Gál Róbert

Nyomtatóbarát változat

Körülbelül száztíz-száztizenöt év múlva a többszörösen megreformált magyar nyugdíjrendszer (a dunai, nem az alsó-rajnai, mely utóbbinak a nyugdíjasai akkor sem magyarok lesznek, hanem kopott öltözékű, elnyűtt alsó-rajnaiak, akik csak kabalából vették fel a magyar nevet) valóságos aranykort fog teremteni az idősek számára. Le se lehet írni, milyen jó dolog lesz akkor nyugdíjasnak lenni! Az alábbi írás ennek ellenére arra vállalkozik, hogy – bizakodva nézve a jövőbe – mégiscsak megpróbálja leírni, milyen is lesz nyugdíjasnak lenni, most, hogy a reform első, legfontosabb lépéseit megtettük. Ha a hang bántóan ironikusnak tűnt, nézzék el nekem: a változások értékelése során mind az iróniának, mind a bizalomnak helye van, mivel a várható következmények nagy valószínűséggel pozitívak – de csak hosszú, nagyon hosszú távon. Addig, azt a pár évet, ki kell bírni. Az a benyomásom ugyanis, hogy jelenleg alig esik szó az új törvény azon eleméről, nevezetesen a társadalombiztosítási nyugdíj radikális lefaragásáról, ami a nyugdíjak várható értékét leginkább befolyásolni fogja a következő évtizedekben. Ezzel szemben az, amiről olyan sokat hallani, vagyis a magánpénztárak felállítása, érdemben nem fog sokat változtatni a nyugdíjakon a következő harminc évben. A rendszer felhalmozó jellegűvé történő átalakítása ugyanis csak nagyon sokára, negyven-hatvan év múlva fog olyan többleteket produkálni, amelyek eltakarítják az átállásból fakadó kezdeti költségeket. Igaz, ettől kezdve valószínűleg már mindig és mindenki jobban fog járni, aktívak és nyugdíjasok egyaránt – hacsak közbe nem jön valami.

Pilótajáték és gondolatkísérlet

A nyugdíjrendszerek közgazdasági problémáiról több tanulmány jelent meg az utóbbi időben – többek között a Beszélő 1997/1. számában, Csontos László tollából. Ennek ellenére érdemes elöljáróban most is futólag áttekintenünk az alapkérdéseket. Az első tisztázandó pont a két fontosabb nyugdíj-finanszírozási rendszer, a felosztó-kirovó és a tőkefedezeti eltérő érzékenységi pontjainak kipuhatolása. Az előbbi – legalábbis elméletileg tiszta formájában – a mindenkori aktív dolgozók befizetéseiből állja a mindenkori nyugdíjasok járandóságát. Hozama alapvetően három dologtól függ: az aktív és a nyugdíjas népesség arányától, a reálbérek növekedésétől és a nyugdíjjárulék kulcsától, attól tehát, hogy hányan fizetnek, mennyit fizetnek és hány ember között kell ezt szétosztani. A tőkefedezeti rendszer ezzel szemben különféle befektetési formákban felhalmozza az aktív kori befizetéseket, és ebből fedezi a visszavonulás után a nyugdíjakat. Hozama a nyugdíjpénztárak és -alapok számára engedélyezett befektetési formák átlagos hozamától függ. A két rendszer eredményességének forrása tehát eltérő, és ez rögtön rávilágít eltérő sebezhetőségükre is. A felosztó-kirovó séma ugyanis lényegesen jobban ki van szolgáltatva a demográfiai trendeknek, míg a tőkefedezeti rendszer, a tőke nagyfokú mozgékonysága miatt könnyebben tudja magát függetleníteni ezektől. A társadalom öregedése például, mind a nyugdíjba vonuláskor várható élettartam növekedése, mind az egymást követő korosztályok csökkenő létszáma révén, egyértelműen súlyosan érinti a felosztó-kirovó rendszert, egyre kevesebb embernek kell ugyanis egyre több embert eltartania.

