Ungváry Rudolf

Nyomtatóbarát változat

A szovjet páncélosok okozta belövések utolsó nyomai a budapesti épületek homlokzatáról 1959-ben zömében már eltűntek. Ebben az évben fejeződtek be a sortatarozások a fontosabb főútvonalakon. Aki még emlékezni akart a forradalomra, már csak saját, legbensőbb képei alapján tudott.

A felejtést megkönnyítette a lassan növekvő életszínvonal. Megnyíltak az első önkiszolgáló üzletek, olykor már nyugati holmikat is árultak; különösen nagy népszerűségnek örvendtek a főleg olasz gyártmányú „orkán” esőkabátok. Néhány belvárosi, mutatóban megmaradt maszek férfiszabónál nyugati szabású nadrágokat lehetett csináltatni. De amikor a Váci utcai Kecskés szabó apró kirakatába kitette a nála megrendelhető farmernadrág mintapéldányát, azonnal akadt igyekvő újságíró, aki a párt központi napilapjában leleplezte az esetet. A nadrág néhány hétre eltűnt, majd újra megjelent. Mivel már minden elképzelhető „ellenforradalmait” letartóztattak (aki pedig szabadon mozoghatott, rég tartotta a száját), egyes lapokban jobb híján időnként napirendre tűzték a „burzsoá” nadrágok kérdését. A probléma csak a következő években aludt el véglegesen, amikorra szinte minden kommunista káder magára valamit is adó fia szögekkel kivert nadrágban pompázott az aszfalton.

Közel egy éve a letartóztatások utolsó hullámain is túl voltunk már. Érezhető volt, hogy a magánéletbe mindenki háborítatlanul visszavonulhatott, s aki nem vonta kétségbe a párt vezető szerepét, a szovjet függőséget, és nem emlegette ’56-ot, előbb-utóbb a gazdasági, a tudományos és a művészeti életben is találhatott magának szerepet anélkül, hogy harcias vonalassággal kellett volna tüntetnie a rendszer mellett.

1959-ben én még féltem, valószínűleg jobban, mint általában az emberek. Sokáig nagyon féltem attól, hogy megint sor kerül rám, és újra át kell élnem mindazt, amin keresztülmentem. A lelkem mélyén úgy éreztem, természetes is lett volna, hogy lesújtsanak rám, hiszen annyira gyűlöltem őket.

Ennek oka elsősorban a lelki alkatom. Félelmeim másik oka magából a fennálló helyzetből következett. Még mindig hoztak súlyos ítéleteket, mint például áprilisban a Mérei-perben, és a nyilvánosságra hozott indokok arról tanúskodtak, hogy még a legkisebb pisszenést is megtorolják.

„Befolyásuk fenntartására a velük rokonszenvezőket felhasználták arra, hogy pénzt gyűjtsenek letartóztatott bűntársaik segélyezésére… Propagandaanyagaikat disszidált bűntársaikhoz is eljuttatták… Szervezkedésüket az 1958 őszén foganatosított letartóztatásuk szakította meg.” (Népszabadság, 1959. április 2.)

Félelmeim harmadik oka talán a verés volt, amit letartóztatásomkor és a kihallgatások közben kaptam. Miskolcon éltem át a megtorlást 1957 februárjában. Vidéken inkább vertek, mint a „kulturáltabb” fővárosban. Addig azt hittem ilyesmi csak könyvekben létezik. Néhány hétig fekete volt a hátam a véraláfutásoktól, csak hason fekve tudtam aludni a cellában. Abból indultam ki, hogy minnél kisebb fiúnak látszom a nyomozók szemében, annál kevésbé terelődik rám a gyanú, hogy másodmagammal én vezettem a miskolci egyetem diákparlamentjének hírszolgálatát. Ezért, és talán azért is, mert húszévesen így tudtam a legkönnyebben a rettegésemet levezetni, az első ütések után sírni kezdtem. Erre tovább vertek, mert azt hitték, belőlem bármit kiszedhetnek. Én meg közben egész idő alatt arra koncentráltam, hogy egyetlen gyanút keltő szót ki ne ejtsek a számon. Állandóan attól tartottam, hogy előbb-utóbb valami forrasztólámpát vagy csípőfogót vesznek elő, és akkor már tényleg nem tudom, mit fogok tenni, és magammal együtt talán másokat is feladok. Így aztán az átlagosnál többet kaptam, míg rám nem untak. Akkor jöttem rá erre, amikor megtudtam, hogy azok a társaim, akik nálam sokkal keményebben viselkedtek, többnyire megúszták azzal, hogy néhányszor arcul ütötték őket. Annyit azonban elértem, hogy csak néhány mondvacsinált semmiségért küldtek el a kistarcsai internálótáborba.

1959 februárjától nyomasztó hírek terjedtek vidékről. A párt központi vezetőségének a szövetkezetesítést elrendelő, 1958. decemberi határozata után valósággal lerohanták a parasztságot; naponta tízesével-húszasával alakították meg a termelőszövetkezeteket, és kényszerítették beléjük a falvak lakosságát. Falvakat, ahol addig minden paraszt egyénileg gazdálkodott, órák alatt kiáltottak ki termelőszövetkezeti községgé. A megyei lapok lelkesedéstől elcsukló beszámolói mögött megrázó drámák sejlettek.

