Kovács Katalin, Váradi Monika Mária

Nyomtatóbarát változat

Hatvan különböző foglalkozású, eltérő életkörülményekkel, társadalmi helyzettel jellemezhető asszony élettörténete alkotja írásunk alapanyagát. 1995 júliusa és 1996 márciusa között beszélgettünk velük ott, ahol mindannyian élnek, egy alföldi mezővárosban.[1] Egy eltartott és egy közelmúltban munkanélkülivé vált asszony kivételével valamennyi beszélgetőpartnerünk aktív kereső volt a kérdezés időpontjában. Arra törekedtünk, hogy olyan 35-55 éves asszonyokat kérdezzünk meg, akik a kilencvenes években bekövetkezett változások megítéléséhez megfelelő összehasonlítási alappal rendelkeznek.

Köszönjük az asszonyoknak bizalmukat, őszinteségüket, a találkozások élményét!

A HÁTTÉR

Nők a helyi gazdaságban


A mezővárosi múlt, a tanyás településszerkezet következményeként 1990-ben a város aktív korú nőinek csupán 68%-a volt kereső. A helyi gazdaság sajátosságait tükrözi, hogy a kereső nők többsége ekkor az elsődleges és másodlagos gazdasági ágakban dolgozott: 43% az iparban, 10% a mezőgazdaságban. Ugyanakkor a kereskedelem az asszonyok 12%-át, az oktatási intézmények, az egészségügyi és más humán szolgáltatások 30%-át foglalkoztatták, 5%-uk egyebütt dolgozott. A helyi ipar szerkezetét a szocializmus éveiben egyoldalúság jellemezte. A mintegy háromezer embernek munkát adó, élelmiszeripari termékeket előállító Gyár uralta a munkaerőpiacot; a többi üzem összesen sem foglalkoztatott ennyi munkavállalót. Nők itt mindig legalább akkora számban dolgoztak, mint férfiak.

A rendszerváltást követően a zömmel férfiakat alkalmazó kisebb ipari egységekben és a mezőgazdasági nagyüzemekben a súlyos financiális válság, ill. az átalakulás következtében radikális volt a munkaerő-leépítés; felére, harmadára csökkent a foglalkoztatottak aránya. A rendszerváltás során a Gyár elveszítette legnagyobb, szovjet piacát és azokat a központi erőforrásokat, amelyek a keleti exporttevékenységet támogatták. A vállalat öt éve igen súlyos helyzetben van. Két részlegét 1992-ben privatizálták, mindkettő külföldi érdekeltségű konszern tulajdonába került. A jobb napokat élt Gyár megmaradt központi részében 1994-ben MRP-privatizáció zajlott le: 49%-ban az állam, 51%-ban a menedzserek és a munkások az üzem jelenlegi tulajdonosai.

A Gyár utóbbi, magyar kézben maradt része szezonban három, szezonon kívül egy vagy két műszakban üzemel. Az állandó dolgozói létszám 1995 nyarán 1100 fő volt, közülük 572 nő. Ekkor a héttagú menedzsment csak férfiakból állott, a középvezetői munkakörökön 22 férfi osztozott 10 nővel. A Gyár vezetése a legfontosabb, üzemszervezetet érintő lépéseket még nem lépte meg; eddig a fennmaradás biztosításával voltak elfoglalva, ezért ebben az üzemben tömeges elbocsátásra még nem került sor.

A privatizált üzemrészek új tulajdonosai átvették ugyan az ott dolgozók nagyobb részét, ám az egyik ily módon privatizált gyárban a kétkezi munkások többségét csak a szezonban hívják, három műszakban, hétvégén is dolgozni, a szezon végeztével munkanélküli segélyre küldik őket. 1992 októberében másfél évre szólt és megszakítható volt a segélyre való jogosultság, így 1994–1995-ben fordult elő először, hogy az idénymunkások a munkanélküli járadékra jogosultak köréből is kiestek. 1995 decemberében a szóban forgó üzemben mindössze 56 fő, 15 nő és 41 férfi volt az állandó foglalkoztatottak száma, noha 1992 júniusában 160 dolgozó került át e céghez. Itt a öttagú top-menedzsment férfiakból áll, öt férfi és egy nő tartozik a középvezetői körbe, rajtuk kívül öt adminisztrátornő és kilenc kétkezi munkát végző asszony sorolhatja magát az állandó munkaviszonnyal rendelkező szerencsések közé. 1995 augusztusában ez az üzem ugyan 267 főt foglalkoztatott, az 56 állandó dolgozó mellett 104 férfi és 107 nő volt a szezonmunkások állományában.

A volt állami és szövetkezeti szférában bekövetkező visszahúzódást nem követte a vállalkozói szféra arányos növekedése. 1995-ben a városban 1198 bejelentett vállalkozó működött, 466 nő és 732 férfi, akik között 692 főállásúként vállalkozott, 506 főnek jelentett a vállalkozás jövedelem-kiegészítést. A legtöbb vállalkozót, 336 férfit és 279 nőt, a kereskedelem foglalkoztatta. A könyvelési szolgáltatások kivételével minden területen lényegesen több a bejelentett férfi vállalkozó, mint a nő.

A város munkaügyi központjában regisztrált munkanélküliek[2] száma fokozatos emelkedés után, 1992 végén, a Gyár részleges privatizációját és a szövetkezeti átalakulást követően érte el csúcspontját, közel két és fél ezer ember keresett ekkor állást. A munkanélküliek száma azóta körülbelül felére csökkent. 1992 végén a munkanélküliek 61%-a férfi volt, 55%-uk szakmunkás. A nemek közötti arány tekintetében újabban kiegyenlítődés figyelhető meg: 1995 decemberében a munkanélküliek 52%-a férfi, 48%-a nő. A munkanélkülivé váló nők között a segéd- és betanított munkások vannak a legtöbben (43%), őket követik a szakmunkások (32%), végül az adminisztratív, ügyviteli munkakört betöltő, magasabb iskolai végzettségű nők (25%) következnek. A három évig csak szezonális kilengéseket mutató munkanélküliségi helyzeten a Gyár eddig elodázott belső átalakítási folyamata minden bizonnyal változtat majd. A várhatóan tömeges elbocsátási hullám áldozatai között nők lesznek túlsúlyban.

Nők a helyi politikában

A rendszerváltás előtt a helyi gazdaság vezető pozícióit férfiak foglalták el, ugyanakkor a nyolcvanas években politikai, párt- és KISZ-titkári funkciókat férfiak és nők egyaránt betöltötték. A város egészségügyi és szociális intézményeinek élén férfiak álltak, ám a pedagógiai és tisztviselői pályák elnőiesedésének következményeként 1989-ben az iskolák, sőt a tanácsháza vezető pozícióiban is az asszonyok voltak túlsúlyban. A városi tanács hivatalának összes osztályvezetői posztján nő ült; nő volt a vb-titkár és a tanácselnök is. Az igazgatási szféra hivatali részében tehát teljes volt a nő-uralom. Ami a választott testületet illeti, ott már nem ez volt a helyzet: 1989-ben a város 58 tanácstagja közül csupán 13 volt nő, főként értelmiségiek, adminisztratív dolgozók és középvezetők. 1990 után megőrződött a nők fölénye a polgármesteri hivatal vezető posztjain, bár az egyöntetű nőuralmat „minősített többség” váltotta fel. A hivatal vezetője és helyettes vezetője, akárcsak a főépítész, nő, és asszonyok állnak a szociális, valamint a művelődési és sportügyekkel foglalkozó irodák élén. Az intézmények vezetői körében történt kisebb elmozdulások mindenekelőtt az egyházi iskolák stabilizációjával függtek össze. Összességében a városi önkormányzat hivatalának és oktatási-kulturális intézményeinek vezető posztjain kiegyenlítettek a változások: a nők nyertek is, veszítenek is pozíciókat. Az önkormányzati testületben már más a helyzet.

A mezővárosi karakter a helyi politika szerkezetében is tükröződik: mindkét rendszerváltás utáni önkormányzati testületben a kisgazdáké volt a legerősebb párt. Az 1990-es helyhatósági választások után a városban, a parlamenti választások országos eredményének megfelelően, a konzervatív politikai erők kerültek hatalomra. 1994-ben fordult a kocka: csekély többséggel szocialista-liberális győzelem született, az új polgármestert is ezek a politikai erők támogatták[3].

1990-ben a helyhatósági választásokon minden induló párt állított női jelöltet, összesen kilencet. A 23 képviselőtestületi helyből egyéni jelöltként két kisgazdapárti és egy MDF-es, listáról egy liberális jelölt szerzett mandátumot. Az 1994-es választásokon a pártok jelöltjeként vagy függetlenként összesen 14 nő indult a választókörzetekben, közülük hárman kerültek a testületbe, ketten kisgazda, egy képviselőasszony pedig szocialista színekben. A konzervatív pártok mindkét alkalommal több nőt állítottak jelöltként, a kisgazdapárt kétszer is bejuttatott nőket a képviselőtestületbe. Az induló asszonyok között ’90-ben öt, ’94-ben nyolc volt a felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma, pedagógus, orvos, jogász, közgazdász, mérnök található köztük. A többiek középvezetőként, adminisztrátorként dolgoztak a városi intézményekben. A férfiak fölénye az 1990-ben és az 1994-ben választott önkormányzati testületekben nyomasztónak mondható; a nők részesedése alacsony, sokat romlott a nyolcvanas évekhez képest.

A SZÍNTÉR

Politizáló és depolitizálódó asszonyok

A legmarkánsabb személyiség a politizáló asszonyok között az 1989-ben újjászerveződött helyi kisgazdapárt első elnöke, utóbb titkára, egy hatvanas éveiben járó asszony, aki mindkét ciklusban bejutott a képviselőtestületbe. Ő az egyetlen nő a helyi politikai színtéren, aki pártjában fontos vezető tisztséget visz, a tagok szerint a párt motorja. Abban a világban, amelyben nevelkedett, „kialakult rönd volt, mindönki tudta, hova tartozik, a kitörés ritka volt, mert óriási konfliktusokkal járt”. E rend szerint a maga rétegéből való emberhez ment feleségül a módos gazdacsaládból származó asszony. Ugyanezen rend szerint a polgárit és gazdaaszonyképzőt végzett leány parasztasszonyként élte volna le az életét, ám egy év sem telt el az esküvőtől, és 1952-ben a családnak mindenét elvették, az édesapát börtönbe zárták, a fiatalasszony pedig egyik napról a másikra gyári segédmunkás lett, „kulák kurva”, akit munkatársai rejtegettek az üzembe látogató kommunista párttitkár elől. „Büszke vagyok. Kirántották a vagyont a korosztályunk lába alól, nekünk kellett lépést váltani – és talpon maradtunk. ” A felemelkedés első lépése a zeneiskolába vezetett; a polgáriban kottaolvasást is megismerő asszony sokáig az egyetlen nő volt a gyári zenekarban, tíz évig járt fuvolaórákra. A további lépések is iskolákon át vezettek: a szakmunkásképzőtől az egyetemig, a gyárból a gyár szakemberképzését biztosító iskola igazgatóhelyettesi funkciójáig. A régi rend normái szerint kötött házasság felbomlott, de megmaradt a kötelességtudat, az adott szó becsülete, a megbízhatóság, a pontosság; „hozzám órát lehet igazítani”. A rendszerváltás kései elégtétel, „felemelő érzés volt, attól kezdve érzem magam teljes értékű embernek”. Többször újra tudta kezdeni életét; miután útjára bocsátotta „szerény, kötelességtudó” lányát, 49 évesen ment férjhez másodszor, szabad elhatározásból, szerelemből. A nagy munkabírású, csontos, szikár, férfias szögletességű politikus asszony nem tagadja, hogy érdeklődése, életvitele nem éppen nőies, legalábbis nem az a női szerepekről vallott helyi nézetek szerint. „Én abszolút nem vagyok sem anya- sem háziasszonytípus. A testvéremnél van még tisztaszoba, ő úgy le tud ragadni a háztartásban, nála még a fű is elvágólag nő a kertben. Inkább a közéletiség, a tanítás, ami neköm fekszik. Az édesapámra hasonlítok, nem csak küllemre, mikor én születtem, nagyon egy Gyurikát vártak.” Ugyanakkor politikusként idegennek érzi férfi képviselőtársai munka- és vitastílusát. Ahogy megfogalmazta: „Nem tartom magam politikus alkatnak. A férfiak közül többen vannak, akiknek érzéke van a politikához. Nekem békésebb a természetem, a kemény politikai csaták, a szinte drasztikus, kemény, férfias viták sokkolnak engem.” Az asszonyok között ketten voltak még a kisgazdapárt tagjai, hatan vallottak határozott pártszimpátiáról, túlnyomó többségüket azonban nem érdekli sem a helyi, sem az országos politika. Csupán a középrétegekhez tartozók: néhány pedagógus, vállalkozó és vezető mutat érdeklődést a politika történései iránt, ők nézik a legnagyobb arányban a televízió hírműsorait is. A mindenkori hatalom elvárásaihoz idomulni kényszerülő pedagógusok között fogalmazták meg néhányan azt a rendszerváltással megcsillant reményüket, hogy az évtizedeken át tartó sunyulás után végre „nem köll mindig a föld alatt és behúzott farokkal mög szótlanul mög véleménynyilvánítás nélkül” élni. E reményükben azonban, mint mondják, csalatkoztak. A gazdálkodó asszonyok közül kénen kisgazda képviselőjelöltek voltak, egy harmadik asszony a párt szimpatizánsa. Ok tényleg kisgazdák, újrakezdők, akiket elégtétellel tölt el a régi-új „tulajdon biztonsága”. Ők az FKgP-politikusok által közvetlenül megcímzett réteg képviselői, akik „parasztpártként” legitimálják az FKgP-t ebben a vidéki közegben. Csak a gazdálkodók kis csoportját jellemzi az erős politikai elkötelezettség és aktivitás, s a felső középosztályhoz tartozókat egyfajta mérsékelt érdeklődés, a munkások és kistisztviselők számára a politika érdektelen; ők még a hírműsorokat is alig nézik a televízióban.