A pilótajáték-hasonlat igen szemléletes: a felosztó-kirovó séma ugyanis nem más, mint egy különleges pilótajáték. Pilótajáték annyiban, amennyiben a korábbi befizetések fedezete nem a felhalmozás, hanem az új belépők befizetései. Különleges pedig annyiban, amennyiben a belépés kötelező, a hozzájárulás mértékét az állam határozza meg, és az ígért hozamok távolról sem mesések. Egy efféle séma igenis életképes, feltéve, hogy az új belépők többen vannak és/vagy számottevően gazdagabbak, mint a korábbiak. Minthogy azonban, nyugdíjról lévén szó, az új belépők a fiatalabb évjáratokhoz tartoznak, a születésszám csökkenése megingathatja a rendszert. Természetesen nem úgy, ahogy pilótajátékok piramisai szoktak összeomlani. Nem az a veszély, hogy a később érkezők mindenestül elveszítik járandóságukat, sokkal inkább az, hogy a kezdeti pozitív hozamokat negatív hozamok váltják fel. Az újonnan jövők már jobban járnának, ha nem lépnének be, mert kevesebbet kapnak vissza, mint amennyit befizettek, és jóval kevesebbet kapnak vissza, mint ha alternatív befektetési formát választottak volna.

A tőkefedezeti rendszert ezzel szemben az elöregedés nem zavarja meg ilyen mértékben, ráadásul a kedvezőtlen demográfiai folyamatok tőkepiaci hatásait tőkeexport révén még mérsékelni is lehet. Ezt legjobban egy abszurd és csak gondolatkísérletként felvázolható helyzet illusztrálja. Ha egy képzeletbeli országban egy idő után egyáltalán nem születnek többé gyerekek, a felosztó-kirovó rendszer biztos éhhalálra ítélné a gyermektelen korosztályokat öregkorukra (az utolsó aktív korosztályok egyébként magas fizetését kifizethetetlen nyugdíjjárulékok terhelnék). Nem lenne ugyanis olyan külföldi, aki hajlandó lenne hozzájárulni a terhek viseléséhez. Ezzel szemben ugyanez a társadalom mindvégig jólétben élne (és halna ki), ha a nyugdíjalapok befektetéseiket nem otthon, hanem a legmagasabb hozamokat ígérő piacokon fektetnék be. Ez esetben ugyanis a megtakarítások használatáért a külföldiek igenis hajlandóak lennének fizetni.

Meg kell jegyezni, hogy a fenti okfejtés csak akkor állja meg maradéktalanul a helyét, ha vadonatúj rendszerek bevezetését fontolgatjuk. Egy már kialakult szisztéma átalakítása, például felosztó-kirovó elvűből tőkefedezetivé, új szempontokat vet fel. Nevezetesen, az átállás a felosztó-kirovó pillér eladósodásával jár, aminek finanszírozhatósága érdekében pedig adminisztratív eszközökkel korlátozzák a tőkeexportot. Ez viszont fokozza a tőkefedezeti séma kiszolgáltatottságát a hazai demográfiai és gazdasági trendeknek. Az átmenetről később még lesz szó.

Társadalombiztosítási nyugdíjak a következő harminc évben

A magyar nyugdíjrendszer története kiválóan példázza a felosztó-kirovó séma demográfiai sebezhetőségét. Öregszünk. Nem mintha a „nagyon” öregek száma nőne. 1960-ról 1995-re a mindenkori hatvanévesek még várható élettartama kevesebb mint egy évvel nőtt (nagyjából 16,7-ről 17,6 évre). Inkább a „fiatal” öregek száma emelkedett. Ez önmagában semleges adat a nyugdíjrendszer, és örvendetes az életminőség szempontjából. Ami megterheli a felosztó-kirovó rendszert, az nem az abszolút növekedés, hanem a relatív: 1960-ban minden hetedik-nyolcadik magyar állampolgár töltötte be a hatvanadik születésnapját, 1995-ben azonban már minden ötödik. Az idősek aránya nő a társadalomban, mivel kevés és egyre kevesebb a fiatal. Ez kedvezőtlen, de még mindig nem veszedelmes. A riasztó a jövő. Jelenleg a pályára lépni készülő fiatalok száma még mintegy másfélszeresen meghaladja a náluk harmincöt-negyven évvel idősebbekét, azaz a nyugdíjkorhatárhoz közelítőkét. A bölcsődés- és óvodáskorúak száma azonban alig több mint a fele a hozzájuk képest negyven évvel idősebbek számának. Ez az igazán ijesztő. Hogy fogják a húsz év múlva pályát kezdők kifizetni az akkor visszavonulók nyugdíját?