„Kedden este a falu kommunistái megbeszélést tartottunk – mondja a pártszervezet titkára –, megállapodtunk, hogy megérett az idő! [A megérett idő hírnökei teherautón érkeztek, voltak vagy háromszázan, jelenti lelkesen a hírlapíró. Együtt mentek be minden családhoz.] Aki a világos beszéd ellenére nem tudta magát elhatározni – mondja a párttitkár, az megtört a nép akarata előtt.” Simaság éjfélre szocialista község lett. (Vas Népe, 1959. február 11.)

Márciusban bemutatták az „ellenforradalomról” készült első filmet; ezzel elkezdődött a filmvásznon is a történelmi agymosás. Dobozy Imrét, a film szerzőjét, aki a háború alatt harcos antibolsevista újságcikkeket írt, a következő hónapban Kossuth-díjjal jutalmazzák.

1959 elején – már több mint egy éve, hogy kiengedtek az internálótáborból – vasesztergályosként dolgoztam. Egykori professzoraimnak köszönhettem, hogy csak négy félévre tiltottak ki az egyetemről. Az enyhe büntetéshez az is hozzájárult, hogy a két évig elhúzódó fegyelmi eljárás már a munkásosztály soraiban talált. Nem előre megfontolt szándékkal: gépész nagyapám és mérnök apám is a gépek világában élték le az életüket, svájci anyámnak pedig, aki magyarországi házassága előtt kalapos volt, eszébe se jutott lenézni a fizikai munkát. Mi sem volt természetesebb, mint hogy valaki fiatal korában valahol lent, a kézzel fogható dolgoknál kezdje. (Az más lapra tartozik, hogy irodai munkára föl se vettek volna a múltammal.)

Reggel háromnegyed hatkor az ágyból egyenesen az olajos munkaruhámba ugrottam bele, elrohantam a szomszédos szövetkezet szurtos műhelyébe, hattól kettőig a gép előtt álltam. Mindenki tudta, hogy „sáros” vagyok, erről nem sok szó esett, és azt a keveset is nagy hallgatások követték. Két óra után öt perccel már az otthoni fürdőkádban zuhanyoztam. Enyém volt a nap. Az elzárásom idején fogadtam meg, hogy soha sem felejtem el, mekkora öröm az utcán szabadon járni; ez az érzés néha még ma is elfog, ha eszembe jut akkori fogadalmam. Félelmeimmel együtt is csodálatos időszak volt. Az üzemben többen voltak, akik ismerték apámat és a nagybátyámat. Hamvas István, a másik gépen dolgozó, nagy testű, széles arcú mesterem szilárdan meg volt róla győződve, hogy csak azért vagyok itt, hogy kitanulva átvegyem maszek nagybátyám angyalföldi műhelyét. Ehhez nem volt kedvem, de valamilyen tisztes, politikailag semleges szakmára szükségem volt, hogy íróként szabad legyek. Kamaszkoromtól kezdve írtam, de mindig féltem, hogy talán nem lesz elég tehetségem hozzá. Csak a remény volt bennem eleven, nem a hit. Már csak ezért se mertem volna mindent egy lapra tenni.

Tavasszal már azt hittem, visszamehetek az egyetemre. Mindenkitől elbúcsúztam, kiléptem. Aztán kiderült, hogy csak levelező hallgatóként folytathatom tanulmányaimat a Budapesti Műszaki Egyetemen – egy volt internált ne járjon nappali tagozatra. Kénytelen voltam visszamenni a műhelybe. Egy gúnyos megjegyzést sem tettek; úgy fogadtak, mintha mindez természetes lett volna. Nagy kérdés volt, hogy találok-e majd olyan gyárat, melynek vezetői hajlandók lesznek javasolni az egyetemre?

Kiszabadulásom után légüres térbe kerültem. Több mint egy évre volt szükségem, míg kezdett körvonalazódni jövendő érzelmi és szellemi környezetem. 1958 végén ismerkedtem meg a magam korabeli Attalai Miklóssal, aki hozzám hasonlóan közölhetetlen verseket írt. Ő vitt el olyan magánlakásokba, ahol esténként zenét lehetett hallgatni hanglemezről.

Ezek a lemezestek néhány gyűjtő jóvoltából és a politikai rendszer kulturális barbársága következtében már az ötvenes évek elejétől léteztek. A nyilvános hangversenyéletből számos művet száműztek. A hanglemezpiac egyébkent is nagyon szűkös volt. Egy-egy jelentős mű különböző előadásai csak a többnyire már nyugdíjas gyűjtőknél voltak meghallgathatók, akik rendszeres heti programokat adtak. A látogatók személyes ismeretségek révén szerveződtek, és esténként a korabeli átlagórabérnek megfelelő összeget fizettek a zenehallgatásért. A belvárosban Grexa Gyula tanárhoz, a Rózsadombon a jobb napokat látott úriemberhez, Nagy Lászlóhoz jártak sokan.

