Csontos László

Nyomtatóbarát változat

Terminológiai zűrzavar

A Magyarországon érvényben lévő nyugdíjfinanszírozási rendszer az úgynevezett felosztó-kirovó elv alapján működik. A felosztó-kirovó rendszerekben a gazdaságilag éppen aktív munkavállalók befizetéseiből fedezik a mindenkori nyugdíjakat. A Nyugdíjbiztosítási Alap 1995. évre várható adataiból kiderül például, hogy a kiadásokat 94,2 százalékban (484,3 milliárd Ft) járulékbevételekből, 1,9 százalékban (9,7 milliárd Ft) kamatokból és tőketörlesztésekből, 3,9 százalékban pedig egyéb bevételekből fedezték. A majdani nyugdíjak fedezetet egy efféle rendszerben lényegében az állam adóztatási hatalma testesíti meg. Ennek persze meghatározott kockázat-megosztási következményei vannak: a felosztó-kirovó nyugdíjfinanszírozási rendszerek az életkor meghosszabbodásával és a gazdaság teljesítményének alakulásával összefüggő kockázatokat az idősekről a fiatalabb generációkra ruházzák át.

A nyugdíjfinanszírozási rendszer megreformálásával kapcsolatos vitákban a felosztó-kirovó elv alapján működő rendszer alternatívájaként többnyire a tőke- vagy várományfedezeti rendszert emlegetik. A reformterveket ismertető írások szerzői a „tőkefedezeti” és „várományfedezeti” kifejezéseket általában egymás szinonimájaként használják, s az esetek többségében nem érzik szükségét annak, hogy pontosan definiálják a szóban forgó terminusok jelentését. A magam részéről úgy érzem, hogy ez a terminológiai zűrzavar, párosulva azzal a ténnyel, hogy a nyugdíjreform kontextusában használt szavaknak – „felosztó-kirovó”, „váromány”, „várományfedezet”, „tőkefedezet” – nincs a hétköznapi nyelvben használt és bevett jelentése, komoly akadálya annak, hogy a nyugdíjreformmal kapcsolatos társadalmi kommunikáció valóban hatékony legyen. Ezt a nyelvezetet, az a gyanúm, egy jóval korábbi – alapvetően jogi és nem közgazdasági orientációjú – szakhivatalnoki gárda alkotta meg, és a Pénzügyminisztérium, valamint a Népjóléti Minisztérium jelenlegi bürokratikus apparátusa most – egyszerű intellektuális lustaságból – jobb híján ehhez igazodik.

A várományfedezeti és a tőkefedezeti rendszer között azonban, úgy tűnik számomra, jelentős különbségek álltak fenn. Ha jól értem, miről van szó, akkor a szóban forgó megkülönböztetés annak a distinkciónak felel meg, amelyet az angol nyelvű szakirodalom teljes egészében tőkésített (fully funded) és részlegesen tőkésített (partially funded) nyugdíjfinanszírozási vagy társadalombiztosítási rendszerek között tesz. A teljes egészében tőkésített (várományfedezeti) nyugdíjbiztosítás azt jelenti, hogy az egyes generációk által befizetett járulékokat egy magán- vagy állami nyugdíjalap összegyűjti és befekteti, a nyugdíjakat pedig teljes egészében ezeknek a befektetéseknek – egyéni tőkeszámlákon nyilván-tartott és felhalmozott – hozamaiból fizeti. A részlegesen tőkésített (tőkefedezeti) nyugdíjfinanszírozási rendszereknél viszont arról van szó, hogy a nyugdíjbiztosítás túlnyomórészt a felosztó-kirovó elv alapján működik ugyan, ám egy magán-vagy állami nyugdíjalap a járulékbefizetések egy részéből – előre nem látható demográfiai vagy gazdasági sokkhatások következményeinek tompítása érdekében – tartalékot képez, amelyet pénz- és/vagy tőkepiaci instrumentumokba fektet be.

