az EMU) monetáris politikáját nem szabad az árfolyamok alakulásának befolyásolnia. Kinek-kinek a saját inflációját kell alacsony szinten stabilizálnia, a dollár-euro árfolyam pedig lesz, amilyen lesz. Mint hangsúlyoztam, a XXI. század elején a pénzpiacok számára nem szükségszerű a nemzetközi tőkeáramlás biztonságához az árfolyamstabilitás. Ugyanakkor az árfolyamstabilitást számos üzleti érdek ma sem tartja elhanyagolhatónak. Ezt bizonyítja részben az, ahogyan a japán központi bank igyekszik aktív devizapiaci intervencióval befolyásolni a jen árfolyamát, de az is, hogy az euro első évének jelentős értékvesztése újra és újra előhozta az árfolyamszabályozás szükségességét az Európai Központi Bank meghirdetett „jóindulatú közönyének” ellenére. Úgy tűnik, hogy a devizapiacok szeszélye még ma is számos gazdálkodónak probléma, és a pénzügyi technikák fejlődése sem érvénytelenítette teljesen azt az aggodalmat, ami a Bretton Woods-i rendszer megalkotóit a lehetőleg stabil, de mindenképpen szabályozott árfolyamrendszer bevezetésére ösztönözte. Sem a pénzvilág, sem a közgazdászszakma, sem a központi bankok nem nagy hívei ma az árfolyamok szabályozásának, nemhogy rögzítésének, ám a lebegő árfolyamok kiszámíthatatlansága az egyik olyan tényező, amellyel számolnunk kell, mert potenciálisan ellenérzéseket kelthetnek a jelenlegi monetáris politikai világrenddel szemben.

Végül eljutottam ahhoz a kérdéshez, ami véleményem szerint a legkomolyabb problémává válhat. Az 1990-es évek számos valutaválságnak volt tanúja a fejlődő világban. Ezek a válságok olyan országokat is sújtottak, amelyek szinte kikezdhetetlennek tűntek. Számos vizsgálat bizonyította, hogy a válságok, sok egyéb ok mellett, összefüggésben voltak az „északi” országok gazdaságpolitikájával. Egy kamatlábemelés az USA-ban a nemzetközi befektetőket gyorsan a dollár felé fordítja, bizonyos feltételek megléte esetén a fejlődő országokból való meneküléshez, tőkekivonáshoz vezethet. Nem arról van szó, hogy az USA monetáris politikája egyedül lenne felelőssé tehető ezekért a válságokért, hanem arról, hogy azt a világ tőkepiacaira való hatás tekintetbevétele nélkül határozzák meg. Abban egyetértés van, hogy a fejlődő világ válságai komoly dolgok, és valamilyen megoldásra szükség van. A jelenleg domináns nézet azonban azt vallja, hogy a megoldásban nincs szerepe a fejlett országok monetáris politikájának. Inkább elismerik a fejlődő országok jogát a tőkeáramlást részlegesen korlátozó intézkedések megtételére, illetve az IMF és a Világbank szerepének újragondolását szorgalmazzák. Mások a megoldást abban látják, hogy a fejlődő országok adják fel saját valutájukat, és monetáris szempontból csatlakozzanak valamely nagy gazdasági egységhez. Ilyen törekvések valóban léteznek is. Csakhogy ez a megoldás azt implikálná, hogy amennyiben az illető fejlődő gazdaság nem mozog szorosan együtt az adoptált valuta gazdaságával, akkor az ott alkalmazott monetáris politika ugyanolyan esetleges, és néha destabilizáló lehet a fejlődő gazdaságra nézve, amilyen az az aranypénzrendszerben volt hajdanán. A jelenlegi pénzügyi rendszer tehát ma a fejlődő országok számára jelent nem elhanyagolható biztosítási problémát, amelynek nemigen van egyszerű megoldása.

Jegyzetek

[1] Lásd Anna J. Schwartz: Secular price change in historical perspective.

[2] Egy jellemző adat: 1915-ben Nagy Britanniában az árszínvonal szinte azonos volt az 1815-össel.

[3] Ma az infláció szót gyakran a pontosabb, de mesterkéltnek tűnő árszintváltozás – amely egyaránt lehet növekvő és csökkenő – helyett használjuk. Az utóbbi évtizedek állandó árnövekedése indokolja csupán, amiért ez a szóhasználat természetesnek tűnik.

[4] A gyakorlatban nem léteznek tökéletesen indexált hitelszerződések.

[5] A bérindexáció, illetve a bérszerződések gyakori újratárgyalása természetesen olyan technikák, amelyek védelmet nyújtanak az inflációs bizonytalanság ellen. Ezek sem lehetnek azonban „tökéletesek”.

[6] Ez a veszteség valójában nem az inflációval, hanem a kamatveszteséggel arányos, ami viszont rendszerint az inflációval együtt nő.

[7] A tanulmányon áthúzódó feltevés, miszerint az aranysztenderd korában a pénzvilág uralta a monetáris politikát, és annak megszűnése a többségi demokrácia térhódításának tudható be, már régóta bevett nézet az irodalomban. Jellemző, hogy a választójog szempontjából „legdemokratikusabb” ország, az USA került legközelebb az aranysztenderd megszüntetéséhez a vezető ipari országok közül. Ugyanakkor Bryan fenti beszéde után vereséget szenvedett a republikánus elnökjelölttől, és a „populista” demokratapárti irányvonal csak Franklin Delano Roosevelt elnökségével került hatalomra.