A szocialista években a gyári középkáderek számára magától értetődő elvárás és a karrier feltétele volt a párttagság; három asszony is beszámolt erről. Ok akkor „meg-tisztelésnek” érezték a felkérést, a pártszemináriumok légköréről is jó emlékeik vannak. „És akkor ott volt a műszakvezető, a csoportvezető meg a dolgozó. Tehát így, abba' a kis családba, amibe’ éppen dolgozott az ember, meg avval beszélgetett el tulajdonképpen. ” Ezenkívül pedig bíztak abban, hogy párttagságuk révén valamelyest a gyár sorsát érintő döntéseket is befolyásolhatják. „Hát végül is én azt hiszem, hogy az én generációmhoz tartozók tulajdonképpen nem ismerték azt a hátteret, amit utólag megtudtunk… nem volt ismert nekünk Recsk meg az internálás… én elfogadtam, elhittem, hogy mindaz úgy van, ahogy mondják… végül is úgy gondolta az ember, hogy jól csinálja azt, amit csinál… Havonta, kéthavonta taggyűlések voltak. Az viszont nem volt rossz… tényleg nagyon sok mindent hallott az ember a gyári dolgokról, amit különben nem hallott volna, mert gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkoztak… Végső fokon az, hogy a gyárban mik történnek, meg véleményt lehet hozzá mondani, vagy megkérdezik egyáltalán, hogy az a közösség hogy látja a dolgokat, problémákat.”

Mivel nem volt kényszer, s az előmenetel sem függött már tőle, ezek az asszonyok nem léptek át az MSZMP utódszervezeteinek egyikébe sem, ahogy azok a munkásnők sem, akik annak idején egyáltalán nem érezték, hogy nagy megtiszteltetés éri őket, mikor a csoportvezető unszolására beléptek a pártba, a műszakban dolgozó összes asszonnyal együtt. „Volt olyan, aki nagyon vallásos családból származott, és azt mondta, hogy hát értsed meg, Magdikáin, hát én nem lépek be, hát kitagad az egész család. Aszongya, te Marika, nem szólunk senkinek, csak lépj bele. Hát az a szöröncsétlen még sírt is. Ő (a csoportvezető) azon volt, hogy márpedig elpaterolja a műszakból, aki nem lép be. Oszt akkor ő (a csoportvezető) elnyerte a munka hősét ezzel, hogy megmutatta azt, hogy az ő műszakjában minden egyes személyből pártot nevel. A taggyűléseken… a méregtül alig láttunk. Ugye fiatalok is voltunk, oszt akkor mehettünk volna ide-oda, sütött a nap, és akkor mi meg ugye ottan voltunk, vagy másfél óráig, mert ott kellett lenni, sok elfoglaltság lett volna, mikor az ember azt mondja, hogy istenem, most másfél órát eltöltsek itt ebbe’ az agybajért.”

A munkás és kistisztviselői réteg politikai érdektelensége két forrásból táplálkozik. Sem az aktív politizálás, sem a mély vallásosság nem jellemezte azt a gyakran tanyasi közegben élő vagy városi szegényparaszti és munkásréteget, amelyből ezek az asszonyok származnak. Elmélyült vallási életet élő nagyszülőkről csak akkor hallhattunk, ha a család valamely kisegyházhoz (nazarénusok) tartozott. A szülők ugyan általában elvárták lányaiktól, hogy konfirmáljanak, ám inkább a rend kedvéért, semmint őszinte meggyőződéssel. Nem is erőltették a dolgot. „Úgy volt, hogy konfirmálni fogok én is, eljártam hittanórákra. A papnak olyan furcsa kis bajusza volt, és ahogy beszélt, az mindig mozgott, hát én röhögtem rajta. Aztán amikor azt mondta, hogy ezért a pokolba fogok kerülni, akkor még jobban röhögtem. Na, így aztán ez elmaradt.”

Ugyanakkor a kistisztviselők nem célcsoportjai egyetlen párt retorikájának sem, és nincs a magyar politikai színtéren olyan párt, amelyik legalább olyan ménékben volna munkáspártként értelmezhető a munkások közegében, mint ahogy az FKgP „parasztpártként” működik a kisgazdák körében. „Hát én… azt vártam volna… hogy ne legyen nekünk rosszabb… De hát ugye: a demokrácia. Akkor gyütt ez a szocialista párt, hát én ezt vártam, szóval én is őrá szavaztam. Én abba’ voltam, hogy hátha ö azt akarja, ami régen volt. De miért nyomja le az embereket a szarba? De a legszarabb… nem a fölső szint, mindig az alja, az megy lejjebb, lejjebb.”

Ez a szegényparaszti és munkás háttérből érkező réteg elbizonytalanodott a rendszerváltás idején. Ahhoz a szegénységhez képest, amelyet gyermekkorukban otthon tapasztaltak, a konszolidálódó szocializmus éveiben sokra vitték, biztonságban tudták magukat, úgy érezték, hogy Látszatja van annak, hogy dolgoznak”, és szilárdan hihettek abban, hogy „aki dolgozik, viszi is valamire”. „Mert lényegében nem dolgozunk többet, mint régen a gyárban. Régen sokkal nehezebb volt, mert több volt a fizikai munka… de az ember csinálta…szakadásig, még a gyárat is elhúztad volna, mert volt miért…nem lelkileg fáradtunk el, hanem fizikailag… akkor dolgoztál, viccelődtél, megszakadtál közben, de vígan.” Mára a helyzet gyökeresen megváltozott, valóban a megélhetés a tét a munkáscsaládok többségében, attól (élnek, hogy szüleik 40-50 évvel ezelőtti szintjére csúsznak le. Az elbizonytalanodás, a kiszolgáltatottság, a lecsúszástól való félelem érzésén nem változtat az a tény, hogy a munkások, tisztviselők időközben tulajdonosokká, a gyár kisrészvényeseivé váltak. Tulajdonosként nemhogy megerősödött volna bennük a „gyárhoz tartozás” érzete, ellenkezőleg, sokkal kevésbé érzik magukénak, úgy látják, hogy nem csupán a részvények, hanem a gyár és a maguk sorsát érintő információk is a menedzsment kezében összpontosulnak, a szakadék a vezetők és a munkások között egyre nő. „Hát részvényesek, mi is azok vagyunk. Elég keveset tudtunk akkor az MRP-ről, mikor beléptünk a játékba, inkább az van, hogy nem sok variáció volt… Sok mindent sumákolnak. Szóval egyszerűen annyira kevés információt kapunk, hogy az ember csak arra hagyatkozik, itt már megint valami nincs rendben, de nem tudjuk, hogy hogy állunk.” Aki ezt a panaszt megfogalmazta, szakszervezeti vezető és üzemi tanácstag, nem csodálkozhatunk hát azon, ha a munkásnők sorban hagyják el a szakszervezetet, mert az képtelen képviselni érdekeiket.

A gyári munkások és kistisztviselők számára a rendszerváltás utáni társadalom nemcsak anyagi értelemben szakadt ketté a meggazdagodók kicsiny és az elszegényedők nagy csoportjára, úgy érzik, hogy az új világ rendjében a munka mint érték és értékteremtő is a perifériára szorult, és önmagában még a megélhetést sem garantálja. „Ha körülnézek, azért vagyok szomorú, mert engöm csak munkára neveltek. Ebben nőttem fel, ezt tudom, ebből szerettem volna megélni. És most már nem tudok, nem lehet belőle megélni. És mindig azt hallom, hogy vállalkozni köll, de nem vagyok rá alkalmas, képes. Sőt, ha lenne tőkém, akkor se vagyok olyan fondorlatos, olyan minden hájjal megkent. Olyan bátor, hogy merjek valamit is csinálni. Én nagyon szerettem volna, szeretnék ezután is, a munkám után, én dolgozni szeretök csak, végeredménybe’. És van, aki erre született, nem mindenki tud vállalkozni. És ez a rendszer, ez tönkrealázza a munkásokat.”

Női életpályák


A település mezővárosi karaktere nem csupán a tanyán vagy városon gazdálkodó nők pályaívein üt át. Árulkodóan magas a szülői generáció mezőgazdasági termeléshez való kötöttsége, amely a legkülönfélébb foglalkozású, státusú és presztízsű asszonyok családját jellemezte: az apák negyede közvetlenül a mezőgazdaságból élt. Valamennyi rétegben találkoztunk továbbá olyan asszonnyal, aki folyamatosan vagy egy-egy életszakaszban jövedelem-kiegészítésként végzett mezőgazdasági munkát: piacra is termeltek zöldséget, gyümölcsöt, virágot, vagy napszámba jártak kertes famíliákhoz. „Itt mindenki földtúró, csúszó-mászó életet él, nyilatkozott, némi tehetetlen keserűséggel, egy pedagógusnő, aki munkája és gyermekei mellett mindaddig folytatta ezt az életformát, míg a gerince tönkre nem ment. Végül a legutóbbi időkben a nők körében is újra megjelent az a földtulajdonosi réteg, amely közvetlenül nem végez mezőgazdasági munkát. Az asszonyok földhöz való viszonyát a hosszú távú haszonszerzés, befektetési szándék mellett érzelmi szálak színezik: módos gazdacsaládból származó, értelmiségi és alkalmazotti pályákra lépő nők tartoznak e csoportba, akik éltek a rendszerváltás után a kárpótlás adta lehetőséggel, úgymond „új erőre” kaptak, és visszaszerezték elődeik földjét, mert úgy érezték, ennyivel tartoznak nekik.

A szegény, tanyán élő, mezőgazdasági termeléssel foglalkozó családokból származó nők számára a mobilitásnak két útja nyílt meg a hatvanas években. Az egyik a gyári munkáslét felé vezetett, és azok a lányok léptek erre az útra, akik közvetlenül az általános iskola elvégzése vagy néhány otthon töltött év után munkába álltak. Anyjuk általában nem küldte, de nem is marasztalta őket: szükség volt a pénzre, s ők keresetüknek legalább egy részét hazaadták. A szegényparaszti származású családok általában egy keresetből éltek, vagy azért, mert az anya háztartásbeli volt, és a tsz-tag apa nevére dolgozott, vagy azért, mert az apa elhagyta a családot, és az anyának kellett munkába állnia. Bárhogyan is, a lányok keresete soknak számított. „1900 forintot kaptam fizetésként 1966-ban. Oszt mikor mögkaptam a fizetést, azt mondta anyukám, fiam, hát honnét hoztad a pénzt. Aszongya, hát loptad?” A gyár vezetése a képzetlen segédmunkás lányokat néhány év elteltével beiskolázta, de voltak olyanok is, akik a gyes időszaka alatt szereztek képesítést. Ezt az utat járták be a városi mezőgazdasági vagy szegény munkáscsaládokból származó gyári nők is. A szakmunkás képesítés megszerzése, a gépek mellé állított munkásnők kivételével, nem járt feltétlenül igényesebb beosztással, munkával. Mégis, ha nagy erőfeszítések árán is, de mindenki törekedett elvégezni az iskolát, „a lóvé miatt, mert a szakmunkásoknak, ha a söprűnyelet fogták is, megvolt az alapórabér. Nem az úri munka, hanem a pénz (számított).”

A tanyai és városi munkás, kisparaszti csoportok gyermekei számára a másik út valamelyik helyi középiskola elvégzésen át vezetett a városi szolgáltatások és közigazgatás intézményrendszerének kistisztviselői munkaköreibe, amit azonban legtöbbjük esetében megelőzött néhány év fizikai munka a gyárban vagy másutt. A különböző tanfolyamok a marxista–leninista esti egyetem szakosítójáig kígyózhattak, különösen akkor, ha a nők nem mentek férjhez: saját családjuk nem lévén, őket küldték továbbképzésre, politikai oktatásra, hisz „úgyis ráértek”. „Kiszámoltam, a munkahelyemen 11 évet tanultam egyfolytában, ilyen erővel egyetemre is mehettem volna.” A gyárban nem munkás beosztásban dolgozók, egy tanyasi kisparaszti háttérből érkező asszony kivételével, városi kisiparos, kistisztviselői, kvalifikáltabb munkáscsaládok gyermekei. A tisztviselőként, műszakvezetőként vagy a laboratóriumban foglalkoztatottak érettségivel kerültek a gyárba – mert ambícióból, anyagi támogatásból nem futotta többre -, ez azonban csak a segédmunkás beosztáshoz volt elegendő. Azok, akik nem diplomával a zsebükben érkeztek ide, ugyanott kezdték gyári pályafutásukat, mint általános iskolát végzett kolléganőik. A belső szamárlétrának megfelelően szakmunkásvizsgát kellett letenniük, rendszerint azonban a technikusi végzettséget is megszerezték, s beosztásuk, fizetési besorolásuk is ennek megfelelően, fokozatosan javult.

