Nyomtatóbarát változat

1959-ben jelent meg a Zrínyi Katonai Kiadónál Berkesi András (az 50-es évek elejéig a katonapolitikai osztály, majd az AVH főtisztje, később sikeres regényíró) és Kardos György (szintén a katonapolitikai osztály tisztje, majd a Magvető Kiadó igazgatója) közösen írt regénye, a Kopjások, amely mindmáig talán a legsikeresebb és legtöbb kiadást megélt hazai ponyvaregény. (Utolsó kiadása, a kilencedik 1986-ban jelent meg a Magvető gondozásában. A regény tartós sikerét mutatja, hogy a Szabó Ervin Könyvtár kerületi fiókjaiban a hónapokra előre betáblázott előjegyzések miatt még ma is szinte lehetetlen hozzájutni.)

Az 50-es években búvópatakként jelen lévő, majd ’56-ban felszínre törő ellenforradalom fikciója legszemléletesebben talán ebben a regényben bomlik ki. Valószínűleg a katpolon eltöltött időszak élményanyaga is ihlette a szerzőpárost. Berkesi 1957 augusztusában a Népszabadságban publikált, „Tanúnak jelentkezem” című írásában vázolja a sikerregény prekoncepcióját. Az említett cikkben arról számol be, hogy már az 50-es években, amikor őt és mellesleg szerzőtársát is koncepciós eljárás nyomán bebörtönözték, tanúja volt annak, hogy a börtönben megalakult egy „illegális szerveződés” – vajon hogyan festene egy legális börtönbéli szerveződés? – a Politikai Elítéltek Szövetsége, amelyik azt a célt tűzte maga elé, hogy alkalmas pillanatban átveszi a hatalmat. Egyik vezéralakja pl. Ignotus Pál volt (’56 után Angliába távozott, ahol a BBC tudósítójaként dolgozott), aki – írja Berkesi – soha nem is tagadta, hogy már a háború idején felcsapott angol kémnek. A szervezkedők világos programmal rendelkeztek: megsemmisítik a földosztást, el volt döntve, melyik egyházmegye hány ezer holdat kap majd vissza: a birtokokon, illetve a kulákok visszaadott birtokain az ellenforradalmi rezsim által kényszermunkára ítélt közrendű kommunisták dolgoznak majd. A kommunista vezetőknek más sorsot szántak. Hogy mit, azt nem nehéz kitalálni.

A regény a bugyuta kémregény műfaját elegyíti az olcsó krímivel. A fantázia és a tartalom hiányát különböző, „vonalakról” és „felderítésekről” szóló bombasztikus sületlenségek helyettesítik, azt imitálva, hogy itt valami nagyon komoly dologról van szó: a kommunista és az antikommunista titkos szuper-szervezkedések több évtizedes párbajáról. Kémek egymás közt – ahogy azt Móricka elképzeli. „Persze nem akarom a kommunista elhárítást lebecsülni” – írja a regénybeli memoárjában vitéz Rajnay Ákos ezredes, horthysta titkosfőtiszt – „Nem, mert a legnehezebb időkben is nagy pofonokat kaptunk tőlük, ami azt bizonyítja, hogy tudtak volna dolgozni, ha nem parancsolják őket téves irányba.” (i. m. 427.1.) Ismét egy utalás Kákosiék „mérhetetlen bűnére” (Id. még Hollós Ervin, i .m.), és nem árt helyrebillenteni a magyar „elhárítok” (köztük a szerzők) ’56 után megtépázott szakmai becsületét sem.