Látható, hogy a rendszert a demográfiai fejlemények ásták alá. Ha a kilencvenes évek elejének gazdasági válsága nem következett volna be, akkor is ez a mostani évtized lett volna a rendszer utolsó pár jó éve. A Ratkó-gyerekek még, a Ratkó-unokák már a munkaerőpiacon vannak, a kereső-eltartott arány átmenetileg kedvezően alakul. A következő évtized végére azonban, a Ratkó-gyerekek visszavonulásával, már mindenképpen pótlólagos erőforrások bevonása, vagy a nyugdíjak elértéktelenítése vált volna szükségessé. Az elmúlt évek foglalkoztatási válsága, a nyugdíjrendszer megterhelése majdnem egymillió fiatal nyugdíjassal, valamint a tömegessé vált kibújás a járulékfizetési kötelezettség alól csak siettette a korrekciót.

A pilótajáték tehát összeomlott, szanálni kell. Most már bizonyos, hogy a fiatalabb generációk magasabb járulékkulcsok alapján fognak fizetni, hosszabb ideig, és mindezért kevesebbet kapnak majd vissza. Évek óta erőlteti a mindenkori kormány, hogy ez így legyen, és a nyugdíjkasszát valahogyan egyensúlyban lehessen tartani. A legkényesebb lépést azonban úgy tűnik most, az új nyugdíjtörvénnyel tették meg – anélkül, hogy az érintettek egyáltalán észrevették volna.

Vegyük csak sorra. Először is, apránként átalakultak a kezdőnyugdíj számítása során figyelembe vett tényezők. A friss nyugdíjas egyre hosszabb időszakban keresett bérének (azaz egyre alacsonyabb átlagbérének) adott hányadát kapja kézhez. Hol van ez a tíz-tizenöt évvel ezelőtti „védett kortól” amikor csak az utolsó öt év legjobban fizetett három évét számították be. A nyugdíjak valorizációja mindig lemarad egy-két évvel az árindex mögött. A degresszió sávjai – a személyi jövedelemadóéhoz hasonlóan – nem követik az inflációs bérnövekedést. A kezdőnyugdíj jövedelemhelyettesítő képessége lecsökkent (a kezdőnyugdíj és a zárófizetés, tehát a nyugdíjba vonulás által előidézett jövedelemvesztés mértéke nőtt). Felemelték a nyugdíjkorhatárt is. Ez némi huzavona után már korábban megtörtént, az új törvény csak megerősítette a korábbi döntést. Ez önmagában megnöveli a nyugdíjakat, a szolgálati idő meghosszabbítása révén, és lerövidíti a nyugdíjban töltött életszakaszt. Ha semmi más nem változott volna, a korhatáremeléstől a nyugdíjak reálértékének nőnie kellett volna. Erre a változtatásra azonban inkább azért volt szükség, hogy a nyugdíjak reálértéke ne csökkenjen olyan drasztikusan, mint amennyire akkor csökkent volna, ha a szabályok nem változtak volna meg.

Az új törvény ugyanis a 47 évesnél fiatalabbak számára a szigorúbb kritériumok ellenére jelentősen alacsonyabb nyugdíjat ajánl. Nem arról van szó, hogy a magánpénztárakba átlépők veszteségeket szenvednek el, amit aztán egyéni számlájukon gyarapodó megtakarításaik kompenzálnak. Nem, ez az ellensúlyozható veszteség, amit a már a munkaerőpiacon lévőknek nem is kötelező vállalni, csak megtetézi azt a semmivel sem ellensúlyozott és minden 47 évesnél fiatalabb ember számára megkerülhetetlenül elszenvedett veszteséget, amit a nyugdíjszámítási kulcsok megkurtítása okoz. A most 47 évesnél idősebb, de még aktív személyek visszavonulásukkor, 40 szolgálati év esetén a havi átlagkereset 80 százalékát fogják megkapni, akik jelenleg 47 évesnél fiatalabbak, azok mindössze 66 százalékot, de csak akkor, ha nem léptek be magánpénztárba, mert ha átléptek, akkor még kevesebbet. 25 évnyi szolgálati idő után a különbség még nagyobb: 63 százalék a 41,25 százalékkal szemben.

Forintban nehéz ezt a különbséget megbecsülni. Ha egy egyszerűsítő feltevéssel élve 50 000 forintban állapítjuk meg valakinek a havi átlagos bruttó keresetét, és eltekintünk a degresszivitástól (amitől a nyugdíjfolyósító nem fog eltekinteni), valamint a személyi jövedelemadó eltérő beszámításától, akkor 25 évi szolgálati idő után az illető kezdő nyugdíja 31 500 forint lesz, ha jelenleg 47 éves vagy idősebb, de csak 20 625 forint, ha még nem érte el ezt a korhatárt. Több mint tízezer forintos veszteség, a társadalombiztosítási nyugdíj egyharmada. (Ismétlem: a valóságban a különbség kisebb lesz, mivel a havi jövedelem első tízezer forintja másként kerül beszámításra, mint az ötödik).