Mind a magán-, mind az állami nyugdíjalapokat tovább osztályozhatjuk attól függően, hogy meghatározott eredményt ígérnek-e (defined benefit pension funds), vagy pedig meghatározott hozzájárulásra tartanak igényt (defined contribution pension funds). Az első (rögzített eredmény) típusba tartozó alapok által folyósított nyugdíjak az alap tagjainak munkajövedelméhez kapcsolódnak. A kapcsolódás módja különböző lehet: a várható nyugdíjat néha – a munkával töltött évek függvényében – a munkaviszonyban töltött utolsó öt-tíz év átlagkeresete vagy a legutolsó munkával töltött év keresete alapján határozzák meg. Máskor viszont az alap tagjai – még mindig a rögzített eredmény konstrukcióban – minden egyes szolgálati év után ugyanakkora (átalány-) nyugdíjra jogosultak.

A rögzített hozzájárulás típusú nyugdíjalapok esetében ezzel szemben arról van szó, hogy az alap tagjai által fizetett járulék (hozzájárulás) mértéke rögzített, az eredmény (vagyis az alap tagjai által élvezett nyugdíj) nagysága viszont a piaci hozamoknak megfelelően változik.

A szóban forgó két nyugdíjbiztosítási forma a kockázatmegosztás két különböző típusát testesíti meg. Egy rögzített hozzájárulásokra épített rendszerben minden kockázatot a majdani nyugdíjas visel: nyugdíja attól függően lesz kisebb vagy nagyobb, hogy mi történik az alap befektetéseinek hozamaival. Ez utóbbiakat viszont nyilvánvalóan az alapkezelő menedzserek hozzáértése, valamint a hazai és nemzetközi pénz- és tőkepiacok állapota határozza meg. Bizonytalan és gyorsan változó gazdasági környezetben egy efféle rendszer elviselhetetlenül nagy terhet róhat a munkavállalókra.

Ha viszont a nyugdíjalap által szavatolt eredmény (nyugdíj) mértéke rögzített, akkor a befektetések teljes kockázatát az alap – a gyakorlatban tehát sokszor az alapot működtető vállalat – tulajdonosai viselik, akiknek akkor is gondoskodniuk kell az esedékes nyugdíjak folyósításáról, ha az alap eszközei biztosításmatematikailag erre nem nyújtanak fedezetet. Ez persze csak úgy lehetséges, hogy az eszközök értékének csökkenése és/vagy a kötelezettségvállalások értékének növekedése esetén külső forrásokból feltöltik az alapot. A munkavállalók kockázata a szóban forgó konstrukció esetében egyebek között abban állhat, hogy ez a megoldás többnyire nem nyújt védelmet akkor, ha a munkaviszonyban töltött utolsó néhány év keresete a munkavállaló szempontjából kedvezőtlenül változik.

Államilag szervezett pilótajáték vagy tőkésített nyugdíjfinanszírozási rendszer

Az alábbiakban egyszerű példák és számítások segítségével próbálom bemutatni az úgynevezett felosztó-kirovó elvre épülő és a tőkésített nyugdíjfinanszírozási rendszerek közgazdaságtani szempontból fontosabb tulajdonságait. A felosztó-kirovó rendszerekben, így Magyarországon is, a jelenlegi nyugdíjakat, amint már említettem, az éppen aktív munkavállalók által befizetett járulékokból fizetik, és a most dolgozó munkavállalók arra számítanak, hogy a jövőbeli munkavállalók fizetik majd az ő nyugdíjukat. A rendszer működése némileg a pilótajátékok logikájára emlékeztet: a pilótajátékok olyan befektetési alapok, amelyeknek a szervezői a befektetőket igen magas hozamokkal kecsegtetik, ám az első befektetőknek – csalétekként – kifizetett magas hozamokat nem az összegyűjtött pénzek ügyes forgatása révén, hanem a játékhoz később csatlakozó befektetők pénzéből fedezik.

A magyar munkavállalók – egy meghatározott éves limit eléréséig – havonta bruttó fizetésük mintegy 29 százalékának megfelelő nyugdíjjárulékot fizetnek. Technikailag ez persze úgy néz ki, hogy a közvetlen munkavállalói járulék mindössze 6 százalék, a munkáltató befizetése pedig 24,5 százalék, közgazdaságilag azonban mindennek nincs jelentősége: a munkavállaló elvileg 29 százalékkal nagyobb fizetést kaphatna kézhez, ha nem kellene az államilag szervezett pilótajátékhoz csatlakoznia.