A legjelentősebb és egyben egészen különleges egyéniség az egykori munkácsi földbirtokos, Petrigalla Pál – a Galla – volt a Vécsey utcai, harmadik emeleti, szoba-konyhás lakásban, melynek ajtaján, ha otthon volt, bárki benyithatott. Az alacsony, vékony, hajlékony testű házigazda minden vendégét ártalmas kézmozdulatokkal, kitüntetett figyelemmel fogadta. Roppant szórakoztatóan tudott társalogni a legnagyobb semmiről is. Ha a politikai rendszer került szóba, a metsző gúnynak nem volt határa. Már évek óta nem dolgozott sehol, abból élt, amit a vendégei fizettek, és a rádiónak kölcsönzött időnként lemezeket Az alkóvban álló hatalmas ágy végében reggel fél hatkor ébredt először: bekapcsolta az Amerika Hangja híreit, hatkor a Szabad Európa első hírszolgálatát hallgatta meg, majd visszaaludt. A nap nála tíz óra körül kezdődött, ekkor fogadta első látogatóit, borotvahabos arccal, táncos léptekkel. A lemezestek este hétkor kezdődtek, utánuk többnyire hosszú beszélgetés folyt az ottmaradt, válogatott vendégek között.

„…alig hiszem, hogy ebben az országban valahol másutt zűrösebbek és keszekuszábbak lennének a viszonyok emberek között, mint ebben a lakásban, ahol manapság talán az egyetlen lehetséges formában valósították meg – tehervonatnyi aberráltság, életuntság és idegeskedés árán – a szólás- és gyülekezési szabadságot. Mindezen kiválóan tudok kacagni, közben érzek valami nagyszerűséget benne, annál inkább, mert a magam félelmeiből kiindulva szinte a testvéreimnek látom őket…” (Levél, 1959. december 19.)

A 61 éves Szilágyi Ernővel 1958 végén Nagy Lászlónál ismerkedtem meg egy Wagner-esten. Max Brod barátja, a harmincas évek magyarországi cionista mozgalmának egyik résztvevője azok közé a deportált zsidók közé tartozott, akiket 1944-ben teherautókért cserébe Mauthausenből Svájcba engedtek. Ultraortodox volt: a Messiás eljövetele előtt számára nem létezhetett zsidó állam. Ezért nem volt hajlandó az alijára, a hazatérésre Izraelbe. 1945-ben visszajött Magyarországra. „Zsidónak lenni legfeljebb akkor érték, ha üldözik” – mondta. Cionista barátai minden kapcsolatot megszakítottak vele. A Rajk-per idején főkönyvelő az Egyesült Izzóban. A nagygyűlésen, ahol Rajk Lászlóra a halálos ítélet kiszabását kellett volna követelni, felállt és bejelentette, hogy egy vallásos zsidó nem szavazza meg senkinek a halálos ítéletét. Két lábbal rúgták ki a munkahelyéről. Nyugdíjasként spártai aszkézisben élt, három-négy órát aludt. A filozófia és a zenehallgatás töltötte be az életét. Télen fűtetlen szobában, állandóan kabátba öltözve, ferde asztallapú írópult előtt állva írt.

Ő mesélt nekem először Franz Kafkáról, odaadta a könyveit is. Akkori lelkiállapotomban elementáris élmény volt számomra A per és Az átváltozás. Kiszabadulásom óta először éreztem, hogy valamilyen egyetemes, a vallásival egyenrangú értelemben nem vagyok egyedül a világon, írásaimra mindig hosszú levelekben válaszolt. Rajongva írt róluk, ami megriasztott. Huszonhárom éves voltam, és még szűz. Nemcsak a politikai rendszertől rettegtem; saját magamtól és a nemiségemtől is féltem. Magammal szemben sem voltam még természetes, ezért Szilágyi Ernő rokonszenvét se tudtam az őt megillető természetességgel viszonozni. Amúgy sejtettem, noha akkor még nem nagyon mertem, és nem is tudtam ezt végiggondolni, hogy különböző félelmeim valamiféle összefüggésben is lehetnek egymással. Semmire se vágytam jobban, mint értő emberek barátságára (és a nők szerelmére). Nagyon odafigyeltem arra, hogy ha elfogadnak, abban milyen arányban játszik szerepet az eszem, a személyiségem, az alkatom, a fiatalságom és a teljesítményem. Noha a világhír volt a legkevesebb, amire vágytam, volt azonban némi sejtelmem, hogy valamilyen, általam akkor még igazából felfoghatatlan, sivatagos, talán pokoli út nélkül még csak odáig se juthatok, hogy közepes író legyek. Ezért aztán túl könnyű megoldásnak találtam volna, hogy elhiggyem azokat a jelzőket, amelyeket Szilágyi Ernő használt a műveimmel kapcsolatban. Ettől függetlenül sokat tanultam tőle.

A kommunisták állandó humanizmus-szajkózására gondolva írtam Kafkához és Dürrenmatthoz:

„megpillanthatjuk az arcnélküli igazságot:
aki az embert mondja titokban magát szerette
aki az embertelenséget mondja az embert az szerette.”

Szilágyi Ernő Nietzschével hozott összefüggésbe:

„Rudolf, Rudolf: szenvedélyes irigységgel mondom, idáig Nietzsche se jutott el; az érzelgős „humanizmusnak” ez a Szent Sebestyén-i tagadása néki nem adatott meg. A hegycsúcsok tiszta levegőjét érezni itten. Jó itt lélegzeni, ennyire fent. Büszkén kissé kezdődő ismerkedésünkre – vagy tán barátságunkra is már? – szorítom meg a kezét: ez már nem a nihil többé; az aliquid kezdődik itten: „kötöttségtől” szabadult „mélységes” nemzedék huszonhárom évesének passiójátéka.”(Szilágyi Ernő: Levél, 1959. március 20.)