Egyetlen asszonnyal találkoztunk a gyáriak között, aki, 45 évesen, ma is úton, vagyis azon van, hogy kilépjen abból a pozícióból, melyet a gyáron belül és a társadalomban elért. A történet hősnője egy dél-alföldi mezővárosban két kulák-ivadék szerelemgyerekeként született, akit anyja születése után elhagyott. Tízéves koráig a nagyszülők nevelték, majd apja új családjába került, ahol – s ezzel a mai napig éppúgy nem tud megbirkózni, mint azzal a ténnyel, hogy nem kellett az édesanyjának – ő volt a szeretetben és gondoskodásban mellőzött mostohagyerek. Apja mérnökember, nevelőanyja orvos volt, két húga szintén diplomás lett. Őt azonban, mert a gimnázium első osztályában csak közepes eredményt produkált, szülei átíratták az élelmiszeripari középiskolába, szakmunkástanulónak. A gyárban kezdettől kitűnt eszével és rátermettségével, „női újító” volt, a Szakma Ifjú Mestere címet is elnyerte, rendszeresen őt állították az új gépek és a férfi kollégák mellé. Minőségbiztosító és szezonális csoportvezető lett belőle, ennél azonban nagyobb ambíciók feszítenék. Kitörni az árnyékból, bebizonyítani, hogy ér annyit, mint féltestvérei, sokára sikerült. A vágyai megvalósításához szükség volt két fiának felcseperedésére, valamint arra, hogy tudatosítsa: a gyár, s benne az ő helyzete is bizonytalan, előre kell tehát menekülni. 1993-ban, mint leendő környezetvédelmi szakmérnök, levelező szakon megkezdte főiskolai tanulmányait, az első tanévben titokban, mert „ha kirúgnak, rajtam röhög az egész gyár”, a sikeres vizsgák után szerződéssel. Magasabb beosztásra, „kényelmes” középvezetői pozícióra vágyik, és műveltebb emberek közé. A főiskolai társaság után engem nem elégít ki, hogy mindig a Dallasról beszélgessek, én ennél többre vágyom.” Azt latolgatja, talán érdemes lenne egyetemi másoddiplomát is szerezni, a tanulás évei a valódi érdeklődést is fölkeltették benne a választott szakma iránt. Ugyanakkor bizonytalan, elsősorban az életkora miatt. S ennek a kései kitörésnek, felemelkedésnek az árát is meg kell fizetnie, nem pusztán a tanulásra, korrepetálásra fordított temérdek idővel. Korábban ipari középvezetőként dolgozó, majd munkanélkülivé vált férje „leült”, nem tudja követni feleségét, aki az esti órákban a tankönyveket bújja. A munkatársak, barátok közül is eltávolodnak néhányan, mert „nincs időm elmenni a közös névnapi bulikra, megköszönteni őket”. Ez az asszony felszabadult, mert végre kipróbálhatja a maga erejét, tehetségét, ugyanakkor közvetlen környezetében nem értékelik ambícióit, magára maradt, egyedül fiaira támaszkodhat.

A mobilitás lépcsőzetessége a pedagógusnők csoportját is jellemzi; városi ipari és mezőgazdasági munkások, iparosok, tisztviselők leányai léptek erre a pályára, egy Budapestről ideszármazott tanítónőn kívül a szülők, illetve nagyszülők generációjában egy-egy kántortanító fordult legfeljebb elő. A magasabb képzettségi szint fokozatos megszerzése mellett az 'iskolai mobilitás további sajátossága, hogy a nem vezető beosztásban dolgozó hét pedagógusnő közül öten levelező oktatás keretében szerezték meg képesítésüket. Részint az elsőgenerációs pedagógusok pályaválasztási bizonytalanságai, részint a röviddel a középiskola után kötött házasság magyarázzák e jellegzetességet, no és persze az, hogy az iskolák hajlandóak voltak képesítés nélküli nevelőket alkalmazni. Volt, aki megfogalmazta: félt a pártában maradástól, „gyerök is kell”, inkább a munka és a család melletti tanulást választotta. Legyen szó első vagy másoddiplomáról, a feleség szakmai ambícióit nem övezte egyértelmű támogatás a hitvesek körében, csak abban a ritka esetben, ha a férj is törekvő, szakmai szempontból nyitott maradt, s maga is folyamatosan tanult. Megismerhettünk viszont olyan asszonyt, aki úgy szerezte meg második diplomáját, hogy a hétvégi, kétnapos konzultációkról este hazavonatozott, hajnalban megfőzött férjére és két kamaszodó gyerekére, majd indult vissza, a 100 km-re fekvő egyetemi városba. A férj „nem ellenezte” ugyan a tanulást, de közben elvárta, hogy neje a feleség és családanya tradicionális szerepét maradéktalanul ellássa. A férj lemaradása és féltékenysége a feleség szakmai felemelkedésére különösen akkor okoz családon belüli feszültségeket és konfliktusokat, ha az asszony státusa magasabb, s ez tipikusan a pedagógusnő-szakmunkás házaspárok esetében tapasztalható.

Két ilyen házasságban élő asszonyt ismertünk meg. Mindkettőjük számára a református egyház oktatási intézményeinek újraindítása jelentett a szakmán belül felemelkedési esélyt. Egyikük elvégezte a hitoktatói szakot, ezáltal bővültek lehetőségei iskolájában, ahol napközis tanárként mindig az utolsó vonalban tartották számon. Másikukat régi, szeretett munkahelyéről elhívták a református általános iskolába, ez szakmai kihívást, több fizetést jelentett számára. További azonosság kettejük életében, hogy szakmunkás férjeik tartósan, illetve időlegesen munkanélkülivé váltak, s ez anyagilag, lelkileg egyaránt nagy terhet ró(tt) rájuk. A szakmai előmenetelnek az ő esetükben azért van különösen nagy ára, mert az új kihívásoknak, feladatoknak való megfelelés mellett kettőzött erővel arra is törekedniük kell, hogy a családi egyensúlyt fenntartsák; férjeik önbecsülésének támogatásával, egyszersmind önmaguk háttérbe szorításával, saját teljesítményeik aláértékelésével.

Más ívet rajzol a vállalkozók és a vezető tisztviselőnők pályája. Kevés kivétellel városi és zömmel iparos, kereskedő, tisztviselő vagy módos parasztcsaládból származnak, melyekben az édesanyák fele aktív kereső volt. A vezető tisztviselőnők és a vállalkozók pályaívei abban is megegyeznek, hogy közöttük legtöbben nappali tagozaton szereztek főiskolai vagy egyetemi diplomát. A szakaszos mobilitás ezekre az asszonyokra is jellemző, csak ők nem a legalsó grádicson kezdték pályafutásukat, noha ebben a tekintetben a két alcsoport különbözik. A hivatalnoki állást betöltő asszonyokra maradéktalanul igaz a fokozatosság; pályafutásukat ügyintézőként, beosztott tanárként vagy könyvtárosként kezdtek, és folyamatos tanulással megszerzett másoddiplomáik vagy más „papírok” birtokában jutottak el a hivatalvezetői, jegyzői, könyvtárvezetői pozícióhoz. A karrierépítés tipikus útja volt ez a szocializmus utolsó két évtizedében.

Valamelyest eltér e mintától annak az asszonynak a pályája, aki nagy elhivatottságú és tehetségű tanáregyéniségként – ő úgy látja – férfi főnöke útjában volt, aki ezért úgymond „felfelé buktatta”. Így lett a hetvenes években a városi tanács művelődési osztályának vezetője, ami abban az időben jelentős hatalmi pozíciót jelentett. 1989-ben az akkor negyvenes éveinek közepén járó asszony újra váltott, egyrészt mert akkor már az új idők szele a tanácsházán is mind erősebben fújdogált, másrészt mert pedagógusként szerette volna befejezni aktív pályafutását. Annak az iskolának lett igazgatója, ahol 1977-ig helyettes igazgatóként dolgozott. A rendszerváltás után az iskola visszakerült a református egyház tulajdonába, ő azonban 1994-ig megőrizhette pozícióját. Akkor a helyi gyülekezet berkein belüli hatalmi harc következményeként a presbitérium leváltotta. A városszerte nagy hullámokat vető konfliktusból az a frakció került ki győztesen, amely változtatást akart, és nem elégedett meg a szakmailag ugyan mindenki által elismert, ám az előző érában politikai értelemben kompromittálódott és szakmai döntésekbe beleszólást nem engedő igazgató asszony „megtérésével”. Lojális igazgatót akartak, aki nagyobb teret enged a fenntartó református egyház szellemiségének. Férje, gyermekei és a szakma támogatásával az asszony újra talpra állt: jelenleg a megyei pedagógiai intézet helyettes vezetője. Ő az egyetlen a négy vezető tisztviselő közül, aki házasságban él, igaz, egyszer már ő is elvált.

Ezek az asszonyok ugyanis a szakmai kompetenciájukat igazoló bizonyítványok mellett, úgymond, erős személyiséggel is meg vannak áldva vagy verve: önbizalom, ambíció, küzdenitudás, szakmai kvalitások együtt jellemzik őket. Mind a négyen elváltak első férjüktől, mert, ők így mondják, nem leltek valódi társra bennük, s másodszorra is csak egyiküknek lett szerencséje. A másik három asszony amellett, hogy „karriert csinált”, egyedül nevelte fel gyermekeit, igaz, hogy hathatós szülői segítséggel.

A vállalkozóktól új egzisztenciájuk értelemszerűen mást, mindenekelőtt szemlélet- és életforma váltást igényelt. E kihívásnak éppen úgy ki voltak téve azok, akik mint fodrász, kozmetikus, patikus vagy közjegyző szövetkezeti vagy állami alkalmazottként régóta gyakorolt tevékenységüket vállalkozóként folytatták, bízva abban, hogy ügyfeleiket megőrizve, jövedelmezően tudnak működni, mint azok, akik egy „kész”, beüzemelt vállalkozásba kapcsolódtak be. Ezekben az esetekben a család vagy egy-egy családtag második gazdaságbéli tevékenységként építette ki az adott vállalkozást, kertészetet vagy fogorvosi szolgáltatást, majd szükség, illetve lehetőség esetén a családból esetleg többen is fő kereső tevékenységként folytatják tovább azt, ami addig csak kiegészítésre szolgált. A családok túlnyomó többsége, bármilyen kicsi jövedelmet nyújt is manapság egy „állás”, ameddig lehet, a két lábon állásra törekszik. Egy orvosnő és egy fogorvosnő ma is csak másodállásban vállalkozik.

Generációk közötti folyamatosságra csak két példát találtunk, az egyik esetben ráadásul nem egyenes, hanem oldalágon: a fogorvoslást autókereskedésre váltó asszony anyósa vendéglátós volt, az ő bisztrójában főzték a városszerte híres pacalpörköltet, amelyért a nép csütörtök esténként tejeskannákkal állt sorba. Egy pedagógusból butikossá lett asszony édesanyja pedig a hetvenes évektől folyamatosan működtette magán gyors- és gépíróiskoláját. Az 1983-ban nyitott butik azóta is a mama lakóházának utcafrontján működik, igaz, bérleti díj fejében.

Az esetek jelentős részében nem önkéntes döntés kérdése volt, hogy valaki vállalkozóvá válik-e vagy sem; több asszonynak legalábbis nagy nyomás alatt kellett határoznia. Egy fodrásznak, kozmetikusnak, egy közjegyzőnek sem volt más választása, mint hogy vállalkozói igazolvánnyal, saját tulajdonú vagy bérelt műhelyben, irodában folytassa addig szövetkezeti vagy állami keretek között végzett tevékenységét. A patika vezetője legalább választhatott: a továbbiakban valaki más, privát tulajdonos beosztottjaként visszalép egy grádicsot a szamárlétrán, vagy megőrizve vezető posztját, maga lesz a gyógyszertár tulajdonosa is. Ha tehette, hosszas megfontolás után, nyilván az utóbbit választotta. Más értelemben jelent kényszervállalkozást az, ha valaki munkanélkülivé válik. Önkormányzati ügyintézői munkakörből, 47 évesen küldtek el egy módos iparos-kereskedő-vendéglátós családból származó, ma is az édesanyjával élő asszonyt. Egy évig élt munkanélküli járadékból, majd a rámaradt kárpótlási jegyeket értékesítette, és a kapott pénzen egyik nagynénijétől kedvezményesen bérelt helyiségben használtruha-boltot nyitott.

A tulajdonképpeni vállalkozók többsége a rendszerváltás után lett vállalkozóvá, mindössze egy butikos és egy virágboltos asszony kezdett jóval a rendszerváltás előtt, továbbá férje, a jelenlegi polgármester oldalán alakította ki a családi kertészetet az az asszony, aki most ugyanitt főállású kertész vállalkozóként dolgozik. Számukra a konkurencia jelentette a kihívást, hogy kivívott pozíciójukat az új közegben is megőrizzék, megerősítsék. Vannak azonban teljesen újat kezdők is, mint az az asszony, aki férjével együtt egy hercig posztszocialista sikertörténet hősnője len az elmúlt években. Egy fogorvosnőről van szó, aki hivatalosan nem vált meg privát praxisától, ma is tagja az Orvoskamarának, de aki fogtechnikus férjével és egy osztrák üzletemberrel közös vállalkozásban 1991-ben Volkswagen-autószalont nyitott. A vállalkozás évről évre látványosan növekedett: ma már nyolcvan alkalmazottal működnek. A gyors felfutásban az osztrák partner jelentős szerepet játszott. Ő a doktornő édesapjának vadásztársa volt, és ha már a vadat űzte, fogait is itt csináltatta, innen az ismeretség. Mindhárman egyenlő rangú és jogosítványú tagjai a vállalkozásnak. Az osztrák partner eleddig a beruházásokat felügyelte, a férj az autók eladásával foglalkozik – maga is végzi, de egyre inkább csak az alkalmazottakat felügyeli –, a doktornő pedig bankügyeket intéz, és afféle „személyzetis”. De ha kell, kliensekkel vagy a VW-központtal tárgyal; „én eddig még mindent el tudtam intézni, amit akartam”, mondta és magyarázatképpen hozzáfűzte: „valahogy az emberekkel jobban tudok bánni, mint a férjem”, aki fogtechnikusként jobbára magányos foglalkozást űzött 1991-ig. Érdemeiket nem csökkenti, és a történet ezért nem mesebeli, hanem nagyon is valóságos posztszocialista, hogy megfelelő kapcsolati tőkével, a privátszférában szerzett gyakorlattal és, nyilván, nem kevés pénztőkével vágtak az üzletbe.