Magánnyugdíjak a következő harminc évben

Fontos észrevenni, hogy az új nyugdíjtörvény legfontosabb elemének tekintett változásról, a kötelező magánpénztárak felállításáról eddig még egyetlen szó sem esett. A fent leírt veszteségek mindenkire vonatkoznak, átlépőkre és maradókra egyaránt. Meglátásom szerint ugyanis – és ennek alátámasztására az alábbi szekcióban megpróbálok további érveket is felsorakoztatni – a mostani felnőtt generációk számára a változtatások elsősorban a felosztó-kirovó rendszer szanálását jelentik, nem a magánpénztárakat. Márpedig a régi rendszer korrekciója az érintettek számára kedvezőtlen vagy legjobb esetben semleges. Az elszenvedett veszteségek azonban elkerülhetetlenek; nincs az a hatalom, amely képes lenne előteremteni a korábbi rendszer változatlan fenntartásához szükséges erőforrásokat. Legrosszabbul a 47 évnél fiatalabb negyvenesek járnak, és minél idősebb vagy fiatalabb valaki ennél a generációnál, helyzete annál kevésbé romlik. A nagy vesztesek könnyen beazonosíthatók: a Ratkó-nemzedék. Ők azok, akik számára az elmúlt évtizedek felelőtlen ígérgetése végképp megalapozatlannak bizonyul, az ő nyugdíjukat az eredeti feltételek szerint senki nem fogja kifizetni, elegendő saját felhalmozásról gondoskodni pedig már késő. Ők még ki fogják fizetni a náluk idősebbek nyugdíját, de a náluk fiatalabbaktól már jóval kevesebbet fognak kapni a saját nyugdíjukra. Csak az fogja tudni mérsékelni a visszavonuláskor elszenvedett jövedelemcsökkenést, aki képes és hajlandó jelenbeli jövedelmeinek még további részeiről is lemondani, és felhalmozni azokat valamilyen önkéntes nyugdíjbiztosítás keretében.

Érveimet két lépésben fogom kifejteni. Először azt vizsgálom meg, hogy kiknek érdemes belépni valamelyik magánnyugdíjpénztárba, és csak utána azt, hogy kik azok, akiket a magánpénztárban összegyűlő nyugdíjuk a társadalombiztosítási nyugdíj megkurtításáért teljes mértékben kárpótolni fog. E kettő ugyanis nem ugyanaz. A nyugdíjtörvény először is lecsíp mindenkinek a járandóságából, aki 47 évnél fiatalabb, másrészt értelemszerűen tovább csökkenti azokét, akik belépve egy magánpénztárba, járulékuk egy részét immár nem a társadalombiztosításnak, hanem a pénztárnak fizetik be. Azok például, akik a fenti példához hasonlóan 40 éves szolgálati idővel rendelkeznek majd, jelenleg 47 évnél fiatalabbak, és belépnek egy pénztárba, átlagfizetésüknek nem 66 százalékát, hanem csak 48,8 százalékát fogják megkapni a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságtól. 25 évnyi szolgálat után pedig 41,25 százalék helyett csak 30,5 százalékot. A többit a pénztár fizeti.

Az átlépésből fakadó pluszok és mínuszok összevetésénél az alábbi szempontokra érdemes figyelemmel lenni. A veszteség abból fakad, hogy az egyén szolgálati évei, az átlépés előtt ledolgozottak is, kevesebbet fognak érni a társadalombiztosításnál; mértéke attól függ, hogy valaki hány évet dolgozik, és élete folyamán mekkora volt az átlagkeresete. A nyereség forrása viszont az, hogy az illető járulékainak egy részét egyéni számlán tarthatja, és még kamatot is kap rá. A nyereség nagysága tehát azon múlik, hogy valaki hány évet töltött a nyugdíjpénztárban, és mennyit keresett ezekben az években. A kérdés így az, hogy a magánpénztárban töltött felhalmozási periódus alatt összegyűlt pénz kompenzál-e a veszteségért. Ez pedig alapvetően öt tényezőtől függ: az egyik oldalon attól, hogy milyen hosszú a felhalmozási periódus, és a várhatóan nyugdíjban töltött idő, mekkora  a tőkekamat a felhalmozási periódusban, mekkora a bruttó fizetés, és annak hány százaléka kerül az egyéni számlára; a másik oldalon pedig attól, hogy milyen hosszú a teljes szolgálati idő és mekkora az egy szolgálati évre eső levonás (ezt a törvény a bruttó átlagfizetés 0,43 százalékában állapítja meg).