Homályosan úgy éreztem, hogy én követtem el valami hibát a versemben, csak képtelen voltam megfogalmazni, hogy mit – hiszen magammal nem voltam tisztában. A kommunista eszméktől ugyan el tudtam határolódni, de nem jutottam el az arányosságnak, méltányosságnak és belátásnak arra a szintjére, amelyet szememben az európai liberalizmus képviselt.

Évekig tartó barátságunk során egyre kevésbé tudtunk szót érteni. Nem csak a rajongása, a konzervativizmusa is sok volt nekem. Mégis, hálás voltam és vagyok neki: általa indultam el a tágabb, európai szellemi hazám felé vezető úton, melyben a legnagyobb elnyomás közepette is szabad lehettem. Külön ajándék volt, hogy nem zsidóként az ő közvetítésével pillanthattam be az általa annyira szeretett haszid gondolkodás világába.

Tapintatát, tartózkodó érzelmeit is megtanultam tisztelni. Egyik alkalommal elküldtem neki a kivégzettek emlékére írt versemet, benne az alábbi részlettel:

„vigyázz hallod
a padló megreccsent
kép billent a falon
kályhacső moccan koporsó nyílik
(– te meg nyiss ajtót valaki keres – )
csináld vissza csináld vissza
jöttél volna előbb szólni
király
a résen egy arc beles”

Válaszának alábbi részlete nemcsak szemérmes tartózkodását fejezte ki, hanem abban a formálódó felismerésemben is megerősített, hogy nem szabad egy bizonyos mértéken túl azzal foglalkozni, ki lehet besúgó a környezetemben, mert ezzel éppen azok elvárásainak teszek eleget, akik megfigyelésemet elrendelik:

„..igaz-e az, hogy minden »arc beles«? És csak azért tenné ezt, s lesz jó vigyázni, mert 1957 legelején azoknak a hónapoknak a hieronimusboschos pofája amúgy igazában belesett U. R. zárt világába? Ki kell-e emiatt ezt a világot végképp zárni? Olyan arcoktól is tartani, akik-amik nem a leselkedő rendőré, papé, cenzoré, hanem egyszerűen: emberi arcok? Helyes-e törvénnyé tenni, hogy most már csakis leselkedő fiziognómiák lehetnének?” (Szilágyi Ernő: Levél, 1959. március 15–16.)

A hetvenes években bekövetkezett hirtelen halála után nem maradt utána semmi. Alig néhány sornyi írását sikerült csak megtalálni.

Miközben engem 1959 elején ezek az új, felnőtt korom felé vezető élmények foglaltak le, az irodalmi életben mai szemmel nézve hajmeresztő dolgok zajlottak. Az előző év utolsó napjaiban jelent meg a Tűz-tánc című antológia, tele zsúfolásig osztályharcos, ’56 emlékét gyalázó, művészileg értékelhetetlen versekkel. Ez volt a Kádár-korszak első nagy rendszerpárti irodalmi seregszemléje: a fizikai megtorlás után a költészet szellemi szférájában végrehajtott különítményes akció. Viszolyogtató szerzőik egyedül magukat tartották a rendszerhűség letéteményeseinek. (Amikor egyik szerkesztője, a radikálisan „balos” kritika korabeli vezérképviselője, Imre Katalin 1989. október 23-án öngyilkosságot követett el, jelképesen a feltétlen baloldali bizonyosság és kommunista hatalomvágy fölött teljesedett be a Goebbelséhez hasonló végzet.)

Az Élet és Irodalom még legvadabb dogmatikus korszakát élte, híven őrizve ’56 megtorlásának szellemi hagyományait. A kulisszák mögött folyt a torzsalkodás a Bölöni György főszerkesztő támogatta „forradalmár” tűztáncosok és Mesterházi Lajos felelős szerkesztő között. A kormány kultúrpolitikájának jobb hírneve érdekében nagy ritkán polgáribb jellegű írók és kritikusok is meg-megjelenhettek, olyanok, mint Béládi Miklós, Galsai Pongrác, Hegedűs Géza, Somlyó György, Szabó Magda, Thurzó Gábor.

A publikálni tudó vagy hajlandó, a forradalom idején valamilyen okból nem kompromittálódott írók többsége szívesebben írt az 1957-ben indult Kortársba. Darvas Józseftől és Tolnai Gábortól, a lap szerkesztőitől megbízóik csak a hivatalos kultúrpolitika követését követelték meg, a radikális balosokhoz nem kellett idomulniok. Emiatt az utóbbiak beadványaikban előszeretettel jelentgették föl a Kortárst. A szerkesztők gyakorlatilag Aczél György művelődési miniszterhelyettes irányítása alatt dolgoztak: a legkisebb gyanú esetén is kikérték a minisztérium engedélyét. A minisztériumon keresztül szakértőkként Pándi Pál, Szabolcsi Miklós, Köpeczi Béla is befolyásolták a lap szerkesztését. .

A börtönből kiszabadult írók jelentős részét ebben az évben még szilencium sújtotta. (Talán csak Fekete Gyula volt kivétel Kék sziget című kötetével.) Egy részük mérsékelt önkritikát gyakorolt ugyan, de a nyílt hozsannázásra nem voltak igazán képesek, ezért még sokáig mellőzték őket. Mivel többnyire nem távolodtak el a nyilvános irodalmi élettől (mint a „polgáribb” írók egy része, például Mándy Iván, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes vagy Weöres Sándor), a hivatalos szervek könnyen rajtuk tarthatták a szemüket: hagyták, hogy éppen megéljenek valamilyen félirodalmi foglalkozásból. Ebben a felemás helyzetben folyton azt érezhették, csak rajtuk múlik, a felajánlkozásukon, mikor kerülnek végre megint „helyzetbe”.