A vállalkozások sikeréhez a vállalkozók szakértelme, az előzetesen kialakult klientúra mellett a család anyagi, lelki támogatása nagymértéken hozzájárult. A szülői segítség szinte minden vállalkozó esetében jelentős szerepet játszott vagy játszik ma is; a vállalkozónők azok, akik messze a legtöbb, általában folyamatos szülői segítséget kapják, pénzben, munkában vagy gyerekekről való gondoskodásban. Emellett ők bírnak a legkiterjedtebb társas kapcsolatrendszerrel, és ebben a körben találtuk a legtöbb olyan asszonyt, aki férjével együtt, egyenrangú küzdőtársként vesz részt a család egzisztenciájának megteremtésében.

A kényszer és a szövetkezeti átalakulás, a földtulajdon rendezése során támadt új lehetőségek tudatos kihasználása egyaránt felfedezhető a hat mezőgazdasági „vállalkozó” asszony életében. Azokban a családokban, amelyek megélhetésüket a mezőgazdasági kistermelésre alapozták, az asszonyok a családi gazdaságon kívüli munka világához csak gyenge szálakkal kötődtek, s mihelyt tehették, visszahúzódtak onnan. A visszavonulásra a gyes időszakának lejárta teremtette az alkalmat, ezután otthon maradtak, s legfeljebb bedolgozók lettek egy háziipari szövetkezetben, többnyire azonban reggeltől estig meg nem álló „háztartásbeliekké” váltak, így az a negyvenes éveinek végén járó, szegény tanyás bérlő családból származó asszony is, aki odahagyva a gyári munkás létet, iszákos és mind agresszívabbá váló férje munkáját vállalta fokozatosan magára, s a tehéntartók jószágait maga terelte a városi csordajárásra, amellett, hogy a háztáji gazdaságot is ő vezette. Nála jó tíz évvel fiatalabb az a városi gazdaleány, aki ipari munkás férjével kezdettől zöldségtermelést és disznóhizlalást folytatott, és a kilencvenes évek elején, lévén valamikori szövetkezeti alkalmazott és lelkes kisgazdapárti tag, viszonylag jelentős vagyonértékhez jutott a szövetkezet átalakítása során, s ennek, valamint a kárpótlásnak köszönhetően bővíthette ki a család gazdaságát jelentős méretű szántóföldi növénytermesztéssel.

Vannak azonban olyan asszonyok, jobb módú városi parasztok vagy iparosok leszármazottai, akik, ha folytattak is valamilyen családi mezőgazdasági termelést, nem adták fel kvalifikáltabb, jellemzően adminisztrátori munkájukat, és nyugdíjasként, a rendszerváltás után lenek földtulajdonossá, egy-egy mezőgazdasági vállalkozás irányítójává. A nyolcvanas években szakmunkás férjével bérelt földeken vágott dinnyetermesztésbe az az asszony, aki ma egyedül irányítja 40 hektáros gazdaságát, s gyakran 16 napszámost mozgat szántó- és dinnyeföldjein. Ő nem akarta bővíteni a családi gazdaságot; a rendszerváltás idején, hisz addigra gyermekei is fölnőttek, a visszavonulásra s nem a terjeszkedésre vágyott. Férje azonban az ő csekély lelkesedése ellenére is licitált földet, vállalkozói kölcsönt vett fel, azután „a szívinfarktus elvitte, és itthagyott a rengeteg dinnyével, meg az egész földgazdálkodással, mindennel”. Sikeres gazdálkodó, vállalkozása nyereséges, úgy véli, hogy a mezőgazdaságból „mög lehet élni. Csak dolgozni köll. Meg az embörfiának a logikáját úgy forgatni, hogy könnyebb, jobb legyen. Például az időjárásra figyelni, hogy most ezt érdemös, nem érdemös, mert volt olyan év a napraforgónál, hogy három-négy havi kereset pluszba jött be. És dolgoztunk vele két hetet. Azért az nem mindegy az embörfiának.”

Az új mezőgazdasági vállalkozásokkal szemben a tanyák, e vegyes, állattartó-takarmánytermelő-kertész kisüzemek organikus egységnek tekinthetők. Itt a munkamegosztásban mindenki erejéhez mérten vesz részt: a felnőttek egész nap, folyamatosan tevékenykednek, az iskolás gyerekek tojást gyűjtenek, locsolnak, paprikát vágnak, vagy háztartási munkákat végeznek. A tanyán élő asszonyok, akárcsak férjeik, szegényparaszti származásúak, szüleik mindig tanyás béresként dolgoztak. A nyolcvanas években a fiatal házaspárok kisparaszti családi gazdaságokat alakítottak ki, s a rendszerváltás éveiben, mivel a családtagok kiszorultak a munkaerőpiacról, ugyanakkor azonban valamelyes földhöz juthattak a tanya körül, ezeket igyekeztek stabilizálni, bővíteni.

A egyik, harmincas éveinek végén járó asszony a nyolc osztályt tanyasi iskolában járta ki, a kitűnő tanuló leányt tanári javaslatra szülei beíratták a városi gimnáziumba. Naponta hat kilométert kerékpározott az iskolába s vissza a tanyára. Nem bírta azonban a versenyt a válogatott városi diákokkal, „csak néztem, nem értettem semmit, hogy mit magyaráznak a tanárok”, kimaradt, és fejőnőként helyezkedett el abban a téeszben, ahol édesapja juhászként dolgozott. Szomszédos tanyában lakott, és ugyanabban a téeszben volt traktoros az a legény, akihez férjhez ment. Spórolt és nászajándékként kapott pénzükön megvették, majd apránként bővítgették, komfortosították azt a tanyát, ahol a négytagú család ma is él. Ahogy otthon látták, úgy fogtak bele a gazdálkodásba, az aprójószág és a tojáshaszon mellett két-három tehén hozta a tejpénzt, évente 50-60 sertés került ki a gazdaságból. A fiatalasszony a nyolcvanas években hat évet volt gyesen, majd másfél évre visszament a téeszbe takarítónak, ám nem bírta, hogy a tsz-iroda ablakából rálátott a tanyára, ahol ezer dolga akadt volna, de a nyolc órát akkor is ki kellett töltenie, ha nem volt munka. Így közvetlenül a rendszerváltás előtt otthagyta a szövetkezetet. Az ő kiesett jövedelmét az állatállomány növelésével pótolták, ’92-ben már nyolc tehenet fejtek. Az asszonynak azonban tsz-tagságáról is le kellett mondania, így nem volt jogosult sem a szövetkezeti vagyon ráeső részére, sem a tagi részaránytulajdonra. Férje megkapta kisparcelláját, melyhez további 10 hektárt bérel, őt ’96-ban küldték el a szövetkezetből. Gépet már nem hozhatott magával. 1996 az első év, amikor a házaspár együtt, otthon gazdálkodott, és ebben az évben kellett a fodrásznak készülő nagylányt is beiskolázni, ami az apa négyhavi munkanélküli járandóságába került. 1997-ben ez a járadék is megfeleződik, azután az sem lesz. A környéken nincs munkahely, a család csak önmagára, kis gazdaságára támaszkodhat. Ugyanakkor nem panaszkodnak, szeretnek itt élni, nem cserélnék fel a tanyasi élet szabadságát, csöndjét a „zsúfolt, hajszolt” városi élettel, s nem csak a szülők, hanem a tizenkét éves kisfiú is eltökélten állítja: „én innen el nem mék!”

A TÁRSAS KAPCSOLATOK ALAKZATAI

A privát társas élet legfontosabb eseménye ebben a mezővárosban a rokonok, barátok, munkatársak névnapjának megünneplése. Attól függően, hogy kinek mennyire volt népes a baráti társasága, a családosan megünnepelt névnapok és a szilveszteri mulatságok nem oly régen még évi nyolc-tíz alkalmat is teremtettek arra, hogy kertben vagy lakásban sütve-főzve összejöjjenek a barátok kicsiny, de állandó körei, amelyek magja gyakran az általános iskolai osztálytársak között alakult ki. E társaságok a középosztály köreiben voltak népesebbek és tartósabbak is: az összejárás azonban mára csak a vezető hivatalnokok és a vállalkozók felső-középső köreiben őrizte meg rendszerességét. Az e körökön kívül elhelyezkedő asszonyok valamennyien arról számoltak be, hogy manapság a névnapokat a közeli rokonok körére szűkítve vagy több alkalmat összevonva ünneplik meg. Kinél a család anyagi helyzetének romlása, kinél a kockázatvállalással és többletmunkával járó időhiány követeli meg, hogy a baráti összejövetelek szervezésével is takarékosan bánjon. A kapcsolatok leépülésének mintája azonban igen eltérő az asszonyok különböző csoportjaiban.

A paraszti vagy iparos középrétegekből származó és középiskolai tanulmányokat folytató lányok fiatalkori társas élete az iskolához, az osztálytársakhoz kötődött. Szüleik rendszerint szigorú korlátokat emeltek a szórakozást illetően, jobban szerették, ha barátaival otthon találkozik a lány. „Itt ült a fiú, itt ültem én, a nagymama pedig a sarokban kötött. És soha nem hagyott bennünket magunkra. A végén már annyira megszoktam, hogy fel sem tűnt, hogy ott van, mert az olyan természetes volt.” Ha kimenőt kaptak, időre haza kellett érniük, s csak nyáron, a strandon múlathatták úgy-ahogy szabadon az időt. „Nagyon sok mindenben voltunk mi korlátozva… sok helyre nem mehettünk el, mert féltettek… a nagymama még sokkal konzervatívabb volt, még sokkal jobban féltett, mint édesanyám… Főleg, hogyha buli volt, én nagyon szerettem menni, 13-14 eves koromban, és azt mondta, hogy világosra otthon kell lenni… hát az olyan csapás volt, hogy nem igaz… hogy sötétben ne kószáljak az utcán.… Vagy például a nagymama nem engedte, hogy kétrészes fürdőruhánk legyen. És ehhez tartottuk magunkat.”

A középrétegekből származó lányok udvarlóikkal strandra, moziba, a szomszédos megyeszékhely színházába jártak, vagy a kisváros ligetes promenádján sétálgattak. Asszonykorukra rendszerint kész baráti társaságokkal rendelkeztek, melyek az iskolatársak, a rokonok, ritkábban munkatársak köréből és azok barátaiból, testvéreiből alakultak ki. Ezek a társaságok gyakran összejártak, főként akkor, mikor kisgyermekeket neveltek; még a közös nyaralások is belefértek a családok életébe, a közeli folyóparti üdülőfalu vagy a Balaton partján. Persze nem volt mindenkinek igénye társasági életre, baráti összejövetelekre. Volt, akinek a család, a munka hiánytalanul kitöltötte az életét. Mások viszont alkalmazkodtak visszahúzódó, netán féltékeny természetű férjeikhez: „nagyon féltette a férjem a házasságunkat, azt mondta, hogy az összejáró párok szétzilálják házasságokat.” Van olyan asszony, akinek nagy áldozatot jelent ez: „imádok táncolni, de nem merek elmenni a férjemmel sehová, ha bárki felkér, utána órákig morcos, nem győzöm engesztelni.”

A társas kapcsolatok kialakulása majd működése a munkásasszonyok életében más terekhez kötődött. Egyedül a strand, a helybéli ifjúság nyári társas életének legfőbb színtere volt az a hely, ahová munkás- és polgárlányok, lányok és fiúk egyaránt eljártak, „A férjemet, azt meg a strandon ismertem meg… Kijártunk a strandra négyen-öten lányok, és akkor a fiúk, ők ugye ott dolgoztak… aztán aszongya, te gyerekök, lányok, aszongya, kiviszöm a plédöm, gyertök ki délután… Hát kétrészes fürdőruhám volt, még ugye akkor is bikini volt a divat… Oszt mink ott ültünk a pléden, hozzáálltunk tollasozni, mi lányok… Na, a férjem meg akkor egy munkatársunk, fiú, ők is tollasoztak, úgy tollasoztak, hogy miközénk bevágták a labdát… Aszt akkor így ismerkedtünk meg.”

A korán munkába álló és önálló keresettel rendelkező munkáslányok életének középpontjában a szórakozás állt, mindaddig, míg férjhez nem mentek, s első gyerekük meg nem született: bandákba verődve jártak a városközpont néhány kedvelt zenés szórakozóhelyére, a gyári KISZ-klubba és hétvégeken az egyleti bálokba vagy a zenés éttermekbe. „A gyárban, műszak után megmostuk a hajunkat, meg is szárítottuk, aztán akkor elmentünk onnét a bálba. Meg volt beszélve, hogy hány órakor találkozunk a mamikával… ugye egy anyukának ott költött lenni… Oszt akkor megbeszéltük, hogy te, az én anyukámnak már mondtam, hogy öltözzön föl, megyünk érte, oszt akkor visszük a bálba.… annyi kabát volt rápakolva, ugye akkor nem is volt az, hogy befőtte a ruhatárba, mert nem volt olyan, hogy ruhatár. Hanem a mamákra pakoltuk rá a kabátot. Úgy, hogy ki se látszott… Mindön hétön mentünk.”

„Szép lánykorom volt”, „anyám megadott mindent”; e kijelentések hátterében az áll, hogy a lányok szabadok voltak, keresetük megmaradó hányadát magukra költhettek, ruházkodhattak, a takarékosabbak apránként hozományukat is összerakosgatták. Ugyanakkor a felszabadult szórakozás szabadsága azt a közös tudást is magában foglalta, hogy erre csak addig van mód, míg férjhez nem megy a lány; a házasság éles szakaszhatárt vont a kellemekben gazdag, felelőtlen leányélet és a gyári munka mellett házimunkával, gyermekneveléssel, spórolással töltött asszonyélet közé.