Az átlépés mérlegelésénél az érintettek tulajdonképpen nagyon kevés fogódzóval rendelkeznek. A tavaszi törvényjavaslat mellékletében közölt táblázatok, melyek az internetre is felkerültek, meglehetősen hozzávetőlegesek. A szóban forgó számítások ugyanis nem az egyéni átlagkeresetekre épülnek (mennyit keres az illető egy átlagos hónapban élete folyamán), hanem az országos átlagkeresetekre (mennyit keres egy átlagember egy hónapban). Márpedig a felmérések egyértelműen mutatják, hogy az emberek meglehetősen bizonytalanok annak megítélésében, hogy keresetük átlagos-e, annál magasabb, vagy épp alacsonyabb. Többnyire alábecsülik saját keresetüket, azaz alacsonyabb jövedelmi decilisbe sorolják magukat, mint ahova ténylegesen tartoznak. Következésképp azok a táblázatok, amelyek az országos átlagkeresettel, annak felével, illetve kétszeresével rendelkező hipotetikus személyekre lettek kalibrálva, valószínűleg sokakat eltántorítanak a vegyes rendszer választásától, olyanokat is, akiknek egyébként valószínűleg megérné átlépni.

Ráadásul egy ilyen kalkulációnál, hacsak valaki fel nem hívja figyelmüket a tévedésre, a megkérdezettek jelenlegi fizetésük alapján fognak számolni, márpedig ez igencsak félrevezető. Mint említettem, a veszteségek az egész életkeresetet érintik, a nyeremények azonban csak az átlépés utáni kereseteket. Márpedig az egyes foglalkozások ún. életkor-kereseti görbéjének meredeksége nagyban eltér egymástól. A kékgallérosok vagy az alacsonyabb képzettséget igénylő szellemi foglalkozásúak keresete sokkal kisebb mértékben nő életük folyamán, mint a diplomásoké. Nem elég tehát, ha annak alapján dönti el valaki, melyik nyugdíjrendszert választja, hogy megítélése szerint saját fizetése az országos átlagnak a fele vagy a kétszerese-e, vagy éppen átlagos; arra is gondolni kell, hogy az ő foglalkozásában milyen mértékű keresetemelkedésre lehet számítani az idő előrehaladtával.

Harmadik szempontként pedig érdemes felhívni a figyelmet a jövedelem és a keresetek közötti – esetenként jókora – különbségre. Számos pályán a nyugdíjszámítás alapját képező fizetés jóval elmarad a tényleges jövedelemtől. Ez az elem ugyancsak befolyásolja a kalkulációt.

Ennek alapján, anélkül hogy a részletesebb kalkulációba belemennénk megadható egy durván leegyszerűsített szabály, elsősorban arra vonatkozóan, hogy kinek nem éri meg belépni. Ha a jelenlegi szolgálati időből indulunk ki, ami egy átlagos nyugdíjas esetében 30 és 40 év között van, akkor a pénztári tagságból fakadó havi veszteség a havi átlagos bruttó életkereset 13-17 százaléka (ami azonban az egyéni szolgálati idő függvényében ennél kisebb vagy nagyobb is lehet). A nyereség ezzel szemben a pénztári befizetések kamatos kamattal növelt értéke (ami függ a tag mindenkori keresetétől, a nyugdíjjárulék kulcsától [6, később 7, majd 8 százalék], a tőkepiaci hozamrátától és a futamidőtől), szorozva a pénztártagként és a nyugdíjasként eltöltött időszak hosszainak hányadosával.