Ebben az állapotban a lélek egyik útja, hogy lassan elsajátítja azt, amit a realitás igényel. Jelentős részüknek eredendően baloldali világnézete megkönnyítette, hogy megint – így vagy úgy – helyeselni tudják a szocializmus eszméjét. Ha olykor találkoztam valamelyikükkel, nem azért nem tudtam velük semmit sem kezdeni, mert kölcsönösen óvatosak voltuk, hanem mert állandóan éreztem ezt a lelkűkben rejlő lehetőséget, s ettől én, akit az engem ért élmények megvédtek ettől a kísértéstől, úgy éreztem magam velük szemben, mint egy zsidó az árják között a zsidótörvények idején.

Aki a „szocializmuson belül” próbálta a saját útját járni, és vitába szállt a politika irányítóival, ezt az én szememben mint a szocializmus híve tette. Mit ért az én számomra, hogy például Benjámin „nem hagyta magát”, vitatkozott a visszautasított versei miatt, ha „szocialistaként vívódott”? Hogy lehetett számomra az ilyen alapon folytatott vívódásnak hitele, amikor a szocializmus következtében lettem teljesen jogfosztott?

Hasonló okok miatt nem tudtam se akkor, se később mit kezdeni az olyan jelentős írókkal, mint Déry vagy Örkény. Elhallgattatták őket, megalázó macska-egér játékot kellett folytatniuk a kultúrpolitika irányítóival, Aczél Györggyel, Köpeczi Bélával, de mindvégig körüllengte őket a baloldaliság légköre. A Kádár-korszak idején képtelen voltam felfogni, hogy érezheti magát valaki egyáltalán baloldalinak? Miért nem azon az alapon cselekedtek, hogy „alig várom azt az időt, amikor tisztességes ember is lehet baloldali”? Nem azt állítom ezzel, hogy igazam volt. Csak ismertetem, hogy emiatt én nem tudtam az ilyen emberekkel semmit sem kezdeni.

A napilapok közül talán a Népszava tért el árnyalatokban a többi laptól, bizonyára a közérdekű, „szakszervezetis” hírei és riportjai miatt. A kulturális sajtóban azonban – hol a sorok közül, hol az egyes cikkek „közül” kiolvashatóan – állandóan érzékelhető volt, hogy folyik valamiféle iszapbirkózás. Hogy vannak, akik merevebben ragaszkodnak valamiféle eszmei következetességhez, mint mások. Bölöni György, Gellért Oszkár, a képzőművészeti életet ledorongoló Oelmacher Anna vagy bármelyik „forradalmár” költő és az engem verő nyomozók alakjai érzelmeimben szinte összeolvadtak. A megfellebbezhetetlen fölényt és magabiztosságot képviselték.

„…a pártosság …feltétele, vajon kitetszik-e az összeállításból az a fejlődési út, amelyen a szerkesztő ezeket az írókat …vezetni szeretné?” (Kis Tamás: Fiatal prózaírók seregszemléje. Két antológia tanulságairól, ÉS, 1959. július 3.)

Azokkal szemben, akik engem „vezetni” akartak, akkoriban számomra csak a gépfegyver vagy a szemgödrükbe döfött csavarhúzó lehetett volna az adekvát válasz.

De az olyanok is elviselhetetlenül kirekesztő nézeteket fogalmaztak meg, mint Király István (akit ma Rónay László „moralistaként” méltat), Pándi Pál vagy akár Bóka László és Szabolcsi Miklós.

„…a modernizmus hívei céljaikat …nem a társadalomfejlődéséből keletkező, s azt elősegítő új eszmék kifejezésén át akarják megvalósítani, hanem pusztán formai újítással s bizarr vagy bomlott formák öncélú szenzációjával akarják a művészi fejlődés látszatát kelteni. Ezeknek az irányzatoknak olyan esztétikai felfogás az alapja, amely kizárja az esztétikum köréből a művészet valóságábrázoló, igazságkifejező, erkölcsileg helyes cselekvésre indító jegyeit…” (Bóka László: Modernség, modernizmus, kritika, ÉS, 1959. július 10.)

Kolumnás válaszcikkeik az eszme „tisztaságát” követelő dogmatikusok harcos írásaira ugyanakkor arról árulkodtak, hogy kompromisszumokat keresnek, veretnének kevésbe definiált politikai fogalmak mentén lavírozni. Bókáról vagy Szabolcsiról például azért is lehetett ezt gondolni, mert szövegeik műveltségről, „tudományosságról” árulkodtak; és a „…de azért” féle fordulatok is megtették a magukét. Mindenki megközelíthetetlen a számomra, ha csak a legcsekélyebb mértékben is megfogalmazott valami elismerőt, igenlőt a kommunista hatalomról. Elég volt, ha leírta a „szocializmus” szót.