A felosztó-kirovó rendszerekben a mindenkori nyugdíjak nagyságát tehát – némileg leegyszerűsítve a dolgokat – a munkavállalók aktuális befizetései határozzák meg. Ez utóbbiak viszont a járulékalap, vagyis az összjövedelmen belül a járulékköteles bérek és fizetések, valamint a járulékkulcsok nagyságától függnek. Magyarán: minél többen dolgoznak, és fizetnek – minél magasabb kulcsok szerint – nyugdíjjárulékot, annál több pénz jut a nyugdíjasoknak. Ha a járulékalap – mondjuk a népesség vagy a reálbérek növekedése vagy a bérek és fizetések GDP-n belüli részarányának emelkedése miatt – bővül, akkor megtörténhet, hogy a jelenlegi nyugdíjasok korábbi befizetéseinek hozama pozitív lesz, azaz a jelenlegi nyugdíjasok – a rendszer működőképességének veszélyeztetése nélkül – többet kapnak vissza, mint amennyit korábban nyugdíjjárulékként befizettek. S valóban, a közgazdasági elmélet azt tanítja nekünk, hogy egy felosztó-kirovó rendszerben a korábbi befizetések egyensúlyi megtérülési rátája – hozzávetőleg – a járulékalap és járulékkulcs növekedési ütemének összegével egyenlő. A járulékalap alapvetően két ok miatt bővülhet. Vagy azért, mert növekszik a népesség, vagy pedig azért, mert nőnek a reálbérek. A fejlett ipari országokban, Magyarországot is idesorolva, a népességszám évtizedek óta stagnál vagy csökken, s ez a helyzet valószínűleg a jövőben sem változik. A felosztó-kirovó rendszerek megtérülési rátája tehát – állandó járulékkulcsokat föltételezve – csak akkor lehet pozitív, ha az átlagos reálbér gyorsabban növekszik, mint ahogyan a népesség csökken. A reálbérek alakulása hosszú távon persze attól függ, hogy egyfelől a termelékenység, másfelől pedig a béreknek a GDP-n belüli részaránya miképpen változik.

Tegyük föl, hogy a járulékkulcsok – a tényekkel ellentétben – nem változtak, mondjuk, az 1960 és 1990 között eltelt 30 évben. A reálbérek évi átlagos növekedési üteme ugyanebben az időszakban mintegy 1,5 százalék volt, s ez a szám az előbb mondottak fényében – stagnáló népességet föltételezve – elég jó becslést ad arra vonatkozóan, hogy a felosztó-kirovó elv alapján működő nyugdíjrendszer hosszú távon milyen hozamokkal kecsegtethet bennünket.

A valóságban azonban a nyugdíjasok egy része viszonylag hosszú időszakon át az említett egyensúlyi hozamnál valószínűleg jóval magasabb hozamhoz jutott. Ez két ok miatt történhetett meg. Egyrészt azért, mert a magyar társadalombiztosítási rendszer – ide sorolva a nyugdíjfinanszírozást is – sokáig egyfajta se nem hús, se nem hal elv alapján működött, azaz nem alkalmazta következetesen egyik fedezeti módszert sem. A társadalombiztosítás bevételei és kiadásai közötti egyensúlyt egy úgynevezett állami hozzájárulás teremtette meg, amely 1975-ben például, gazdaságtörténetileg egyáltalán nem véletlenül, a társadalombiztosítás bevételeinek 43 százalékára rúgott.

Az egyensúlyit meghaladó hozamok másik oka viszont abban rejlik, hogy a közös munkáltatói és munkavállalói (nominális) nyugdíjjárulék mértéke az 1950-ben érvényes 4 százalékról különféle kacskaringós kitérőkön át 1992-re 30,5 százalékra emelkedett. Egyebek között arról van szó tehát, hogy a korábbi nyugdíjasok tekintélyes hányada viszonylag alacsony kulcsok mellett (és viszonylag rövid ideig) fizetett járulékot, a később nyugdíjba vonulók által élvezett hasonló nyugdíjakat viszont csak sokkal magasabb járulékkulcsok (és jóval nagyobb állami hozzájárulás) mellett lehetett finanszírozni. Az „állami hozzájárulás” természetesen a mindenkori adófizetők pótlólagos, ám rejtett megsarcolását jelentette.