Ellentétben a vállalkozók, hivatalnokok, gyári középkáderek, kistisztviselők vagy a pedagógusok csoportjával, a munkásnőket mindig is vékony szál fűzte testvéreikhez és rokonaikhoz: „Mindenkinek megvolt a maga baja.” Legtöbb munkásasszony mára elveszítette egyik vagy mindkét szülőjét. Ők tettek említést a legtöbb öngyilkos, alkoholista, munkaképtelen testvérről és unokatestvérről. Családi segítségre a munkásnők nem számíthattak, sem a maguk, sem férjeik oldalán. Ilyen körülmények között érthető a szomszédsági kapcsolatok felértékelődése. Főleg akkor volt fontos a jó szomszéd, amikor kisgyermeket nevelt a család. A szomszédasszony volt az, akire kis pénzért vagy anélkül, esetleg kerti munkáért cserébe a gyereket rá lehetett bízni. Az elvált, lakótelepen élő munkásasszonyok kizárólag a szomszédhoz fordulhattak, nézzen rá a gyerekekre, amikor ők éjszakáztak vagy esetleg kórházban voltak. A támaszul szolgáló szülői, testvéri kapcsolatok megrendítő hiánya mellett a partnerkapcsolatok instabilitása jellemzi a munkásnők életét; az asszonyok fele elvált, van, aki többször is. Mindössze két asszony beszélt úgy férjéről, mint olyan társról, akivel közös terveik vannak és akivel együtt dolgoznak e tervek megvalósításán.

„Mondom, nagyon jó közösség volt a gyárban. Én nem tudom. Jobban odafigyeltek az emberek egymásra. Olyan, éjszakások voltunk, mindenki bágyadt, álmos, akkor rákezdtek énekelni. Pedig ugye alapzaj van azért a gépeknek, de azért túlharsogva, és akkor csak vitte a hangulatot, vitte az álmosságot a szememből, és olyan jót én azóta se hallottam.” Míg az asszonyok fiatalok voltak, míg a gyárnak jól ment, addig nem volt baj. A családalapítást követően a társas kapcsolatok a közvetlen munkatársakkal igen intenzívek maradtak, az asszonyok megülték egymás névnapjait, legendává vált pacalvacsorákat tartottak. Közös családi kirándulásokat, üdüléseket szerveztek, mindezt a gyár támogatásával, amelynek buszán ingyen utazhattak, üdülőjében kedvezményesen nyaralhattak. Persze nem volt ez olyan nagyon gyakori, különösen nem szezonidőben, amikor három műszakban dolgoztak, évente ötször-hatszor mégis együtt voltak a családok, ami a mai nehezedő életfeltételek közepette elérhetetlenné vált. Az anyagi gondok mellett a gyár életében bekövetkezett radikális változások, az elbocsátások is szétzilálták a munkatársak közötti baráti kapcsolatokat. Félnek, „itt mindenkinek megvan az a maga féltett helye, és vigyáz, nehogy megtanulja a másik is a gépet kezelni, itt nagy a szakmai féltékenység”. Az elbocsátások nyomán nőtt a bizalmatlanság, „hát egymástól is félünk már. Hogy be ne súgjon. Mög ilyen dolgok voltak a gyárban, hogy valakit lopáson fogtak, hogy a táskájában volt egy májkrém, akkor már kirúgták… Ez egy ok volt arra, hogy szabaduljanak mög emböröktől. És akkor elkezdtek egymástól félni az emberek. Attól, hogy be ne súgjon a portásnak… már azért néztük a táskánkat, hogy valaki valamit bele ne tegyön.” A munkatársaknak ma már nemigen van kedvük összejárni. „Ha baja van, az ember inkább begubódzik, ha körülnéz, úgyis mindenhol nyomorúságos dolgokat lát.”

Az asszonyok és férjeik baráti társasága többnyire egybeesik, szabadidejüket is nagyjából egyformán töltik el. Önálló útjaik a férfiaknak vannak. A gyárban dolgozó nők férjei közül néhányan különféle kocsmákba, inni jártak szívesen, mára, nem kis részben e különutak következményeként váltak rokkant, munkanélküli, mogorva otthonülőkké. A helyi értelmiséghez, középrétegekhez tartozó, legkülönbözőbb korú férfiak számára a művelődési ház büféjében évtizedek óta exkluzív fórumként működik egy ún. klub, ahol kialakult asztaltársaságokban kártyáznak, sakkoznak, politizálgatnak, lehetőleg a hét minden napján. A társas élet másik, elsősorban a férfiak számára fönntartott szférája a sport. A városi kosárlabdameccseken ugyan gyerekeikkel együtt az asszonyok is ott vannak a szurkolók között, de csak azok, akiknek férjei az országos hírű csapat támogatói, s az öregfiúk csapatának maguk is szenvedélyes játékosai, és ők is csak a legfontosabb meccseken. A női csapat eggyel alacsonyabb osztályban játszik, és az „öreglányok” meccsei sem vonzanak közönséget.

„Ebben a városban nincs egy olyan hely, ahol cigányzenére lehet mulatni”, dohogott egy gyári laboratóriumban dolgozó asszony, aki férjével együtt szívesen járna szórakozni, táncolni, s elégedetlen a „provinciális” helyi lehetőségekkel. A középgenerációhoz tartozó asszonyok számára a nyilvános szórakozásra csak formális alkalmak adnak lehetőséget: bálok, iskolai, párt- és vadászvacsorák.

Ezek a rendezvények az érdekeltek körében egyszerre szolgálják a kötelező reprezentációt, az adott intézmény fenntartásához való hozzájárulást és a mulatságot. Minél inkább zártkörű egy rendezvény, természetesen annál családiasabb; a résztvevők annál jobban elengedik magukat. Nem ritka a pityókás férfi, sőt asszony. A vadászat férfipróbáló virtus, és bár a „vadászvacsorára”, ahol néhányan egyenruhában feszítettek, asszonyaikat is elhozták, mégiscsak férfimulatság volt ez, ami főként a tombola nyereménytárgyainak kiosztásakor vált nyilvánvalóvá. A nagyon is egyértelmű szimbólumokat, mint a hatalmas jégretket vagy a különböző tojáskompozíciókat, nagyon is egyértelmű rigmusok kíséretében adta át a kikiáltó a szerencsés nyertesnek, aki nyereményét vérmérsékletétől és a nehéz pörkölteket kísérő ital mennyiségétől függően vihorászva, zavart mosollyal vagy éppen obszcén ráadásjáték keretében vette át, mint ama kissé molett hölgy, aki a jégretket öléhez „merevítve” borult a kikiáltó nyakába. A vendégek egy része észre sem vette a történteket, mások jól mulattak.

Minél szélesebb körű egy rendezvény, annál több a koreográfiában a közönségnek szóló, reprezentációs elem; ám még az épülő kórház javára rendezett jótékonysági bálban sem tengett túl a reprezentáció. Egy-egy különleges figurára vett asszonyt igen, de nagyestélyiket, elegáns ruházatban felvonuló, magukat „megmutató” párokat nemigen lehetett látni. A reklám helye a tombolasorsolásnál volt; ki mennyi és milyen ajándékot kínál fel, ez hivatott vállalkozását és ötletességét hirdetni. S megint a mezővárosi jelleg: malacot is lehetett nyerni. A reprezentációs kötelezettséget a városban még nem veszik túl szigorúan: nem jött el egyik honatya sem, és a helyi képviselők nagyobb része is hiányzott. A rendezők, az esemény rangját emelendő, fővárosi színészeket hívtak meg, akik majd egyórás késéssel meg is jelentek. Paradox módon itt ők hozták be az obszcén utalásokat – nyilván úgy gondolták, hogy ez kell a vidéki „úri közönségnek”. Az előadás jól bevált gegekre épülő vaskos pantomim volt, centrumában egy hatalmas, férfias termetű nővel – akit férfi játszott- és egy apró férfival – a szerepet szintén férfi alakította –, akit nője úgy és oda rángathatott, ahogy és ahová neki jólesett. Jégretek helyett itt férfi merevült egy nőt alakító férfi ágyékához. A közönség itt is jól mulatott, majd a fővárosi színészek elvonultak.

A vendégsereg négy-tíz fős baráti társaságokra töredezve hatvanasával ült a hosszú asztalok körül. Sem az élet, sem a rendezők nem alkottak a megbecsültség helyi rangsora szerint ülésrendet: hiába, az 1996. évi még csak az ötödik volt a kórházbálok történetében! Az azonos társaságba tartozó férfibarátok tudták a kötelességüket: megtáncoltatták azokat az asszonyokat, akik „imádnak táncolni”, de férjük húzódozott, és azokat, akik állandó partner nélkül jöttek. Az ismerős asszonyok közül csak hattal találkoztunk ezen a bálon, öten a vállalkozók és top-bürokraták csoportjába tartoznak, a hatodik kilógott a sorból. Asztalszomszédunk volt ugyanis egy fiatal, háromgyermekes házaspár, a Nagycsaládosok Egyesülete helyi szervezetének vezetői: a feleség pedagógus, szakmunkás férje, hosszabb munkanélküliség után, segédmunkásként dolgozik. Ez a „véletlen” szomszédság is jelezte, hogy ők ennek a mozaikszerűen elrendeződő kb. négyszáz fős seregletnek, benne a még éppen csak formálódó városi elittel és holdudvarával, a perifériájához tartoznak, melyhez mi, kívülállók, ideiglenesen csatlakozhattunk.

Ebben a mezővárosban a „saját jogon” vagy a gazdaságban és politikában hatalmi pozíciót betöltő férfiak oldalán az elithez tartozó asszonyokat mintha nem töltené el megelégedéssel az a lehetőség, hogy a helyi társas élet aktív szereplői és szervezői lehetnek. Nem tolonganak azért, hogy reprezentálhassanak férjeik oldalán: ki azért nem, mert ízlésével és világnézetével nem fér meg a bálok zajos férfivilága; ki zavarban van a reprezentáló feleség szerepétől, sőt egyenesen szégyelli magát; ki elmegy ugyan, de ott önmagát reprezentálja. Ezeken az asszonyokon is múlik, hogy a városban az elit nem vált még zárt alakulattá, s egyelőre nem több, mint mozaikszerű, politikai nézetek, gazdasági vagy baráti-rokoni kapcsolatok talaján szerveződő körök laza halmaza. Mindez összefügg a helyi elit „elsőgenerációs” mivoltával, az elithez tartozó családok életstílusának egyenetlenségével, származásuk, életútjuk és habitusuk különbözőségével.

A szegényparaszti sorból származó, diplomás kertész vállalkozó polgármester főiskolai végzettségű felesége becsvágyó, energikus asszony. ’92-ben hagyta ott önkormányzati csoportvezetői munkakörét, hogy férjével felfejlessze a családi kertészetet. Az asszonynak nem kis része volt abban, hogy hitvese indult a polgármesteri székért folytatott küzdelemben; kimondva-kimondatlanul azt remélte, hogy férje révén visszakerül a helyi közéletbe, esetleg újra munkába áll, a kertészetben ugyanis elszigetelődött. Hihetetlenül sokat dolgozik a gazdaságban. Három egyetemi hallgató leánya csak a nyári szünetben tud besegíteni. Elfoglalt férje főként a szakmai munka és a piaci kapcsolatok biztosításának felelősségét tudta csupán továbbra is magára vállalni. Segéderőt azonban nem alkalmaz, „úgysem tudja senki olyan gyorsan és tökéletesen megcsinálni a munkát”. Mindemellett az asszony társasági lény; végigtáncolja a bálokat, ha teheti, mindenkivel beszélget, minden érdekli, ami a városban történik. A munka, a teljesítmény egyrészt azért fontos számára, mert biztosítja a család kívánt színvonalú életviteléhez szükséges jövedelmet, másrészt mert férje és környezete elismerésére számít, s ezt meg is kapja: „úgy dolgozik, mint az ördög!”

A helyi elithez tartozó menedzserek egyike harmadik generációs, s a városban nagy megbecsülésnek örvendő értelmiségi családból származik, ő maga, gazdasági és politikai tevékenységén kívül, elsősorban a helyi sportélet menedzsereként szerzett hírnevet. Ritkán láthatók feleségével a társas élet reprezentatív alkalmain. A fiatalasszony gyári adminisztrátorként ismerte meg leendő, vezető beosztásban dolgozó férjét, aki családos ember volt. Az asszony már csak azért sem megy szívesen nagy társaságba, mert házasságuk annak idején sokáig „a pletykás, rosszindulatú” városi közvélemény csemegéje volt. Életének fontos döntéseit mindannyiszor nála jó tíz évvel idősebb férje hozta meg; az ő szavára lett vállalkozó, adminisztrátor, végül háztartásbeli. Azóta vezeti a háztartást, fuvarozza gyermekét, tanfolyamokra iratkozik be, barátnőivel színházba járogat. Boldog, elégedett embernek vallja magát.

Megint más okból kerüli a rendezvényeket a helyi gazdasági elit egy másik tagja s felesége. A negyvenes évei derekán járó, jelenleg menedzser beosztásban dolgozó mérnökember tisztviselő-pedagógus szülők gyermeke, pedagógus neje református lelkészcsaládban nőtt fel. Ők fiatal házaspárként telepedtek le a kisvárosban. A férj aktívan nem vesz ugyan részt a helyi politikában, ám közismerten konzervatív elkötelezettségű, presbiter, aki fontos szerepet játszott az egyházi intézmények visszaigénylésének idején. Felesége azon kevesek közé tartozik, akik a szocializmus idején is vállalták vallásos meggyőződésüket, az ő erős hite fordította férjét az egyház felé, s neki köszönhető, hogy a házaspár mindig is az azonos hitűek szekértáborán belül alakította ki, ápolta baráti kapcsolatait; lelkészcsaládokkal járnak össze ma is. Ez az asszony aktív, de zárkózott életet él, titkai, a „lélek csomópontjai” csak sötét tónusú festményein ütnek át; alig néhány esztendeje festette első képét.