Árgus szemmel olvastam a fiatalabb szerzők rövid kritikáit az Élet és Irodalomban. Sükösd Mihály 1959 januárjában költők estjéről számolt be. „Hogyan csinálja, hogy meg tud jelenni?” – morfondíroztam. Ma arra gondolok, hogy a lelki beállítottságom miatt sem futotta a képességeimből, hogy akár egyetlen épkézláb megjelenhető sort leírjak, legyen az bár a legegyszerűbb beszámoló. (Arról nem is tudtam, hogy az előbb idézett Kis Tamás éppen ennek a januári estnek a rendezőit jelentette föl, csak azért, mert nem a tűztáncosok ellenőrzése alatt rendezték meg az estjüket.)

Időnként olvasható volt egy-egy nyugat-európai vagy amerikai író műve. Májusban például ritka jó szereposztásban bemutatták Reginald Rose darabját, a Tizenkét dühös embert. Bizonyára azzal az ürüggyel sikerült a műsorra tűzni, hogy a darab „lerántja a leplet” a kapitalizmusban uralkodó faji előítéletekről. Rám – és talán a nézők többségére – az egyik amerikai szereplő szavai hatottak: „Mindig csodálattal töltött el, hogy ebben az országban az embernek joga van ahhoz, hogy saját véleménye legyen.”

A börtönben levő embereket hermetikusan elzárták a külvilágtól. Hogy valaki kiszabadult, olykor csak onnan tudtam, hogy megjelentek valamilyen bűnbánó szöveggel Kortársban. A többiekről, akik még eddig se juthattak vagy akartak jutni, még kevesebb információm volt. Csak a barátoktól tudtam meg néha valamit, általában Petrigallánál: „Varga Domokos állítólag valamelyik erdészeti vállalatnál dolgozik…” Az a világ, amelyben nap mint nap mozogtam, annyira „lent” volt, hogy nem juthatott el hozzám például az a – sajtó elől elhallgatott – hír, hogy áprilisban Illyés találkozott Révai Józseffel. Még azt sem állíthatom, hogy a szállongó kevés, bizonytalan hírből kihámoztam volna azt, hogy a hatalom kulturális irányítói szívesen megnyernék maguknak a népi írókat, ők meg igyekszenek valamiféle „helyzetben” maradni. Legfeljebb történetileg következtettem ki, hogy ez így logikus: már ’56 előtt is velük foglalkoztak a legtöbbet. Amikor ’59 novemberében az írószövetség újra megalakult, nekem ez csak újabb félelmetes hatalmi szervezet volt, melybe már bekerülni is erkölcsi vereséget jelentett.

Találkozásaim későbbi barátaimmal mind úgy kezdődtek, hogy elmondhattam nekik mindent, ami velem történt. Ettől kezdve fél szavakból is értettük egymást.

1959 tavaszán ismerkedtem meg Petrigallánál Komoly (Koryürek) Péterrel és Körtvélyes Gézával. Körtvélyes Géza a táncművészet esztétikájával jegyezte el magát, akkoriban éppen Hegel tanulmányozásával foglalkozott. Komoly Péter ’56-ban Obersovszkyval és Gálival közösen szerkesztette az Igazság című lapot; megismerkedésünk idején állástalan volt, franciára fordított, hogy népes családját eltartsa. Apja Kemal Atatürk mozgalmának közismert, cserkesz származású nemzeti költője volt, francia anyja nevelőnőként ragadt Magyarországon. Péter ugyanúgy kétnyelvű volt, mint én. 1943-ban Győrffy-kollégistaként a balatonszárszói konferencia rendezői közé tartozott. Élettapasztalatban és műveltségben mindketten toronymagasan fölöttem álltak; mindent tudtak a magyar irodalomról, az elmúlt évtizedek eseményeiről, azok hátteréről.

De ami sokkal fontosabb volt: seregnyi olyan dologról is tudtak valamit, ami a lélek mélyén rejtőzik. Amikor egymással vitatkoztak, a gyönyörűségtől ájultan hallgattam őket. Odavetett szavaikat úgy szívtam föl, akár a szivacs. Komoly akkoriban elbeszéléseket írt, melyek sohasem jelenhettek meg. Néha kétségbeesett, olyankor minden keze ügyébe eső művét elégette.

E két ember révén kezdett élményszerűen kitágulni számomra a magyar kultúra jelenkori világa. Nekik talán fel se tűnt ez a szerep, csak nekem volt lényeges. A legfontosabb az volt, hogy tudtam, a művek értékelésében irgalmatlanok.

Péter szigorának néhány év múlva már nem tudtam megfelelni. Pontosan érzékelte, hogy ezekben az években még nem voltam képes magammal igazán szembenézni. A hatvanas évek végén megkereste őt a török flotta parancsnoka, apai nagybátyja, hogy települjön át Törökországba. Ő azonban jóvátehetetlenül magyar volt már régen; ott nem volt keresnivalója, itt nem talált magának semmit. 1978-ban véget vetett az életének.

1959 nyarán egy hetet töltöttem velük Balatonszárszón. Az egyik éjszaka sokáig sétáltunk az akkor még nagyon ritka forgalmú országúton, a halastavak közelében. Másnap megírtam Vata fia című elbeszélésemet a forradalomról, és este felolvastam. Életemben először éreztem úgy, hogy egy írásomat tényleg elfogadták, s mégsem kellett gyanakodnom semmire.