A felosztó-kirovó rendszer politikai támogatottságát – a fenntartásában érdekelt szakhivatalnoki apparátus és a társadalombiztosítási klientúra különérdekei mellett – valószínűleg ez a két tényező magyarázza. Noha politikai támogatás elvileg csupán azoktól érkezhetne, akik viszonylag alacsony kulcsok mellett (és viszonylag rövid ideig) fizettek járulékot (ilyen nyugdíjasok ma már nem sokan vannak), a valóságban valószínűleg mindazok támogatják a felosztó-kirovó rendszert, akik nincsenek tisztában azzal, hogy a hetvenes évek végének és a nyolcvanas évek elejének „elfogadható” életszínvonalat biztosító nyugdíjait az akkori és a mostani járulékfizetők pótlólagos megadóztatása révén az úgynevezett állami hozzájárulás finanszírozta. A felosztó-kirovó rendszer támogatói nem azok közül kerülnek ki tehát, akikről joggal mondhatnánk, hogy csakugyan jól jártak a szóban forgó nyugdíjfinanszírozási rendszerrel, hanem azok közül, akiknek nem kellett érzékelniük, hogy ők maguk vagy szüleik milyen rosszul jártak volna, ha az állami hozzájárulás, amelyet akkoriban adóktól és kölcsönökből (vagyis akkori és jelenlegi adókból) finanszíroztak, nem emelte volna meg a nyugdíjaikat.

A sorozatos járulékemelések azonban nemcsak ellentétesek a társadalom erőforrásainak generációk közötti újraelosztását szabályozó igazságossági elvekkel, hanem technikai értelemben sem oldottak meg minden problémát. A kifizethető nyugdíjak egyensúlyi hozama ugyanis azért sem növekedhetett a politikailag kívánatosnak tartott mértékben, mert a járulékalap – gazdasági és demográfiai okok következtében – szintén nem nőtt, sőt relatíve föltehetően kisebb lett. Nyilvánvalónak látszik, hogy a nyugdíjjárulék az elkövetkező évtizedekben nem duplázódhat meg (60 százalék körüli járulékkulcs politikailag és gazdaságilag egyaránt abszurd lenne), a járulékalap pedig – a demográfiai trendek miatt – valószínűleg csak az elérhető gazdasági növekedés üteménél kisebb mértékben fog bővülni. Vannak olyan számítások, amelyek azt mutatják, hogy ha minden változatlan maradna, akkor egy ma 25 éves, átlagos keresetű munkavállaló nyugdíjba vonulása után befizetéseinek csak mintegy 50 százalékát kapná vissza nyugdíjként. Azt hiszem, nyugodtan elmondhatjuk tehát, hogy ez az államilag szervezett pilótajáték – elsősorban az új befektetők számának csökkenése miatt – a tönk szélére került.

Megjegyzem még, hogy saját – igen durva becsléseken és közelítéseken alapuló – számításaim azt mutatják, hogy a lakás-és ingatlanbefektetések hozzávetőleges reálhozama 1960 és 1990 között évente átlagosan 2,5-3 százalékkal nőtt, azaz ha valaki nyugdíjjárulék-fizetési kötelezettsége helyett pénzét egy ingatlanalapba fektethette volna, akkor nyugdíjas korára minden valószínűség szerint csaknem kétszer akkora reálhozamhoz jutott volna, mint amekkora reálhozamot – a járulékkulcsok változatlanságát feltételezve – a felosztó-kirovó rendszer optimális működése esetén érhetett volna el.

Mi következik mindebből? A legfőbb tanulság, úgy gondolom, az, hogy a nyugdíjrendszer finanszírozását – a jelenlegi nyugdíjasok érdekeinek sérelme nélkül – sürgősen új alapokra kell helyezni. Ennek két oka van. Az első, amint a fentiekben megmutatni igyekeztem, nem más, mint a jelenlegi finanszírozási rendszer várható gazdasági és politikai ellehetetlenülése. A második ok viszont az alternatív – piacelvű – finanszírozási rendszerek jobb teljesítőképességével függ össze. Az alábbiakban ezt a kérdést fogom szemügyre venni.