NŐI SZFÉRÁK

Kellemek

Nemigen találkoztunk olyan asszonnyal, aki önmaga megjelenésére ne figyelne, külsejét elhanyagolná. A legkevésbé a gazdálkodó és tanyán élő nők vesznek igénybe szépészeti szolgáltatásokat, az ő életük állandó, noha nem hajszás munkával telik, a városba is ritkábban jutnak el. Önmagukra sokat adni, krémet, szép ruhát vásárolni a gyári asszonyok között is ritka ünnep, hisz az élet napi fenntartása fölemészti energiáikat. „Már évek óta nem vásároltam egy jóízűt”, panaszolta egyikük, egy elvált asszony pedig természetesnek tekinti, hogy „amit a gyerekek kinőnek, azt ideadják, és én hordom boldogan, mert nem olyan rossz még az”. A rendszeres három műszakozás mély árkokat vésett a munkásnők arcára, „nekem ne mondják, ilyen krém meg olyan krém, a pénz a legszebb ránctalanító”. A húsz-harminc év gyári munka elkoptatta a szervezetüket, 45 éven felül nincs köztük egészséges egy se; izületi fájdalmak, gerincmeszesedés, visszeres lábak, nőgyógyászati problémák, gyomorfekély a leggyakoribb panaszok. De az asszonyok dolgozni és keresni akarnak, s ameddig lehet, nem vesznek tudomást bajaikról. „Gyomorfekélyem van. Fáj. Úgy fáj, hogy begörcsöl. De én azt mondom, nem érdekel semmi, ha összerogy minden, akkor sem érdekel semmi.”

A nők rendszeresen csak a fodrászatban fordulnak meg. A munkásnők, mivel az üzemben bekötött fejjel járnak, kényelmi okokból rendszeresen rövidre vágatják a hajukat, a kistisztviselők, gyári középkáderek inkább a dauerolt, festett frizurát kedvelik. A gyárban, a városi szintnél olcsóbban, kozmetikus és fodrász is működik, kozmetikushoz azonban csak a középkáderek közül járnak. Az asszonyok általában is ritkán járnak kozmetikushoz, a szoláriumot, masszázst vagy szaunát legtöbben még ki sem próbálták. A vállalkozó nők egy kisebb csoportja jár csupán rendszeresen barátnőjük szaunájába, ők, valamint a vezető hivatalnoknők adnak legtöbbet megjelenésükre, testükre, egészségükre. Ugyancsak ők azok, akik, néhány pedagógus mellett, rendszeresen sportolnak: úsznak vagy asszonytornára járnak.

Két asszony az átlagosnál több időt fordít önmagára. Egyikük a már említett vállalati menedzser háztartásbeli státusú felesége. Bár elfoglalt férje ritkán látja, részben az is a dolga, hogy már reggel kilenckor ápolt és üde legyen, s ő élvezi is a fodrászatot, kozmetikát, masszázst, e szolgáltatásokat majd minden héten igénybe veszi. Ezenkívül fut, asszonytornára jár, hogy fölöslegesnek vélt kilóitól megszabaduljon. Kevesebb ideje és pénze lévén, nem telik ennyi mindenre annak az asszonynak, aki gyári munkásnőből lett szezonmunkás és munkanélküli, mígnem takarító-mindenesként kényelmes álláshoz jutott egy városi közintézményben. Munkahelyén és azokban a középosztályi lakásokban, melyeket bejárónőként felkeres, új női létformákkal találkozik. Többet is ad magára, mint gyári élete idején: rendszeresen jár kozmetikushoz, festi a haját, diétásán étkezik, naponta tornászik, úgy tűnik, igen jól érzi magát a bőrében. Fogékony a szépre, de nem kíván többet, mint ami elérhető számára; férjével együtt „imádnak” a közeli nagyvárosban naphosszat karonfogva kirakatokat bámulni, s akkor is elégedetten, feltöltődve tér haza, amikor, s ez a gyakoribb, nem vásárolnak semmit.

Tetszetősek, emellett kényelmesebb életet, szépséget ígérnek a nyugati háztartási és kozmetikai termékek; ha nem is futja rá, azért szívesen járnak el termékbemutatókra a kistisztviselő asszonyok, ahol legalább felkenegethetik arcukra a márkás krémeket. Nem csak fogyasztókkal, hanem a szépségipar néhány ügynökével is találkoztunk. A pedagógusból az Avon cég magyarországi PR-menedzserévé vált asszony karrierjét sokak irigyelhetik, hasonló sikertörténetre azonban kevesen számíthatnak azok közül, akik a mezővárosban élő nők körében terjesztik az Amway vagy az Avon termékeit. Egyiküket ismerjük csak, őt is hírből: „egyszerű falusi lányból” lett gyári munkás, majd vezető menedzser férje pozíciója révén „úrinő”, aki megengedhetné magának, hogy otthon marad. Ő mégis ügynökösködik, több ezer forintos tanfolyamokra jár, hálózatot épít, bemutatókat szervez, elad. Városszerte ismert, sikeresnek számító ügynök.

A női létforma lehetséges és vágyott mintáinak tömegtermelője a média: a hazai vagy importált lapok, az olcsó kis sorozatfüzetek, mint a Romana, Julia, Tiffany, amelyek föltehetően a világ minden sarkában kaphatók az újságárusoknál, a tévéfilmek s az olyan sorozatok, mint a Tövismadarak vagy a Dallas. Ezek a sajtótermékek, a filmek, a könyvek szórakoztatnak, egy időre kizökkentenek a világból, vagy vigaszul szolgálnak. A munkásnők életében a tévé a világfelejtés eszköze, a legkisebb, legszegényebb lakásban is ott áll a készülék. Női lapokat kevesen olvasnak, „a recepteket szeretem nézegetni, igaz, még életemben nem láttam például szerecsendiót”, nagy ponyvafalók is vannak közöttük, „négy kukászsák áll a szekrényben tele édeskékkel, könnyű, finom könyvekkel”, közösen veszik s egymásnak adogatják a könnyen elfelejthető és így sokszor újraolvasható sorozatokat. A legnagyobb vigasz mégis a tévé: „a karatés meg a romantikus filmeket szeretöm nézni, fain, hogy abban minden olyan szép, olyan jó, az élet meg egy nagy szar.”

Az új női lapok, a romantikus filmek és sorozatok legnagyobb fogyasztói a középrétegek. Könyvet, ellentétben a gyári középkáderekkel, a tisztviselők nem olvasnak, a gyáriak, élve az ott lévő könyvtár lehetőségeivel, az éjszakás műszakban is olvashatják a jó ponyvát, a megindító történeteket, családregényeket. A pedagógusok a Nők Lapját olvassák szívesen, emellett ők forgatják leginkább a szaklapokat és országos napilapokat is. Bevallásuk szerint sem a sorozatokat nem nézik, sem a ponyvákat nem olvassák, őszintén szólva, tamáskodunk; többen mondták közülük, hogy „mindenféle” könyveket kézbe vesznek, e kategória mögé könnyen elrejthetők a sorozatregények. Egyikük kicsit pironkodva vallotta be, hogy néha bizony esténként egy-egy Romana-füzet kerül a kezébe, „utána várom haza az uramat, olyankor a szex is jobban esik”, de férje előtt is titkolja e kalandozásait.

A Nyugatról vagy nyugati közvetítéssel érkezett használati tárgyak, fogyasztási szokások, kulturális minták mellett ebben a kisvárosban is megjelent a megváltás ígéretét hordozó világ- és életjobbító technikák egész garmadája, az Amwaytől – itt még a termékértékesítésen van a hangsúly, az életfilozófia csak ráadás – a Network-21-en át a Reikiig. Utóbbiban a pénz, az áru csak rejtetten van jelen, a lényeg másutt látszik lenni. A keleti és keresztény tradíciókat ötvöző módszer a kozmosz pozitív energiáinak átadásával kíván gyógyítani mindenféle testi és szellemi nyavalyákat.

Egy gyári munkásnőt találtunk beszélgetőpartnereink között, aki a kliensek közé tartozik. Édesanyja hat éve halt meg, és ő azóta sem képes feldolgozni ezt a veszteséget. „Nem tudtam elmondani, hogy én mennyire szeretem azért (annak ellenére), hogy ugatok. Mert nagyon szerettem, de nem tudtam kimutatni.” Azóta állandó fejgörcsökkel küszködik, „volt, amikor már kilencven ilyen Quarelin, Ridol, minden bennem volt, már így járt a gyomrom a gyógyszertől… de nem tudta kivenni semmi… Hát divat lett ez a természetgyógyászat… a talpmasszázs meg ez az energiaátadás. Jaj, de szeretem, nagyon szeretem meg érdeköl is… órákig el tudnám hallgatni. És van olyan, hogy két hétig is panaszmentes vagyok, de olyan jó! De azt mondta a Mara (természetgyógyász), hogy amíg ezt a lelki problémámat el nem felejtem, addig ő se tud meggyógyítani panaszmentesen.”

Aki hisz a Reikiben, az hatékony relaxációs technikákat sajátíthat el, valóban kellemesen ernyesztőek a gyógyító szeánsz tartozékai: az indiai zene, a füstölők finom illata. Emellett azonban abban is bíznia kell a megtérőnek, hogy ama szerencsések közé tartozik, akik a 2004-ben bekövetkező világkatasztrófa túlélői lesznek, és „átszellemülve” egy harmadik dimenzióba emelkedhetnek. A hangsúly azonban nem ezen van; a Reiki-tanfolyamokon a reikis filozófia és gyakorlat misztériumába beavatott asszonyok életük alapvető megváltozásáról beszélnek: kedvesebbek, nyugodtabbak, türelmesebbek, egészségesebbek, boldogabbak lettek. A városban nemrég szerveződött egy Reiki-csoport. Ismerőseink közül egy-egy kistisztviselő és gazdálkodó asszony tagja e csoportnak. Bemutattuk már a 40 hektáron gazdálkodó özvegyasszonyt. Hisz a lélekvándorlásban, egy korábbi életében „kurtizán” volt, emellett rendkívüli energiákkal és képességekkel van megáldva, „látó”; férje halálát éppúgy tudta előre, ahogy félrelépéséről is „értesült”; „a férjem akkor rettent meg, amikor pontosan leírtam neki a szobát, még a tapétát is, és a nőt, akivel a dolog történt”. Mióta a Reiki-tanfolyam különböző szintjeit végzi, „tudatalatti átprogramozást” hajtott végre, ennek tulajdonítja a strumazavarokkal küszködő, 110 kilós asszony, hogy leadott 20 kilót, s most arra készül, hogy alkoholista öccsét „távban”, gondolatátvitel segítségével kigyógyítsa szenvedélybetegségéből.

A tanfolyamok résztvevői és a potenciális gyógyítók a középrétegekből kerülnek ki. Olyan asszonyok ők, akik még elég védett körülmények között élnek ahhoz, hogy megengedhessék maguknak a tanfolyamok és a fővárosba való utazás költségeit, s munkaidejük is elég rugalmas ahhoz, hogy ezt megtegyék. Érezhetően frusztrálja azonban őket az egzisztenciális lecsúszástól való félelem vagy a végérvényesen lecsúszottakkal való napi találkozás. A helyi Reiki-csoport vezetője és szervezője ugyanis az önkormányzat szociális irodájának vezetője, aki egy iróniával felvértezett kollégát leszámítva minden közvetlen munkatársát megtérítette.

„Vonzáskörök”


Az asszonyok többsége legalább három követelménynek meg akar felelni: dolgozni akar, megfelelő színvonalú háztartást kíván fenntartani, gyermekeit szeretné támogatni. A házasságban vagy partnerkapcsolatban élőknél egy negyedik is szerepelt az önmagukkal szemben támasztott követelmények között: társuknak is meg kívánnak felelni. Az asszonyok több mint felének ez nem sikerült.

Tizenheten elváltak, ketten többször is, hatan újraházasodtak. A munkásasszonyok főleg azért váltak el férjüktől, mert az italozott, agresszíven viselkedett velük, emellett még „nőzött” is. Ők nem házasodtak újra, egyikük azonban többször is élettársi kapcsolatot létesített, amelyekben azután rendre ivott és agresszív volt a férfi, „nagyon fain pasijaim voltak, na de én se vagyok piskóta. Mer’ én meg mindig pofázok”. Jelenlegi élettársával ez az asszony kegyelemből él együtt, a kicsapongó, megbízhatatlan férfit súlyos baleset után leszázalékolták, azóta megcsöndesedett, besegít otthon is. „Én azt nem tudnám megtenni, hogy küldjem el a háztól, vagy hagyjam itt…”, mondja, noha más férfit szeret. Neki a titkolt szerelem legalább valamelyes érzelmi biztonságot jelent, a másik oldalon vannak azonban azok a munkásnők, akik majd húsz éve egyedül, társ nélkül élnek. Akadtak ugyan próbálkozók, de vagy azért nem alakult ki stabil kapcsolatuk, mert a gyerekek előbb-utóbb zavarni kezdték a férfiakat, vagy azért, mert az asszony eleve elutasítással válaszolt minden közeledési szándékra; „egy életre megutáltam a férfiakat… én nem tudnám elképzelni, hogy egy idegen járkáljon nekem itt a lakásban.” Az elvált munkásasszonyok gyermekeiket nagyon nehezen nevelték fel; éveken át állandó éjszakásként a szezonban, „hogy ne az utcán kódorogjanak”, hétvégi műszakokkal, keresetkiegészítő napszám-munkával. „Muszáj dolgozni, és ezek után a magánéletünk félre van téve. Mert arra ma nincs még kedvünk se. Mert elfáradva hazagyüvünk, elvégezzük ezt a kis otthoni munkánkat, és örülünk, ha lefekhetünk és pihenhetünk.” A munkásasszonyok életében a megélhetésért, a gyerekek felneveléséért folytatott küzdelem, a szegénység és a kapcsolatok instabilitása együtt jár, boldogságról ők nemigen tudnak beszélni „…szóval szegény embör nem lehet boldog se. Mert előbb-utóbb a pénznél olyan feszültségeket hoznak ki, úgyhogy lehet, hogy úgy gondolja, hogy boldog, de előbb-utóbb biztos, hogy az anyagiakon meg a pénzen ilyen veszekedés van. Vagy most örömiben vesz valamit, mondjuk, aszt otthon meg nem lesz elég a pénz, akkor abból előbb-utóbb feszültség meg ordibálás van. És ebben a mai világban az első a pénz. Megjött a pénz, aszt utána meg majd a boldogság.”