Nem csak velem történtek csodák. Jelent meg ebben az évben igazi magyar irodalom is nyomtatásban. Szabó Magda könyvére (Az őz), majd Mándy Ivánéra (Fabulya feleségei) emlékszem. Abban a környezetben, ahol életem lényeges részt zajlott, a zenehallgatások utáni beszélgetésekben Petrigallánál, vagy Komoly Péternél és a többi barátom lakásán, mindenki tudta, hogy olyanokról van szó, akik erkölcsileg és (éppen ezért) művészileg is teljesen megőrizték magukat a szocialista hatalommal szemben. Szabó Magda későbbi, csendes nyugat-európai sikereinek mindig nagyon örültem, és jellemzőnek találtam, hogy egy nőíró mennyivel kisebb szakmai visszhangot vált ki Magyarországon, mint egy férfi. Az igazi csoda azonban Ottlik Géza Iskola a határon című regényének a megjelenése volt az év második felében. Legelőször nem is értettem: hogyhogy valaki ilyet ír, mikor Robert Musil már megírta a Törless iskolaéveit? Csak fokozatosan jöttem rá, hogy 20. századi irodalmunk egyik alapműve született meg. A „csoda” azoknak a többnyire lapító, igazi véleményüket maguknak megtartó, sokszor csak az irodalomtörténetben ismert kiadói értelmiségieknek köszönhető, akik főnökeikhez szólva beszédüket talán még sűrű elvtársozásokkal is tarkítva „besuszterolták” ezeket a műveket az éves kiadói tervbe. Visszatekintve úgy érzem, az ő esetükben több értelme volt az önfeladásnak, képmutatásnak és talán hazudozásoknak is, mint azoknak az íróknak az esetében, akik irodalmi munkásságukon belül hazudtak annak érdekében, hogy írásaik más, „nem hazug” része megjelenhessen. A kiadók „munkásai” esetén ugyanis a legkeresztényibb erényről, a másoknak tett szolgálatról, önfeláldozásról volt szó. Megjelentettek nem hazug írót. Az előbbi írók esetében a hazugság az életművön belül maradt, és azt a részt is megérintette, amely eredendően tiszta volt. Mert ahol hazugság van, ott hazugság van…

Az ilyen csodákra többnyire olyan kiadóknál nyílt lehetőség, melyeket politikailag teljesen biztos helyzetű igazgató uralt. Az ÁVH feloszlatása után a rettegett szervezet értelmiségi „menedzsereit” olykor kulturális irányító munkakörbe helyezték. Így lett volt ávéhás igazgatója az Akadémiai Kiadónak Décsi Gyula, a Magvetőnek Kardos György, az Európa Kiadónak pedig Gellért Gábor személyében (az utóbbi kiadóban voltak osztályvezetők olyan polgári szemléletű szerkesztők, mint Bajomi Lázár Endre, Hankiss Elemér és Lator László, akik adhattak néha fordítási munkákat olyanoknak is, akik másutt labdába se rúghattak). Az erőskezű és művelt, teljhatalmú uralkodó luxusa volt, hogy időnként kegyet gyakoroljon. De elsősorban politikum volt benne: valami kevés „polgári” kellet a kirakatba, de ezt mindig csak ott lehetett megengedni, ahol az ellenőrzést is a legerősebbek, az „elbocsátott légió” tagjai tartották a kezükben. Augusztusban három hónapra bevonultam katonának.

„…itt sokkal rosszabb, mint annak idején az egyetemen. Híradós egységbe soroztak, többet nem szabad erről közölnöm, nagyon belénk sulykolták, hogy senkinek semmit arról, hogy hol, mit, miként, mert mindez államtitok. Biztos, ami biztos, semmit sem írok… A lábaim jól viselik a strapát, egészséges vagyok, azt leszámítva, hogy – főleg az elejéit – minden ordításkor, noha nem vernek, megint valahol másutt, egy másik helyen érzem magam… Teljesen kopaszra vágták a fejünket.” (Levél anyámhoz,
eredeti németül, 1959. augusztus 9.)

„Senkivel se oszd meg, hogy mit gondolsz, és akkor nem árulhat el téged senki. Másrészt szigorúan az igazsághoz tartsd magad a mindennapi dolgokban – különben csak kellemetlenségeid lesznek (Levél anyámtól,
eredeti németül, 1996. szeptember 17.)

„…semmire sem akarok gondolni, és csak egyet tehetek – elrejtőzni saját magamba, hogy valahogy megvédjem magam.” (Levél anyámnak, eredeti németül, 1959. október 26.)

„Húzd fel a varázssipkát, erre szükség van, és kerülj mindent, aminek következményei lehetnek – tudod, mire gondolok.” (Anyám levele, eredeti németül, 1959. október 27.)

Katonáskodásom ideje alatt halt meg Révai József, az államvallássá emelt szocialista prófécia bajnoka, aki talán már akkor halott volt, amikor fiatal expresszionista költő korában azt írta: „dögölj meg apám, dögölj meg anyám, dögölj meg első tanítóm”. Néhány héten belül követte őt Bölöni György. Halálukkal tovább gyengült a „forradalmár” dogmatikusok helyzete, amiből a külső szemlélő egyelőre még semmit sem vehetett észre. A kormányzatnak terhesek voltak a radikális dogmatikusok, eleinte azonban szüksége volt rájuk, ameddig más írók, beadva a derekukat, nem jelentkeztek. Ugyanakkor – ’56 emléke miatt – veszélyes volt a nyitás a népiek felé, a „polgári”, „nyugatos”, „urbánus” írókról nem is beszélve. Ezért afféle „középre igazíts” irányítást folytattak. A tűztáncosok és „balos” holdudvaruk egy idő múlva elveszítették hangadó szerepüket, a „polgári” írók amúgy ritka közléséért megregulázott Kortárs elszürkült, az újjáalakult, agyonszabályozott írószövetség a hetvenes évek elejéig béna volt. Az Új Írás 1960-as megjelenéséig szinte semmi sem történik az irodalomban.