Tőkésített rendszerek

A felosztó-kirovó elv alapján működő finanszírozási rendszerrel, amint fent megmutattam, a részben vagy teljes egészében tőkésített – az úgynevezett tőke- vagy várományfedezeti elvre épülő – nyugdíjfinanszírozási rendszereket állíthatjuk szembe. Ebben a rendszerben a munkavállalók és munkáltatók által befizetett járulékok olyan nyugdíjalapokhoz kerülnek, amelyek befektetik ezeket a pénzeket, magukat a befizetéseket, és ezek hozamait pedig egyéni tőkeszámlákon tartják nyilván és halmozzák fel. Az egyén által a jövőben élvezett nyugdíj nagyságát így – némileg leegyszerűsítve a dolgokat – a tőkeszámláján felhalmozott vagyon nagysága határozza meg. Ez utóbbi persze a nyugdíjalap befektetései által elért hozamok függvényében változik.

Az érvelés kedvéért induljunk ki abból a semmivel sem indokolhatóan optimista föltevésből, hogy a felosztó-kirovó rendszer – mondjuk, a járulékalap váratlan és megmagyarázhatatlan bővülése miatt – évente átlagosan egyszázalékos hozamot szavatol a járulékfizetőknek. Mit jelent ez az individuális járulékfizető szempontjából? Ha föltesszük, hogy egy munkavállaló 40 éven át – 20 évestől 60 éves koráig – mondjuk évente 90 000 Ft-ot fizet be nyugdíjjárulékként, akkor ez a szóban forgó feltételek mellett egy olyan pénzügyi instrumentumba való befektetéssel egyenértékű, amelynek a garantált éves hozama egy százalék, és amelynek köszönhetően a kérdéses egyén hatvanadik születésnapján egy körülbelül 4 400 000 Ft értékű portfolióhoz jut.

Vegyük észre azonban, hogy az egyszázalékos éves hozamra vonatkozó föltételezés kétféle értelemben is irreális. Irreális egyrészt azért, mert az államilag szabadalmazott pilótajáték összeomlását csak úgy lehet megakadályozni, ha a jelenlegi és majdani járulékfizetők egyre nagyobb terheket viselnek, és kollektíve belenyugszanak abba, hogy befizetéseik hozama negatív lesz. Valószerűtlen azonban azért is, mert a pénz- és tőkepiaci instrumentumok átlagos hozamai egy százaléknál többnyire jóval magasabbak.

A Magyarországon hosszú távon elérhető hozamokról – mivel az országban az elmúlt ötven évben nem létezett tőkepiac – nehéz empirikus becsléseket megfogalmazni. Nemzetközi adatok azt mutatják azonban, hogy egy 40-40 százalékban hazai, 10-10 százalékban pedig külföldi részvényeket és kötvényeket tartalmazó „kiegyensúlyozott” portfolió átlagos reálhozama 8 nyugat-európai ország, valamint Ausztrália, Japán, Kanada és az USA esetében 1967 és 1990 között négy százalék körül volt.

Ha föltesszük, hogy nincs népességnövekedés, és a népesség korösszetétele állandó, akkor a felosztó-kirovó rendszer hozama durván az átlagkeresetek növekedési ütemétől, a tőkésített rendszerek hozama pedig a tőkehozamoktól függ. Empirikus adatok azt mutatják, hogy a tőkehozamok az elmúlt 20-25 évben az említett országok többségében meghaladták az átlagkeresetek növekedési ütemét, ami – mivel a fogyasztók időpreferenciája pozitív, azaz a befektetők a fogyasztás elhalasztása fejében egyfajta kárpótlásra tartanak igényt – összhangban áll a növekedési elméletek előrejelzésével. A tőkehozamok és az átlagkeresetek növekedési üteme közötti különbség azokban az országokban volt a legnagyobb, ahol az érvényes tőkepiaci szabályozás lehetővé tette a befektetési portfoliók nemzetközi diverzifikálását.