Ez így egy lélegzetre igen bonyolultnak tűnik. Némiképp leegyszerűsítve és átrendezve az egyenletet, három hányadost kapunk. Egyfelől a pénztártagként elért, illetve az egész élet folyamán megszerzett fizetések valamilyen aránya, másrészt a pénztártagként, illetve nyugdíjasként várhatóan eltöltött idő aránya, végül a futamidő hatványában növekvő járadékkulcs a 13-17 százalékos veszteséghez viszonyítva. (Természetesen a legutóbbi komponenst csak az egyenlet átrendezése során, trükk révén nyertük. Valójában nem a járadékkulcs nő exponenciálisan, hanem a megtakarítás.) E három hányados szorzatának meg kell haladnia egyet, hogy a nyeremények felülmúlják a veszteségeket. A szorzat első eleme az egyéni keresetek növekedési ütemétől és a pénztárban eltöltött idő hosszától függ. Kivételes esetektől eltekintve értéke meghaladja az egyet, hiszen pályájuk második felében az emberek általában jobban keresnek, mint fiatalabb korukban. Ugyanakkor a hányados a pénztárban eltöltött idő növekedésével többnyire csökkenő tendenciát mutat, ugyanis minél hosszabb ideig pénztártag valaki, annál közelebb van pénztári tagként elért átlagkeresete az egész életében élvezett átlagkeresetéhez. Kalkulációja során azonban figyelemmel kell lenni egyéb szempontokra is, így arra, hogy a nagyon magas jövedelmek felső sávja a degresszió miatt már nem növeli a számításba vehető értéket.

A középső komponens hozzávetőlegesen 14-17 évi pénztári tagság esetén éri el az egyet, azaz ilyen hosszú futamidő kell ahhoz, hogy a pénztári tagság időtartama elérje a nyugdíjkorhatár elérésekor még várható élettartamot. A demográfiai trendek javulásával ez a szám remélhetőleg emelkedni fog. Végül a harmadik hányadosnak önmagában körülbelül 13-21 évre van szüksége ahhoz, hogy a bűvös egyes értéket elérje, 4 százalékos átlagos tőkehozamot feltételezve (3 százalékos hozam mellett azonban már 18-27 évre; és arról se feledkezzünk meg, hogy 30 évnél rövidebb szolgálati idő esetén még jóval többre).

Fortinbras nyugdíja

Az efféle elnagyolt kalkuláció természetesen nem helyettesítheti a pontosabb, egyénre szabott számítást. Egy-két következtetésre azonban módot ad. Először is látható, hogy a negyven éven felüliek többségének már nem éri meg átlépni a vegyes rendszerbe. Durván harminc-harmincöt év között van az a korhatár, ami alatt viszont a többségnek kifizetődő az átlépés. Onnan kezdve, hogy ők nyugdíjba mennek, fog megfordulni a trend, és indul lassú emelkedésnek a kezdő nyugdíj az átlagkeresetekhez viszonyítva.

Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy a fenti leegyszerűsített, bár még így is komplikált számítás során csupán azt mérlegeltük, vajon kinek a számára ellensúlyozzák a nyeremények a váltásból adódó veszteségeket. Ez még nem azonos a társadalombiztosítási nyugdíj megkurtításából származó veszteségek pótlásával. Térjünk vissza korábbi példánkhoz! Az általunk vizsgált személy havi bruttó átlagkeresete élete folyamán 50 000 forint volt, és 25 éves szolgálati időt tudott elfogadtatni. Mint említettük, ha az illető szerencsés, és a 47 évet már betöltötte, tb-nyugdíja 31 500 forint lesz (a degresszió és a személyi jövedelemadó figyelmen kívül hagyásával). Ha fiatalabb, akkor már csak 20 625, illetve 15 250, attól függően, hogy maradt-e a felosztó-kirovó sémában, vagy átlépett a vegyes rendszerbe. A tb-nyugdíj lefaragása tehát nagyjából tízezer forintos kárt okozott, a magánpénztárba történő átlépés viszont csak ötezret. (Természetesen ismét csak a nagyságrend érdekes, a pontos forintösszegek kiszámítása ennél bonyolultabb.) A fenti bekezdésekben azt vizsgáltuk, hogy kik tudják fedezni egyéni megtakarításaikból a kieső havi ötezer forintot. Megállapítottuk, hogy a harminc-harmincöt évesnél fiatalabbak többsége igen, az idősebbek közül  pedig van, aki igen, van, aki nem. De vajon ki fog annyit gyűjteni, amennyi nemcsak az ötezer, hanem még a tízezer forint elvesztését is pótolja? Hiszen csak ő nevezhető a tőkefelhalmozó rendszer valódi nyertesének. Természetesen mindenkinek érdeke, hogy a finanszírozási válság ne mélyüljön el. Ilyen értelemben mindenki nyertes. Ha azonban nyertesen azt értjük, akinek az életszínvonala kisebb mértékben fog zuhanni a nyugdíjba vonulás következtében, mint ahogy zuhant volna az új nyugdíjtörvény előtt, akkor bizony kevés ilyen emberrel lehet ma találkozni, hacsak nem az iskolákban vagy az óvodákban keressük őket. Az a korhatár, ami alatt a többség jól jár a szónak ebben a második értelmében, valahol húsz év körül lehet, talán valamivel felette, talán alatta. Nekik, e reformhoz, úgy rémlik joguk van. A többi néma csend.