Októberben az Élet és Irodalom beszámolt Németh László Moszkvában tartott baráti pohárköszöntőjéről. Szememben ez is csak egyike volt az ekkoriban kezdődő, a „békés egymás mellett élést” célzó lépéseknek, mint például a magyar PEN-klub visszavétele a Nemzetközi PEN-klubba ennek az évnek a nyarán. Én inkább annak örültem, ha a nyugati államok elrettentő erőiket növelték.

Valamelyik novemberi napon a szovjetek fellőtték az első rakétát a Holdra. Aznap este Petrigallánál ez is szóba került, és én – nyilván érzelmeim sugallatára, semmint hozzáértésből – azt találtam mondani, hogy nincs olyan nagy jelentősége. A véletlenül éppen körünkben tartózkodó Gábor Miklós nem valami hízelgőén nyilatkozott ítélőképességemről. Akkor is tudtam ugyan, hogy eléggé ki vagyok szolgáltatva a gyűlöletemnek, de valójában képtelen voltam még komolyan venni, hogy ez ront a lelkemen. Elfogultságból vitattam a Szovjetunió teljesítményének nagyságát. Nem tudhattam igazán, hogy ez a teljesítmény csak a nagyság látszata volt. Ezért aligha érdem, hogy beletaláltam az igazságba. De vajon érdem-e a mindenkori realitásokat annyira komolyan venni, ahogy ezt akkor nem csak Gábor Miklós tette? Akik ezt tették, közben akár azzal is ámíthatták magukat, hogy ellenzik a politikai rendszert. Közülük sokan – eredendően baloldali indíttatásuk miatt – a rendszer alapjait nem szívesen vonták kétségbe. Ha nekik akkor azt mondtam, hogy Lenin gyilkos politikus, végletes, komolyan nem vehető embernek tartottak. Ez utóbbi igaz lehetett, de nem azért, amit Leninről mondtam.

December elején tartottam meg Petrigallánál első szerzői estemet, ahol a magnetofonnal folytattam „párbeszédet”. Ezzel új korszak kezdődött Galla lakásában: a következő évtizedben száznál is több képzőművészeti kiállítást és irodalmi estet rendeztek.

Az év vége felé Komoly Péter révén ismerkedtem meg Pap Oszkárral, akinek akkoriban nem sok reménye volt arra, hogy kiállíthasson. Az ő finom olajfestékszagtól illatozó lakásában merülhettem el úgy istenigazából az állványra tett festmények nézésében. Megéltem még a következő évben, hogy Komoly Péter és Ország Lili barátok lettek, és láthattam Lili bulgáriai utazása után a első triptichon-festmények születését a fehérre alapozott vásznakon. Ugyancsak Komoly vitt el a következő évben Vajda Júlia nemhivatalos kiállítására egy Városmajor utcai lakásba, ahol először találkoztam Polcz Alaine-nel és Mészöly Miklóssal. Két áttetsző, magas és mosolygós alak fogadta a hozzájuk merészkedő látogatókat a festményekkel teleaggatott nagy műteremben. Erről a kiállításról valójában csak nagyon homályos emlékeim vannak, de még mindig látom magam előtt a feltűnően parkoló fekete autókat az akkoriban még járművekkel alig tarkított utcán, meg Péterek gondterhes arcát, miközben az autókból figyelő civil ruhás nyomozók tekintete előtt a ház felé tartunk.

1959 nyarán elvesztettem a szüzességemet. Előtte rettenetesen féltem, és azt hazudtam, már voltam mással is.

1959 szilveszterén ismertem meg első szerelmemet, Gyöngyvért.

Semmiképpen sem akartam felejteni, amit átéltem. Megalázó volt, hogy annyira gyengének látszottam a verések közben, de ezzel együtt is ragaszkodtam az emlékeimhez, mint valami, a tehetséggel szorosan összefüggő kincshez. Tudtam, hogy amiket írok, sehol nem jelenhetnének meg. Mint például egyik Kassák és Whitman hatását őrző szabadversemből az alábbi részlet:

Habár minden emellett szól még mindig képtelen vagyok
felfogni a meztelen valóságot
és nem változtatott meg a börtön a verés és semmi amivel
megkíséreltem megváltoztatni magam
és mindig reszkettem attól hogy mások hite összeomlik
bennem”

Olyan embereket kerestem, akik maguk se a felejtéssel szerzik meg lelkük nyugalmát, de ráadásul azt is megtudhatom általuk, hogy hogyan is kellene ezekkel az emlékekkel élni.

„Voltak bizonyos tapasztalatok, melyekkel nem mindenki kerül szembe, és egymagukban is súlyosak. Láttam embert, aki centiméterekkel lett kisebb egyetlen szótól, olyan halálfélelem hatotta át. Láttam, hogyan ölnek meg embert, és magam is éreztem a jeges fuvallatokat a hátgerincemben. Egy bizonyos. Élet csak egy van, és azt felemásan leélni mindennél rosszabb.” (Levél nagynéném férjének Kanadába, 1959. január 16.)

• Beszélő évek – 1959