[8] Lásd Maurice Obstfeld–Alan Taylor: The Great Depression as a Watershed: International Capital Mobility over the Long Run.

[9] Az aranypénzrendszer fénykorában uralkodó klasszikusnak, esetleg neoklasszikusnak nevezett elmélet szerint a pénz csupán „fátyol”, és a reálgazdaság szempontjából a monetáris politika lényegtelen. Az árszínvonal alakulásával szemben közömbös monetáris politika jól tükrözte ezt a felfogást.

[10] Az érv az, hogy a pozitív reálkamatláb egy „torzító” adót reprezentál, amit a pénzt birtoklóknak kell fizetniük. Az optimális gazdaságpolitika viszont lehetőség szerint nem él torzító adókkal. A gondolatmenet tehát megengedi azt a lehetőséget, hogy amennyiben a költségvetési politika kénytelen „nem semleges” adók segítségével bevételekhez jutni, akkor valamekkora inflációs adó része legyen az optimális adócsomagnak. Más szóval a 0 kamatláb egy olyan ideál, amit nem feltétlenül tudunk megvalósítani.

[11] Lásd Hugh Thomas: An Unfinished History of the World. Pan Books, 1981, 537. o.

[12] Az állami kiadások évtizedek óta növekvő tendenciát mutattak. A relatíve gyors növekedés és alacsony munkanélküliség évtizedeiben azonban a bevételek nagyjából követték a kiadásokat.
A stagnálás az adóbevételeket erodálta, míg a szerzett jognak tekintett jóléti kiadások nem csökkentek, és a munkanélküliséggel összefüggő transzferek még nőttek is.

[13] Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy az intellektuális fejlődés korántsem volt egyszerűen a folyománya a gazdaságtörténetnek. Különösen igaz ez Milton Friedmanre, aki évtizedekig prédikálta monetarista krédóját, mielőtt sikeres lett volna. A 80-as években az elméleti közgazdaságtan egyik legfontosabb új fejleménye az úgynevezett reál üzleti ciklusok elmélete volt, amely a klasszikus nézetrendszer egyfajta feltámasztásának köszönhető. Habár ennek az iskolának közvetlen gyakorlati hatása sohasem volt, intellektuális szempontból a mai szintézis-nézet legalább annyit köszönhet neki, mint Friedmannek vagy Keynesnek.

[14] Mindazonáltal a Bretton Woods-i rendszer összeomlásáig a „fontos” valuták árfolyamai elég stabilak voltak. Eredetileg az árfolyamok stabilitásának fontosságát az USA képviselte leginkább, míg Nagy-Britannia volt leginkább ez ellen. A lebegő valuták rendszere véleményem szerint logikus eredménye az új gazdaságpolitikáknak.

[15] Valamennyi ilyen probléma jelen volt a 70-es években.

[16] Ezek a biztosítási fajták, illetve szélesebb értelemben a biztonságot nyújtó társadalmi transzferek rendszere, ekkorra kiépültek, és mindmáig, ha nem is funkcionálnak tökéletesen, egészében sokkal nagyobb védelmet nyújtanak a gazdasági kockázatokkal szemben, mint ami a század első felében vagy a múlt században létezett. Sőt a jelenlegi probléma ezekkel a rendszerekkel éppen az, hogy túl nagy biztonságot nyújtanak. Minden jól működő társadalom gazdasági intézményeinek alapvetően két – egymással részben ellentétes – dolgot kell összhangba hozniuk: a biztosítás és a hatékonyságra való ösztönzés. A 80-as évekre egyre többen gondolták úgy, hogy a fejlett országokban túl messzire mentek és a biztonság már a kelleténél jobban a hatékonyság rovására megy. (Ha mindenféleképpen kapsz nyugdíjat, nem fogsz takarékoskodni, ha magas a munkanélküli-segély, kevésbé éri meg dolgozni vagy munkát keresni stb.) Természetesen annak a megítélése, hogy ez az állítás igaz-e, a legszélsőségesebben emocionális vitákat kavarta fel. Ennek az az oka, hogy egyrészt nincs elegendő ismeretünk a társadalombiztosítási rendszerek hatásainak megítéléséhez, másrészt véleményünket szükségképpen formálják érdekeink, hiszen a különböző jóléti rendszerek a vagyon elosztását is különbözőképpen valósítják meg. A társadalmak vélhetőleg mindig keresni fogják az ideális egyensúlyt a biztosítási és a hatékonysági elvek között. Számunkra most itt az a fontos, hogy a fejlett országokban ma egyetértés van abban, hogy a monetáris politika szerepe szinte kizárólag az árstabilitás biztosítására korlátozódik.

[17] Thomas Sargent, a közelmúlt egyik legnagyobb hatású közgazdásza szerint a jelenlegi rendszer nem különbözik a 70-es évektől. A mai alacsony infláció csak szükségszerű véletlen, ami majd megint át fogja adni helyét egy tartósan magasabb inflációs időszaknak. (Lásd Thomas Sargent: The conquest of American inflation. Princeton University Press, 1999.)

• Játéktér