A magánpénztárak, a tőkepiac és a tb-költségvetés

Mindez nem azt jelenti, hogy a mostani reformok károsak lennének és rontanának a helyzeten. Épp ellenkezőleg, az intézkedések a társadalombiztosítási nyugdíjakat illetően elodázhatatlanok voltak, a tőkefelhalmozás elemének beiktatása pedig reménykeltő. Egyelőre azonban csak arra tellett, hogy a helyzet ne romoljon tovább, ne váljon még kilátástalanabbá. A nyugdíjak jövedelempótló képessége jó esetben negyven-ötven év múlva éri el a kilencvenes évek elejit. Ez az állítás természetesen nem a vásárlóerőre vonatkozik. Egy tartós és gyors növekedésnek indult gazdaságban a nyugdíjak is sokkal hamarabb emelkednek. Maga a nyugdíjba vonulás azonban hosszú időn át jóval súlyosabb anyagi traumát fog jelenteni, mint akár csak néhány éve, hacsak valakinek nincs kiegészítő nyugdíja.

Azért időztem ilyen hosszasan a társadalombiztosítási nyugdíjnál, mert tapasztalataim szerint ez a kérdés jelentőségéhez képest igen csekély figyelmet kap. Most azonban igyekszem megfordítani a dolgot. Igaz, hogy a következő évtizedekben többen és mélyebben fogják megérezni a felosztó-kirovó rendszer elkerülhetetlen szanálásának következményeit, mint az új keletű felhalmozáséit. Idővel azonban megfordul a dolog, hosszú, nagyon hosszú távon a magánpénztárak felállítása a nagyobb horderejű változás. Itt sem könnyű azonban megállapítani, hogy pontosan milyen hatások várhatók.

Kezdjük azzal, hogy nem lehet pontosan megbecsülni az átlépők számát. A törvény-előkészítés során alkalmazott algoritmus a bizonytalanság körülményei között hozott racionális döntéseket modellez. A bizonytalanságra vonatkozó feltevések azonban implicit leegyszerűsítő feltevésekre épültek. Nevezetesen, a modell úgy épült fel, mintha az érintettek csupán azt nem tudnák, mit hoz a jövő, és ha valaki segítene nekik abban, hogy szubjektív valószínűségeket rendeljenek a bizonytalan események mellé, akkor döntéseiket erre építenék. Világosan kell látni, hogy a piacgazdaság működésével éppen csak ismerkedő, intézményeivel szemben – okkal – bizalmatlan emberek racionalitása egészen más döntési eljárást indukál, mint a bejáratott intézményekkel rendelkező, kiszámíthatóbb és megbízhatóbb országok lakóinak racionalitása. Mivel megbízható és főként a lakosság által ismert és megbízhatónak tartott tekintélyek alig-alig találhatók, az egyéni döntések valójában kiszámíthatatlanok. Az érintettek egy része annak alapján fog dönteni, hogy kitől hallja, amit hall. Mivel magukban nem képesek eldönteni, mit is tegyenek, és kinek lehet igaza, annak alapján mérlegelnek, hogy kinek a szavában bíznak inkább. A felmérések tanúsága szerint a privatizáció – ez esetben az öregkori gondoskodás egy részének privatizációja – nem népszerű a lakosság körében. Ugyanez igaz azonban az állami közszolgáltatásokra is: az emberek nem tudják, melyiktől tartsanak inkább. A közintézményekbe vetett bizalom hiánya nagyban kedvez a különböző pánikreakcióknak. Reálisan fennáll a veszélye annak, hogy a nyugdíjpénztárak reklámkampánya ráijeszt az emberek tömegeire, akik ezért bemenekülnek a pénztárakba, majd szembesülve a valós számításokkal és élve az egyszeri visszalépés lehetőségével, tömegesen visszalépnek a társadalombiztosításba. Hasonlóképp nincs kizárva a Postabank megrohanásához hasonló pénztárpánik sem.