Ha a példánkban szereplő járulékfizető az említett évi 90 000 Ft-ot a fenti kondíciók mellett egy 4 százalékos reálhozamot ígérő befektetési alapba fizeti be, akkor hatvanadik születésnapján egy 8 552 000 Ft értékű portfolió boldog tulajdonosa lesz. Más szavakkal: egy tőkésített nyugdíjfinanszírozási rendszertan, amely járulékaikat részvények és kötvények egyfajta kiegyensúlyozott portfoliójába fektetné, a járulékfizetők durván feleakkora költségért juthatnának ugyanakkora nyugdíj utáni jövedelemhez, vagy megfordítva: ugyanakkora éves járulékfizetés (költség) fejében nagyjából még egyszer akkora nyugdíj utáni jövedelmet kapnának, mint egy ideális feltételek mellett működő felosztó-kirovó rendszerben. Ráadásul, amint láttuk, a magyar felosztó-kirovó nyugdíjfinanszírozási rendszer jelenleg – és a belátható jövőben – távolról sem ideális feltételek mellett működik.

Az államilag szervezett pilótajáték hátránya a tőkésített rendszerrel szemben akkora, hogy ha egy 30 éves munkavállaló például úgy döntene, hogy egész egyszerűen veszni hagyja eddigi befizetéseit (ezek értéke ekkor – ismét egyszázalékos hozamot és az előbbi példában szereplő kondíciókat feltételezve – 1 millió Ft körül lenne), jövőbeli befizetéseit pedig (azaz évi 90 000 Ft-ot) egy 4 százalékos reálhozamot garantáló befektetési alapban helyezi el, akkor nyugdíjba vonulásakor még mindig egy körülbelül 5 millió Ft értékű portfolióhoz jutna. Vegyük észre azonban, hogy ez az összeg nagyobb, mint 4 400 000 Ft, vagyis annak a portfoliónak az értéke, amelyhez a munkavállaló számításaink szerint akkor jutna, ha 40 éven át évi 90 000 Ft-ot fizetne be az évi egyszázalékos reálhozamot szavatoló pilótajátékba! Magyarán: egy 30 éves munkavállalónak még akkor is érdemes lenne kilépnie a felosztó-kirovó elvre épülő nyugdíjfinanszírozási rendszerből, és egy legalább 4 százalékos hozamot garantáló tőkésített nyugdíjalaphoz csatlakoznia, ha az előbbi – a valóságos helyzettel ellentétben – egyszázalékos pozitív reálhozamot ígérne, s ha a váltással elveszítené addigi befizetéseit.

Makrogazdasági hatások 

Az alábbiakban a felosztó-kirovó és a tőkésített rendszer néhány makroökonómiai következményét hasonlítom össze, ám nem vizsgálom az egyik rendszerről másikra való áttérés finanszírozásának és technikai megvalósításának kérdéseit. Tudatában vagyok annak, hogy itt bonyolult és nehéz problémákról van szó, amelyeket valószínűleg nem lehet egyidejűleg hatékonyan és a társadalmi igazságosság alapelvcinek sérelme nélkül megoldani. Ráadásul egy efféle átmenet valószínűleg komoly politikai ellenállásba ütközik azok részéről, akiknek kétszer kellene a nyugdíjakért fizetniük: a jelenlegi középgenerációnak fizetnie kellene egyrészt a felosztó-kirovó rendszer keretében az előző generáció, másrészt pedig a tőkésített rendszer keretében a saját nyugdíjait.

A felosztó-kirovó rendszer generációk közti jövedelemtranszfert foglal magában, de ez a transzfer elvileg nem szükségképpen jár együtt a jövedelmek újraelosztásával. A valóságban azonban a felosztó-kirovó rendszerek – a tőkésített rendszerekkel ellentétben – szinte mindig és mindenütt a jövedelmek redisztribúcióját idézik elő. A felosztó-kirovó rendszereknek ugyanis két fajtája van. Az egyiket univerzális alapellátást szavatoló rendszernek, a másikat biztosítás alapú rendszernek nevezik a szakirodalomban. Az első esetben arról van szó, hogy minden nyugdíjas valamilyen minimális életszínvonalat biztosító alapnyugdíjat kap, a másodikban viszont arról, hogy a nyugdíjak értéke valamiképpen a korábbi keresetekhez igazodik, azaz a rendszer a munkában töltött évek során megszokotthoz hasonló életszínvonalat igyekszik a nyugdíjasok számára megteremteni. Az univerzális alapellátást szavatoló rendszereket általános adókból, a biztosítás alapú rendszereket viszont a keresetekhez kapcsolódó befizetésekből finanszírozzák. Ha egy biztosítási alapú rendszer biztosításmatematikailag (aktuariálisan) megfelelő elvek alapján működik, vagyis ha a kifizetések jelenértéke megegyezik a befizetések jelenértékével, s ezenfelül a gazdasági növekedés, valamint a népességnövekedés üteme sem változik, sőt a népesség korösszetétele is állandó, akkor a generációk közötti jövedelemtranszfer nem jelenti a jövedelmek generációk közötti újraelosztását, azaz nyugdíjas évei során mindegyik generáció annyit kap vissza, mint amennyit munkával töltött évei során a rendszerbe befizetett. Mivel ezek a feltételek a valóságban igen ritkán (sőt szinte sohasem) teljesülnek, levonhatjuk azt a következtetést, hogy a felosztó-kirovó rendszerek – a tőkésített rendszerekkel ellentétben – szinte mindig és mindenütt a jövedelmek korcsoportok közötti redisztribúcióját idézik elő.