A top-hivatalnokok más okból váltak el, és minden esetben ők kezdeményezték a válást. Ezek az asszonyok valamennyien szerelmi házasságot kötöttek, és egyszerre ambicionálták, hogy jó házasságban éljenek, hogy anyák legyenek, és hivatásuknak is élhessenek. Nem tudtak együtt élni férjeikkel, ha azok autonóm törekvéseikben gátolták őket, vagy nem voltak úgymond „társaik”. A „társ” minőség a kisgyermekes korszak nehézségeinek közös leküzdését és az asszonyok szakmai ambícióinak támogatását jelentette volna. Ők sem tolerálták férjeik autonómia-törekvéseit, a foci utáni sörözéseket, éjszakába nyúló kártyázásokat, a „leszaladt a szeméttel délután, és este 11-kor tévedt haza: mert beugrott a klubba” visszatérő helyzeteit, főként akkor nem, ha ők gúzsba kötve érezték magukat, s éppen férjuram akaratából, vagy mert csecsemőik voltak.

„Mikor férjhez mentem, a férjem senkit nem engedett a közelembe. Se nőt, se férfit, se baráti kört. Csak a pörkölt és a fehér ing, ez érdekelte. Az egész életemnek az volt a mottója, hogy változatosan készítsem el neki a pörköltet és a gyerekeknek a pempőt. A végén a méregtől és a fáradtságtól enni sem tudtam.”

Amikor a kislányom megszületett, azt mondtam: »na, szültem egy házicselédet«… Mert szállodai szobaasszonnyá avanzsál át az ember, ha feleség. »Tiszta ruha, meleg picsa«, így mondják, ez kell a férfiaknak.”

A két idézett asszony kicsi gyermekeket nevelt, amikor elvált. Férjeiket nem, de gyermekeiket hajlandóak voltak kiszolgálni, s ebben szüleik is támogatták őket. A két-két gyerek közül három egyetemet, főiskolát végzett, egy pedig világjáró fotós, vagány, „anyja fia”. Gyermekkorában mindkét asszony apja szeme-fénye volt, egyiküknek sem dolgozott az édesanyja. Az apák egész életükre mintát és mértéket adtak lányaiknak, és nekik köszönhető az az átlagot messze meghaladó önbizalom is, amely ezeket a nőket jellemzi. Az anyák pedig folytatták azt, amit addig is tettek: feltétlen odaadással szolgálták a családot, ezúttal már lányaikat és unokáikat. És teszik ezt a mai napig, jóval túl a hetvenen.

Hat asszony próbálkozott újra megfelelő párt találni első házassága kudarca után, s azt mondhatjuk, hogy ez mindőjüknek sikerült is, öten kifejezetten boldognak vallják magukat. Ők valamennyien nagy autonómiaigénnyel és -képességgel élő asszonyok, s jelenlegi társukat ez nem zavarja, a férjek maguk is értelmiségiek vagy vállalkozók, tehát nekik is vannak karriercéljaik, nem is akármilyenek. Ennek ellenére azonban adott esetben ők voltak azok, akik alkalmazkodtak egy már kialakult kis család életrendjéhez:

„…mondom, nekem egy nagyon segítőkész társam van. Aki tényleg igyekszik mindenben… az is úgy alakult ki, hogy összekerültünk, nekem a reggelek borzasztóak voltak, a két kisgyerekkel. Mert óvodás korukban, hogy tudtam, hogy időre kell menni, az egyiknek éppen elszakadt a cipőfűzője, a másik leöntötte magát kakaóval. És szörnyen ideges voltam, szóval nagyon rosszul emlékszem vissza a reggelekre. És amikor összekerültünk, akkor mondtam, hogy hát ki lehet velem jönni, de reggel nagyon ideges vagyok. Annyi minden van. És akkor ő a reggeli menetet teljes mértékben átvállalta. Tehát reggelikészítés, beágyazás, a reggeli menet, az teljes mértékben a mai napig az övé.”

Kiegyensúlyozott, jó házasságra nem csak az újraházasulók között akad példa, mindösszesen huszonhat nő él olyan házasságban, amelyet jónak tart, amiből nem vágyik el, nem kegyelemből marad férje mellett. A jó házasságban élők között felülreprezentáltak a vállalkozók. Ketten közülük nem élnek közös háztartásban férjükkel, partnerükkel. Mind a két asszonyt erős szálak kötik a városhoz, évekig elváltan éltek, kamasz gyermekeik vannak. Egyikük férje, másikuk partnere más településen él. Ezek a párok kettős háztartásokat vezetnek, teljes bizalommal viseltetnek egymás iránt; az látja vendégül a másikat és gyermekét, akinél éppen tartózkodnak. Egy harmadik asszony nyíltan élettársi viszonyban él szerelmével, és ugyancsak vállalkozó nők beszéltek a házasságon kívüli kapcsolatokról erkölcsi stigmatizálás nélkül, mint az élet olyan realitásáról, ami párjukkal, velük is előfordult vagy előfordulhat, ami úgymond „benne van a pakliban”. Nemcsak a legtöbb jó partnerkapcsolatban élő, hanem a legtöbb nyitott nővel is a vállalkozó asszonyok között találkoztunk.

Három asszonyt viszont megnyomorított a házassága, ők férjeik szeretetlensége által megalázott, boldogtalan nők. Mégsem tudnak, akarnak kitörni: ha nagyok a gyerekek, már nincs hová, „kinek kell egy ötvenes asszony?”, ha kicsik, még lehet beléjük kapaszkodni. S köti ezeket az asszonyokat az anyagi biztonság is, amelyet nagyrészt férjeik teremtettek meg, akik úgy gondolják, hogy a kényelmes lakással vagy mondjuk a rendszeres családi nyaralásokkal a maguk részéről minden elvárhatót megtettek asszonyaik boldogsága érdekében. Úgy tűnik, az autonómia iránt legfeljebb sóvárgás él ezekben a nőkben, részben, mert párválasztásukban, talán öntudatlanul is, a megfelelés, alárendelődés mintája működött, részben, mert férjeik mindent megtettek azért, hogy önbecsülésüket aláássák, s ők képtelenek voltak a védekezésre. „A férjem, bármilyen gondunk van, vagy probléma egymással, el tudja velem hitetni, hogy én csináltam rosszul, én voltam a hibás… és ezt hiányolom, hogy soha semmiben, sem a szakmámban, sem az itthoni együttlétünkben, sem anyaként, sem feleségként, szóval én soha nem kaptam meg azt, hogy na, ez most szuper volt. Megkaptam azt, hogy nem volt rossz, de én menedzseltelek.”

A házasságok zöme természetesen a két véglet között helyezkedik el, sajátos mintát mutat azonban a tanyasi házaspárok kapcsolata. A tanyán élő családokban a földrajzi elszigeteltség, a férfiaknak és nőknek közel egyenlő arányban teret engedő paraszti munkaszervezet, az egymásrautaltság és a sikeres gazdálkodásban való közel azonos súlyú szerepvállalás egyaránt szerepet játszanak abban, hogy a férfi és a nő, az apa és anya közötti tekintélyviszonyok kiegyenlítettnek tűnnek. Ezeket a családokat a szoros és mély együvé tartozás jellemzi: „ha Pista csak egy órára elmegy, hogy a tejet bevigye a városba, már rossz, hogy nincs itthon, akkor már várom haza… amikor meglátom, hogy gyün már, úgy megdobog a szívöm…”

A párkapcsolat hiányától nem feltétlenül szenvednek az egyedül élő asszonyok. A négy „öreglány” ötvenes évei körül járó, de fiatalos, aktív ember. Nem örülnek éppenséggel, hogy így alakult az életük, sőt ketten úgy érzik, hogy nem veszi őket teljes emberszámba a körülöttük lévő társadalom – férfiakat és nőket egyaránt ideértve. Mégsem keserűek, elfoglalja őket a család, édesanyjuk ápolása, a munkájuk. Az özvegyen maradt és elvált asszonyokkal más a helyzet; hogy ki mennyire szenved férje elvesztésétől, a társ hiányától, az attól is függ, hogy időben milyen távol történt a válás vagy a férj halála, s hogy mennyire volt jó a házasság. Két asszony azonban mintha évek múlva sem heverte volna ki a válás okozta megrendülést; mindketten nagy szegénységben és többgyerekes református családban nőttek fel, ahol azt tanulták, hogy az egyszer kimondott eskü halálig kötelez. „A mi családunkban a válás felfoghatatlan, mert aki beházasodott, azt a többiek beszerették a családba, és aztán olyan nehéz volt megemészteni, hogy miért nem jó itt annak, akit beszerettek.” A legtöbb asszonynak volt élettársi kapcsolata azután, hogy elvált, de a gyerekekre hivatkozással, „nem szívelte a gyerekeket”, vagy más okból, szakítottak. „Szóval végül is egy szeretett, igazán, az, hogy szeressen valaki, az hiányzik.… Hogy hát miért rúgja magát az ember egyedül. Végül is a gyerekek itt voltak, de mindenkinek van egy olyan igénye, hogy szeressék.”

Nagyon kevés kivétellel a nők a gyermeknevelés összes gondját, például a gyerekekkel való tanulást is magától értetődően magukra vállalják. Annál is inkább, mert a gyermekekkel való törődés legalább annyira öröm forrása, mint amennyire megterhelés számukra. Sokuknak a gyerek, különösen a pici gyermek jelentette a legfontosabb öröm- és szeretetforrást életében. Összesen négy asszony, egy-egy vállalkozó és top-hivatalnok, valamint két pedagógus nyilatkozott úgy, hogy azért ment vissza dolgozni és adta csecsemőjét húszhetes korában bölcsődébe, mert szerette a munkáját, mert „nem volt babázós típus”, mert „a gyereknek a bölcsődében a legjobb, mert ott szakemberek foglalkoznak vele”. A többiek úgy emlékeznek vissza a gyesen töltött évekre, mint életük legboldogabb időszakára, vagy fájdalommal és bűntudattal emlegetik azokat a kényszerítő körülményeket, amelyek miatt időnap előtte bölcsődébe vitték gyermeküket. Ezek legtöbbször a pénzhiánnyal függtek össze, máskor a férj „rendelkezett” így, ha nem is mindjárt a baba húszhetes korában, bár ilyen is akadt; „a férjem nem szereti a gyengeséget”, de egy-másfél évvel születése után. „Papíron kiszámoltam a férjemnek, hogy mennyivel takarékosabban élhetnénk, ha a két gyerekkel otthon maradnék, de ő azt válaszolta, ma minden gyerek közösségben nő fel, a mieink se legyenek kivételek.”

A nők túlnyomó többsége tudomásul veszi, hogy rá és az asszonyokra általában nagyobb teher hárul, mint a férfiakra. A házimunkát az asszonyok felelősségi körébe utalják legtöbben, ha a férj kereső. Csak akkor engedik át, hárítják el maguktól ezt a felelősséget, ha a férj vagy élettárs megrokkant, de arra azért képes, hogy a háztartásban valamit segítsen. Annál is inkább, mert a férj megrokkanása az asszonyokra nagyobb terhet ró. „A férjem átlátja, hogy minden anyagi gond rám hárul, magát meg tehetetlennek érzi, hát mit bántsam!? Olyan boldog, ha van a tyúkok alatt 10-20 tojás, hozza a keziben, számolgatja, én beviszem a gyárba, hozom érte a pénzt, ez neki sikerélményt jelent, kell egy kis dicséret, biztatás, hogy érezze, szükségünk van rá. Politikusnak kell lenni egy asszonynak. Érdekes, hogy van ehhez az embernek ereje!? De muszáj.”