Az egyszerűség kedvéért azonban tételezzük fel, hogy épp azok lépnek át, akik így járnak majd jobban, és épp azok maradnak a régi rendszerben, akiknek ez a kifizetődőbb.  A műfaji és terjedelmi korlátok miatt természetesen most sem a minél nagyobb pontosság a célunk, csupán a nagyságrendek becslése. Ha középértéknek a 35 évet vesszük, amely alatt és felett épp ugyanannyi embernek éri meg átlépni a vegyes rendszerbe, akkor hozzávetőlegesen a munkaerő harmincöt-negyven százalékára számíthatunk, mint a magánpénztárak potenciális tagságára.

A nyugdíjjárulékok összege jelenleg nagyjából a GDP 10-11 százalékára rúg. Ennek négyötödét fizeti a munkáltató, a többit a munkavállaló; ez utóbbiak befizetései tehát durván a GDP 2 százalékát teszik ki. Ha mindenki egyszerre átlépne a vegyes rendszerbe, ekkora rés keletkezne évente a nyugdíjfinanszírozásban. Később ez az arány fokozatosan csökkenne, épp amiatt, hogy a felosztó-kirovó rendszert a fentiekben tárgyalt módon rendbe tették. Ez azonban csak elméleti lehetőség: mint már korábban beláttuk, nem fog mindenki egyszerre átlépni, egyszerűen azért, mert nem érné meg neki. Ha egyszerűsítő feltevésünkkel pótoljuk azt, amit nem lehet pontosan tudni, és úgy számolunk, hogy jövő januárban minden harmincöt évnél fiatalabb egyén átlép, az idősebbek közül pedig senki sem, akkor a GDP hozzávetőleg 0,6-0,7 százalékára mehet fel a hiány. A felhalmozó pillér beérésével párhuzamosan, ahogy egyre több ember egyre magasabb keresetének meghatározott százalékát fizeti majd a magánpénztárakba, a hiány növekedni fog. Itt természetesen nem arról van szó, hogy ez a pénz, igen tekintélyes summa, eltűnne, pusztán annyi történik, hogy a társadalombiztosítástól a magánpénztárakba fog átvándorolni. Igaz azonban az is, hogy a befizetések egy része mégiscsak elvész. A sok magánpénztár felállítása és fenntartása ugyanis magasabb ügyleti költségekkel jár (a befizetések 4-8 százaléka  erejéig), a társadalombiztosítás hiányát pedig hitelből kell majd finanszírozni, a kamatokkal együtt. A magasabb ügyleti költségeknek van ugyan adótartalmuk, tehát ennek a bizonyos 4-8 százaléknak egy része visszakerül a költségvetésbe, de semmiképpen sem az egész. A nagy kérdés tehát az, hogy az átállástól várható nyereségek, most már az országé, nem az egyéné, meghaladják-e a többletköltségeket.

Hogy miből tevődnek össze ezek a költségek, épp az imént láttuk. Most nézzük meg, miből lesz a nyereség. Az első tétel a növekvő megtakarítások kedvező hatásaiból adódik. A magánpénztárak ugyanis friss tőkét hoznak a gazdaságba, csökkentik a hitelek kamatlábait, beruházásokat, végeredményben tehát gazdasági növekedést indukálnak – hacsak nem jön közbe valami. Ezekkel a megtakarításokkal ugyanis csínján kell bánni. Nem mintha nem lenne tekintélyes az a tőke, ami a magánpénztárak kezében felhalmozódik. Csak éppen kérdéses, hogy ebből mennyi kerül be a gazdaság vérkeringésébe. Mennyi kerül a vállalati szférába, és mennyiből fognak állampapírokat vásárolni a nyugdíjreform következtében megnövekedő államadósság finanszírozására. Úgyhogy megint csak nem marad más, mint kivárni azt a jó harminc évet, amikortól a magánnyugdíjak már meghaladják a kieső társadalombiztosítási nyugdíjakat, úgyhogy a kezdő nyugdíjak értéke gyorsabban fog nőni, mint az átlagkeresetek. A nyugdíjasok relatíve gazdagabb lesznek, többet fognak fogyasztani, a gazdaság pedig, a polgárokkal egyetemben gyarapodni fog. A mostani pótlólagos megtakarítások pozitív hatása akkortól kezdve már mindenképpen pótlólagos fogyasztást fog indukálni, és ez pár évtized alatt eltakarítja az átállás pluszköltségeinek maradékát is. Ez egy valószínű forgatókönyv. Addig, azt a pár évet, ki kell bírni.

• Játéktér