A felosztó-kirovó elven működő nyugdíjfinanszírozási rendszer egy másik makroökonómiai következményét az előbbi számpélda segítségével próbálom szemléltetni. Ha igaz az, hogy egy tőkésített nyugdíjfinanszírozási rendszertan a járulékfizetők durván feleakkora összeg befizetése fejében juthatnának ugyanakkora nyugdíj utáni jövedelemhez, mint egy egyszázalékos reálhozamot garantáló felosztó-kirovó rendszerben, akkor ez azt jelenti, hogy a felosztó-kirovó rendszer mintegy 50 százalékkal fölöslegesen megnöveli a járulékfizetők számára az időskori jövedelem megszerzésének költségeit. Az itt vizsgált esetben például a tőkésített rendszerre való áttérés a járulékteher 50 százalékos csökkentésével lenne egyenértékű, azaz a járulékkulcs mintegy 15 százalékpontos csökkentésének felelne meg. Ez persze azt jelenti, hogy a felosztó-kirovó rendszerben kötelezően befizetendő 15 százalékos többletteher lényegében holtteher-veszteség, olyan veszteség tehát, amelyet társadalmi szempontból senkinek a nyeresége sem kompenzál. A tőkésített nyugdíjfinanszírozási rendszer nem hoz létre efféle holtteher-veszteséget.

A felosztó-kirovó rendszerrel járó magasabb járulékkulcsok növelik a bérköltségeket, és kedvezőtlenül hatnak az adott ország termékeinek versenyképességére, különösen akkor, ha a világpiaci versenytársak olcsóbb társadalombiztosítási rendszereket működtetnek. A magas járulékkulcsok hozzájárulnak továbbá a feketegazdaság terjedéséhez, hiszen járulékelkerülő magatartásra ösztönöznek.

A makroökonómiai következmények közül utoljára, de nem utolsósorban az alternatív finanszírozási formáknak a megtakarításokra gyakorolt hatását kívánom megemlíteni. Az egyén munkajövedelme és nyugdíja közti arányt helyettesítési aránynak hívják a szakirodalomban. Ha 60 százalékos átlagos helyettesítési arányt feltételezünk, akkor lényegében abból indulunk ki, hogy az átlagos munkavállaló nyugdíja korábbi bruttó fizetése 60 százaléka lesz. Mivel a nyugdíjak adómentesek, ez persze azt jelenti, hogy egy átlagos munkavállaló ebben az esetben korábbi nettó keresetének valószínűleg több mint 80 százalékát kapja meg nyugdíjként. Nem szükséges közgazdaságtani Ph. D., hogy belássuk: azok az egyének, akik ilyen magas helyettesítési arányra számíthatnak, nem nagyon fognak idős kori jövedelmük kiegészítése érdekében takarékoskodni. A felosztó-kirovó elven alapuló nyugdíj-finanszírozásnak tehát valószínűleg magánmegtakarításokat kiszorító hatása van. A tőkésített nyugdíjfinanszírozási rendszerek az empirikus adatok tanúbizonysága szerint a legtöbb országban kisebb vagy nagyobb mértékben növelik a magánmegtakarításokat, ám ez az összefüggés nem túlságosan robusztus. Mindenképpen igaz azonban, hogy a tőkésített rendszerek hatására a megtakarítások összetétele a hosszú távú pénzügyi megtakarítások felé tolódik el.