Ahogy a „pénz a legjobb ránctalanító”, úgy a legmegbízhatóbb segítőtárs is. Ebben a kisvárosban csak a módos háztartásokban élő asszonyok nincsenek agyonterhelve házimunkával, ám ők sem azért, mert férjeikkel e terhet meg tudják osztani. Ha alkalmaznak is bejárónőt, kisegítőt, a főzés, mosogatás ezekben a háztartásokban is a „női személyek”, az asszonyok, esetleg édesanyjuk, lányaik dolga. A férjek legfeljebb a vásárlásban segítenek, esetleg a nagy- sőt a heti takarításokból is kiveszik részüket. Mindössze hatan említették, hogy férjük tud főzni, sőt, vasalni is, ha akar, de közülük csak egy gyakorolja főzésművészetét, hetente kétszer, s azt is csak amolyan „önkímélő” változatban. „Ha hazamegyek, és virsli van az asztalon, onnan biztosan tudom, hogy kedd van ” – mondja egy boldog házasságban élő vállalkozó asszony. „Egyszer a férjem hétfőn is virslit tett az asztalra. A kisfiam meg odafordult hozzá, hogy »Apa, eltévesztetted, ma nem kedd van, hanem hétfő«!” Ugyanakkor a legautonómabb személyiségű nők is fantasztikusan erős elhivatottsággal szentelik energiáikat családjuk, gyerekeik ellátásának, így az a már bemutatott vezető beosztású asszony – jelenleg a megyei pedagógiai intézet helyettes vezetője –, aki hetente egy teljes napot szán arra, hogy hétvégente hazalátogató medika leányát, a bőséges trakta mellett, öt kicsi, lefagyasztott ételcsomaggal lássa el; útravalóul a következő hétre.

A középrétegekhez tartozó nők, annak ellenére, hogy ők maguk nem feltétlenül szívesen lennének otthonülő családanyák, néha bizonyos nosztalgikus mellékzöngével beszélnek a tradicionális női és férfi szerepekről, arról, hogy iskolából jövet mindig meleg étel és legalább egy nagymama várta őket, s fájlalják, hogy a férfi, miután családfenntartó szerepe alól kihúzták a talajt, egyszerű „küzdőtárssá” degradálódott A munkásasszonyok azonban gyermekkorukban nem látták, felnőttként nem tapasztalták ezt a tradicionális modellt működni; akkor nem volt eltartó apa, most nincsen („küzdő”)társ. Ők igazából azt az általános elvárást fogalmazzák meg csupán a férfiakkal szemben, hogy pénzt keressenek, és a nehéz fizikai munkát ne hagyják az asszonyokra.

„A húgoméknál is nincs víz a lakásban, oszt az a szerencsétlen húgom meg hordja a vizet kannákba’ ki s be, oszt akkor a férje meg beül oszt tévézik.… Ha meg van főzve, még ki se veszi a hűtőből megmelegíteni. Ez már brutális, begyöpösödött brutális. Beszéltünk a múltkor, hogyha úgy lehetne választani, inkább a férfimunkát mögcsinálnám, hébe-hóba, mint folyamatosan azt a női munkát, hogy állandóan egyfolytában dolgozni… én aszontam, ha csak férfi löttem volna, én kibasznák a férfiakkal, ahogy ők kibasztak a nőkkel.”

Perspektívák

Beszélgetőpartnereink közül a vállalkozók és a vezető tisztviselőnők azok, akik mindent egybevetve „jól jártak” a rendszerváltozás után. Nem csupán abban az értelemben, hogy ők maguk élni tudtak a kínálkozó lehetőségekkel, hanem abban az értelemben is, hogy gyermekeiket megfelelő módon tudják útnak indítani. Tizenegy vállalkozó asszony taníttatja vagy taníttatni szándékozik gyermekeit – s ez az arány megegyezik a pedagógus nőknél tapasztaltakkal –, a vezető tisztviselőnők gyermekei is csak akkor nem szereztek felsőfokú végzettséget, ha nem akartak tanulni. Ugyancsak e két csoportban találjuk azt a hat családot, amelyben a szülők gyermekeiket első lakásuk megvételében is támogatni kívánják.

A gyermekek taníttatásának szándéka természetesen a felsőfokú képzettség megszerzésére irányul azoknál az asszonyoknál, akik maguk is legalább középfokú képzettséggel rendelkeznek. Szinte mindent megelőző fontosságú célja ez például annak a vállalkozó házaspárnak, akik maguk nem szereztek felsőfokú végzettséget, virágkertészetüket és virágboltjaikat rengeteg munkával, fokozatosan, maguk hozták létre, és csak rendkívüli erőfeszítések árán tudják megfelelő jövedelemrátával működtetni. Ők meg akarják menteni gyermekeiket az állandó robottól és a kockázatviselés terhétől; a két lányt jogi pályára szánják. A ’96-ban érettségiző nagylány maximális pontszámot visz, két nyelvvizsgája van, anyja mégis nyugtalan. Egy családi beruházásba fogtak, eladták lakótelepi lakásukat, és az egyik sugárúton egy virágüzletnek is helyet adó volt parasztpolgár házat vettek. A régi ház felújítása azonban több pénzt vitt, mint gondolták, a munkákat nem tudták a tél előtt befejezni, így az asszony édesanyjánál rekedtek, az eredetileg tervezett néhány hét helyett néhány hónapra. A szülők, csak hogy lányuk számára megfelelő körülményeket biztosítsanak a felkészülés idejére, inkább kölcsönbe verték magukat, amit a vállalkozásért soha nem tettek meg. „Tudom, hogy nagyon rosszak ezek a kölcsönök, borzasztó kamattal működnek, de nem akarom tovább húzni (az építkezést), mert én beleőrülök, ha véletlenül pont ezen nem sikerül a lányomnak… Én ráfogom majd, hogy pont emiatt nem sikerült. Hogy ő nem tud elhúzódni (tanulni), és el vannak csomagolva a könyvei, egy csomó könyvet keresne, és akkor kölcsön kell kérni, könyvtárba rohangálni…”

Mindössze két-két gazdálkodó és munkáscsaláddal találkoztunk, ahol a gyermekek továbbtanultak, illetve ahol a szülők gyermekeiket diploma megszerzésére ambicionálják. A mezőgazdálkodó családok helyzete meglehetősen sajátos. Az egyikben az apa szakmunkásként dolgozott, az anya tisztviselő volt a szocializmus éveiben, és csak a rendszerváltás után vált egy 100 hektáros gazdaság irányítójává. Ebben a családban az idősebb lány tanítóképző főiskolát végzett, a kisebbik jelenleg bölcsészkarra jár. A másik gazdálkodó család klasszikus tanyasi kisüzemet működtet, itt a gyerekek kicsik, nincs még próbája annak, hogy a szülők és a gyermekek ambíciói találkoznak-e, és elegendőnek bizonyulnak-e ahhoz, hogy a gyerekek ténylegesen diplomát szerezzenek. Megindító az az erőfeszítés, figyelem, amellyel a fiatal házaspár, mindenekelőtt az édesanya gyermekei iskolai előmenetelével foglalkozik. Ő maga tizennégy évesen ugyan elindult a közeli város egészségügyi szakközépiskolájába, három nap múltán azonban hazaszökött a kollégiumból a tanyára, mert féltette édesanyját az iszákos, agresszív apától. „Nekik ne kelljen úgy élni, mint nekünk”, ez a törekvés vezérelte az anyát, amikor nyáron, paprikaszeletelés közben maga mellé ültette ötéves kisfiát, kezébe adott egy-egy kockás és vonalas füzetet, megtanította betűvetésre, számolni. Mindkét gyerek osztályelső, a leány a helyi szakmunkásképző kisvállalkozási ügyintéző-menedzser szakára jár, a kisfiút „szuper” helyre, a katolikus általános iskolába vették föl, „ilyen parasztgyerek, mint mi, nincs is Pityukának az osztályában, oda csupa úrigyerek jár”.

A munkáscsaládokban a gyerekek többsége szülei nyomdokán halad, legfeljebb szakiskolát végeznek, korán munkába állnak. Már az is előrelépés, ha a lánygyerek olyan szakmát tanul, mint kereskedő, fodrász, könyvelő, amely nem köti a gyárhoz, és kisebb fizikai megterheléssel jár, „…amikor a nyolc osztályt kijárta, nyáron kivittem a gyerököt a gyárba. Kijött, nagyon tetszett neki, szerették is. Aztán, de bizony, úgy elfáradt szegénykém. De elfáradt!… Oszt mindig mondta, ó anyu, ugye … Mondom, látod, Erikám, ez a különbség a munka és a tanulás között! Tanuljál…!” A lányka kereskedőtanonc lett.

S ha gyermekben és szülőben egyaránt meglenne is az ambíció a felsőfokú tanulmányok megszerzésére, akkor sem biztos, hogy a családok a mai körülmények között képesek a taníttatás anyagi feltételeit biztosítani. „Én mindig attól félek, hogy nem tudom kijáratni a gyerekekkel az iskolát.” Egyetlen, elvált munkásnőt ismertünk meg, aki mindkét gyermekét taníttatta, de a gyerekeknek alább kellett adniuk, mint eredetileg tervezték. A fiú a fővárosban szeretett volna tanulni, végül a közeli megyeszékhelyre járt át azonos szakirányú főiskolára, a leány minden vágya, hogy pszichológus legyen, de a gyógypedagógusokat képző főiskolára került, mert édesanyja nem tudta vállalni a távolság és az ötéves egyetemi képzés terheit. A továbblépés, a pszichológusi diploma megszerzése a tanulmányai mellett már most munkát vállaló lány feladata lesz, anyja örül, ha a jelenlegi képzésre futja anyagi erejéből.

A gyárban, közigazgatásban, egészségügyben dolgozó tisztviselők tizenhárom fős csoportjában öt családból tanultak vagy tanulnak a gyerekek, két fiú és három lány. Főiskolára járnak, négyen, jellemző módon, munka mellett, levelező oktatás keretében tanulnak. Volt vagy jelenlegi egyetemi hallgató nincs közöttük. Az egyetlen nappali tagozatos lány egy élelmiszeripari főiskolára sodródott. Ez azt jelenti, hogy nagyon specifikus, kisszámú és kötött munkakörben eladható tudást szerez majd, amely – ha egyáltalán lesz állása – rövid távon még attól a keserves, három műszakos munkabeosztástól sem kíméli őt meg, amitől édesanyja oly sokat szenvedett. Az ő taníttatása is rendkívüli terhet jelent a családnak; édesapja rokkantnyugdíjas, édesanyja a gyári laborban dolgozik. „Szóval azért vagyok én ilyen megtört meg elkeseredött, mert mindig így magamba zárok… hogy most megint 1000 Ft jegyzetre köll, most bérletre köll, a lakbért be köll fizetni, a tandíjat be köll fizetni. Nem sírok, meg nem erőszakolok Pistával (a férj), hogy most miből. Szóval inkább idehúzok, magamhoz, (összeszedem minden erőmet), hogy … próbáljuk mög minden áron az Ágit támogatni. Mert ne legyen az, hogy… ki kölljön venni, mert abba belepusztulok. Mert mögérdemli, hogy tanulhasson. Köll, hogy tanuljon. Az talán majd jövőt ad neki. Vagy távlatban, hosszú távon megtérül ez a befektetés. Ez a mi befektetésünk.”

Legyenek bár munkások, laborosok, adminisztrátorok, a gyárban dolgozók és gyermekeik jövője a legbizonytalanabb, a leginkább veszélyeztetett. „Énnekem csak annyi vágyam van, hogy a gyerekemet egy lakásba bele lehetne helyezni. Hogy most már tényleg elinduljon. Az az egész vágyam.” Nincs azonban tartalék, háttér, ami akár a gyermekek anyagi támogatásának, akár taníttatásának fedezetéül szolgálna: az asszonyok magukban állnak, szüleikre, testvéreikre, legtöbbször társaikra sem számíthatnak. S ezen túl, testük-lelkűk elhasználódott, kimerült a majd harmincévnyi műszakozás alatt. Ők, miután gyermekeik remélhetőleg „életre kapnak”, semmi mást nem kívánnak, mint „egy nyugodt, boldog öregkort… azt hiszem, ez nem egy nagy kívánság… Én nem szeretnék 62 évesen bejárni a gyárba. Hogyha énnekem tovább kellene dolgoznom, akkor majd tényleg még így se mehetünk el, előnyugdíjjal. Aszt akkor még, ha betegeskedünk, az egy külön probléma lesz. Nem beszélve arról, hogy a gyerekeknek is probléma lesz, ha mi betegek leszünk. Mert akkor csak órájuk maradok…Nem tudom, hogy el fogom-e érni. hogy lesz-e egy nyugodt öregkorom. Attól félek, nem lesz.”

Ezt a vizsgálatot egy, a kelet-európai nők helyzetéről szóló, Susanne Gal és Gail Kligman által szervezett kutatási együttműködés keretében végezték. Ezúton fejezzük ki köszönetünket a „Wenner-Gren Foundation for Antropological Research, New York”-nak és a kutatás vezetőjének a financiális támogatásért, illetve az általuk végzett munkáért.

A vizsgálat végső eredményeit az a tágabb projektről szóló tanulmánykötet tartalmazza, amely Susanne Gal és Gail Kligman szerkesztésében jelenik meg az Amerikai Egyesült Államokban.

Jegyzetek

[1] Beszélgetőpartnereink csoportjait a városban élő nők foglalkozási összetételének megfelelően igyekeztünk kialakítani, a végső összetétel a következőképpen alakult: 10 gyári munkásnő, 7 gyári nem fizikai beosztott, 13 vállalkozó, 12 pedagógus, 4 vezető, 6 gazdálkodó, 8 tisztviselő-alkalmazott. Törekedtünk arra is, hogy a helyi elithez „saját jogon” és férjük oldalán tartozó asszonyokat is megismerhessük: összesen tízen, vállalkozók, vezető állást betöltők, helyi politikusok és menedzserfeleségek tartoznak e körbe.

[2] A munkaügyi központhoz a városon kívül két szomszédos település is tartozik, 3951 lakossal.

[3] Az 1990-es választások után az MDF és az SZDSZ jelöltje került listáról a parlamentbe. A körzet választói egyéni jelöltként ekkor is azt a szocialista képviselőt választották meg, aki előzőleg képviselte őket, s akinek 1994-ben harmadszor is bizalmat szavaztak. A liberális képviselő ’94-ben, ismét listáról, újra bejutott az ország házába.

• Befejezetlen jelen