A regény habarcsa az a visszaemlékezés, amit Rajnay Ákos ezredes dolgozószobájából csempészett ki, és hozott haza Nyugat-Berlinből, az imperialista kémszervezetek fészkéből a meghasonlott titkárnő 1956 után. E visszaemlékezésből megtudhatjuk – amit a kommunista elhárítás persze már régóta tudott –, hogy már az első világháború után megalakult egy titkos szervezet, a Kopjások, (az elnevezésről annyi derül ki, hogy valami sötét erdélyi dolog, ld. még: Drakula gróf), amelynek kommunizmus és legfőképpen a magyar kommunisták elleni világméretű titkos harc, valamint a területi revízió előmozdítása volt a célja. E sötét célokért azért kellett még az „ellenforradalmi” Horthy-rendszerben is mély illegalitásban szervezkedni, hogy olyan dolgokat is elkövethessenek, amit a magyar kormány hivatalosan nem tehet meg (pl. kommunisták és „más baladó emberek” megorvgyilkolása). Ez az illegalitás pedig kapóra jött a háború után, amikor az érintetlenül fennmaradt „hálózat” Rajnay távirányításával folytathatta a bomlasztást a népi demokrácia és az immáron legálissá lett kommunisták ellen. Valójában a koncepciós perek is az ő lelkükön száradnak: „Mondja kedves ezredes úr, hallott ön már valamit a Pimpla instigatorról? (…) Pimpla instigator egy érdekes darázsfajta… Egy szúrással megbénítja a hernyó idegdúcát, és a peték belülről felfalják a hernyót… Kívülről a hernyó egészségesnek látszik, de összegyűjtött táplálékát, szeneit felfalják a darázs lárvái. Hát erről van szó ezredes úr. Minél több Pimpla instigatort repítsünk át, és minél több petét rakjunk a hernyóba. Az idegközpontba, vagyis a pártba. (…) Azt mondja egy magyar közmondás: „Egységben az erő.” Hát támadják darazsaink az egységet! Vitákat kell provokálni, rágalmakat kell terjeszteni, zaklatni kell őket. Ha magukkal vannak elfoglalva, nem érnek rá, hogy velünk törődjenek…” (i. m. 384–85. l.)

A tét – lényegében a világegyetem sorsa – nagysága persze nem engedi meg, hogy holmi ezredesek tartsák azt a kezükben. Rajnay és pribékjei csak a végrehajtók. A háttérben ott vannak a valódi irányítók, esetünkben Titusz, az erdélyi Szerecsényiek zabigyereke, a messzi Rómában székelő jezsuita rendfőnök, a Fekete Generális magyarországi megbízottja. A jezsuiták a sötétség igazi letéteményesei. Felbukkannak Moldova György Páter Fáber című novellájában is: ők képezik ki valami nyugat-németországi támaszponton Páter Katart is, aki az általa kiképzett suhancokból álló fejvadász brigádot vezényli az ellenforradalom véres napjaiban, hogy azután a titkos csoport ’56 utáni konszolidációban megmelegedő tagjai végezzenek veszélyessé vált mesterükkel. A Kopjásokban a mindenható Titusz atya szövögeti a mozgalom szálait. „A vatikáni titkos diplomácia ezernyi szállal hálózta be a földet, s az egyháznak ezek a kiválasztott katonái diplomáciai kérdésekben közvetlenül Rómának voltak alárendelve.” (i. m. 121. l.) Azannya! „Titusz mindenkor támogatta az arisztokrácia és a nagyiparosok célkitűzéseit, mert azoknak is, éppúgy mint az egyháznak, elsőszámú ellensége a kommunizmus volt… Ez érthető volt, mert az egyház minden rendszerben érvényesíthette vezető szerepét, csak a kommunista rendszerben nem.” (i. m. 102. 1.) Velük szálltak szembe, és őket győzték le a nép egyszerű fiaiból lett elhárítótisztek, Korondi ales. és Kada hdgy., akiknek a révén a nép egyszerű olvasó fia is úgy érezhette: belelát a kártyákba, ott forog a nagyok között – Rómában, Nyugat-Berlinben, Dél-Marokkóban vagy akárhol –, és részese lehet az emberiség sorsát eldöntő világrengető küzdelemnek. Bizonyosan ezért is szeretik annyira ezt a könyvet.

• Beszélő évek – 1959