Nyugdíjfinanszírozási rendszer és a pénzügyi szektor

A tőkésített nyugdíjfinanszírozási rendszerekben a járulékfizetők befizetéseit magán- vagy állami nyugdíjpénztárak és nyugdíjalapok kezelik. A nyugdíjpénztárak és nyugdíjalapok intézményi befektetőkként jelennek meg a hazai és nemzetközi pénz- és tőkepiacokon. Azokban az országokban (ilyen például Németország, Japán, részben Franciaország és a legtöbb posztszocialista ország is), amelyekben hagyományosan bankok uralják a pénzügyi szektort, szorosabbak a kapcsolatok a bankok és a vállalatok között, mint az angolszász országokban, amelyeket a személytelenül működő részvény- és kötvénypiacok túlsúlya jellemez. Az előbbi típusba tartozó országok esetében a bankok és a velük kapcsolatban álló vállalatok rendszerint olyan információk birtokában vannak, amelyek más befektetők számára nem hozzáférhetők, és a bankok és vállalatok közti pénzügyi relációkat informális egyezségek, nem pedig szabályokra épülő rendszerek határozzák meg. Az erőforrások allokációját ezekben a gazdaságokban nem a piacra bízzák, mivel a gazdasági élet szereplői a piac allokatív hatékonyságát gyanakvással és szkepszissel szemlélik. A tőkésített nyugdíj-finanszírozásra való áttérés, amennyiben ez intézményi befektetőként viselkedő nyugdíjalapok megjelenésével párosul, nagy valószínűséggel azt eredményezi, hogy az efféle pénzügyi rendszerek fejlődése az angolszász modell felé mozdul el. A vállalatfinanszírozás jelenlegi gyakorlata szempontjából mindez azt jelenti, hogy a bankok szerepe itt csökkenni fog, mivel a részvény- és kötvénypiacok térnyerésével a nagy-vállalatok egyre inkább a tőkepiacról, a közepes vállalatok pedig részvénykibocsátással lesznek képesek előteremteni a fejlesztéshez szükséges forrásokat. A bankok kétféleképpen reagálhatnak erre a kihívásra: vagy úgy, hogy a hagyományos vállalatfinanszírozás helyett nagyobb hozamot ígérő, ám jóval kockázatosabb hitelnyújtási lehetőségek felé fordulnak, vagy pedig úgy, hogy klasszikus hitelezési gyakorlattól származó kamatbevételeik rovására növelni próbálják jutalék- és díjbevételeik nagyságát, jóllehet ezek a bevételek általában nagy potenciális veszteségforrást jelentő és nagyfokú rend-szerkockázattal párosuló tevékenységekhez kötődnek.

A tőkésített nyugdíj-finanszírozásra való áttérés azonban egyszersmind komoly üzleti lehetőségeket kínál a kereskedelmi bankok számára. A nyugdíjalapok vagyonának és befektetéseinek menedzselése, valamint a nyugdíjalapok által összegyűjtött megtakarításoknak a vállalati szektor felé történő közvetítése terén az alapok és a vállalatok közé ékelődő bankok helyzeti előnyben vannak minden más pénzügyi közvetítővel szemben. A felosztó-kirovó rendszer visszaszorulása és teljesítményének romlása óhatatlanul együtt jár továbbá az önkéntes alapon szerveződő (vállalati, szakszervezeti, szakmai) nyugdíjpénztárak és általában a vállalatokra alapozott nyugdíjbiztosítás terjedésével. Az adózási szabályok megfelelő módosítása tovább gyorsíthatja ezt a folyamatot. A bankok és biztosítóintézetek saját nyugdíjpénztárai – ismét csak helyzeti előnyüknél fogva – aktív szerepet játszhatnak a szóban forgó pénztárak létrehozásában és menedzselésében, sőt haszonélvezői lehetnek az önkéntes pénztárak körében nagy valószínűséggel hamarosan lezajló koncentrációnak. A bankok és biztosítóintézetek nyugdíjpénztárainak, a mögöttük álló szervezetek reputációjára és esetleg meglévő fiókhálózatára támaszkodva, föltehetően könnyebb lenne például országos tagságot toborozniuk, mint bármilyen más hasonló intézménynek.

• Játéktér